Part 29

Bismarck herczeg egy teljes hat láb magas athlétai alak, széles vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál aczélizmokat árulnak el: arczát semmi arczképéhez sem találtam hasonlónak, a mikben mind morosusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák Ferencz arczára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló szürke bajusz, életpiros arczszin, egy helyütt megszakítva egy régi sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz széles homlok; világos és nagy szemek, a miknek bizalmas tekintését semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arcz tökéletes eszménye – egy régi magyar alispánnak.

A herczeg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen kiczifrázott beköszöntőt, a mit magamban neki szántam, hanem mindjárt azon kezdte, hogy ejnye de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban, a mi még akkor okos lap volt. – Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – «No én tíz évvel előbbre vagyok önnél.» – «Az Isten éltesse.» – Azután leültetett az iróasztala másik oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkinált vele: «köszönöm nem szivarozom soha.» Ő sem él vele: nagy tajtékpipából szokott dohányozni.

E közben nyilt az oldalajtó s a mellékszobából belépett a herczegnő és leánya. A vas embernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A herczegnő most is impozáns szépség: ősnemes arcz és termet; a herczegkisasszony pedig ragyagó eszményi alak; a királyi tánczestélyre voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek. Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát küldve ő felségeiknek neje által.

Akkor azután ismét leültünk az iróasztal elé szemközt, a herczeg beszélt: én hallgattam.

«Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan konszolidált állam létezzék, a minő az osztrák-magyar monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban a békét megkötni siettem, a mi sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán innen és a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német, másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfiúi tudomány, intelligenczia, birtok kiválólag a németnél és a magyarnál van. És mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi államok felállítása lehetetlen; csupán históriai államok lehetségesek. Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között fentartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval; még harczaik által is egy; egykor harczoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak utalva.

(Itt megjegyzém, hogy e kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.)

A herczeg így szólt tovább:

«Ezt a missiót, a mit önök teljesíthetnek, a szomszéd államok nem tölthetnék be. Kell-e Németországnak még több, papi uralomtól aláaknázott tartomány? Még most is vannak jó barátaink, a kik azzal gyanusítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös tartományokat annektálni akarjuk. Isten őrizzen! Elég bajunk van Elszász-Lothringennel, elég a dán határperrel, s ha geografiai tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalattnyi földet sem csatoltunk volna Németországhoz, a min franczia lakik. Ez a soha ki nem békíthető vad ellenség! Mert a franczia vad nép. Húzzuk le belőle a szakácsot, a szabót és a fodrászt s ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár attól a bajtól tudnánk megszabadulni szép szerével, a mit már szereztünk: nemhogy az osztrák búcsújáró népére áhítoznánk. S ugyan mit kezdenénk Bécscsel, mint határvárossal? Bécsnek, Budapestnek missiója van a keleten a czivilizáczió és kereskedelem gazdag központjává alakulni. És a mely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit elfoglalni, az meg volna érve arra, hogy… (itt mutatta kézzel a «felakasztást»). Én részemről, ha az osztrák tartományok «erővel» akarnának hozzánk jönni, képes volnék «ezért» háborút kezdeni «ellenük». Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, a mennyire emberi észszel az időjárás előre megjósolható. A német diplomáczia törekvéseinek sikerült Oroszország és az osztrák-magyar monarchia közötti egyetértést útba igazítani. Most az meg van. Nekünk keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha e két barátunk egymás közt összeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem mint a hajdani Saint Allianceban, hogy az uralkodók egyetértésével a népeket elnyomjuk, hanem, hogy a béke biztositásával a szabadelvű kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük. Önöknek a királya «most» már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon».

Valóban az.

– Ő hozzá minden népfaj hűsége csatlakozik; legyenek önök felőle bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja. De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt Oroszország? Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus «szurok» volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, a mit ruthének laknak; három millió félbarbár lélek. Mi szüksége azokra? Elég baja van már a keleti tenger német fajú háromszázezernyi népének russifikácziójával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek; de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat. Gyakran jártam vadászatokon Oroszországban; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy (itt oroszúl mondta a herczeg, nem tudtam megtartani, aztán megmondta németül) «ha az orosz lop, annyit lop, a mennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is maradjon belőle, még holnapra való is.» Oroszországnak nincs szüksége európai hódításokra többé: otthon van mit meghódítania. Erdély elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével, bárki által nevetséges mese.

Említésbe hoztam a keleti kérdést.

– Ott sincs semmi elfoglalni valója Oroszországnak. Ugyan mit csinálna Konstantinápolylyal, ha ma oda ajándékoznák neki?

Reményemet fejezém ki az iránt, hogy ily esetben Magyarországon is fel fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal, a miket orosz kéz munkájának hisz és hirdet mindenki.

– Tudnia kell önnek, hogy kétféle orosz politika van: az egyik a szentpétervári, a másik a konstantinápolyi. A mint egy követ Konstantinápolyba megy, az rögtön megbolondul a többiek között; azok szüntelen veszekednek egymás között, versenygenek, czivakodnak, intriguálnak, s csinálják az európai politikát, mintha rájuk volna bízva, csupa egymás iránti ellenszenvből, míg vissza nem híják őket. Ha van önöknek bajok orosz cselszövényekkel, azok csak Konstantinápolyból jöhetnek, nem Szentpétervárról, s így semmi komoly alappal nem birnak. Az orosz czár és kormánya szintén akarja az egyetértést fentartani.

Bátorkodtam gyönge aggodalmamat kifejezni netaláni uralkodó-változás esetére.

– Higyék el önök, hogy az orosz trónörökös épen azon politikát fogja folytatni, a mit a mostani czár folytat. Ez egy derék, nyugalmat és békét szerető családapa, kinek eszében sincs Tamerlani vagy Napoleoni hadjáratokat tervezni, Nagy Péter czár testamentomát végrehajtani, a ki örűl, ha családja körében boldogul élhet. Ez oldalról nincs önöknek mit tartani. Az egyetlen ember, a ki jelenleg az európai békét megzavarhatná, a pápa. – Ön nem katholikus, ugy-e bár?

– Sőt kálvinista vagyok, még pedig kemény nyakú. De ha katholikus volnék is, azok Magyarországon felvilágosodott emberek s ott vallásháborura tábort keresni senkinek sem sikerülend.

Itt azután elmondta a herczeg, hogy mi véleménye van a pápáról. Ez köztünk maradhat. «Mi egyébiránt nem tudjuk, hogy ki az a pápa?» végezé.

Ismétlém, hogy a magyar nép vallási dolgokban a legtoleránsabb, többféle felekezet él együtt békésen minden faluban, s azoknak semmi kedvük dogmatikus kérdésekért egymás szomszéd házát felgyujtani.

Itt azután áttért a herczeg magyarországi élményeire, hogy egyszer lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a szót: «Isten, Isten!» míg egy végre azt mondá: «Három Isten!» A vezénylő lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus, protestáns és görög; a katonák e fölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbiró felvilágosítá róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mi felénk.

– Ez bizony még most is úgy van.

Ekkor bejött a herczeg titkára egy halmaz hivatalos irással; én búcsút vettem, mi közben a herczeg nyájas kézszorítással meghivott holnapi estélyére, a hol Németország képviselőivel megismerkedhetem.

Megjegyzem még, hogy beszéd közben folyvást két szál plajbász volt Bismarck kezében, olyan hosszú két iral, hogy nekem sétabotnak elég volna, s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhitozik, azzal demonstrált, hogy «ekkora darabot sem akarunk többé senkitől elfoglalni, mint ez a plajbász!» Az igaz, hogy «ez a plajbász» a «térképen» egész Triesztig leérne.

VIII. ÍRÓI ÉS MŰVÉSZI KÖRÖK BERLINBEN.

Mint előre bocsátám, nem utazói kiváncsiság, nem mulatási ösztön vitt Berlinbe, hanem az a vágy, hogy az ottani irodalmi körökkel személyesen megismerkedjem.

A mi hazai belviszonyainkról épen csak annyit tudnak a külföldön, a mennyit rosszakaróink irnak felőlünk. A mi kormányaink a rendelkezési alapot soha sem arra használták fel, hogy Magyarország politikai helyzetéről a külföldet folytonosan felvilágosítsák kül-hirlapok útján. Egyébiránt Berlinben nem is léteznek olyan hirlapok, a miknek jó vagy rossz véleményét pénzen meg lehet venni de igen is meg lehet azokat nyerni egy jó szóval és helyes felvilágosítással s ezt mulasztottuk el eddig, a mihez pedig nem kellett volna egyéb, mint az írói körökkel barátságos érintkezésbe tenni magunkat s aztán a szives hajlamot, mely irántunk mindenütt mutatkozik Észak-Németországban, alapos és jól szerkesztett ismertetéseivel a magyarországi ügyeknek folyton fentartani. Hanem ehez bizony ember kell, a ki tegye, s a ki ezt feladatának tartsa.

Idejövetelem napján épen legforrójában volt a német közönségnek feltálalva az erdélyi szászok sérelmi ügye, a kik ugyan igyekeztek Nagy-Németország hirlapjaiban fellármaharangozni a közvéleményt maguk mellett és a magyar kormány és országgyűlés ellen. A hová csak mentem, hirlapirói, képviselői körökbe, a harmadik szó a «magyar-szász» kérdés volt s én abba a helyzetbe jöttem, hogy nekem kellett a magyar kormány álláspontját a szász követelésekkel szemben védelmeznem, természetesen nem mulasztva el az ellenzék nézeteit is előadni, mely pártolója az autonómiának, de nem kiváltság-alakban egy vidék, egy nemzetiség számára. Jó szekundánsom volt e bajban az épen még forróbb elszász-lothringeni kérdés, mely nagyon alkalmatlan folia gyanánt szolgál a mi szász kérdésünknek.

A legnagyobb és legbefolyásosabb hirlapok szerkesztői kollégiális készséggel ajánlották fel hasábjaikat minden a magyar ügyeket kellő világításba helyező czikkek közlésére s tőlünk függ csupán, hogy a tért és eszközt megragadjuk. Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung (156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart (Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német humorista és publiczista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztősőgeinél s ez a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél.

A szivélyes fogadtatásnak, melyben a berlini írói körök által folyton részesítve voltam, kilencztized részét nem saját irodalmi működésemnek, hanem a nemzetem iránti rokonszenvnek kell beszámítanom. A bécsi szerkesztők és pályatársak hűs (Kühl bis ins Herz hinab) fogadása után, úgy jött nekem a berlini írók baráti rokonszenve, mint valami tündérmese. Nagynevű, világhírű költők, kiknek műveit a kerek földön minden nyelven olvassák, az első találkozásnál magukhoz emeltek, s a barátság és rokonszenv annyi igaz tanújelével halmoztak el, hogy ez eddig előttem «ismeretlen» élvezet képes lett volna elkábítani, ha nem tudtam volna, hogy ebből az oroszlánrészt nemzetemnek kell hazavinnem.

Különösen van Berlinben egy régi jó barátunk, de a kit személyesen csak rövid idő óta ismerek: Wallner Ferencz, titkos tanácsos, a Wallner-szinház tulajdonosa (szinháztulajdonos alatt Berlinben «nábobokat» szokás érteni, kik saját palotáikban laknak). Ez a mi «önzetlen» jó barátunk évek óta azzal járja be Európát, hogy mindenütt hazánkat és nemzeti irodalmunkat ismerteti, könyvekben, hirlapokban, élőszóval; beledisputálja a kiadókba, hogy a magyar műveket kiadják, s a legolvasottabb hirlapokban küzd, fárad, ernyedetlenül mi érttünk. Pedig hát mi neki Hecuba? Mikor megtudta Nápolyban, hogy Berlinbe jövök, maga nem jöhetett, mert beteg; hanem haza küldte maga helyett ápoló hitvesét, az egykor hírhedett és ünnepelt német tragikai művésznőt, a magas műveltségű Wallner Ágnest, ki megérkezésemkor már minden indóháznál váratott rám, s saját uri lakát bocsátva rendelkezésemre, egész ott létem alatt úgy látott el, mint egy fejedelmet – jobban! mint egy testvért! S attól fogva irótársaim ki nem bocsátottak kezeik közül; egy nap három lakomát ültem velük végig: vizet nem láttam egész Berlinben soha, de annál több valódi magyar bort, s ha följegyzem, hogy ötven látogatást téve, ugyanannyi helyen ittunk áldomást Magyarországért, csak a históriai adatokhoz maradok hű.

Volt szerencsém megismerkedni Auerbach Berchtolddal, Németország egyik legkitünőbb regényirójával, ki legujabb regényét a Hon számára rögtön átengedé, mint «eredeti kiadást» s nagyhírű pályatársaival Schweichellel, Meding-Samarowval, Schmidt Julián elsőrangú műbiráló vendégszerető asztalánál, Grimmel és szellemdús írónő nejével, Achim von Arnim bárónővel, saját lakásán, Koszakkal, a régen beteg tárczairóval, Glasbrennerrel, az örökderültségű kedélyes képviselőjével a német humornak, Rodenberggel, a Salon szerkesztőjével és szellemdúsan elegáns modorú novella-íróval, Abellel a Times hatalmas levelezőjével; a lapszerkesztők közül Kletke (a Vossische Z.), Pietsch, Heigel (Bazar), Lindau Pál (Gegenwart) és a kit azért említek utoljára, mert egyszerre négy alakban válik előttem emlékezetessé: Braun Károly (Wiesbaden); először, mint a Spenersche Z. szerkesztője, másodszor, mint hirhedett útleíró, harmadszor, mint szabadelvű képviselő és legkivált mint nekem igen kedves barátom. Az ő szivessége által jutottam idejövetelem czéljához: vendégszerető házánál az írói körökkel való megismerkedéshez, a Bismarck általi elfogadtatáshoz, s az országház ülésébe bejutáshoz, a mi nem megy olyan könnyen, mint nálunk. Azonkívül a szellem többi bajnokai közül, kikkel rövid, de szivélyes ismeretséget kötöttem, a hogy annyi szeretett alak nevét gyenge emlékezetem el nem veszté: Salingré, Leefeld, Tietz, Dorn Henrik, Diener (az operaház első tenoristája), Raeder, Zahnné, Frenzel, Menge Rudolf, Zicha, Schmidt Cabanis, Nascher, Döring (művész), Meyerheim (festő). Végül a kiadók közül Hoffmann a Bazar kiadója, Duncker Sándor és a saját műveim kiadására vállalkozó nagyhitelű kiadó Janke Otto és fiai, s ügyvezetője Lutin urakkal, kiknél szintén egész családi otthonban találtam magamat, mit hálám utól nem ér soha.

A szivélyes mulatozáson kívül, mely tetőpontját a Wallner-ház estélyén találta, a hol új barátaim nagy vendégkoszorúja tisztelte meg a ház asszonyát és vendégét szives megjelenésével: főczélja volt idejövetelemnek a német irodalmi viszonyokkal megismerkedni s azokból okulni.

IX. NÉMET IRODALMI VISZONYOK.

A hogy ily rövid idő alatt észlelhettem, a ki Németországban pusztán csak költészettel foglalkozik, ott sincs jobb helyzetben, mint nálunk.

Regények, költői művek egy kiadásra ötszáz példányban nyomatnak, úgy hogy ott, mikor egy munka négy kiadást ért, akkor volt olyan kelete, mintha nálunk az első kiadásban fogyott el. Ez nagyon leszállítja a tiszteletdíjat. Ezek a kiadványok drágák is. (50%-el drágábbak, mint a mieink.) Maga az olvasó közönség nem tart otthon könyvtárt; a kölcsönkönyvtárak képezik a biztos vevő közönséget. Ezek azonban csak akkor veszik meg a drága könyvet, ha viszont rendes bérlő közönségük sürgeti azt; ha nagyon sürgeti, egy-egy könyvtár megveszi azt ötven példányban is. De épen ez a nehéz! odáig jutni, hogy az olvasó közönség sürgesse valamely munkának a megvételét a könyvtáraknál. A reklám itt nem sokat segít. Azonban nagyhírű birálók szava, mint Schmidt Juliáné, Lindau Pálé, sokat nyom a latban. De leghathatósabb eszköze a sikernek a nagy szépirodalmi lapok általi megismertetés. Ezek tíz-húszezer példányban terjednek szét; ezeknek aztán van közönségük. A Bazárnak jelenleg 250 ezer előfizetője van. Ha egy írót az ily nagy közönségű lapok felkarolnak, annak aztán a hitele meg van alapítva, s ezek jól is tudnak díjazni. Ezek nélkül a belletristának a létezése inséges.

Ellenkezőleg van aztán a szaktudományi munkák iránti részvét. Ezekből nem jöhet annyi a vásárra, a mennyit a német közönség el ne fogyaszszon. Mesés nagyságú foliansok, még mesésebb drágaságú röpiratkák lázas mohósággal nyeletnek el. Hanem őrízkedjék valaki a tudományos irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan óvakodom, nehogy a «jövő század regényét» bemutassam neki, mert a hol már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán megkritizál.

Van azután még egy út, melyen át a német író neve népszerűvé tétetik, csakhogy ebben az íróra nézve nincsen köszönet. Ez az utánnyomatók üzlete. A mint egy híres német irónak a műve megjelenik szép díszes és drága kiadásban, az utánnyomatók ezt egyszerre viszik ki Amerikába, ott olcsó papirra, tömött írással kinyomatják, visszahozzák, negyedrész áron adják, az autorizált kiadáshoz képest, s míg az első kiadó, ki jó tiszteletdíjat adott a szerzőnek, csak évek alatt bírja eladni az eredeti első kiadást, az alatt az utánnyomott kiadásokban ugyanaz a mű húszezer példányban forog közkézen, de abból a szerzőnek egy garas haszna sincsen. Az észak-amerikai követ, Bancroft George közbenjárása folytán több ilyen utánnyomató amerikai firma «méltányosságból» a német regényiróknak némi kárpótlást adott ezért (Lewald Fannynak 4000, Auerbach Berchtoldnak 6000 dollárt), a miből elképzelhetni, hogy igazság szerint mennyi veszteséget okozhatott nekik.

A külföldi irodalmi termékek (értve az angol és franczia irodalmon kívül valamennyit) viszont Németországban nincsenek tulajdoni jog által védve. Ezért a kiadók nagyon tartózkodók a külirodalom termékei iránti vállalkozásban. Magamat is ért már az a szerencse, hogy egy művemet egymás után két kiadó adta ki németül: az egyik hétszáz példányban, a másik egy húszezer előfizetős lapban. A hétszáz példányért (Janke Otto kiadásában) kaptam tiszteletdíjt, a húszezer példányosnak pedig meg kellett köszönnöm, hogy figyelmére méltatott.

Ez történik a fordított munkákkal. Ha híre támad egy külföldi írónak, akkor mindenki szabadon lenyomathatja a művét, ha pedig nem méltó az utánnyomásra, akkor az első kiadó is felhagy vele.

Nemzetközi egyezményünk nincs az irodalmi tulajdonra nézve, annálfogva kénytelenek voltunk a következő egyezségre lépni a kiadókkal és szerkesztőkkel: a mely napon az eredeti magyar kiadás megjelenik könyvalakban, vagy közlése megkezdetik hirlapban Magyarországon, ugyanazon a napon jelenik meg vagy kezdetik el a közlés a németországi kiadó és szerkesztő részéről is, mint «a szerző által autorizált eredeti kiadás». Ilyen módon védve van mind a két kiadás az ingyen elfoglaltatástól. Ezt a módot alkalmazták a franczia irók műveinél is, mind addig, míg a két ország között nemzetközi szerződések nem voltak az írói tulajdon védelmére s Balzac, Hugo Viktor, Dumas regényei, mint autorizált eredeti kiadások jelentek meg németben egyidejüleg a franczia eredetivel. A svéd regényírók művei épen elébb jelennek meg a német szövegben, mint az eredetiben. Nálunk ezért a gondatlanságért az író büntetést is kapna. Ezt a körülményt nagyon ajánlom írótársaim figyelmébe. A magyar literatura most már Németországon nem tartozik az exoticumok közé, a miből kuriozitás kedvéért egy-egy költőt megismertetnek (hadd álljon ott a persák és indusok sorában) hanem valóságos figyelemmel kisért modern olvasmány az. Mind azok a regényírók, kiknek művei magyar életet rajzolnak, biztos kiadókra és közönségre számíthatnak Németországon; még bizonyosabb keletet jósolhatni tudományos literaturánknak, históriai, régészeti, statisztikai, filozofiai műveink rohamos kelettel bírnának, ha szerzőik egyidejű német kiadásokról gondoskodnának; elbeszélő versek, Arany János és követőinek művei pedig csak jó fordítókat igényelnek, hogy valódi diadalutat tegyenek a nagy-német közönség között. S a mi tért irodalmunkkal foglalunk el a külföldön, azt hadvezér el nem veszi, diplomata el nem disputálja tőlünk.

Jóakarat, előszeretet pedig annyi van literaturánk irányában a német pályatársaknál Észak-Németországban, a mi érdemeink, tehetségünk arányát felülmulja.

X. A NÉMET ÍRÓK OTTHON.

Minden irónak két otthona van. Az egyik a műhelye.

A szerkesztőségi irodák épen olyan távol állnak minden ideális fogalomtól Berlinben, mint Pesten (értve a magyar lapokéit). A leghirhedettebb világlapok szerkesztőségei Berlinben, mintha csak a Hon és a Pesti Napló utánzatai volnának. S az írók, szerkesztők a maguk műhelyében épen oly kevésszavuak, mint a minők mi vagyunk, ha a barlangunkban keres fel valaki. Úgy látszik, hogy közös szisztémánk van, hogy a látogató ne töltse sokáig az időt ott, hol az drága. Astaroth éhezik! a betűszedő vár a kéziratra.

Hanem azután odahaza minden író más ember. Otthon nem is író. Még írószert sem látni nála. Minden író magán lakásában az egyszerű csín, művészi izlés képezi az első benyomást. Klasszikus szobrok, exotikus növények, művészi becsű képek, értékes könyvtárak díszitik azt; női gondosság, családi élet nyoma tünik fel mindenütt, s az iró-szerkesztő otthon csupa kedély.

És társalgásukba nem vegyül az idegen pályatárs előtt az otthon egymás közt folyó vitáknak egy hangja sem. Nem schimpfelnek egymásra, nem ócsárolják egymás műveit, s kikről jól tudva van, hogy az irodalmi téren egymásnak éles antagonistái, a társas életben nem éreztetik az ellentétek keserűségeit, sem mikor együtt vannak, sem mikor külön találjuk őket. Még a politikai lapok szerkesztőitől sem lehet kicsalni a titkot, hogy miért ellenkeznek egymással? kivéve az ultramontánokat, de ilyent nem láttam.

Ellenzék itt most csak a szoczialista, az ultramontán és a separatista. A kormánypártot nem lehet különválasztani a józan liberális párttól. Minden író szobájában ott áll a császár arczképe, szobra, s legtöbbször Bismarcké is.

Még egy kitünő barátját hazánknak tanultam házánál megismerni: Cassel tanárt, a szabadelvű nép emberét, ki Magyarországot már a negyvenes években ismerteté a német irodalomban kedvezőleg, s tavaly le szándékozott hozzánk jönni, de a himlő megakadályozta; ha jönni fog, szíves fogadtatásra számíthat nálunk.

Ez alkalommal Magyarország természeti szépségeinek leirásától felbuzdítva, több német író és politikai czelebritás igérkezett együtt beutazni e nyáron Magyarországot s a Balatonvidéket, Erdélyt, Tátrafüredet és Mehádiát meglátogatni. Hozza őket Isten!

XI. KÉPVISELŐI KÖRÖK.