Part 27

Kérem alássan, ezek mind derék emberek, csupán csak a leánynak szánt vén vőlegény, az az egy a semmirekellő, pedig molnár. A csizmadiát játszotta Szigeti, az inast Szerdahelyi, és olyan valóságos csizmadia volt mind a kettő, hogy Miskolcztúl Debreczenig lehet keresni párját. Az a köszöntő, a mit az inas a leányasszony nevenapjára mond, az igen jó; az a pogácsa, a mit a leányasszony süt az inas számára, az is jó, de mi nem kaptunk belőle; hanem az a kalács, a mit a molnár küldött, az nem jó, először azért, mert papirosból volt, kalács formára kifestve, másodszor pedig azért, hogy tulajdonképen nem is kalácsot kellett volna neki küldeni a csizmadiamajszterhoz, hanem papirost, a mire tudniillik a hatszáz forintról való kötelezvény volt felirva, a melylyel Sas uram tartozott Kallós uramnak, s melyet az ki is fizetett neki, de Kallós uram azt mondta, hogy nincs nála az írás. És itt nagyon jól volt rendelve, hogy maga a szerző volt a csizmadia, mert lett volna a helyében akármely csizmadiája a két hazának, mindenik azt mondta volna Kallós uramnak, hogy hát tessék csak visszamenni buzát aprítani a hatkerekű malomba, majd ha írás lesz, kap pénzt, a pénz nem kér enni. A szerencsétlen csizmadia azonban kiád hatszáz forintot írás nélkül, s ebből támad aztán a második és harmadik felvonás. Igaz ugyan, hogy ha ezt a hibát nem tenné, nem történnék az egész második és harmadik felvonás, nem lenne kisértet a darabban; de én ezért mégis jobb szeretném, ha nem tenné ezt a derék csizmadia; az olyan becsületes, okos, életrevaló ember, hogy én kevés hasonlóan jó alakot láttam még színpadon, s fáj a szivemnek, hogy ilyen galibába keveri magát. A molnár persze eltagadja a fizetést, s exekúcziót küld a szegény varga nyakára, a jámbor inas hiába veri ki a dobost, meg a zsidókat a házból; azért ott künn megütik a dobot, szegény Sas uram e hangokra meg a felesége átkozodásira kirohan s bele ugrik a kútba: Miska inas utána, holtan fogják ki mind a kettőt, az egyik ugyan hamar magához tér, de a mesterről azt hiszik, hogy megholt, ki is nyújtóztatják, s a torához ülnek, a midőn az orvos fölfedezi, hogy még van benne élet s feléleszti; Miska inasnak ekkor az jut eszébe, hogy legjobb lenne, ha a holtnak hitt mester megijesztené a molnárt, akkor az majd kivallaná a csalárdságot. A földesúr, kinek házában mindez történik, és az orvos elfogadják az ötletet, oda hivatják a molnárt, leülnek vele kártyázni, iddogálnak, s a mint ott pityizálgatnak, megjelen Sas Márton uram lepedővel a hátán, fején túrózsacskóval s mint Bankó szelleme oda ül az üres székre az asztalhoz. Az agyonrémült molnár persze, hogy kiadja rögtön a kontraktust, s végződik az egész, általános boldogságon; Miska inas felszabadíttatik s kilátásba helyeztetik ránézve Juliskát nőül vehetni. Én nagyon szeretem az egész darabot, s igen örülök neki; de azt a kisértet históriát ki nem állhatom benne. Hogy Miska inas erre az ötletre jött, azt megengedem neki, szegény csizmadia inastól ez elég; hogy a nagyságos úr is jónak találja, azt is menthetem; nagyságos urak nem szoktak a fejtöréshez; még a doktort is értem; a doktor urak is szeretnek lelket csinálni az emberből; de hogy szerző, ki annyi egészséges humorral tudott ily élethű alakot elénk állítni, maga is ráállt Mihály diáknak ez együgyü indítványára, azt nem bocsáthatom meg neki. Mert vajjon mi történt volna akkor, ha a molnármester a helyett, hogy megijedne Sas uramtól, azt mondaná neki: «nini, hát kend nem halt meg Sas uram? Igyék hát kend is egy pohár bort!» Bezzeg mit csinálnának akkor? Pedig ez megtörténhetnék ám azon esetben, ha ketten írnánk egy darabot: szerző csinálná benne a jó embereket, én pedig a rosszakat. Fogadom, hogy mind valamennyinek elnyerném a pénzit, mert az én molnáraim ugyan meg nem ijednének egy egész hazajáró csizmadia-czéhtől. Óh a molnárok nem olyan ijedős emberek.

Külömben mind végig igen jól mulattunk, s hogy az én becsületes lábtyűművészem legifjabb legényének szavait ismételjem: «gyönyörü darab ez uraim! nem való ugyan okos embereknek; – de olyanoknak, mint mi vagyunk, fölséges!» Már pedig az együgyü emberek számára is áll ám a színház.

Megjegyzendő, hogy egy helybeli csizmadiamester szolgáltatta kölcsön az előadásban lényeges műhelyi szereket; maga betanította művészeinket a mesterség fogásaiba a próbákon. «Hanem aztán, ha valami rossz csizmadiát játszanak, hát én végig nem nézem ám a darabot», mondá az érdemes hazafi. Nemcsak végig nézte azonban a darabot, sőt úgy elérzékenyült rajta, hogy előadás után tőkét, csizmát, dikicset és mustát s minden egyéb készséget odaajándékozott a nemzeti színháznak, mely e szerint egy egész lábtyűkészítő műhelylyel szaporodott ez alkalommal.

IX. RISTORI UTÓFÁJDALMAK.

Szerkesztő barátom! Két hétig az volt a jelszó Pesten: «látta ön Ristorit?» mely nélkül senkit keresztül nem bocsátottak az utczán, s melyet annyira összekevertek már a jó nap kivánással, hogy nem ritkán lehetett ilyen kérdéseket és válaszokat hallani: «hogy van ön?» «A meghalási jelenetekben felségesen.» – «Látta ön Ristorit?» «Köszönöm; én egészséges vagyok, hanem az öcsém beteg.» – Nekem csak a nyomdáig szokott utam lenni; de odáig annyian elfogtak: «honnan jön? hova megy? látta ön? hogy van ön?» féle kérdésekkel, hogy néha egy órai határidőbe került, míg puskalövésnyire juthattam; e miatt azután, ha ismerőst láttam felém közeledni, már messziről elkezdék rá kiabálni: «hazulról jövök, a nyomdába megyek, láttam Ristorit, nagyon tetszett; köhögtem egy kicsinyt, alászolgája!» csakhogy meg ne fogjanak ebben a hideg időben A nagy vendég eltávozása után, szóljunk pár szót e vendégszereplések utófájdalmairól. Nem értem utófájdalmak alatt azon verseket, miket hozzá írtak, sem a kimerítő ismertetéseket, mik még egy ideig épületes gyönyörködtetésül fognak szolgálni a vidéki olvasóknak, hanem értem utófájdalmak alatt azt a hangulatot, a mi utána színházunknál és irodalmunkban maradt. A vélemények kezdenek szavakat keresni. Iróink azt mondják, hogy ha így játszanák darabjaikat szinészeink, majd ezek is tetszenének; szinészeink azt mondják, hogy ha ilyen darabokat tudnának számukra írni, majd ők is játszanának úgy azokban; a közönség azt mondja, hogy ha ilyen drámai előadások volnának, majd ő is eljárna a színházba;… pedig mindegyik érzi, hogy nem mondott igazat, és ismét megengedi mindenki Kakas Mártonnak azt a dicsőséget, hogy az ő együgyü «Vasárnapi Ujság»-ában mondja ki azt, a mi igazán meggyőződése, nem kérdezve azt, hogy kinek hízelkedjék, kit bántson meg véle, kitől féljen miattok? Tehát:

Meg kell ismernünk, hogy a Ristori által bemutatott olasz-franczia iskola mind egyes személyeiben, mind különösen Ristoriban elérte azt a tökéletességet, mely számára a világhírt méltán biztosítja.

Meg kell ismernünk, hogy ehhez az iskolához a mi nemzeti jellegünkből kifolyó művészetünknek semmiféle atyafisága nincsen.

Következőleg: az olasz tökéletes volt olasznak, a magyar is maradjon meg magyarnak, mert így még van valamije, de ha utánozni akar, semmije sem lesz.

De az Isten őrizze meg mind szinészeinket, mind minket árva közönséget attól a gonosz mulatságtól, hogy valakinek eszébe jusson az olasz iskola mozgásgazdag részletezését annyira vinni, hogy a szemek pillantását, a száj beszédét is megfelelő mozdulatokkal kisérje, vagy elhagyva nyelvünk zengzetes szavalását, megpróbálja azt az olasz hanglejtést, melynél az indulat parancsol a hangsúlynak, s melyet hangjegyekre lehet szedni. Csak maradjunk mi annál, a mink van, s tökéletesítsük azt, ha tudjuk. Ha nem tudjuk, akkor is inkább legyen rossz eredetink, mint jó másolatunk. Iróink is haladjanak a pályán, melynek eddig is jól látták elejét, végét; s ne keressék műveikhez a hihetetlent, a csodálatost, csak azért, hogy szinészeink azokban hihetetlen és rendkívüli helyzeteket fejtsenek ki. Jámbor kritikusaink pedig beszéljenek valamit a nemzetiségi alapon kifejtendő művészetről, a helyett, hogy azon vitatkoznak, vajjon R–t 126-szor vagy 136-szor hivták-e ki előadásai alatt? a mivel ugyan nem nagy bölcseséget vittek a vásárra. Dixi!

X. MÁTYÁS FIA.

(Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma.)

A színházban Mátyás fiát adták, Lendvay jutalomjátékául, eredeti történeti drámát. A közönség fulladásig tele ülte a színházat, s nézte a darabot figyelmesen; a Komlókertben pedig négy darab kritikus ült a kancsó mellett – magam voltam az ötödik – s hallgattuk a czigányzenét. Nem kell külömben semmi rosszat keresni a dologban: nem azért nem néztük Mátyás fiát, mintha lenéznők a magyar drámát, hanem azért, mert épen a Komlókertben kellett lennünk, mert egy derék alföldi hazánkfia, ki maga is művész, műkedvelő és műpártoló egyszemélyben, s a kit az Úristen tartson meg sokáig, saját csekélységünket abban a kitüntetésben részesíté, hogy egy «Kakas Márton csárdást» szerze, és ezen csárdásnak czigány hegedűhúrokon leendő első megzendülésének ünnepélyes alkalmára egy barátságos lakomát rendezett, melyre in specie minket színbírálókat is meginvitált, megszerezvén azon olympusi látvány gyönyörűségét, hogy vicsorítja egyik kritikus a másikra a fogát, mikor egy asztalnál ül?

Tehát jól ettünk, jól ittunk, jól lakomáztunk: folyt a bor és az anekdota-mondás; félretettünk minden gondot; csak én bennem mozdult meg olykor-olykor valami lelkiismeret forma, olyasmit sugdosva: «hogy fog már most az a féltuczat kritikus arról a drámáról referálni a közönségnek, a mit a közönség látott, de ők nem. Magamra nézve azt gondoltam ki, hogy majd szépen elhallgatok, mint már egypárszor tettem: úgy cselekszem, mintha nem volna semmi nevezetes dolog a színháznál, a miről írjak. Szerkesztő barátomnak úgy is van mit kinyomatni a lapba.

Mekkora lőn azonban az én ijedelmem, a midőn a következő napokon egyik lap a másik után akad a kezembe s bíráló kollégáim azon rendben, a hogy egymás mellett ültünk az asztalnál, referálnak szépen az előadott darabról: elmondják, hogy a mű kissé hosszadalmas, de nyelve folyékony; hogy vannak benne hatásos jelenetek, hanem a párbeszédek dagályosak; hogy a jutalmazott szépen szavalt, de túlzásokba esett, hogy Sz. kissé parasztosan fogta fel a főúr szerepét, hogy a nők játéka bágyadt volt, hogy egynémely ember jobban is tudhatta volna a szerepét stb. stb. No már most Kakas Márton nincsen menekülés: neked is el kell mondanod, hogy milyennek találtad az «előadást»? mert már a többiek mind feleltek.

Tehát, instálom alásan: – miután én is ott voltam, a hol a többi: – megvallom, hogy az első felvonás: a pörkölthús kissé csöndesen ment végbe. Jó ötlet volt szerzőtől egyébiránt, galuskát is mellékelni. Zajosabb és így nagyobb hatású volt a második felvonás: a túróscsusza, mely valódi eredeti gondolatokkal volt megterhelve – töpörtő alakban, s a kedélyek húrjait tökéletes harmóniába hozta. Mindent felülmult azonban a harmadik felvonás: a sült pulyka, mely az összes kritika tetszését megnyeré, s méltán megérdemlé a koszorút, mely zöld saláta képében halmoztatott reája. Az előadás pontos volt és összevágó s különösen fűszerezte ezt amaz ó klasszikus zamat, mely a bakatoron félreismerhetlenül érezhető volt. A szereplők mindnyájan megfeleltek a maguk feladatának késsel, villával és poharakkal; külömben a felvonások közötti zene többet ért egynémely magánbeszédnél.

Ime én jó lélekkel ezt a bírálatot írtam. Jelentésem, meglehet, hogy valamennyi között a leggyengébb, de annyi bizonyos, hogy legigazabb.

XI. RÉGI PÉNZEK.

(Szentpéteri jutalomjátéka.)

Csunya, háládatlan, önérdekkel teli a világ! szerkesztő barátom. Semmit sem szeret ez magáért, mindent csak önérdekből szeret. Még a pénzt sem szereti magáért; – ha ki jön a forgalomból, azt mondja rá «régi pénz» s kínálja fele áron zsidónak és múzeumnak; csak azért szereti az ember kedvesét, mert élvet talál nála; ha fogai hullanak, otthagyja; csak addig szereti vén cselédjét, a míg tálat nem tör, keze reszketős nem lesz; csak addig szereti költőjét, míg elméje nem gyengül, csak addig tapsol szinészének, a míg ugrálni bír előtte; azontúl vén szerető, vén iró, vén szinész; – vén cselédek, régi pénzek – menjetek a múzeumba! Igen kedves és buzdító példa áll előttünk. A mi jó öregünk, Szentpéteri, a daczos Petur bán, a geniális Rémy, a jó kedvű kántor, az erőslelkű bankár, a tisztakeblű Menenius stb. stb. tavaly megbetegült s vele együtt mindazok a derék férfiak, a kiket előszámláltam, és még számtalan mások, a kik nem jutnak eszembe, ágyba feküdtek, és a hetirend készítő urak sokszor sóhajtoztak miattuk, mert nem egyszer jártak úgy, hogy a játékrendet megcsinálták, s akkor jutott eszükbe, hiszen Szentpéteri beteg, s más darabokat kellett válogatni. Szentpéteri nem szokott beteg lenni soha, Szentpéterinek nem voltak színpadi nyavalyái; ő titkolni szokta, ha valami baja volt, s eltagadta, ha mije fájt; s csak játék után szokta megvallani, hogy itt és itt ebben a jelenetben közel volt az összeroskadáshoz. Azonban Szentpéteri meggyógyult, s vele együtt felkeltek az ágyból Petur bán, Rémy, Menenius etcaetera urak, s kijöttek a napfényre melegedni. Azt persze rosszúl tették, februáriusban a nap nem melegít, a közönség szive még kevésbbé; mert farsang van. Legalább a kritikusok lehetnének hát nyájasabbak, hogy ne fogadnának egy betegségből felüdült művészt azzal a sajnálkozással, hogy már el is van temetve. Pedig ezt cselekszik; erőnek erejével ráfogják Szentpéterire, hogy a régi pénzekben utoljára lépett fel, holott erről a szinlap nem emlékezik, elbúcsúztatják szépen, mint valami prédikácziós halottat, s beteszik a múzeumba. Nem úgy van az! Szentpéteri, a jó Szentpéteri még nem vénült ki az ő csizmáiból, s legközelebbi föllépése nem azt tanúsítja, hogy ő már most végének indul, hanem azt, hogy egészsége helyreáll, s a túlbuzgó művész nem várhatja be az időt, melyben egészen meggyógyulva foglalhatja el ismét régi helyét; félbetegen is helyére lép, s ha tán gyöngébb is most, mint teljes ereje korszakában, azért mégis erősebb, mint akárki azok közül, a kik szerepeit betölteni próbálgatják; reméljük pedig Istentől és derék orvosaitól, hogy napról-napra előhaladó egészségével megtér hajdani kedélye is, s Szentpéteri még sok ideig nem lesz régi pénz, a kit a múzeumba tesznek.

Egyébiránt a tisztelt kollégáim által tanúsított nagylelkűségre van kedvem megint egy anekdotát mondani (többen azt tanácsolták, hogy az elgyengült művészt most már nyugdíjazni kellene): – az egyszeri amerikai ültetvényesnek volt egy vén néger rabszolgája, a ki nem keresett már annyit, mint a mennyit megevett; az ültetvényes felhivatta őt magához s nagylelkűen azt mondá neki: «no Mungó, minthogy olyan hűségesen szolgáltál nálam ötven esztendeig, meg akarlak jutalmazni, ne légy rabszolgám többé, szabadon bocsátlak.» – «De gazda, szólt a vén néger ravaszúl mosolyogva, ha megetted a húsomat, edd meg már most a csontomat is.» Meg kell jegyeznünk a nagyobb hasonlatosság kiderítésére, hogy a nyugdíjintézetnek jelenleg egy «régi pénze» sincs, nem hogy «új» volna Szentpéteri számára, a ki előtt még László is ott áll a sorban, szintén tiszteletbeli régi pénz, a ki még játszhatnék, de nincs kedve a Szentpéterit fogadó lamentacziók elé kilépni; nyúgdíjt is kaphatna, mert 25 éven túl szolgálta a hazai múzsát: – ha volna miből.

Azért legyünk kissé diskrétusabbak s mondjuk, hogy éljen Szentpéteri s ne menjen még a régipénzek közé.

XII. MÁTYÁS DIÁK.

(Nyugdíjazottak föllépte.)

Az egyszeri tót pap azon kezdé mondását: «minthogy ma vagyon Szent Istvánnak az ő napja, tehát fogok beszélni az káromkodásrúl», én is ilyenformán kezdem: «minthogy ma vagyon farsang utolsó hétfője, fogok én beszélni a színházi tapsokról.» Mi a taps? két tenyérnek egymáshoz ütődéséből származott hang. Tessék bővebben magyarázni! Tehát megmagyarázom bővebben. Egy este egy fiatal igyekező és tehetséges színészünket három, nagyon bizonytalan külsejű fiatal ember megszólítá a Beleznay-kertben, épen a roszprádli mellett ilyenformán: «Ön ma fölségesen játszott.» «Képzelem, rekedt voltam.» «Mégis milyen keveset tapsoltak önnek.» «Azt bölcsen tették.» «Lám pedig X-nek, Y-nak mennyit tapsolnak, akármit játszik.» «Az gusztus dolga.» «Nem annak a dolga az, mert az a mi dolgunk.» Már erre a szóra a fiatal szinész kezdte odább húzni a poharát a beszélő elől, attól tartva, hogy beleiszik. Ez pedig folytatá: «lássa ön, mikor X. vagy Y. szerepel, akkor az minekünk mindig ad egy-egy bilétet a karzatra, meg öt garast, s azért mi aztán kihívjuk minden felvonás után kétszer, háromszor, a hogy jön; ha ön is spendirozna rá, önnek is megtennők szívesen». Az ifjú szinésznek nem volt kedve tovább vacsorálni; ott hagyta roszprádliját, fizetett és futott. Nekem azután elbeszélte ezt az esetet, melyet nem csak ő egyedül hallgatott végig. És azóta nekem, valahányszor ama karzatromboló tapsokat hallom, mindig eszembe jut «az egy bilét és öt garas», a jókedvű színészek pedig odafenn a függöny mögött nevetve mondják egymásnak, mikor X. és Y. szereplései alkalmával az Olymp «mindnyájan-t» kiabál: «gyerünk ki mind! ez most úgy sem a mi költségünkre megy.» Egy bilét és öt garas! Ilyen olcsó nálunk a taps, a koszorú, és a hírlapi dicsőités: mind (de nem mindenütt) megszerezhető egy bilétért, egy pénzért, egy nyájas kézszorításért (ez az utóbbi legbolondabb, mert semmi exakt dolgot nem képvisel). És ez annyival gonoszabb állapot, mert a hamisak mellett vannak igazi tapsok, koszorúk és dicsőitések, és mert az igazi lelkesülés tapsát a bérencz tenyércsattogásaitól, a megtisztelő koszorút attól, a mit a művész maga vesz magának a piaczon, épen nem lehet megkülömböztetni, és ez fáj annak, a ki kapja, fáj annak, a ki adja: s olyan jól esik azután közönségnek és művésznek, mikor egy-egy ihletett pillanatában a költői lelkesülésnek néző és játszó egy gondolatba olvad, s midőn felzendül az igazi taps riadója; a művész gondolhatja magában: «Ez az én szivem dobogasa; az én tulajdon lelkem tapsol nekem».

Ilyen ritka órák egyike volt farsang utolsó hétfőjén a színházban. Ez este urak, úrfiak és szegény legények dalidói mindenfelé; a színházban bérletszünet és «Mátyás diák» az előadás, a mit már mindenki tud könyvnélkül. És mégis tele volt a színház. A szinészi nyugdíjintézet javára volt ez előadás, s három nyugdíjazott tagja ez intézetnek lépett fel abban: Kovácsné, Szilágyi és Balog. Az antik mindig szép maradt. A szépség megvénül, de a művészet soha. Ez Kovácsnén bebizonyult ma. Hány hirhedett színházi szépség járt térdig a koszorúban, mikor ő évek előtt szintén ezen mulatságos, kedélyes, nevettetni való szerepeket adta, és lám azoknak a koszorúi már elfogytak, és neki még mostanra is maradt. És az igazi koszorú volt, és azok igazi tapsok voltak. Kovácsné egy háladatlan alárendelt szerepkörből, minő a komikai vén hölgy alakoké, művészi értékkel birót, mindig emlékben maradót tudott alkotni, melyből utódai csak torzképeket és mázolt ijesztőket csinálnak; azt a furcsa szendeséget, apprehendáló kifejezést, finom mérgelődést, természetes affektácziót, nevettető páthost, alakítási ügyességet még csak utánozni sem tartják érdemesnek. Azért vele együtt az a szerepkör szép lassan le is marad a színpadról; miként egyike legtermékenyebb és legkedveltebb színműíróinknak maga mondá előttem, hogy a mint írtak eddig Kovácsné kedveért szerepeket, úgy nem fognak írni ezután, s az egész szerepkör megy az antikok közé a múzeumba: oda, a hol Megyeri szerepköre fekszik bebalzsamozva. A jó közönség érzeni látszott ezt a gondolatot, azért tapsolt ma oly igazán. Az Isten áldja meg érte. Bizonyosan még azután a jelenlevők mind dalidókba mentek, s tánczaik öröméből szakitának el néhány órát e színházünnepély számára. Az Isten őrizze meg őket a farsang után a grippétől és a szabókontótól.

XIII. OBSITOS HUSZÁR.

(Népszínmű Szigligeti-től.)

Őnkénytelen eszembe jut az a furcsa anekdota, miszerint bécsi színpadokon adván Szigligeti Csikósát és Szigeti Violáját fordításban: a kedélyes bécsi közönség sehogy sem akart hozzá szokni, hogy e két egyformán hangzó név alatt két külömböző személyt képzeljen magának, ezek közül elnevezésül természetesen a rövidebbet használva; mikor aztán kisült, hogy két külön szerzőről van a szó, akkor így külömbözteté őket: «I. Szigeti der Betyár (Viola)» és «II. Szigeti der Tschikos»; minthogy pedig betyár és csikós megint egyforma dolgot jelentenek, tehát a kérdés annál bonyolódottabb lett. Nevelni fogja a bonyolódást most még a fennczímzett darab. Van tudniillik Szigetinek (Nro I.) ilyen czímű darabja: «Vén bakancsos és fia a huszár.» Szigligetinek (Nro II.) most kerűl színre szintén egy, a mit csak a Tisza őriz, hogy így nem neveztetik: «A vén huszár és a fia a bakkancsos», a mit én sajnálok is nagyon, hogy úgy nem történt; ezzel a revancheal tartoztunk volna derék gyalogságunknak, s a huszár apa csak elégtételt adott volna derék sorezredeinknek, ha fiát egyenesen a Dom Miguelek verbunkkommandójához viszi.

Azonban ez nem úgy történik: a fiúnak az anyja korcsmárosné, bizonyosan van neki miből letenni a rekrutaváltságot, s a fiú otthon marad és megházasodik. Hanem idáig sok minden történik ám, a mit én nem győznék elbeszélni; de nem is beszélem el; a ki jó ember, nézze meg maga, majd mikor előadják a darabot, lát abban sok szépet és hall is eleget, hogy bizony nem bánja meg.

Tisztelt szerkesztő urat pedig kérem bocsásson meg, hogy így kritika nélkül hagyom az újságát, de a mióta a symphoniákat lekottáztam, nagyon megroppant bele a derekam. Képzelje csak, a minap midőn ott állok a színfalak közt, észrevesznek a muzsikusok, s a mint ott eldefiliroznak mellettem, azt kérdék egymástól királyutczai angol nyelven: «haszte klézen, wasz der Khákas Misku hat gesrím? (még Misku) haszt nid gelesen den Khákas Misku? no dasz isz aver a kapitále Tumhájt!» S kérem, nekem azt ott kellett hallgatnom inkognitó, s még csak annyit sem mondhattam a védelmemre, hogy Márton vagyok, nem Miska. Arra azután mérgükben olyan kalamajkát húztak, hogy most is cseng bele a fülem. Ilyen veszedelmes dolog az embernek művészekbe belekötni. Nem is teszem, fogadom, ezentúl senkivel egész jövő vasárnapig.

ÚTI KÉPEK.

I. A BEFAGYOTT BALATON, AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK.

Útitársam egy angol borkereskedő, ki balatonmelléki borokra terjeszté ki figyelmét, mr. Wilkins, egész a siófoki útnyilásig a fölött elmélkedett, a mit – nem látott. Nem látott az egész úton zöld vetést. Kifagyott-e a buza? vagy nem is vetettek az idén? vagy kiették az egerek? A nagy róna valóban olyan, mint egy ugar. A siófoki agyagpartok résnyilásánál aztán beszélhetett már arról, a mit lát. Az egész hatalmas kis tenger végig befagyva. A hullámzó fellegeket, partokat visszatükröző élő lap helyett egy holt mozdulatlan zöld sikság, oly sötét, mint a malachit, fehér vonalokkal átczikázva, a távolban mozgó hangyatömegek elszórva rajta: halászok, korcsolyázók; ma épen ünnep van, mindenki mulat. Ez a második jégkérge a Balatonnak ez idén. Az első odakinn hever már a somogyi homok fenyéren; hosszú fehér bástyák, összedült palotasorok alakjában, azt egy északi szél verte ki oda mind, s a tél második pánczélt vont helyébe. A Balaton is luxust kezd űzni, kétszer változtatja a toilettjét egy farsangon.