Part 28

A tihanyi félszigeten túl új tüneményt mutat e bűvös kép, ott is be van fagyva a tó; ugyanazon malachit födél rajta, hanem a somogyi parthoz közelebb egy óriási hosszaságú rianás vonul rajta végig Tihanytól le Badacsonyig, s a szétnyilt helyen azurkék víztükör ragyog. A zalai hegyek száz meg száz apró borházakkal vannak fedve, miket a nap aranynyal festett, s a ragyogó pontok azon a hosszú szabad víztükrön úgy tűnnek fel, mintha futó fáklyák volnának, míg a jéglap maga viszfénytelen marad. A tündérlámpások ott az égszín úton versenyt futnak velünk, a meddig a Balaton tart, s míg egy másik bűv mutatványa a láttani csalódásnak másfelé nem ragadja a figyelmet. Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának kelnének. A két várrom Csobáncz és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncznak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte áll, a csobánczi rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két várkisértet szellem-lakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt, ezek pedig nem törődnek a várrom kontratánczával, hanem keresik az alatt a Pester Lloydban, hány krajczárral járnak egymás előtt, alatt, fölött a mai nap romjai, kisértetei: a börzejáték-papirok?

II. AZOK A SOK KERESZTEK.

Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apácza lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arcz, az apácza szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajjon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apácza ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: «baronesse, nem látta ön a szent feszületet?»

A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy percz mulva ismétli, Megint egy percz mulva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Percz mulva megint. Mikor már a huszadikná van, az apácza szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos hölgyet.

– Baronesse, mit csinál ön? hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak!

(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)

A szemvillámokból nekem is jut, önkénytelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.

– Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.

E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.

Bizonyosan menyasszonyul viszik a halavány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távirda-állvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az «igazi kereszt!»

III. A BÉCSI BÖRZÉN.

Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze No ha azt csendnek nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a lárma?

Mintha a váczi utczán tolvajt fogtak volna el, s azt a a nép ki akarná szabadítani; mintha Debreczenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér tollas, veres tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha Molnár népszinházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna összegyűjtve: valahogy megközelítené a börze-lármát, mikor az csendes.

Egyedül mentem fel a karzatra, gondolva, hogy itt már csak senki sem ismer, s egész élvezettel gyönyörködtem az alattam zsibongó látványban, melyből csak a tömeget, s a zajban, melyből csak az ensemblet vehettem ki. Mintegy másfél ezer ember volt együtt a teremben, melyet egy kettős esztrenga közepén kétfelé választ; e kettős korlát képez csupán olyan szentélyt, melyen belűl kevesen járnak-kelnek csendesen; a két oldalán tömörül a pénzvilág előttem ismeretlen népe, sűrűen összetódult csoportok, miknek minden egyes alakja kiabál, kezével mutogat, itt-ott lökdösődnek is, egyes embert körülfognak, az védni látszik magát és nem engedi helyéből kiveretni; egyes nyughatatlan alakok egyik csoporttól a másikba furakodnak át, előre, hátra tolongva nyüzsg, forr az egész tömeg. A Bábel építése nem lehetett szebb ennél.

Egyszer csak megfog valaki hátulról s nevemen szólít.

Egy derék pesti tőzsér; (zárjel között mondva: egy velem nagyon barátságtalanul bánó pesti szerkesztő apósa) ismert fel onnan alulról s feljött értem, hogy levezessen a parquettre; lássam színről-színre és közelből azt a szentek szentjét, a melybe csak a beavatottnak és a különösen protegáltnak szabad belépni. E szives honfitársam ajánlata nyomán nyiltak meg előttem az igazgatóság, rendőrbiztosság ajtajai, miken keresztül lehet csak idegennek a börze templomába bejutni. Mindenütt azonban a legszivesebb előzékenységre találtam, a minek úgy hiszem, hogy nem a tárczám, hanem a «tárczám» az oka.

A börzének épen derült napja volt ma. Egyike a Baubankoknak valami vasútat kapott, mely telkein át fog vezetni, s erre lelapult részvényei egyszerre öt forinttal emelkedtek föl. Ez aztán olyan mint az élesztő: a többit is megkeleszti. A Baubanknak alapító bankja van, annak a részvényei is fölülmennek a tegnapi áron, minden csigának kezdenek nőni a szarvai: az egymással összefüggő papirok alkotják a leglármásabb tömegeket össze. A Baubank csoportjának a szélén is alig lehet keresztül törni; a közepe hevesen perlekedni látszó alakokból van consolidálva. Nem perelnek azok. Csak játszanak. «Két forint!» «Két forint tíz!» «Én adok!» «Én veszek.» Egy alak, nagy téli shawllal a nyaka körül (e gőzfürdői hőség mellett), hallgatva néz sokáig mereven s egyszerre elkiáltja magát dühösen: «Kettő harmincz!» E szóra egy másik tömzsi alak a tulsó oldalról odatör hozzá, könyökkel fúrva utat a tömegen át. Azt hinnők, meg van sértve a kiáltás által, s most párbajra hivja a sértőt. Dehogy hivja. «Én adok!» Huszonöt darab a legalsó tétel. Megvan. Mind a ketten beirják tárczáikba a vételt s ez elég. A kiabálás tovább foly. Egyszer egy új hang szólal meg: «Kettő ötven!» A kiáltót most a téli shawlos ragadja galléron. «Én adok!» Kötve van. Ime húsz krajczár nyereség minden darabnál: öt forint haszon a huszonötön. Az öt forintos nyereséggel beérő csoportok között arisztokratikus blazirtsággal járnak, tévelyegnek a magasabb finánczvilág bárói és fejedelmei, kiknek személyét szives kisérőm megismerteté velem. Az a veres szakállú magas ifjú, kinek kotelettjei tavaly óta kezdenek szürkülni, egy év alatt hét milliót vesztett a börzén, ennek a testvére öngyilkossá lett; amaz a szép barna bajuszú ifjú három palotával birt a Kolowrat-Ringen, tavaly mind a hármat elvesztette. Azok közt ott, kik a hosszú asztalra felültek s csendesen lógázzák a lábaikat, a középső alaknak két milliója volt tavaly s ma csak ugyanannyi százezeret ér még. Emez itt nagy veszteségei miatt már a Dunába is ugrott, de kifogták s újra ide jött. A kulisszák népe rekedtté kiabálja magát s vörösre izzad; a börzefejedelmek hallgatva, mosolyogva sétálnak, egykedvűen nézve szét a zsibongó tengerár fölött, mely halottait kihányta már a partra.

A teremnek negyvenhat oszlopa van, s minden oszlopon egy óriási szám. Ez oszlopok a légyottok jelzői a felek között. A valódi urak, a bankárok helye a sorompó, mely végtől végig van jelölve érczbetükből kirakott neveikkel, itt találni őket, vagy házaik képviselőit, s azért a jogért, hogy e sorompóhoz támaszkodhassanak, magas díjt fizetnek, ott benn a sorompón belül a meghitelt alkuszoknak van hivatalos helye, ime azok között is látunk egyet, ki tavaly maga még vezető pénzkirály volt, több millió értékkel, s ma már csak a mások közvetítője.

Financziális andalgásainkból egy-egy elrohanó alak riaszt fel: «Ki vesz magyar keleti vasútat?» Kisérőm kérdi: «hogy?» «Hat és fél!» a válasz (értsd 56½). A kináló szalad odább. Képünkről kilátta, hogy nem veszünk hat és félen magyar keletit.

Nem olyan jó psycholog egy kis ökölnyi gyerek, piszkos inggallérral, borzas fejjel, félreálló szájjal, a ki a betöltetlen árfolyamlapot kezében tartva, odajön hozzám, s azt kérdi tőlem: «hogy a Kredit?» Ennek se lesz soha palotája a Ringen.

Új oldalba döfést kapok: «Ki vesz magyar földhitelt!» Megy fölfelé. A rohanót elfogják s magvát képezi egy újabb csoportnak. Magam is benne vagyok; próbálok «haussera» kiabálni: magyar papirosról van szó; a ki lelke van! nem engedem a patriótámat! Huszonöt darab nem a világ! «Húsz krajczár felül!» – «Ich nehme» A dolog megindul. Hogy hínak? Megmondom. Van hitelem akár száz darabig! Tovább! Magyar hitel emelkedik. Még hatvan krajczárral felül megyünk. Most már «ich gebe!» Nyertem tiz forintot a bőrzén. Benne vagyok a szerencsében! Most harmadikat szól a harang; a zaj siketítő tetőpontját éri; a kit még mellbe nem ütögettek, megkapja most; az egész nép tódul a kiegyenlitési terembe, a hol a differentiákat rögtön kifizetik; a terem ajtaja mellett van felakasztva a fekete tábla e felirattal: «Azoknak a nevei, a kik a differentiákat ki nem fizették.» Ezúttal üres a tábla. Én is megkapom a tizenöt forintomat a vevőtől, adok belőle ötöt az eladónak; tiz forint profitom van. Tudományommal kerestem. Sietek a szállásomra, útközben találok egy gyümölcsárus boltot; abban gyönyörű almákat látok kirakva. Ezekből küldök haza Budapestre Stáczió-utcza Nro 80 tizenkét darabot. «Meine Mittel erlauben mir das.» – «Mit fizetek érte?» – «Csak tizenöt forintot.» – No már most tudom, hogy mit tesz a börzén nyerni!

IV. A REICHSRATHBAN.

Mikor még X-el irtuk a Reixrátot. Régen volt a! Mi sem vagyunk már Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk.

Épen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no nem az alkotmányt értem, hanem az országházat; félredúgva, úgy hogy a bécsi vén bérkocsis nem akart oda találni, mikor rábíztam magamat, hogy vigyen el a Reichsrathba.

Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között.

Nálunk egyenesen belép az ember az utczáról az előcsarnokba, a hol a képviselők akasztófa-alléeján a jelenlevők kabátjai s a távollevők meghivó jegyei pompáznak s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a kinnsétáló képviselők úsznak; s ott színről-színre láthatja az egymással vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük a buffetben és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmány-műhelyben egy labyrinthot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára.

Milyen csend van idebenn!

A terem padjai félkörben, amphitheatrumszerüleg vannak felállítva, s azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást, mint a képviselőknek a tarkóit s a képviselők nem láthatnak fel a karzatra.

De ugyan mit is látnának ottan?

Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat czelebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses, vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűzbeszédére les napokon át? hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk huszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlen egy női hallgató. Magát az irói karzatot csak hét darab journalistáról ismerni fel.

Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása nyügei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen scéna volna ez a magyar országházban! Milyen szónoklatok! mily parlamenti torna! rogyásig telt karzatok! éljen-zaj! elnöki csengetés! és az irói karzaton drei mann hoch egymás nyakán, a ki csak valaha egy czikket irt a lapokba.

Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélső jobbon ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsiró unatkozik szörnyen.

Lassankint észreveszszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélső balon: azon a helyen, a hol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az irását, meg a szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem kiséri azt egyetlen «helyes» vagy «halljuk» felkiáltás sem. Legalább Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: «igaz». Dehogy szólnának! Hallgat minden ember s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy harmincz tag «cloture»-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde közepén indítványozták a cloturet. Két percznyi idő engedtetik a pro és kontra feljegyzetteknek, hogy válaszszanak ki maguk közül egyet-egyet, a ki elmondja még, a mit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harcz. Könnyen megegyeztek. Két percz mulva megszólal az elnöki csengetyű. De az is micsoda csengetyű! Akkora, minő az egyházfi krajczárszedő perselyére van kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?!

A kijelölt szónokok még egyszer megkisértik a már csendesen elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők az alatt olvasnak, jegyezgetnek; Auersperg is megérkezik katonai egyenruhában s elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken.

Az utolsó szónoklat is elmulik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás, helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét. Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás.

A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyügei tovább is megmaradnak az osztrák irókon. A journalista páholy mohikánjai rohannak haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a legújabb újság. Azok között a Neue freie Presse is.

Hanem azért nem ütött ki a forradalom.

V. A BÉCSI HÍRLAPOKRÓL.

Természetesen azoknak a pártján állok, a kik a hírlapbélyeg eltörlését óhajtották. Nem lehet ez ellen szólni in thesi. Hasonló törvényjavaslatot a magyar országgyülés egyhangulag fogadott el, csaknem vita nélkül. Honnét van hát, hogy a bécsi hírlapok ily mostoha bánásmódban részesültek az osztrák Reichsrath részéről? Csak nem az a megtakarított 900 ezer forint volt az indok? Hisz ez bagatelle a szerencsés Cislaithaniának. Ennek bizony nagyobbrészt maguk a bécsi hirlapírók az okai.

A megelőző napon a börzén azt kérdeztem az ottani habituéktől, hogy hát hírlapírók szoktak-e idejárni? «Szoktak, volt a válasz, hanem azoknak igen furcsa nevük van itten.» (Nem mondhatom el, hogy mi!)

Hanem megmagyarázhatom, ha jó elől kezdem. Azonban itt el kell előbb mondanom a hírlapkiadásnak egész üzleti titkát.

Egy bécsi hírlap ád évenkint 750 nyomtatott ívet, a minek százánál a nyomtatást és papirt 2 frt 50 krral számítva, az maga kerül 18 frt 75 krba; hozzá a lapbélyeg 3 frt; tehát a kiadónak minden egyes példány benne van 21 frt 75 krban. Árulja pedig ő azt a lapot 18 forintért. És így minden példányon van 3 frt 75 kr vesztesége; húszezer előfizetővel biró lapnál hetvenezer forint világos veszteség egy évre.

De ez még csak pusztán a papiros-, nyomás- és bélyegrovatnál.

Megelőzi az általános kiadást a szellemi kiállítás, a szedés, az adminisztráczió, a nagy szállás, a rabattok, a mi szerényen számitva tesz 125 ezer forintot. Tehát kell veszteségnek lenni egy lapnál évenkint 200 ezer frtig.

De hát ki téríti ezt meg? Ki fedezi ezt a veszteséget oly fényesen, hogy a kiadóknak még palotákat is lehet vásárolniok?

Erre felel meg az a vélemény, a mit a börzén mondtak a bécsi lapkiadókról és a lanceirozó journalistákról.

Miért adják a bécsi kiadók lapjaikat a kiállítási áron «alul»? (Holott hasonló tartalmú angol és franczia szolid lapok két akkora árért adatnak.)

Azért, hogy nagy közönségük legyen; sokan olvassák. A nagyon olvasott lap azután nagy hatalom a börzén: dicsérete halálélesztő balzsam, lepiszkolása halál-méreg. Az ilyen lapnál az előfizetési pénz, a nyomdaszámla, a hirdetménybevétel, a szellemi kiállitás költsége mind számba sem jön; egy pár százezer forint ide vagy oda; a főüzlet a börzén van – az a reklám.

A bécsi lapok olvasó közönsége kap a kiadóktól 18 forintért olyan lapot, a miért igazság és üzleti számitás szerint legalább harmincz forintot kellene fizetnie; hanem azt a 12 forintnyi profitot ugyan megfizette aztán a tavalyi Krachban! még most is fizeti.

Most látja már a közönség, hogy ezeknél a kiállítási áron alul árult lapoknál mily óriási tandíjt fizetett utólagosan! Fizette a tandíjt, mikor a pénzét «ezeknek» a biztatására a börzére hordta s szédelgő vállalatok papirjait vásárolta; s fizette a tandíjt, mikor «ezeknek» a vészkiáltására legjobb papirjait is a börzére vetette, s veszett fejsze nyelét sietett megnyerni. A dicséret és a leszólás egyformán meg volt fizetve. Vannak lapok, a mik ugyanazt a vállalatot magasztalták, míg az alapítók fizettek s legyalázták, ha megint a kontremine fizetett meg érte. Háromféle skálát tartottak a kegyosztásra. Első volt, ha hallgatnak egy megindított vállalatról; a második, ha olyan gyönge támadást intéznek ellene, a mit az diadalmasan megczáfolhat; a harmadik volt a föltétlen magasztalás.

És ezt tudja mindenki: tudja a börze, tudja a Reichsrath, tudja a publikum, s ez magyarázatot ad ahhoz, hogy miért oly csendes a terem, mikor a hirlapok életkérdése van napirenden? s végül, hogy miért szavaztatik le ilyen nevezetes szabadelvű kérdés a törvényhozó test tagjai által?

Pedig ez valóban életkérdés volt az osztrák hírlapirodalomra nézve. A börzei sukkurzusnak már vége. A jövedelmet csak tisztességes áron lehet keresni ezentúl, s úgy hiszem, hogy a bécsi kollegák előtt ez is egészen nyitva áll. Bízvást felemelhetik a lapjaik árát annyira, hogy tiszta haszon maradjon a kiadásból. Az ő lapjaik jól vannak szerkesztve, érdekes tartalmúak, a Stokkjobberi publikuma tán elmarad egy időre, de az olvasó közönség szivesebben fogja megadni a felemelt árt azokért a lapokért, a melyeket becsülni fog, s a melyek jégre többé nem vezetik.

VI. BERLIN.

Nyolcz napot töltöttem Berlinben; de ez nem elég idő, hogy valaki csak általános fogalmat is szerezzen magának a német világvárosról. Azt elébb meg kell lakni. Utazásomnak külömben is főczélja volt személyes ismeretségek kötése képviselői és irodalmi körökben; múzeumokról, szinházakról, épitészeti és művészeti nevezetességekről nem sokat jegyezhettem fel.

A mi Berlinben rögtön feltünik, az a tervszerű alkotása a városnak. Mikor még fejedelmei csak Kurfürstök voltak, országa szegény, harmadrendű állam, már akkor oly tervszerüleg volt rendezve az utczák, terek vázlata, mintha a város alkotói előre számítottak volna rá, hogy a 40 ezer lakosú kis városból másfél század mulva kilencz százezer lelket számító metropolisa lesz egy egész nagy nemzetnek.

És minő gazdag metropolis! Az igaz, hogy fényes templom, magas torony nem igen emelkedik ki a háztömegek sorából s az vigasztalás nekünk, Pest lakóinak, kik e tekintetben szinte igen kevéssel beérjük; hanem azután egész sorozata következik egymásután a monumentális épületeknek. S minden épület, szobormű klasszikus stylben alkotva; remekmű minden; világhírű, de hazai művészek remeke: a paloták homlokán a lángész ragyog, nem az aranyozás; még a legújabb utczasorokon sem találjuk az új kor nagyvárosának tarka quodlibetjét, összevissza byzanczi, góth, olasz, renaissance stylű épületeket: a magánházakat is izlés, művészet jellemzi, nem czifra pompa. Van kivétel is, például Princzheim bankár most épült palotája, mely túl tesz Bécs minden pompáján: a legfelső emeletének külső fala históriai képek táblázatával fedve, mindannyi pompéji modorban, arany alapon drágakövekből kirakott mozaikmű!

Vén hársfák sétánysorai a legfényesebb utczákon, vasrácsozat mögött kertek, rózsafákkal, örökzölddel a házak előtt; a falakra felkúszó borostyán, ablakok, erkélyek tele nyíló virággal (itt már tavasz van, nálunk még fagy s Nápolyban hó esik!) mind együtt a költői kedély zománczát vetik a Spree melletti Athénre; míg félmértföldnyi hosszúságú széles utczáin végig tekintve, a kolosszális mérveket bámuljuk. A hosszú széles palotasor kísérte utcza végén emelkedik egy magas szobor, tetején egy óriási szárnyas arany alakkal: az a diadalszobor.

Gazdagság, hatalom, művészet, ész és kar győzelme minden nyomon.

S honnan vette mindezt Berlin?

Földje nem volt Kanahán. Sovány homokróna az, sok helyt vizenyős ingovány. Aranybányái sem voltak. Meghódított tartományokon sem uralkodott, hogy Isten kegyelméből századokon át azoknak a véres verítékén építhette volna palotasorait; bolondokkal sem volt körülvéve, a kiktől mesterséges pénzválságokkal minden évtizedben kétszer beseperhette volna a megtakarított fölösleget; hóditó hadjáratokra sem járt; fegyveréhez sem nyult 1816-tól 1864-ig. Világkereskedelmi központ sem volt: a kis Spree, mely rajta átfoly, akkora, mint nálunk a Maros, s hajói csak dereglyék. Mi pótolta mindezt a porosz nemzetnél? Egyes-egyedül a takarékosság.

Az a király, a ki ezeket a művészi izlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánkint összehordta: mint nemzeti kedvencz ételt adja fel asztalára a «Pumpernikkelt», azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igen is a Pumpernikkelt irós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és a midőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delicziával költi el a pazar bankett végén azt a kedvencz nemzeti eledelt.

Igenis: ezzel a fekete kenyérrel vert meg bennünket a porosz, s ezzel fog megverni minden nemzetet!

A porosz otthon nagyon takarékos; hanem ha egyszer vendégszeretetét mutatja meg, tultesz vele a magyaron.

Berlinben egy házajtó sincs nyitva soha. Nappal is csak csöngetésre bocsát be mindenütt a kapus, s megnézi jól, hogy odább ereszsze-e a bejövőt.

Azontúl minden lakásnak van egy farekesze, mely azt a lépcsőtől elzárja. E farekeszeken belül sötét van, s az ajtón van egy szemüveg nagyságú ablak. Elébb ezen át megnézik a bejönni kivánót s ott adják tudtára, hogy honn van-e a kit keres? Véletlenül betoppanni senkihez sem lehet. A csengetyű alatt a tábla: «N. N. a szegénység enyhítése s a koldulás elleni egylet tagja.» Kéregetők ide nem jöhetnek. Az első találkozás elővigyázat, bizalmatlanság, gyanú mindenki irányában. Ha ez egyszer meg van törve, akkor azután barátság, szolgálatkészség, jóakarat.

VII. BISMARCKNÁL.

Braun Károly birodalmi képviselő barátom szives közbenjárása folytán mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy államférfiutól kihallgatási órát nyerhetni; a mi annyiban nevezhető kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam.

Este kilencz órakor fogadott el (megesik, hogy éjfélutánra ad kihallgatási órát a látogatást vágyónak). A hozzájutás igen könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelmstrasseban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst buzogánynyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb bútorzat; semmi pompa a szögletben egy vas nyugágy, az alatt fekszik egy hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba közepén egy nagy iróasztal, a mellett ül a vas ember.