Part 3

Így porladtak el lassankint a zsombékok, elhamvadt az egész mocsár kiszárasztott felszine, s e hamvakból egy új paradicsom támadt, melynek kövér televény földében csak az apró csigahéjak engedik még gyanítani, hogy ott valaha vizfenék volt.

A táj, melyből csak halál származott a vidékre, most életet ad és gyönyörűséget.

Ki e nagy művet végbevitte, becsesebb előttünk minden hadvezérnél, s méltán megérdemli, hogy például mutassuk őt fel egész nemzetünk előtt.

Im egy magános, kis birtokú férfi, mily csodás eredményt bir kivívni egyedül, országos segítség nélkül, csupán elszánt akarata, személyes szorgalma, mindenét áldozatúl hozó kitartása által. Hány ily új paradicsomot lehetne még hazánkban, mintegy varázsütéssel felvirágoztatni, ha azon lelkesítő szellem, mely a magános embernek hatalmat adott, egész lakosságot, községet szállna meg! Mennyi gazdagsága, kincsforrása van még ez országnak a víz alatt; hány úri telken osztoznak még most is kigyók, vizi kutyák, a hol a boldogság és megelégülés úri kényelemmel üthetné fel tanyáját.

Adja az ég, hogy a derék férfi példája gyümölcsöző legyen, s buzdítson másokat üdvös utánzásra.

E dicső szorgalmu hazafi neve: Petrich Mihály. Most már azon földben nyugszik, melyet szorgalma tett gyümölcsözővé. Nyugodtan alhatnak hamvadó porai, mert ő még a sírnak való földet is maga szerezte magának, s minden kis fűszál, s minden illatos virág, a mi sirján nyilik és zöldül, az ő munkás kezeinek köszöni lételét.

V. AZ OROSZ CZÁRRÓL.[2]

Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta.

Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak; – honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arczok az utczákon? Hová lett a színházak, a tánczteremek népe, a fényes Szent Pétervártól ki lopta el ragyogványát?

Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arczokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság teremei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.

A rendőrfőnök intésére megjelentek a visszavonult családok az operaház páholyaiban, és ime, a hány páholy volt sorban és egymás fölött, mind feketén, gyászban öltözött alakokkal telék az meg; a gyémántok helyét a fekete ércz kösöntyűk foglalák el s a mi ragyogott itt amott, az nem volt egyéb, mint a szemekben égő köny.

A zenekar víg dalokat hangoztatott, és e terem mégis gyászünnepet ült, tapstalan közönségével a néma szünetek alatt hallani lehete a sóhajt: «Kyrie eleyzon…»

Meg volt hagyva, hogy mulatni kell! A legelső grófi házak egyike megnyitá dísztermeit, összehivá a birodalom legfényesebb főurait és delnőit, s a külföldi művészeket, a kik őket mulattassák. A terem megtelt a nagyságos nagy urakkal, és ime egy sem hozott orczáján jó kedvet magával, de gyászt, fekete gyászt öltönyén, mint kik halotti torra jöttek, nem vigadni, de temetni, és nem egymásnak örülni, hanem egymást vigasztalni.

Egy hirhedett zeneművész leült a zongora elé s a legkedveltebb tánczok zenéit verte el az érczhúrokon. Ah az érczhúrokat lehet kényszeríteni, hogy vígan szóljanak, nem a sziv húrjait; senki sem állt a tánczba; csak némán, szomorúan lézengtek, mint a kik félnek egymás bánatát sérteni időtelen nyájassággal.

A művész elhagyta a tánczzenét és mintegy önkénytelen ihletéstől áthatva, elkezdé a zongorán hangoztatni Mozart requiemét.

És e hangra egyszerre kicsordult a köny a jelenlevők szemeiből, e legfájóbb, – keserűbb; a gyászolók, a sértett szivűek egymás vállára borulva zokogtak a közgyász fölött, és a legnagyobb férfiak nem tartották szégyenüknek együtt sirni a sirókkal; a zengzetes dalidóból requiem lett, szomorú, halotti ünnep.

Minden ember sirt, zokogott s sietett el haza onnan: félóra alatt vége volt az egész vig ünnepélynek.

Ilyen vigalmak történnek most a nagy orosz birodalom fővárosában.

És senki sincs, a ki oda vetné magát a minden oroszok urának lábaihoz és szólna neki igaz szóval:

Oh uram, irgalmas úr, engedd el a vigalmak napjait nekünk: halottja van minden háznak, gyász van itt minden családban; ha már halottakat szerzél nekünk, engedd, hogy sirassuk őket. És te magad is sirj velünk; mert te legtöbbet veszítél!… «Kyrie eleyzon!…»

EGY VERS TÖRTÉNETE.

Sokszor el volt már mondva, de nem lehet elégszer fölemlegetni, hogy az 1848-iki országgyülési rendek azon határozata, mely által a jobbágyokat fölszabadíták, képezi egyik legfényesebb lapját a magyar történetnek.

Növeli e lap fényét az, hogy egy tagadó szó, egy kétségeskedő ellenvetés nem vegyült a közegyetértés határozatába; egy általános «úgy legyen» örökíté meg az indítványt.

A magyar nemesi, úri, előkelő rend egy közöröm pillanatában feláldozá jogait, czímeit, vagyonát; a miért azután azt a jutalmat nyerte, hogy ha megszünt dicsekedni az őseivel, dicsekedhetik most méltán a fiaival.

Pedig bizony csak alig hogy egy hajszálon mult, hogy e fényes lapján a magyar históriának, ha nem is asteriscus, de legalább sajtóhiba alakban egy kelletlen folt nem támadott.

Volt ugyanis Pozsonyban egy kis töredék; igaz, hogy nagyon kicsiny, de mégis épen elég arra, hogy a nemzeti egyetértés csorbáját képezhesse; melynek ez egyenlőségi elv egész kiterjedésében nem nyerte meg föltétlen tetszését, s ennélfogva hajlandó volt az ellen valami gyönge oppozitiót megkisérteni.

Kik voltak ezek? azt ne keressük már; kigyógyultak azok mind, rájok sem lehetne ismerni többé.

Föllépésükből nem nagy veszedelem támadhatott volna ugyan, de mégis úgy állt volna az ott, mint az ó intézmények vétója a megifjodó Magyarország közóhajtása előtt.

… Egy vers kezdett el ez időkben kézről-kézre járni; akkor csak kéziratban volt meg, nyomtatásra nem került.

A vers Petőfié.

Ezzel a sorral kezdődik:

«Dicsőséges nagy urak! Hát hogy vagytok?»

Az említett frakcziócska gyülhelyén épen azon reggel, melyen a nevezetes indítványnak kelle tétetni, mint legújabb újdonságot olvasták ezt a költeményt, s úgy látszott, hogy mindenki fázik utána; valaki Pestről hozta azt, azzal a hírrel, hogy ott már éneklik az utczán.

K. Miklós, derék szabadelvü hazánkfiától kérdezik a halvány arczú emberek, hogy igaz-e a hír, miszerint a Rákoson negyven ezernyi pórhad van összegyülve?

K. Miklós, ki jól ismerte ekkor e szavak horderejét, az előtti nap érkezvén Pestről, azt felelé:

– Bizonyosan nem tudom: – de biz ott könnyen lehet több is.

E remegés közben meglátják az ablakon át Széchenyit az utczán, s látva, hogy ő is odasiet, reményteljesen néznek eléje, kiről tudták, hogy véleményében semmi népgyűlés, semmi pamphlet meg nem ingatja, s ki a pesti forradalmat nagy tréfásan «parapluie-revolutiónak» szokta nevezni.

A lépcsőkön egygyel az ultrák közül találkozott a nemes gróf; ki őt, hosszú veres tollas calabriai kalapját fél szemére nyomva, köszönté új divatú «adjon Isten»-nel.

– Bon jour, citoyen Széchényi.

A gróf utána nézett s visszaköszönté:

– Bon soir, citoyen Sansculotte.

Ezzel ment nyugton a klubb terme felé, felnyitá az ajtót, megállt a küszöbön s végig nézve a sápadt, kétkedő arczokon, miknek minden gondolatját olvasták delejes szemei, sarcasticus mosolygással így köszönt be hozzájuk:

«– Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»…

Tudta, hogy ez a sor cseng valamennyinek a fülében?

… Még aznap «egy szó ellenmondás nélkül» keresztül ment a táblákon a jobbágyság felszabadítása iránti törvényjavaslat, minden záradék, minden mentalis reservata nélkül; a maga tiszta, naptól született szüzességében.

Hogy ez megtörtént, az ránk nézve nagy haszon; de hogy egy szó ellenvetés nélkül történt meg, az a dicsőség!

A nagy majoritás «amen» kiáltásának dicsőségét engedjük az indítványt tevő szónoknak; de a minoritás hallgatása Széchenyi «jó reggelének» érdeme.

ADOMÁK SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL.

1. A pesti megyegyűlések híresek voltak 1848 előtt a nagy politikai kérdések fölötti vitákról, mikben az ország legelső politikai nagyságai vettek részt. Kossuth, Széchenyi, Nyáry, Eötvös, Dessewffy Aurél stb. Ezekhez csatlakozott azután a kisebb capacitások tábora. Báró B. Pali, kit mind testének terjedelméről, mind szellemének a nagy testhez aránytalan voltáról ismert mindenki, hol az egyik párthoz szokott csatlakozni, hol a másikhoz. Egy kérdésben tetszett neki a conservativ párthoz szegődni. Előre bejelenté Dessewffy Aurélnek, ki a párt vezérszónoka s indítványtevője volt, hogy ő is speekelni fog mellette.

A gyülésben azonban vette észre Dessewffy, szokott éles figyelmével, hogy indítványa az első ellenzéki czáfolat után fényesen meg fog bukni, azért nagy hirtelen visszavonta azt, s B. Paliban bennrekedt a fényes dictió. Délután Széchenyi sétál a Dunaparton gróf W.-mal és beszélget; szemközt jön rá B. Pali s elkezd rögtön expectorálni, hogy: «nézzétek ezt az ostoba Dessewffyt, már micsoda ügyetlenséget követett el ma a gyűlésen!» Széchenyi nem felel rá, hanem úgy tesz, mintha W.-mal beszélne.

«Hát a mi anekdotát elkezdtem, folytatom. (Semmi anekdotát sem kezdett el azelőtt.) Húzza a hat osztrák matróz az evezőt keményen a Bosporusban s halad nagy izzadva. Utánuk jön egy török a maga kaikjában, ez nem fárasztja magát, felhúzta a vitorláját, a szél viszi ingyen, ő pedig szépen csibukozik. Mikor elhalad a lapátoló osztrákok mellett, gyorsan hátrahagyva őket maga mögött, az egyik matróz azt mondja a többinek:

«Jetzt schaut’s den dummen Türken an!»

B. Pali azt mondja: «nagyon jó!» s azzal odább megy.

Széchenyi utána néz s igy szól W.-hez:

«Jetzt schaut’s den dummen Türken an!»

2. Egyszer meg ugyanazon pesti gyülésen a hires iró Majláth támadta meg Széchenyit vakmerő kiméletlenséggel. Gyülés után aztán, gyönge lelkek szokása szerint, odaszaladt a méltatlanúl bántott ellenfélhez s bocsánatot kért tőle, hogy ne nehezteljen erős kifejezéseiért. «Oh egészen más van az eszemben, mond Széchenyi, mint rád haragudni. Épen most egy jó szórejtvényt csináltam, a minek megoldását rád bízom, mint híres rejtvénymegfejtőre.» – «Kérlek!» mond készen Majláth, ki nagyon örült, hogy ilyen olcsón helyreáll a barátság. – «Tehát az egész egy német Kraftausdruck; az első szótagtól rettegnek a hajósok; – második szótag egy tulajdonszó, a harmadik szótag egy előrag, tudod præpositió, a negyedik szótag pedig az emberi testnek egy része.» Majláth még egyszer elmondatta magának a rejtvényt: «nehéz feladvány!» – «No ha ki nem találnád, hát felirom a megoldását egy látogató jegyre, de ne nézd meg addig, míg le nem tettél a megfejtés lehetőségéről.» – Majláth megigérte s csaknem elkésett a fejtörésben gróf K… ebédjéről, hova ő is hivatalos volt a többi ó-conservativ urakkal. Azok kérdezik tőle, hogy hol késett? Mondja, hogy Széchenyi adott neki egy szórejtvényt, a mit nem tud megoldani. Elmondja a többi uraknak is. Azok sem boldogulnak vele. Az első szótag kitalálhatatlan. Mitől félnek a hajósok? «Sturm.» «Wind»? Mind nem vezet a megoldásra. Végre előkérik a czédulát. – Hát biz az az első szó «Leck». A mi jelent ugyan «hajón támadt lyukat» is, de az ismeretes német Kraftausdrucknak egészen más bevezetésül szolgál. – Ez volt Széchenyinek a válasza a dictióra!

3. Egyszer Gr. Károlyi István meglát Széchenyinek az oldalán egy szép antik kardot, s azt mondja neki: «add nekem azt a kardot, megveszem.» «Nem eladó.» «Adok érte száz aranyat.» «Már úgy eladó.» Azzal leoldta az övéről a kardot, s az nap gr. K. I. két karddal, Széchenyi pedig kard nélkül ment haza a gyülésből. Hanem az eladott kardjánál volt egy még szebb antik kard Kubinyi Ferencz birtokában, a mire meg Széchenyinek fájt a foga, ő meg ahoz ment: «Add nekem ezt a kardot, megveszem.» «Nem eladó.» «Adok érte ötven aranyat.» «Már úgy eladó.» Látjátok! mondá Széchenyi azoknak, kik mind a két jelenet tanui voltak, már ezt más ember úgy csinálta volna, hogy a kapott száz aranyat egészen oda kinálta volna a másik kardért, én pedig kaptam egy szebb kardot s nyertem rajta ötven aranyat.

RABLÓ KALAND.

(Igaz történet.)

Ez évben történt, márczius 31-én, hogy egy öt tagból álló uri társaság V. megye erdőségeiben szalonkára vadászott. Mind az öten fiatal emberek, régi összeszokott jó pajtások, a művelt körök tagjai, tudományos pályát végzett férfiak. Köztük az ifjú .....y, fia az egykori V. megyei provisorium alatti főispánnak.

A provisorium főispánja nem hagyott nagy vagyont gyermekeire, azoknak egy nagy erdőség képezi örökségüket, melyből a vágott fát adogatják el, s az ebből nyert összeget a legidősebb fiu szedi be és osztja ki testvérei között, ugyanaz, ki az emlitett vadásztársaság egyik tagja volt. A többieket nevezzük X. Y. Z. Q.-nak.

Este felé X. meghívja a többieket nem messze eső lakába vacsorára, előre izenve nejének, hogy vendégeket visz.

Ugyanebben az erdőben történt sok év előtt, hogy .....y apja, mikor még főbiró volt, a mint kocsijával a hegyoldalról leereszkedik, jajkiáltásokat hall, s látja, hogy egy híd előtt több rabló egy szenes fuvarost fosztogat. A főbiró kapja puskáját, a rablók közé lő, egy elesik, de megint felszedi magát, s menekül társaival az erdőbe. A közel falu népe üldözésére indul, vérnyomokat találnak, azokat követik, a vérnyomok azonban a bozótban elvesznek, s a rablók nem találhatók. Egy jómódu birtokos gazda azonban soha se tért vissza házához többet. Mindenki azt hiszi, hogy az volt a rabló, ki valahol a berekben elveszett.

A vadásztársaság tehát vigan vacsorál egész napi fáradság után X. vendégszerető házánál, midőn kétfelé tárul a szárnyajtó s belép rajta három férfi felvont sárkányú fegyverekkel.

Senki se mocczanjon, kiált a középső. Melyik önök közül .....y?

A kérdezett feláll és mondja, hogy ő az.

– No hát tudd meg, hogy mi vagyunk annak az embernek a fiai, a kit a te apád agyonlőtt. Megesküdtünk, hogy a fiain állunk boszút. Imádkozzál, meghalsz!

A házi gazda e szóra a parancsoló rabló elé lépett s elkezdte azt kérlelni.

– Édes földieim, csak nem fogtok itt az asszonyok előtt ilyen gyilkosságot elkövetni…

– Igaza van az urnak, mondá a rabló. Ez nem volna illendő. Itt nem. Gyere ki az udvarra!

A fiatal .....y követte szótlanul a fölhivást s kiment az udvarra.

– Add ide a mid van! parancsolá a rabló.

Az ifjú lehúzta gyűrűjét, átadta óráját, kétszázharmincz forint volt a zsebében, egy «Pesti Naplóba» takarva, mit előtte való nap vett be az eladott fáért, azt is odaadta.

A rabló megszámlálta: «kétszázharmincz forint!»

– Most vetkőzzél le!

Az ifjú levetette kabátját, mellényét.

De már tovább nem állhatta a házi gazda: odarohant a rablókhoz.

– Azt nem engedem, hogy itt az én szemem láttára egy pajtásomat meggyilkoljátok, az én udvaromon. Szerencsétlenséget hoztok vele magatokra is. Ilyen borzasztó tettre három vármegye hajtóba vesz benneteket. Minden embert szerencsétlenné tesztek, a ki csak egy falat kenyeret ád még nektek. Nekem is ezer bajt csináltok vele.

– Jól van: mondá a rabló. Tehát nem öljük meg itt. Hanem esküdjél meg, te gyilkos fia, hogy ma éjjel tizenkét órakor kijösz hozzánk a g....i puszta-kúthoz, ott azután majd megtudod, hogy mit végezünk veled?

Az ifjú .....y megesküdött a rablóknak, hogy ki fog menni hozzájuk a puszta-kúthoz.

Azzal a rablók visszaadták pénzét, óráját, gyűrűjét, ruháit s eltávoztak, gúnyosan kiáltva: «a viszontlátásig!»

A társaság visszament a szobába, hanem a jó kedvnek és vacsorálásnak természetesen vége volt.

Mit fog most csinálni .....y?

– Hát kimegyek hozzájuk éjfélkor a g.....i kútra, a hogy megesküdtem nekik.

– No azt a bolondot nem teszed! mondja neki Y. bajtárs. Ki tartana becsületkérdést rablókkal szemben? Csakhogy kiszabadulhattál a körmeik közül. Most legokosabb lesz, ha eljösz velem az én tanyámra, az jó három óra járásnyira fekszik innen. Éjjel van, elmenekülhetünk. Nálam nem fognak keresni.

Azzal valamennyien rábiztatták .....yt, hogy bizony szökjék, és rejtse el magát Y. szállásán, míg végre a fiatal ember ráállt, s pajtása vezetése mellett neki indult az erdőnek. Árkon bokron, hegyszakadékokon keresztül szerencsésen megérkeztek éjfél tájon Y. tanyájára, mely egy puskalövésnyire lehetett a falutól s ott siettek mentül elébb ágyba juthatni.

Az izgatottság alig hogy engedé .....yt elaludni, a midőn egy óra táján zörgetnek az ablakán s hangzik a rabló ismeretes szava.

– Hej hej! .....y! Szépen szavadnak álltál! Hát kijöttél a puszta kúthoz? Ez az eskü? Most már gyere elő!

A fiatal ember rémülten ugrott fel ágyából s hasonmászva, hogy az ablakból észre ne vegyék, két közbeeső szobán keresztül, átlopózott Y. barátjához.

– A rablók nyomomba akadtak…

– Hallom, szól Y. De nem baj az. Az ajtók zárva vannak. Mi ketten vagyunk, ők hárman. Mi belül, ők kivül. Ha be akarnak törni, lelövöldözzük őket. Eredj vissza a szobádba a puskádért és öltönyödért, s aztán gyere megint ide.

Az ifjú .....y ismét visszacsúszott hálószobájáig s még kétszer megtette ezt az útat oda és vissza, az ablakokon dörömböző rablók előtt.

Végre a rablók Y. ablakára mentek zörgetni.

– Nyissa ön ki az ajtót, hadd hozzuk ki .....yt.

Y. kikiáltott, hogy .....y nincs itt.

– Ha nincs itt, odább megyünk, az urat nem bántjuk. De ha ki nem nyitja az ajtót, rágyujtjuk a házat.

– No hallod-e, ez nem bolondság, sugá Y. bajtárs az üldözöttnek, ha kipörkölnek innen bennünket, végünk van. Neked futnod kell innen. Itt az előszobában alszik a hetesem, hű, megbizható ember, ez el fog téged vezetni L**ig, a hol a szolgabiró lakik, ott beszállhatsz N. ügyvéd bajtársunkhoz. L**ben már pandurok vannak, ott nem fog semmi zsivány keresni.

.....y elfogadta a menekülési tervet, vette puskáját, a hetes kalauzolása mellett a kerten keresztül menekült, míg a rablók az út felől zakatoltak, s azzal neki a süppedéknek, bozótnak torony irányában L** mezőváros felé.

Reggel négy óra lehetett, midőn L**be megérkezett, kifáradtan, kimerülten, testi, lelki gyötrelmektől agyonkinozva. A felköltött házi gazda bámulva kérdezé: mit keres itt ily szokatlan órában?

– Ne kérdezz semmit, szólt .....y, oda vagyok. Adj valami helyet a hova lefeküdjem. Ne csinálj semmi hozzákészülést, lefekszem az irodádban a pamlagra, betakarózom a köpönyegemmel, s alszom ott.

N. pajtás tehát engedte lefeküdni barátját, s maga is ment tovább aludni.

Az agyonhajszolt ifjú aludt, a hova lefeküdt, míg barátja reggel át nem jött irodájába.

– Nos hát hogy aludtál? kérdé tőle N.

– Elég jól, csakhogy most úgy érzem magam, mint a kit összetörtek, s a fejem fáj erősen.

Ezzel N. szétnéz iróasztalán, s megdöbbenve mond:

– Hanem hat pajtás, ne tréfálj velem. Minek tetted el a pénzemet?

– Én? a te pénzedet? kiált felriadva .....y.

– Igen, igen. Tegnap este kaptam meg egy öreg asszony perében az elmarasztaltnak a részletfizetését. Ide tettem az asztalomra. Azóta itt senki nem járt, s a pénz most nincs itt.

.....y erre dühre gerjedten ugrik fel a fekhelyéről s puskájához kap.

– De most már ki innen a szobából, mert keresztül lőlek! Eredj, hivasd ide nekem a szolgabirót, tartson fölöttem hivatalos vizsgálatot. Más be ne lépjen, mert megölöm.

Szolgabiróért küldtek, az nem volt honn, jött helyette az esküdt, egy pandurral.

– Mennyi volt az összeg, kérdé az esküdt az ügyvédtől, mely az ön asztaláról eltünt?

– Kétszázharmincz forint, mondá N. Egy «Pesti Napló»-ba takarva.

.....y azt hitte, hogy a világ szakad rá!

– Igenis, kétszázharmincz forint van nálam épen, egy «Pesti Napló»-ba takarva. De ez az összeg az enyim, tegnap kaptam faárában. Ez az összeg az éjjel már a rablók kezében volt, hogyan kaptam? arra tanuim X. Y. Z. és Q. barátaim, hivassa ön őket ide azonnal.

Erre N. ügyvéd elkezd nevetni, a nevetést osztja az esküdt, felnyilik az ajtó s betódulnak rajta nagy kaczagás közt X. Y. Z. és Q. jó pajtások.

– Nem szükség értünk küldeni, itt vagyunk magunktól! Csak egy kis «tréfát» akartunk veled csinálni. Nem tudod, hogy április elseje van?

… Tehát ez az egész testi-lelki agyonkínzás csak egy kis tréfa volt jó barátok és művelt emberek között.

Össze voltak beszélve X. Y. Z. Q. és N. s azok rablóknak öltözött cselédjei.

S miért követtek el ilyen kegyetlen tréfát egy jó pajtással?

«Azért, mert az a .....y olyan unalmas fiú, mindig közénk jár, s nem akar velünk semmit «mitmachen.» Ki akartuk közülünk ugratni.»

EGY EMBER, KI GYALOG JÁRTA MEG PÁRIST.

E napokban egy meleg délután sajátságos alak vetődött a szinház udvarára. Torzonborz őszbevegyülő szakálla s a különös öltözet, melyet e szakáll kiegészíte, minden jövő-menőnek felötlött erősen. Fején katona holczmüczli, ahoz vászon katonakabát, magyar nadrág s arra térdig érő harisnya húzva, poros katona-bakkancsokkal.

A jövevény azonban nem szólt senkihez, csak hagyta magát a járó-kelőktől bámultatni, vállával a falnak támaszkodva.

Egyszer a szinészek egyike jobban a szeme közé néz s elkiáltja magát: «hisz ez te vagy!»

– Persze, hogy én vagyok, felelt a kuszált alak. De nehezen ismersz rám.

– Elhiszem azt, de te könnyebben rám ismerhettél, miért nem szólítottál meg?

– Mert attól féltem, hogy azt fogod hinni, tán kérek tőled valamit.

– Hisz a mi kevesem van, abból kérés nélkül is adnék, de hát honnan jösz?

– Párisból.

– Hogyan?

– Hát csak gyalog.

– Mondták az onnan jövők, hogy hirtelen eltüntél onnan, azt hitték elölted magadat.

– Eljöttem, mert az utolsó garasom is elfogyott, s haza jöttem gyalog. Két hónap óta jövök.

Ott rögtön több ismerős is veszi körül a jövevényt, régi erdélyi hadjáratbeli fegyvertársak, most szintén nyugalmas polgárok; a ki még nem ismerné, bemutogatják egymásnak: hadnagy, jó vitéz volt a maga idejében, aztán a nem neki való időben kedve támadt olyan helyet keresni, a hol azt mondták, hogy vitéz emberekre van szükség, kiment Olaszországba, onnan aztán egy kutyának való időben ötvenketted magával, mint nyugtalan, türelmetlen embert elküldték, sok viszontagságon át Párisba tévedt, ott olyan jó dolga lett, hogy majd meghalt éhen, ismeretlenekhez nem folyamodhatott, ismerősökhöz pedig épenséggel nem. Egy nap aztán meggondolta a dolgot, s elhatározta, hogy haza fog jönni.

Hazajönni! annyi idegen országon keresztül, könnyű annak, a kinek tele erszény, vagy alázatos ábrázat áll rendelkezésére, a ki vagy fizetni, vagy koldulni tud, de hogy utazzék Páristól Pestig, a ki ehhez nem ért?

Eleinte eladogatta testéről a ruhákat, a büszke magyar jelmezt, s vett kopott zsibárus rongyokat, úgy jött faluról-falura odább. Sehol sem kért semmit.

Mikor már nem volt mit eladnia magáról többé, egy este fáradtan érkezett meg egy nagy franczia városba s egy kávéház verandája alatt leült. A veranda alatt délczeg katonatisztek siestáztak, kiket sértett a rongyos alak megjelenése. Egy közülök megszólítá, mit keres itt?

– Ne olyan kevélyen vitéz uraim. Voltam én is valaha olyan kardos úr, mint önök, s most sem vagyok se tolvaj, se koldus.

E szóra a franczia tisztek köré telepedtek, elmondatták vele élte viszontagságait, s azután egymás között harmincz frankot gyüjtöttek össze, ezt odadták utiköltségül a messze föld árvájának.

Ez adománynyal tudott eljutni egész a határszélig. A német földön megállították. Utlevélnek persze híre sem volt nála. Elmondta őszintén, hogy kicsoda, s hogy a Székelyföldön van otthona.

A lelkiismeretes urak rögtön táviratoztak Bécsbe, Budára, s szép időbe került, míg a válasz visszaérkezett, hogy állítása való, ereszszék szabadon. Ez alatt legalább az európai diplomatia költségén élt.

Ott adtak neki útlevelet és ötven krajczárt.

Ötven krajczár nem nagy kapitális, de untig elég arra, hogy takarékos ember egy német fejedelemségen átutazzék vele; a fejedelemségben megint adtak neki más útlevelet és ötven krajczárt.

Gondolta magában, ez így pompásan megy, utazni a szövetség költségén; hanem a harmadik status határán megtagadták tőle az ötven krajczárt, ott bizonyosan elébb a budgetben kell tárgyalni az ilyen költségeket.

Itt tehát már törni vagy szakadni kellett. Épen Németországban kezdeni el a koldulást? az nem lehet. Éhen meghalni? azt inkább lehet.