Part 30

Három ízben nyilt alkalmam a németországi képviselőkkel érintkezhetni. Egyszer Braun barátom vendégszerető házánál, aztán a külügyminiszter estélyén, végre az országházban. Michaelis, Kapp Frigyes, Lasker, Benningsen, Horn Sándor, Kardoff, gróf Pethusy Huc, Krüger Stefan, Müller, Weichel és többek, kiknek részint Braun, részint az alelnök Friedenthal sziveskedett bemutatni, nyilván kimutatott előszeretettel tudakozódtak hazai ügyeinkről s hasonló nyiltsággal világosítottak fel a németországi politikai helyzet iránt.

Megjegyzendő, hogy Friedenthal, a ház alelnöke, maga is egy Magyarországon etablirozott szeszfinomító gyár tulajdonosa, s Stefan főpostaigazgató magyar hölgyet bír nőül, Tomala úrnőt. Müllernél Stuttgartban tartózkodott Vidacs menekült korában.

Bismarck estélyén ugyanazon termek vannak nyitva, miket már a kihallgatáson láttam; egyszerű butorzat, egy nagy asztalon a díszalbumok, miket a herczeg ajándékba kapott; a társaság kilencz tizedrésze férfi: ultramontánok, papok, internaczionalisták, elszásziak nincsenek jelen, annál több katona, egész sor érdemrendekkel mellén; a polgári osztály legtöbb tagjának is mindenféle rendszalag a gomblyukában. Sajátszerű érzés «rám magyar emberre» nézve egy ilyen társaságban lenni, a hol mindenki fel van érdemrendezve s azt tudni, hogy ez érdemrendek mind valóban meg vannak érdemelve, harczmezőn vagy polgári pályán a hazának tett szolgálatok által. Otthon ez nem tesz rám ilyen hatást.

Az egymással beszélgető csoportok közt kedélyesen jár a házi úr maga, félfejjel kimagasodva a tömeg közül; s már nem tehetek róla, de még egyszer előjön a nagy fekete kutya levelemben, mert az is ott jár-kel a csoportok között, mindenkinek ismerőse s egészen a helyzet magaslatán látszik állani, mert folyton a társalgó teremben marad, minden buffetlátogatási utógondolat nélkül. Lám e miniszternek még a kutyája sem spekulál provizióra!

A miről a német képviselők velem beszélgettek, az bizony nem vonatkozott a magyarországi pártkérdésekre: a mi válságunk oly csekélység, a mivel odakünn nem sokat törődnek. Az iránt mindenki meg van nyugodva, hogy Magyarország elég erős magán segíteni, hogy lételeért többé küzdeni nem szükséges, hogy belbajait egészséges természete majd kiheveri. Pénzügyi hitelünk sincs ott úgy megingatva, mint hiszszük. Hanem a mi iránt kivétel nélkül minden német képviselő egyforma érdekkel tudakozódik, ez Magyarország állásfoglalása az ultramontanizmus törekvéseivel szemben.

Hja, ez Németországnak a jelenlegi legnagyobb veszedelme. Három erős frakczió szövetkezett, hogy a német egységet darabokra törje: a nemzetiségi, a papi és a szoczialista pártok. Azok között a vezérpárt az ultramontán; a többi csak eszköz ennek a kezében. S ezekkel szemben a liberális hazafias párt, mely most a kormány körül csoportosúl, csak három ötödrészre nőtt fel.

Annyit rövid idő alatt is tapasztaltam Németországon, hogy hazánkat még rossz fináncziái sem áztatják el a német irányadó közvélemény előtt, sem a konvenczionátus rágalmazások; hanem ha egy hibás valláspolitikai áramlatba találunk belejutni: azzal eljátszhatjuk minden hitelünket Németországon, meg a pénzügyi hitelünket is. Szentpéter kulcsai kinyithatják a mennyországot; de a qerlini Wertheimpénztárakat ugyan nem.

A márczius 2-iki országos ülés még kompaktabb képét mutatta fel a pártok közötti küzdelemnek. A karzatok már kora reggel tömve voltak, s csak képviselői jegy mellett tudtam egy zúgba bejutni. A hallgatóság végig várja az ülést, s ép oly csendesen ülnek helyeiken a képviselők. Nincs nyüzsgés, kászolódás az ülés alatt, mint nálunk. Nem beszélget szomszéd szomszédjával; nem kell az elnöknek a tagokat instálni, fenyegetni, hogy hallgassák ki a szónokot; pedig az (egy elszászi pap) kegyetlen tromfokat szór ellenfelei szeme közé: azok hallgatják nyugodtan, mintha kőből volnának, egy-egy chorális «bravo» kiáltás azokról a jobboldali padokról, a hol egy csoport képviselő pap ül, kiséri itt-ott a szónoklatot. S aztán jön a másik, ismétli ugyanazon kiméletlen támadásokat: hagyják beszélni, néha egy rövid «haha!» jelzi a szabadelvü zöm «derültségét». Végre aztán előáll maga Bismarck s visszafizeti a kapottakat, oly goromba öreg pénzzel, a milyet nálunk soha sem osztogatott még miniszter.

S jól áll a kedvesnek!

Kicsinyben – komédia volna ez a küzdelem; de ilyen nagyban fölséges dráma!

XII. A BERLINI MAGYAROK.

Még egy kedves emléket kell följegyeznem utamból. A berlini magyarokat.

Legelől kell megemlitenem a jó öreg fiút, Kertbenyt. A sajátságos eredeti alakot, kit Petőfi kigunyolt, Pákh Albert kiparódiázott, s aztán mind a kettő megszeretett; ki Magyarországon a német elemet s aztán Németországon a magyar elemet verte a közönség fejébe, visszakapva a saját fejéhez mind a kettőt; ki mauer-utczai diogénesi odújában az ismerethalmaz, memoir-irodalom és encyklopaediai ismeretek kincseit őrzi, naponkint tizenhat órát dolgozik s irói exisztencziát nem tud magának kivívni; a ki Petőfit az enthuziazmus erőhatalmával vitte be az európai olvasó közönség minden könyvtárába, ki a magyar irodalom érdekében küzd, fárad, levelez a fél Európával s kit mi azért kinevetünk; egy-egy szót hibás fordításaiból kikapunk, azon a végtelenig elnyargalunk; a kit itthon szidnak, kitagadnak, s ottkünn a magyar nemzet kultusza martyrjának ismernek; ki az egész világnak adós s kinek viszont adósa az egész világ; barátja és kedveltje Európa leghirhedettebb czelebritásainak, és a mellett egy elhagyatott, elfeledett lény; ki majd bámulja a németet, a poroszt és Berlint, s kit Berlin megvendégel, mikor szidatik és éhenhalatja, mikor bámultatik általa; a kit szeretnek azok, a kiknek tartozik s a kire haragusznak azok, a kik tartoznak neki: a meghasonlott energia mintaképe! – Ő az, a kit egész Berlinben (többet mondok: egész Európában) minden ember ismer, a ki a magyart szereti. Már akár magyar bort, akár magyar irodalmat, akár magyar emigránsokat. Berlinben nyolczvan olyan családdal ismertetett meg egy hét alatt, a hol a magyar irodalomnak kiváló helye van a házi könyvtárban s még egy hosszú lajstromot dugott a zsebembe, a kiket mind meg kell majd egyszer keresni vagy levélben, vagy személyesen. Wallner Ferencz után neki köszönhetni legjobban a német kiadók érdeklődését a magyar irodalom iránt.

Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen egyesít.

A legelsők, a kik felkerestek Berlinben, irodalmi ellenfeleim voltak, a «Lloyd» és a «Neue Freie Presse» magyarhoni levelezői; baráti szolgálataikat szivesen felajánlva ittlétem alatt, s Láng pályatársam, ki a berlini egyetemet frequentálja s a berlini magyar egyletnek elnöke.

A berlini magyar egylet egy este barátságos lakomát rendezett számomra, melyen mintegy száz magyar került össze a messzeeső idegen városból: ifjak és vének, gazdag vállalkozók és szegény iparosok, tanulók és kézművesek, művészek és deli hölgyek. És volt a nemzetiszín zászlókkal diszített teremben magyar kedv, Rákóczy induló, csárdás, magyar áldomások, és igazi magyar borok, az itteni magyarok nagylelkű maecenása Hoffman (hadseregi szállítmányos) bőkezűségéből, kinek deli szép leánya szép hangzású magyar felköszöntéssel fogadott. Ez az est volt legérzékenyebb öröme Berlinben létemnek. A nagyok kedvezései tán hideg elbizakodottságot növelhettek volna lelkemben; de ez a kis hazám kicsiny embereinek ragaszkodása hozzám, magukhoz hasonlóhoz, visszatérített a földre.

Berlini napjaimat életem fényszakának jegyezhetem föl.

Mennyi szívesség! Mennyi fény! Mily nemzeti nagyság! Mily fény a dicsőséghez!…

… Én én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény, pártszakgatta, rokontalan, szeretett hazámba: a hol minden ellenségem s minden jó barátom tart már a kezében egy ostort, a mivel rám üssön.

Tartom.

XIII. VILLÁMVONAT SZEKÉREN.

Hiszen keresztben hosszában átnyargalni Abauj-Torna megyén nyolcz nap alatt még nem boszorkányság; hanem mindent megtalálni, a mire a népisme, régészet, népmonda, bánya- és gyáripar, történelem, tájleírás és természeti tünemények adatait gyüjtőnek szüksége van, ebben van az érdem. S ennek az érdemnek a legkisebb része az enyém: a legnagyobb pedig azoké a lelkes hazafiaké, a kik minden ponton már a készre vártak, s elém hozták mind azt, a mi legérdekesebb; s ebben a tekintetben főpapok, főurak, lelkészek és főszolgabirák, erdőszök, bányászok, gyártelepigazgatók, orvosok, jegyzők mindenütt azzal a buzgalommal igyekeztek ismereteikkel gazdagítani, a mit csak utazásom czíme igazol: a trónörökös ethnografiai műve számára gyűjtöm a tárgyakat.

De különösen nagy köszönettel tartozom az én kedves barátomnak, a megye tanfelügyelője, Verédy Károlynak, ki útamon kalauzolni, s azt előkészíteni szíves volt; az egész haditerv az ő műve volt.

Minthogy a gyüjtött adatok az említett nagy munka számára lettek megszerezve, valami részletezett leírásfélével azokat koptatni nem akarom, csak az eredményt sorolom el, egyúttal utasításúl más vidékek leíróinak, hogy körülbelűl minő tárgyakat karoljanak föl.

Augusztus 20-án délben találkoztam a kassai pályaudvarnál ottani kedves barátaimmal, a kik fogadásomra kijöttek.

Én azonben az üdvözletcsere után azonnal kocsira ültem Verédy barátommal s megkezdtük az útat Arany-Idka felé. Csak a város végén jutott egyikünknek eszébe megkérdeni a másiktól: «Ebédeltél te már?» – «Nem én! Hát te?» – «Én sem.» Sebaj! Itt van a város végén a «Veres rák» korcsma (híres a párbajvívási terméről) ott kaptunk szalámit, borról gondoskodott a derék kassai postamester, s azzal a körmünk közül falatozva, vágtattunk tovább. Még az nap este eljutottunk Harzer János rékai állami kir. erdőgondnok vendégszerető lakához, s megnéztük Michaelis Gusztáv főnök vezetése mellett az ezüstelválasztót. Itt nem kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem chlorezüstöt készítenek a zsurmából s aztán higany fürdővel választják ki a nemes érczet. – Ebben a völgyben nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös chlorgőztől. Másnap korán reggel felmentünk az aranyidkai bányába, a hol az ezüstércznek az a saját vegyüléke jön elő, a mit Jamesonitnak neveznek; behatoltunk egész a Ferencz-József-tárnáig, mely nem régóta van mivelés alatt, a leggazdagabb telér, a hol magam is megpróbáltam az érczet vágni, a mi nehezebb a puszta kővágásnál, mert nem hasad, csak darabonkint enged. Fölöttébb érdekes bánya. És a mi több, jól jövedelmező; tiszta hasznot hajt az államnak. Itt Peck József bányafőnök és Sziklay bányatiszt voltak a vezetőim.

Innen búcsút véve, Jászóra hajtottunk, útbaejtve a rudnoki fürdőt, a hol már bőséges lakomával vártak reánk a præmonstratensisek Heffler Konrád vezetése alatt; ez volt már a második, a harmadik következett Jászón. Rudnokon szép festői népviseletet találtam, s a templomban egy oltárképet, melyről azt mondják, hogy Murillo festménye. Fáy István gróf hagyatékából került oda, Richter jászói prépost által megvásárolva.

A jászói kolostor, annak káptalani levélgyüjteménye, a szerzet multja és jelen üdvös müködése leírását a népismei munkára tartom fenn. Itt csak Kaczvinszky Viktor a prépost ő mlgának, dr. Kussynszky Viktor alperjelnek és a szerzet tagjainak kitűnő szíves fogadásáért mondok köszönetet.

Jászóról azután siettünk fel délután a híres Meczenzéfre, vagy a hogy az ottlakók nevezik magukat «Mántára.» Itt már akárhogy kerültem, még is nagy pompával fogadtak; elém jött Tischler Vincze képviselő barátom, a mántai banderiummal. Nehezen esik a szívemnek, hogy le nem irhatom a viseleteiket, de lakat van a tollamon. Könyvünknek a meczenzéfi népviselet, szokások, életmód fogják egyik legérdekesebb részletét képezni. Annyit mondhatok, hogy alig találtam még eddig olyan helyre, a hol a költői és festői rendkivüliség, a praktikus, életrevaló eredetiséggel úgy összecsoportosult volna, mint itt e városban.

Itt Bercsinszky Alajos katholikus plébánosnak voltam a vendége, aki igen derék lelkes magyar hazafi. De hisz egész Meczenzéf az. Nem hiába nevezik őket a Schulverein organumai «hűtelen elpártolt németeknek.»

Itt megtekintettük az állami vasipariskolát, Trefortnak egyik legéletrevalóbb alkotását, a mi életföltétele vasgyáriparunk jövendőjének. Ez iskola gyakorlati hámorral is össze lesz kötve.

Meczenzéf, mondhatnám, a maga nemében egyetlen gyártelepe Magyarországnak. A puszta völgy a patakmentében csupa magánhámorokkal van tele, a mik télen-nyáron készítik azokat az ásókat, kapákat, a mik nem csak Magyarországon forognak a munkás kezekben, hanem Romániában, Szerbiában, Bulgáriában is diadalmas versenyt futnak az angol gyártmányokkal.

Este tánczvigalom volt a nagy vendéglő díszes termében, s ott volt alkalmam megismerkedhetni a mántai népviselettel, a maga pompájában. Itt még nincs franczia divat, hanem – magyar. Valamikor ó-német divat is volt; de azt már elhagyták. Ritka nagy kedveskedésül eljárták előttem a már feledésbe hanyatló ősi mántai tánczot is (a mit képben is meg fogok örökíteni). – És a tánczterem végében pompaképen volt felállítva egy gula a mántai vasipar ragyogó produktumaiból: ásók, kapák, vaslánczok diszítménye.

Megismerkedtem a mántai német nyelvvel is, a mi aligha lesz található Adelungban, és a mántai étkekkel, a mik megint semmi szakácskönyvben nem fordulnak elő: a «drehapige Kletschacheng», az «osche malosche», meg a «mate Derlessen», nagyon jó ízűek.

Másnap korán áthajtattunk egy másik gyáriparvárosba, Stószba. Itt pedig késeket készítenek. Csaknem minden háznál késkovács lakik; azonban nagyobb gyárak is vannak: mint a Wlaszlovicsé, Kompordayé. Ezek közül az elsővel ismerkedtünk meg. Ez a gyár már gőzerőre van berendezve, ötven munkással. Maga Wlaszlovics Sheffieldben végezte tanulmányait. Gyára a legfinomabb angol zsebkéstől kezdve (mik közül némelyik egy fogpiszkálóba elrejthető) a legóriásibb sonkavágó késekig minden mintázatot előállít. Itt készülnek a baranyai, fehérvári bicsakokkal egy társaságban a kertészeti legfinomabb ojtókések. A számomra emlékül készített iróasztali készlet valóságos remekmű.

Stószon Prisznitz-kúrás fürdő is van, a mit nagyon látogatnak. De ebből nem kértem: nekem a hideg víz nem komám.

Visszatéret még egyszer megálltunk Meczenzéfen Göbel Máté vasipar raktárát megtekinteni, s onnan ismét vissza Jászóra, hogy a tegnap nem talált főprépostnak átadhassuk tiszteletünket, a mivel őt minden igaz magyar méltán környezi.

Délután tovább Szepsibe, a választókerület székhelyére, mely híres város volt valaha. Szekeres-Szepsinek hitták. Főemporiuma volt a felső-magyarországi borkereskedésnek; még most is minden háznak van egy kiugró pinczegádora az utczára; de már bora nincsen.

Szepsiig Géczy Gyula szolgabíró kisért, a megye nevében tisztelve meg jóakaratú kalauzolásával. Szepsin egy érdekes templom portalét találtam, a mit le is rajzoltam. Egy úriháznál pedig a falba beillesztve találtam meg a közmondás hősét «Herkó patert» kőbefaragott domborműben. Ezt a régiséget Verédy fedezte fel. Erről a mesés alakról is majd beszéljünk többet; miután a viselt dolgairól nyomtatott ritka régi könyvet a tornai református lelkész úr szíves volt rendelkezésemre bocsátani.

A szepsii városházban található régiségekről jegyzetet véve, tovább haladtunk Torna felé.

Torna vármegye hajdanában arról volt nevezetes, hogy a legkisebb megyéje az országnak, melynek területén csak egy emeletes ház, egy patika és egy toronyóra található. Most már be van kebelezve Abaujba. Torna városában a törvényhatósági életnek vége. Itt Dreher bécsi földbirtokos úr jószágigazgatójánál, Köhler Albert úrnál voltunk szállva, ki igen kitünő nemzetgazda és derék jó magyar hazafi. Maga az új földesúr is sokat tesz e vidék anyagi jólétének emelésére.

Érdekes itt a várrom és a dombtetőn álló kerített hussita templom kőfedelű csúcsíves tornyával. A templom belsejében művészi ecsetre valló freskókat fedeztem fel, a miket még sehol sem hallottam emlegetni; a XVII-ik század elejéről valók lehetnek. Hat csoportozat, melyek a szanhedrint képviselik, a mi Jézus fölött itéletet mondott. A szinek igen szépek és elevenen megmaradtak, s néhány irástudónak az arcza oly jellemzetes, hogy azt lehetetlen volt közönséges festőnek kigondolni. Néhányat le is rajzoltam belőlük, hajnali harangszónál beülve a templomba, míg a többiek pihentek az Úrban. Rám is zárta a sekrestyés az ajtót, s csak a reggeli misénél szabadultam ki.

Reggeli után felkerestük a csodaszép szádelői völgyet kedves barátunk Soltész Gábor vezetése mellett, a ki e vidéknek élő krónikája.

A nagyszerű természeti csodát leirni gyönge a toll és képzelet; majd megpróbálkozom vele, ha tisztább lesz a fejem; itt most Selters-vízivó kedvemben csak a korábbi monográf irókkal akarok zsémbelni, a kik a szádelői völgyet már leirták s aztán telerakták fikcziókkal, a mikről itt senki sem tud semmit, s a mik nem is valószinűk. Ellenben nem jegyeztek föl semmit azokból a természettudományi rendkívüliségekből s a valóságos népmesékből, meg a népnek egymást gúnyoló adomáiból, a miket itt mindenki ismer. Így a «hegymegnyílás»-t nagy esők után, a patak néhai eltűnését, s a «Tanya» kútban felbuggyanását, a lófői időszaki forrást sárkánylegendájával, Béla király pihenőjét, az ördög nászútját, Debreczen városának a tatárfutás alatt itt elrejtett kincsei szájhagyományát és bizonyítékait, a kelta korbeli arany ékszerleletet, a præhistorikus urnák leleteit, a minők cserépdarabjaival az úton mindenütt találkozunk, a Galambkőről, a hol a futó IV. Béla első ebédjét tartotta galambtojásokból, a Béla palotájáról, a mi a képviselőválasztásoknál olyan nagy szerepet játszik, s a szent kútról, hová egész búcsújárások zarándokolnak, – szóló mondákat. Pedig az ilyeneket összeszedni a feladata az ethnografiai gyüjtőnek. Az eredeti népfantáziának minden alkotása becses, de a gyüjtő a saját fantáziájából ne adjon hozzá semmit.

A szádelői expediczió után elválva tornai szives barátainktól, kik közűl csak Gedeon Aladár szolgabírót, Fábián Ferencz r. k. plébánost, s Ragályi Géza reform. papot említem, egy hajtással átvágtunk Hidas-Németin át Gönczre.

Hajdan Abauj székesvárosa volt. A nagy megyeháza most eladó. Hussita korbeli házak. Az emeletes csizmadiaszín tekintélyes egy épület. Sok szerepe volt várának a történetben.

Ide Vécsey Endre szolgabíró úr vezetett s Drinnyey János r. k. esperes úr fogadott bennünket szivesen vendégül; meglátogattuk a városházát, a hol Faller főjegyző úr előhordta az archivumból azokat a régi okmányokat, a miket idegen jövevény még soha nem látott.

Göncz érdekes város – a multban.

Innen Bodnár Ernő füzéri szolgabíróval Telki-Bányára siettünk. Ez még a század elején jövedelmező aranybányája volt a m. kincstárnak. Hogy veszett el a telér? annak históriája van; a mit talán csak a pénzügyminiszternek kellene elmesélnem. – Most azonban híres kőedénygyára teszi nevezetessé, melynek tulajdonosában, Fiedler úrban hajdani pozsonyi iskolatársamra ismertem. A gyártelep igen virágzó üzletet képez, s majd ismertetve lesz az országos kiállításon.

Maga Telki-Bánya sajátszerű egy hely. Gömbölyű völgykatlan közepén áll egy zömök nagy sziklakúp, annak a hegyében van a hajdani hussita templom: most a reformátusoké. A helység és a gyártelep aztán egész karikában fogják körül a hegyet, úgy, hogy az egész egy kerek utczából áll.

A hussita templomnak még a padlására is felmentem – egy Jákob-lajtorján – az is hussita munka: több mint négyszáz éves gerendázat, tölgyfából és még egészen ép.

Az itt hallható népmondákat a 300 eltemetett bányászról, a nagybósvai nemes urakról, az Izra taváról följegyezve, tovább haladtunk a gyönyörű erdők között elvezető megyei úton Hollóházáig. Útközben megállottunk a «Mátyás király kútjá»-nál, melyhez igen szép balladaszerű monda van kötve Mátyásról és a szép molnárleányról, meg a rücskös molnárlegényről.

Hollóháza nem régi telep; de most már egy kis falut képez, melynek saját iskolája is van (magyarúl tanítanak benne). Itt is kőedénygyár van, melynek egész keletkezési történetét készen leírva kaptam meg az egész gyár lelkét képező bérlő, Istvány Ferencz úrtól, kinek vendégszerető háza fogadott bennünket. Ez a gyár is nevezetes tényező a keramikai iparban, s bővebben lesz ismertetve a maga helyén. Még aznap átrándultunk a szép fűzéri várhoz, melynek panorámáját ott hirtelenében lerajzoltam az albumomba.

Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronkint felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek.

Itt is olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett annak az angliusnak a példáját követnem, a ki órákig várva a tünemény bekövetkezését, türelmét veszté, s rajta rontott a fürdőigazgatón: «uram! eresztesse már meg azt az ugrókutat, mert én odább akarok menni, fizetem az árát!» Sehogy sem akarta azt elhinni, hogy azt nem lehet akarattal előidézni, mint például, ha szódaport öntenek a borkövesvíz közé. – Nekem kedvezett Neptunus; alig szálltam le a szekérről, már kitört a föld alúl a hatalmas vízoszlop, tizennégy méterre feltolt üstökével.

Ezzel megint egy napot nyertünk. Még délután időnk volt jó négy lovas tót paraszt szekérrel (más jármű ezt ki nem állja) megjárni a dubniki opálbányát, három jó barátom: Verédy, Stehlo orvos és Klupaty kassai jogtanár kiséretében. Ez ugyan már betörés volt Sárosmegyébe; de a világhírű opálbányának szomszédságában lenni s oda el nem menni morális lehetetlenség.

Ez ismét olyan unikum, a mit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk; mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. A mi a kerek földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)

A dubniki opálbánya állami tulajdon s jelenleg a budapesti Egger-czég bérletében míveltetik, kik azért az államnak 24 ezer forint évi bért fizetnek.

Mind a két Egger fivért itt találtuk a bányatelepen kedves családjaikkal együtt, kik ott egy gyönyörű kilátású kastélyban az egész nyarat üdülésül töltik, de tél idején is felváltva itt laknak.

Volt alkalmunk az ő vezetésük mellett bejárhatni egyikét a mívelés alatt levő opálbányáknak, a mik nagy mértékben eltérnek más bányák rendszerétől. Egész hegyek vannak már föltorlasztva a holt törmelékből, de még egész hegyoldalak vannak hátra, a mik a ritka nemes követ rejtegetik. Az után megnéztük az opálköszörülő műhelyt, a hol annak az ékszerbe való alakját megadják, s az élvezetes és tanulságos kirándulás után, búcsút véve a kedves családtól, még azon este holdvilágnál visszatértünk Ránkra.

Innen aztán másnap reggel Kassára, délben pedig vasúton Szikszóra, a hol tisztelt képviselőtársam, Hunyady László gróf fogadott bennünket, kinek ottani ősi kastélyában tartottuk pihenőnket; elébb megtekintve a történelmi nevezetességű szikszói protestáns templomot, merész góth alakú pilléres boltíveivel, s aztán kielégítve archaeolog szomjunkat mindenféle krónikák és feliratos képek halmazain. A szikszói népviseletet is igen érdekesnek találtam.

Másnap reggel szeretetreméltó házigazdánk kocsin küldött át bennünket Boldogkőváralljára, hol a legújabban kinevezett zászlós úr, Péchy Manó gróf, tartja igazi magyar főúrhoz méltó udvarát.

Itt is lerajzoltam az érdekes várromot, mely a vasúton elhaladók figyelmét is fel szokta költeni. A kastélyban sok érdekes arczképre akadtam. Maga az egész kastély is, templomával, sírboltjával, leírásra méltó tárgy.

Aztán meg még valami. Ezek a mi régibb korból való főuraink, mind megannyi bizományosai a multakat jellemző adatoknak: emlékezetük egész kincsbánya annak, a ki előtt megnyilik. Én őszintén megvallom, hogy azért szeretek hozzájuk járni, hogy mint a virágról virágra szálló méh, összehordom tőlük a mult kor rajzait, a mit úgy, mint ők, senki sem ismer.

Innen még azon éjjel, nyolczadnapra, visszautaztam Budapestre.