Part 4

Az utolsó hat krajczárral zsebében érkezett egy német városba, mely híres fürdőhely, nagyon járják az angolok. A legelső vendéglőben, a hová pihenni betért, azzal utasították el, hogy itt nincsen közkorcsma, ide csak vendégek térhetnek be, a kik lóval jönnek. Ment a másikba, ott is azzal utasították el, ment a harmadikba, ott is azt ismételték. Jó rend van itt!

Ekkor újra visszament az elsőhöz.

– Ez azon vendéglő, a hová lóval lehet szállni? kérdé fennyen a háziszolgától.

– Ez az.

– Mutassa, milyen az a lovak számára való szállás?

A szolga bevezette az istállóba, az is tele volt ugyan angol urak lovaival, de egy hely még üresen volt, s szépen megvetve fris szalmával, a jászolban illatos széna készen.

Friss szalma! illatos széna! Milyen jó angol urak lovainak lenni! Jójczakát édes barátom. Majd csak magam aluszom itt.

Reggel megy a vendéglőshöz s mondja, hogy fizetni akar az istállóért, egy lóért.

– Hát hol az a ló?

– Én vagyok magam az a ló.

Egy ilyen ötlettel valami franczia vaudevilleiró divatlionná lenne egy saisonra; no de ő is nyert vele annyit, hogy a korcsmáros nem fizetteté meg, inkább még reggelit is adott neki azért, hogy olyan jól megnevettette. Mert nevetséges dolog ez nagyon.

És így jött egész Magyarországig, hallgatva és éhezve ott, a hol nem kérdezték meg, mit szenved?

A magyar határon belül ért azután tetőpontot nagy insége. Itt csak nem szólhatott az embereknek. Szép is lett volna! egy magyar vitéz, a ki elhagyta hazáját, családját, házi tüzhelyét, a ki eltávozott fényes reményekkel, büszkén, dicsszomjasan s most hazatér rongyosan, éhesen, megalázva: hogy mondhatná ez valakinek, im itt vagyok!

Legsanyarúbb állomása volt a legutolsó, a budai lánczhidfőtől a pestiig. Itt mind tudva van, két mérges oroszlány ül kőből kifaragva, a mi azt jelenti, hogy minden átmenőnek két krajczár váltságot kell fizetni.

Két krajczár hiszen nem pénz! de hol vegye, a ki most esett le a holdból?

Végre itt is megszánta néma arczát egy emberséges fuvaros, azt mondta neki, kapjon fel üres szekerére, ha át akar jutni; s így ért el hazája fővárosába, országa szivébe, az, a ki…

Nincsen tovább.

HINNI ÉS NEM HINNI.

Mit ér abban válogatni, hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az imádság jó tett nélkül? A puszta szótól senki sem üdvözül, és tudatlansága miatt senki el nem kárhozik.

Ezt tartsátok meg, hogy a hit szeretet nélkül, megholt állat, mielőtt e kis elbeszélés olvasásához fognátok, mely bár egy kissé nevettetésre van szánva, de tanuság vagyon annak mélyén.

Élt, de még most is él a Tisza két partján egy híres nevezetes család, melynek minthogy nem akarom valódi nevét kitenni, nevezzük azt Nemesházynak.

Még a tizenhetedik század közepén szakadás történt ezen jeles nemzetségben, olyan formán, hogy az akkori országos zavarok közt egyike a Nemesházy ősöknek kivándorolván Erdélybe, ott felvette a református hitet, a többiek katholikusok voltak, s később helyreállván a békesség, ő is visszatért jószágára, de azután is református maradt.

Ezután örökös volt a villongás a két külön templomba járó családág között, mely firól fira adatott át, és soha se birtak kibékülni egymással.

A mellett mindenféle praktikát elkövettek, hogy egymást saját hitökre térítsék. A katholikus hitet követő családágból nagy hatalmas férfiak támadtak, zászlós urak, prépostok, czimzetes püspökök, kik nagyszerű kecsegtető ösztöndijakat alapítványoztak azon Nemesházyak részére, kik a katholikus hiten vannak, vagy arra áttérnek, viszont a református család tekintélyes férfiai, kik közé nem egy alispánt, főkurátort, sőt még egy superintendenst is lehetett számítani, hasonlóul mindent elkövetének, hogy a rokonág téveteg juhait magukhoz térítsék. A számos és elterjedt kettős családban akadt is egyszer-másszor vagy egyik, vagy másik oldalon egy-egy kevésbbé szilárd tag, ki elhagyta apái hitét, s nagybátyjaiéra tért át, a min azután a milyen nagy volt az öröm és diadal az egyik részen, oly nagy volt a harag és elkeseredés a másikon.

Ez a harcz pedig folyt ivadékról ivadékra. A két osztályos rokon-család egyikének jószága a Tisza jobb partján, a másiké a balparton volt, s minthogy időjártával a család nagyon elszaporodott, a jószág sok apró részre eloszlott, egyik vagy másik azután vagy eladósodott, vagy elprédálta vagyonát s kénytelenné lett birtokát eladni. Ilyenkor azután a két családág egész hadjáratokat folytatott egymással, nehogy vagy a református család vehessen meg egy talpalattnyit a katholikus ág jószágai közepében, vagy ez amazéban, s lettek belőle a sok ősiségi, zálogjogi, elsőbbségi, ujra osztozási, cserélési, s más eféle pörök, a mik időjártával markális, violentiális, repoziczionális, kriminális s más eféle ális pörökkel szaporodva egész asztagokká nőttek a családi levéltárakban, és egynek se szakadt soha vége.

Már ebben a században történt, hogy Nemesházy Kálmán ifjú jurátus korában megismerkedék Pesten egy, ugyancsak Nemesházy családból való Erzsébet nevü leánynyal, ki akkor itt nevelőben volt. Valami házi mulatság alkalmával látták meg egymást, s megtetszettek egymásnak.

Úgy hiszem igazuk is volt. A ki azon időbeli arczképeiket látta a Nemesházy kastélyokban, Kálmánt asztrakán prémes fekete mentében, kondor fekete hajjal, pörge bajuszszal, gömbölyű teli orczával, és Erzsébetet, pásztor leánynak öltözve, hóna alatt átkötött piros övvel, mely fiatal keble szelíd domborulásait még jobban kitűnteté, s a lefelé omló szép szőke hajfürtökkel, s szelíd buzavirágszinü szemeivel, lehetetlen, hogy át ne lássa, miszerint ahoz bizony nem sok biztatás kellett, hogy két ilyen fiatal ember egymásba bele szeressen, kivált, mikor azt előre tudták, hogy nekik némileg kötelességük is egymást szeretni, mert mindketten Nemesházyak, bárha távoli is a rokonság.

Arra természetesen egyiknek sem volt gondja, hogy ki miféle hiten van? Az ilyen fiatal emberek egészen más dolgokról katechizálják egymást, s hamar túlteszik magukat mindenféle dogmán. Mire Pestről haza kellett menniök, egyik is olyan szerelmes volt, mint a másik, s odahaza, mihelyt alkalmuk nyílt, tudaták azt szülőikkel.

No iszen lett ebből szép történet. Kálmán szülői reformátusok voltak, Erzsébeté katholikusok. Mind a két család ellene szegült e szövetségnek, melyhez hasonló hallatlan volt még a két rokonág krónikáiban, kik egymást ez ideig csak gyűlölni tudták, s fiaikat és leányaikat a gyülöletben nevelték fel szépen.

Elébb ki akarták őket tagadni mindkét félről, de hogy a fiatalok a Tiszába ugrást kezdték emlegetni, mégis meggondolta magát mind a két fél, s inkább hasznot akart húzni ez esetből, hogy sem kárt, s azt határozá el, hogy no hát, ha olyan nagyon szereti gyermekét az a másik, hát bizonyítsa be, térjen át az ő hitére.

Mindkét félnek érdekében állván, szerelemből missiónáriusokká lettek, s ki mi jót tudott saját hitéről, azt a másiknak szivébe oltogatá, úgy hogy mikor a két szerelmes egy-egy boldog órát tölthetett egymással, nem különben beszélének az alatt, mintha a tridenti zsinatban értekeznének a hussziták paragrafusairól.

Eldicsérték egymás papjait, megismerteték a szép imákat, szép ünnepi szónoklatokat, miket azok mindkét részről tartanak, és a miben mindkettőnek igazuk volt.

Végre is a szerelem sokat tehet.

Mikor az ember nagyon szerelmes, még a pokolban sem igen válogat, nem hogy még a mennyországban, s ha néha e tárgy fölött kissé csípősebb szóváltások történtek a szerető felek között, az «osculum-pacis» (a béke csókja) ismét rendbe hozott mindent, mely mint tudjuk azon egy különös pont, melynek érvényességét semmiféle schisma (hitszakadás) sem vetette el, s melyben orthodoxusok és reformátorok egyaránt örömest találkoznak.

Erzsike annyira haladt már, hogy egy vasárnapon a kálvinista tiszteletes prédikácziójára is elment, s megvallá, hogy az igen szép volna, csak olyan hosszú ne volna. Kálmán viszont péntek napon ebédre maradt Erzsike szülőinél, s elismeré, hogy vannak ételek, melyek vajjal is igen jók, s biz ő – Erzsikéje kedvéért – nem csak bőjtölni, de még koplalni is kész volna; – a mi két külömböző dolog.

Ilyenformán szépen közeledének az ifjak egymáshoz; kölcsönösen átjártak egymás szülőihez, rokonaihoz, kik nagy örömben kezdének már lenni a fölött, hogy családjaik ilyen szépen közelednek egymáshoz s mindegyik előre dicsekedett a hódítással, melyet közel gondolt lenni. A midőn egy napon Kálmán atyja Egerből kap egy levelet fiától, melyben az tudtára adja, miszerint ő részint az igaz hit tanai által meggyőzetve, részint szerelme által indíttatva, az alólírt napon a római szent egyház hívei közé tére át.

Ugyanazon a napon Erzsike apja Egerben kap levelet a leányától Debreczenből, melyben az tudtára adja, miszerint ő egyfelől meggyőződését követve, másfelől Kálmán iránti szerelemből, e mai napon, kitöltve a hatheti vizsgálatot, a református hitre tére át.

E szerint megint ott voltak, a hol az előtt, csakhogy megfordítva. A szülők végre is kénytelenek voltak beleegyezni a házasságba, a mi nem sokára meg is történt, s mint tudjuk, nem volt Isten áldása nélkül.

Tanulság pedig ebből az: hogy hit dolgairól vitatkozni nem laikus embernek való. Minden hit jó, csak megtartsátok, s legyen mindenki tisztelettel a másé iránt. A teremtő egyik embernek is olyan édes atyja, mint a másiknak, nem elég, hogy valaki azt mondja: «uram-uram!» hanem szükséges, hogy szivében szeretet legyen, mely nélkül a hit megholt állat.

SYLVESTERÉJ UTOLSÓ PERCZE.

Deczember 31-dike van. Éjfél körül jár az idő. A befagyott ablakokon szikrázik a jégvirág. Benn a fényes teremben jókedvű társaság ül együtt, hosszú terített asztalnál, kedélyesen poharazva. Az asztalfőn ül egy piros, életerős férfi, mellette egy teltarczú fekete szemű hölgy, karját annak nyaka körül fonva, s fürtös fejét vállára fektetve; köröskörül fény és bőség.

Ki ne tudná első látásra, hogy e vidám társaság itt Sylvester éjét ünnepli, a hogy szokták jámbor keresztyének; s hogy az ott a ház ura, kit Isten minden jókkal megáldott, s mellette, a ki vállára fonódik, az a hű életpár, a kedves feleség.

De ez nem igaz.

Itt nem Sylvesteréjet ülnek, hanem halotti tort; – ma temették el a ház asszonyát, tegnap halt meg, – ez a ház nem azé, ki benne dőzsöl; hanem a meghalt nő árva gyermekeié, kiket a férj elűzött a világba, – s az a némber ott, az a titkos szerető, ki miatti bánatában a nő meghalt.

Hanem azért hát mulatnak.

A szoba bútorzata ódon; bizonyosan úgy maradt ivadékról ivadékra; milyen jó lesz azt az özvegy férjnek majd elkótyavetyélni.

Van egy régi lábas óra a szögletben, fekete már a vénségtől, alakja olyan, mint egy ódon zárda tornya, bástyafokkal, szélvitorlákkal. Valaha templomos barátok refektoriumában állhatott az, s midőn a zárdát megszűntették, az is dobszóra került s most profánus társaságnak mutatja az idők mulandóságát.

De azért itt is csak teszi kötelességét. A torony aljában ül egy arasznyi kis vörös barát, csuklyája hátracsúszva nyakába; csak olyankor emeli fel fejét olvasójáról, mikor az óra üt. Mikor pedig az óra reggeli ötöt, esti hetet, delet, vagy éjfélt üt, akkor a kis vörös barát felemelkedik helyéről, csuklyáját fejére húzza s megy a toronyba, a háromszoros csengetéssel jelt adni a hivőknek az imára, mint tevé akkor, midőn még minden ajtón jámbor vörös csuklyások serege jött elé a csengetésre; – kiknek már emléke is szinét hagyta.

No de most is megemlékeznek a kis vörös barátról.

Minden kéz a poháron, minden szem a kis fabáb lehajtott fején; a házigazda mulatságos történetet regél.

«A mint igértem, hogy éjfél előtt öt perczczel egy mulatságos történetet fogok nektek elbeszélni. Hát ez így volt. Mikor a jámbor asszony már a végsőt járta, odahítt magához s minden szentekre rimánkodott, hogy ha azt akarom, hogy nyugodtan haljon meg, igérjek meg neki egyet; igérjem meg neki azt, hogy ha ő most meghal, ebben az esztendőben nem nyújtom új feleségnek a kezemet. S én azt neki megigértem.»

«Hahhahha!» hangzott fel a kitörő hahota erre a szóra.

Ebben az esztendőben!

Deczember harminczadikán kéri egy haldokló nő férjét arra az áldozatra, hogy ebben az esztendőben ne nyújtsa új feleségnek kezét.

Nehéz kisértés! A temetés után nyolcz óráig, tán épen a koporsó háta mögött, tán épen a lehantolt új síron keresztül, megállhatni, hogy ne nyújtsa kezét a másiknak.

No de a fogadott idő, bármilyen hosszú is, nagy lassan letelik, kivált ha annyian segítenek azt fogyasztani; az óra ütőgépe serken; a barát felhúzza fejére csuklyáját, mindenki nevetve rámutat; a határidő lejárt már.

A mutató tizenkettőre ért, a barát indul a toronyba, az óra üt, egyet, kettőt és a többit sorba.

«S most az igéretnek vége!» kiált a házi úr, s fenékig kiivott poharát elhajítva, kezét szeretőjének nyújtja. A vendégek felugrálnak s zajosan összecsörrentik poharaikat az új pár egészségére; a pohárcsengés, éljenzengés között alig hallani keresztül a barát csengetését.

A hevült mennyasszony is, míg jobbját vőlegényének nyújtá, baljával poharát ütötte a többi poharak csoportja közé, mintha mindannyinak jókedvét akarná kihívni.

S azután, a mint poharát letette, úgy tetszék neki, mintha az a kéz, melyet jobbjában tart, olyan volna, mint egy száraz, hideg, nehéz kő. És a mint vőlegénye arczára nézett, egy halottat látott maga előtt. De a halott arcza nem volt sárga, hanem szederjes fekete, és szemei nem voltak behunyva, hanem néztek fagyottan maguk elé, és szája még mindig kaczagott.

A mennyasszony sikoltva rántá vissza kezét; a hulla lerogyott széke mellé: a vendégek elnémultak mind.

A barát akkor csengetett harmadikat a toronyban.

A HOSSZU ÁLOM.

Sokszor mondja azt az ember, ha valami nem szeretem napok következnek reá: «bárcsak megtehetném, hogy most lefeküdjem, s csak fél esztendő múlva ébredjek fel újra.» Jól esnék keresztül aludni a terhes időket, háborút, éhséget, döghalált, s csak akkor ébredni fel, a mikor ismét boldog világ van, s az ember térdig járhat a bablevesben.

Az ezernyolczszáztizenegyedik esztendőben élt Nógrád vármegyében egy fiatal paraszt ember, Herczeg András, kinek neve a vármegye levéltárában is megtalálható, mert oly rendkívüli dolgok történtek ő vele, minőket az Isten egy ezer esztendőben egyszer enged megesni ő irgalmából.

Ezen becsűletes földmíves már azelőtt is sokat dicsekedhetett Isten áldásával: vetései jobbak voltak, marhái egészségesebbek, mint másoké, de megérdemelte, mert szorgalmatos volt, maga nézett minden dolog után; és a mi mindennél nagyobb áldás, felesége nem csak legszebb, de legjobb, legtakarékosabb, leghűségesebb volt a faluban, és Herczeg András azt is megérdemelte, mert viszont ő is olyan férj volt, a milyennek hét vármegyében nem lehetett találni párját, mindig józan, mindig jókedvű; még ha megharagították is, felesége iránt nyájas maradt, nem úgy, mint egy némely bolond ember, a ki a házon kívül kapott boszúságért feleségén tölti haragját. Úgy is éltek e jámbor emberek, mint az angyalok az égben s nem hiányzott semmi boldog házasságukból, mint csupán csak – találjátok ki, hogy mi hiányzott? könnyű pedig azt kitalálni: egy kis síró-rívó portéka kellett volna a házhoz, akár fiú, akar leány, a ki az öregek szivét felderítse.

Mikor pedig azt mondom: «öregek» ezalatt nem azt értem, hogy ők már öregek voltak, hanem csak így szokták egymást nevezni szerető házastársak, bármilyen fiatalok is: «édes öregem» tudnivaló, hogy nekik egymással kell megöregedniök, és a szeretettől csak az ásókapa választja el őket.

Végre ezen óhajtásuk is teljesült a boldog házasoknak, még András maga semmit sem tudott róla, a midőn az éltesebb komámasszonyok, nászasszonyok és szomszédasszonyok félrehívták, s titokban figyelmeztették rá, hogy ugyan bizony vigyázzon ám a Juliskára (ez volt felesége neve), ne engedje valami nehezet emelni, vagy valami magas polczról levenni valamit, avagy döczögős szekéren járni, s száz egyéb ily veszedelmes dolgokat elkövetni, mert abból azután nagy baj lehetne.

De majd kibújt a bőréből Herczeg András ilyen beszédeket hallva, csak hogy üveg alá nem tette a feleségét, úgy őrizte minden bajtól; fütyölt, danolt örömében egész nap, csak úgy égett a keze alatt a munka, s milyen boldog volt, hogy ragyogott az orczája, mikor estenden haza térve a szántásból, a tűzhelynél sütő-főző menyecskének azt mondhatta, hogy: «anyjuk te!» s aztán odament és átölelgette az elpiruló asszonykát, s ha az tréfásan kezére legyintett, mondván: «menjen kend apjuk, illik is a legyeskedés ilyen öreg emberekhez, mint mi,» akkor meg már örömében a gazda nem csak danolt, de tánczolt is. Mert a míg fiatal az ember, szereti, ha öregnek nevezik.

Április tizenharmadika volt már, s Herczeg András uram nem nyughatott, hogy ő bemegy a városba, mert neki okvetlenül bölcsőt kell vásárlani. Váltig mondták neki, hogy bízza azt másra, ne menjen maga: «no az volna a szép,» felelé ő. «Nem ért ahoz senki más úgy mint én.»

Pedig szántás ideje volt; lónak, szekérnek nem lehetett elhagyni a munkát; de mind nem gátolta az Andrást, el fog menni gyalog, mondá; úgy is közelebb a város gyalog a hegyeken keresztül, mint kocsin az országútra kerülve, az idő is szépen kinyílt, a mezők kizöldültek már, derült tavaszi napok jártak, csupa gyönyörűség most egy pár mértföldet gyalogolni az embernek, a kinek a szive tele van örömmel.

András tehát bement a városba gyalog, kiválasztotta a legszebbet, a legtartósabbat amaz ingó-bingó bútorok közől, ki volt festve az tarka tulipántokkal, s felvette a hátára, úgy ment haza felé. Dehogy volt nehéz, egy cseppet sem volt nehéz az a bölcső, el tudná azt vinni a világ végeig, s meg sem érezné, hogy nyomja, hát még ha benne volna a bölcsőben az, a mire gondol! akkor még tán tovább is elvinné.

Ilyen boldog gondolatok között ballagott haza felé, s alig vette észre, hogy a midőn jól benn járt a hegyek között, milyen hideg szél kezd fújni egyszerre; az ujjas ködmen, mely elébb lekivánkozott róla, most ismét felkivánkozott rá; s a mint körül kezdett tekinteni, látta, mint lepik el az eget a mindenünnen tóduló sötét, fergeteges felhők, a szél zúgott a fák között, s nem sokára elkezdtek egyes szállinkozó hópelyhek esni az arczára.

De már ebből nem jó idő lesz, gondolá magában András, s kettőt lépett egy helyett, és hogy hamarább otthon lehessen, mint e zimankós idő előlkapja, félre csapott egy mellék útra, melyen járt már egynehányszor ifjú legény korában, mikor társaival őzre vadászott, s nagy sietve ment előre, nem is aggódva egyében, minthogy ha a hó esni talál, a bölcső mind összeázik.

Már jó kerülőt tett a hegyi úton, a midőn egy kis patakhoz ért, melyen át kellett mennie. Igen bizony, de a kis patak most nagy folyam volt, a sok napi olvadástól megáradt, s egész szál fákat, miket a két partról kicsavart, ragadott alá magával.

András nem tudott átmenni. E közben a zivatar teljes haragos mivoltában utolérte, a szél bömbölt, s vágta a havat nagy sűrű pillékben az ember arczához, három lépésnyire nem lehete tőle látni; András aggodalmasan kezde a patak partján felfelé menni, azt remélve, hogy valahol még is csak átgázolhat; e közben mind jobban rá esteledett az idő, végre eltévedt a hó lepte vidéken, azt sem tudta merre jár már, sehol emberi hajlékot nem látott, sem emberi hangot nem hallott, csak a hollók károgtak a feje fölött, a kiknek tetszik az, hogy zivatar van.

Odahaza azalatt nagy aggodalommal várták. A fiatal menyecske szászszor is kinézett az ajtón, ha nem jön-e a férje? minden kutya ugatásra kifutott, de csak nem jött András. Este is lett, éjszaka is lett, a férj még sem érkezett meg. A szegény asszony ezer aggodalom között volt, ha férjét e zivatar útban találta kapni, a rossz út, vadállatok, a hideg éjszaka! elveszhet, megfagyhat. Gondolni is irtózatos rá. Végre elővette bibliáját, s olvasni kezde belőle, és a mint olvasá az Isten csodadolgait, mint őrizte meg, mint vezérlé ezernyi veszélyek között az ő hiveit, lassankint megnyugodott, s csendes érzéssel hajtá álomra fejét, gondolva, hogy András is bizonyosan jó emberek biztos hajlékában nyugszik, s ha ma meg nem jön, majd megjön holnap.

Reggelre azonban akkora hó esett, hogy a házajtót nem lehetett kinyitni, a tegnap még oly szép zöld vidék most fehér hóabroszszal volt bevonva. Jaj annak, a ki úton van.

Két napig szánnal sem lehetett menni egyik faluból a másikba, míg csapást nem törtettek, s a hegyek közti utak úgy be voltak hordva hóval, hogy arról a tájról madárnál egyéb nem jöhetett.

Juliska képzelni sem merte, hogy férje most haza jöhessen. Bizonyosan ott maradt a városban, míg ez itélet-idő elmúlik, s majd csak akkor jön haza, ha a hó elolvadt. Ezzel nyugtatá meg magát.

Azonban a hó elolvadt, s András még sem érkezett meg. Juliska aggodalmasan ment be maga a városba, a hol testvérei laktak, s azoktól megtudá, hogy András elindult azon reggelen, melyre a zivatar következett, egy szénégető pedig bizonyítá, hogy látta is őt az úton, a mint egy tarka bölcsőt vitt a hátán, még tüzet is kért tőle a pipájába.

A nő erre kétségbeesetten kereste össze a környék valamennyi kunyhóit, szénégetőit, hámorait, kérdezve, tudakozódva fűtől fától férje után; de arról nem tudott senki. Eltűnt, elveszett végképen.

Az atyafiak, az ismerősök vigasztalták a nőt, hogy majd csak előkerül András, tán ide vagy amoda mehetett, tán más ember helyett elfogták, pedig magában mindenki azt hitte, hogy ama fergeteg éjszakáján megették a farkasok, vagy megfagyott, vagy valami hegyszakadékba lebukott s ott veszett.

Juliska nem szűnt meg őt várni. Azonban elmúlt egy hét, két hét, egy hónap, két hónap; András még sem érkezett. Saját testvérei is letettek már a kereséséről, de Juliska még mindig remélt. Hiszen ha megették volna őt a farkasok, a bölcsőt csak nem ették meg: arról rá kellene találni, de annak sem volt semmi nyoma.

Azonban a tavasz is elmúlt, a nyár meleg napjai is eljöttek, Juliska ez alatt meg is jött a hosszú útról; egy szép kis fia lett, azt megkeresztelték Andrásnak.

Özvegynek tartá már minden ember, pedig még gyászt sem viselt. Lassankint jöttek vigasztalók a szép özvegyhez; akadt elég derék fiatal ember, a ki sajnálta, hogy a kis Andris árván maradt, örömest lett volna atyja; de Juliska nem hallgatott rájok; bár egy hónap a másik után múlt el, ő csak azt mondta mindig: «meg kell még Andrásnak jönni, mert én még soha sem álmodtam vele, pedig ha meghalt volna, meglátogatna álmomban.»

Szegény asszony! sohajtának ismerősei, még eszét veszti bele.

De csakugyan hova lehetett András?

Ott hagytuk el, a hol eltévedt április 13-dikán. Összevissza bódorgott azután az erdőben, remélve hogy valami hajlékra talál, s a közben sokat sóhajtott Istenhez, hogy szabadítsa meg a veszélytől, a midőn egyszerre egy barlangra bukkan, mely odvas fenyőfák tövében szinte kinálkozni látszott eléje.

Ilyen állapotban nincs mit válogatni sokáig. András körül nézte az odvat; szűk volt biz az, és alacsony, de feküdni jól lehetett benne, s legalább az ember biztosítva volt a megfagyástól; elhelyezé tehát magát benne, a hogy lehetett, egy nagy követ hengeritett a nyílásra, nehogy vagy egy portyázó farkasban hálótársra akadjon, a bölcsőt megfordítva feje alá tette, s azzal buzgó fohászszal Isten oltalmába ajánlva magát, csendesen elszunnyadott; hallá ugyan egyszer, mint rohan alá a bérczekről egy irtóztató hógörgeteg s csapódik barlangja nyílásához, de újra elkezde imádkozni és újra elaludt csendesen, Isten nevével ajkain, s nejére gondolva szivében.

És Isten gondját viselte neki ott.

… Késő reggel van már András! hallod, hogy szólnak a rigók, ideje volna már felkelni és folytatni az utat haza felé!

András egyet nyújtózott és barlangja szájáról elhárítá a követ; úgy tetszék neki, hogy ez a kő most nehezebb, mint tegnap volt, vagy az ő karjai gyöngébbek.

De mi Isten csodája ez? A tegnap esett hónak sem híre, sem helye, a fák mind tele vannak zöld lombbal, s az erdőkben minden virág nyílik és a gombák előjöttek a haraszt közül.

«Én vagyok-e én, és tegnap volt-e tegnap?» kérdé András önmagától, és a mint ruhájára tapintott, akkor vevé észre, hogy a mely oldalon feküdt, azon a köntöse mind lerohadt róla.

Nagyon sokáig kellett neki ott aludni.