Part 25

– De hát akármit, azt; de valami adót csak fizessen az államnak.

«Exczellencziád, tekintse szomorú állapotomat.»

– Menjen hát a mennydörgő menykőbe! Ne fizessen semmit; csak nekem hagyjon békét.

X. gróf maig is szűzvállú nemes ember.

A PÁRISI DIVAT.

Mihály bácsi három hétig volt Párisban; az alatt megtanulta, hogy a cselédekkel udvariasan kell bánni.

Akár mit kér az ember tőlük, hozzá kell tenni «s’il vous plait», (ha úgy tetszik) s azután, ha megvan: «merci!» (köszönöm).

Itthon mindjárt gyakorlatba is vette az új divatot.

Egy szolgálója volt, a kit így kezdett megbecsülni:

«Ma chére Chári (olvasd Sári), jöjjön be, ha úgy tetszik. S hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plait.»

Sári röhögött, hozott neki egy pohár vizet, a víz meleg volt; de az ellen kifogást tenni Párisban nem illik. Mihály bácsi megitta melegen, s azt mondta rá: «merci Chári, köszönöm.»

Sári kiment s odakinn elmondta a szomszéd szakácsnénak, hogy az ura meggubahodott, először kéri a vizet azután pedig megköszöni.

Másnap megint szól Mihály bácsi:

«Ma chére Chári, ha úgy tetszik, hozzon nekem egy pohár vizet; de ne legyen meleg, s’il vous plait; mert tegnap meleg volt; mille pardons!»

Sári röhögött, hozott vizet, az már nem volt meleg, de csak úgy úszkált benne a mindenféle szemét.

Ez ellen észrevételeket tenni csak barbár mexikóiak szoktak, (azért is mennek őket a francziák czivilizálni), a ki Párisban járt igy szól rá: «merci Chári, köszönöm.» Mihály bácsi megitta szemetestül.

Megint másnap újra felhívá Sárit egész decentiával.

«Ma chére Chári, hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plait, de ha lehetséges, ne legyen se meleg, se szemetes, je vous prie.»

Sári hozott neki vizet, a mi nem volt se meleg, se ronda, hanem a pohár volt olyan piszkos, hogy a karimáján meglátszott a zsiros szájak helye, a kik belőle ittak.

Ilyesmiért neheztelni grönlandi népszokások közé tartozik. Mívelt ember azzal meg nem bélyegezheti magát. Mihály bácsi keresett a pohár szélén olyan helyet, a mely nem volt piszkos s ivott onnan.

«Merci Chári.»

Azután való nap megint folyamodást intézett Sárihoz.

«Ma chére Chári; s’il vous plait, hozzon nekem vizet, de kérem nagyon, je vous prie, ne legyen se piszkos, se meleg, se zsiros pohárban adva; ezer bocsánat Sári.»

Sári kiment és nevetett: «majd én sokat teketóriázok neked, a ki olyan szépen kérsz és köszönsz! Jó lesz neked a mosogató dézsából.»

Vitt aztán neki piszkos pohárban piszkos vizet, meleg vizet.

Mihály bácsi pedig fogá a poharat és monda:

«Ma chére Sári, ilyen adta teremtette lusta disznója: most mindjárt megmosd ezt a poharat és tiszta vizet hozz, kutyaáldotta! mert úgy vágom a fejedhez, s’il vous plait, hogy mindjárt itt veszekedel meg: merci!»

Sári aztán hozott is mindent, a hogy kivánni lehetett, mondván e képen:

– Hát mért nem beszél úgy, a hogy kell?

EGY ÚJ SZÍNPAD.

A melynek előadásait reggeltől estig nézi minden ember és újságíró, de még eddig egy sem referált róla.

Ez a színpad a Marschall vendéglőjének a kirakata.

Valóban érdekes előadások! Itt láthatja a laikus ember mindazon titkos nagyságokat, azon művészi remekeket, miket a nagy urak szoktak – enni.

A napnak minden órájában el van foglalva minden hely az ablak előtt; ott állnak a delnők messze kirúgó krinolinnal, a puttonyos asszonyok, hátukra vett paholylyal, kis diákok, alúl fúrva helyet fejeik számára s kiváncsi dandyk, a publikum fején túl nyújtogatva nyakaikat.

Valódi szellemi élvezet: a mennyiben az ennivalókat csak az ablakon keresztül lehet élvezni.

Első nap a színpad elejét elfoglalja egy óriási tengeri hal; nem tudom én, czápa, vagy micsoda: én tudom, hogy meg nem enném, ha csak az meg nem enne engem; de uraknak jó, olyan lapos, mint egy trancsirtányér, s csakúgy ragad a fényességtől, mellette két ismeretlen madár, olyan drága madár, a minek még a guanója is csemege! a háttérben valami átlátszó kocsonyából épült czitadella, mely körűl rózsaszín trikóba öltözött páros lábú kűlföldi kolbászkák készülnek ballétot járni. A kulisszák erdőt ábrázolnak óriási kártifiolákból, miknek darabja egy tallér, s a világítás különféle szinű palaczkok által eszközöltetik, mik közűl egy e merész föliratot viseli nyakán: «Kétszáz esztendős khinai likőr, ára 100 forint.»

Valaki vállamra üt; – egyike azon barátaimnak, a kik nem tudják kimondani a «r» betűt.

«Se’vus, jó’eggel ba’átom! Mit ke’essz itt.

«Bámulok, mert ingyen bámulhatok.»

«Má’ az igaz. Me’t mostanság aká’ hová fo’dul az embe’ mindenütt megadóztatják. Én nem é’tem, ez az ö’ökös alföldi inség. Ma a bazá’ba kellene ötven fo’int, holnap a kenyé’ osztóknak tíz fo’int, holnap után a műkedvelő p’odukczió’a ötven fo’int, azután levesosztóknak húsz fo’int. Minthogy mindegyiknek nem adhatok, tehát egyiknek sem adok. Qu’est que cela, a mit itt bámulnak?»

«Egy messzeljes palaczk van ott kétszáz esztendős khinai likőrrel; ára száz forint.»

«Diable! Ah. Impossible. So was ist noch nicht da gewesen! De má’ ezt meg kell vennem. Se’vus jó’eggelt!»

A mesés vénségű palaczk percz mulva lelép a színpadról.

A következő előadáson egy óriási rák foglalja el a színpad elejét, mely úgy látszik, egészen az ő számára van átalakítva. Előtte testőrséget képez egy sor, hegyével szuronyszegezve álló – retek. Ha borsószemek volnának a fejeik, igen nagy borsóknak nevezhetnők; de a mi érdekessé teszi őket, az aláírás: «római retkek». Valósággal ama szentelt földből érkezett retkek! Merode generális napi parancsa folytán ültetett retkek! csodaerővel felruházott retkek! Képzelem, a ki ezekből ehetik, hogy megkönnyebbűl tőle – az erszénye: a gyomra ugyan nem terhelődik meg általuk. Hátrább rejtelmes articsókák vannak gruppirozva, vajjon hogy kell azokat megenni? A láttávolban egy fellegvár látszik pástétomból; mellette egy üteg Montebello; tudniillik, hogy ez nem az a franczia tábornagy, hanem az a franczia pezsgős palaczk.

A proscenium elején áll a tekintélyes rák; még eleven, és szokás szerint fekete. Csendesen mozgatja két tapogató szarvát, a miről a köznép azt hiszi, hogy az bajusz; pedig hát az egy olyan extra orgánum, a mi a rákon kívül csak a szerkesztőknek van még, ez által tudják meg, hogy mihez kell az ollóval hozzányulni! Néha megemelinti óriási ollóját, s nagyot tátint vele a levegőben; e mozdulatra egy a nézők közül megiramodik. Tartóztatják, hogy ne féljen. Az menti magát, hogy látni se szereti az ilyet. A rák megint úgy tesz, mintha csendesen nyugalomba helyezné ollóját, azonban alattomban azon mesterkedik, hogy egy keze ügyében eső koppasztott demagog pulykának, a ki egész vakmerően ott sansculotteoskodik mellette, a nadrágtalan czombjába csikkenthessen vele egyet.

Másnap ugyanezt a rákot látjuk, de már megfőve. Most már egészen vörös. Az emberek bámulnak rajta: tegnap még fekete volt és ma már vörös; pedig hiszen megszokhatták volna ezt már a rákoknál. Ez úttal ki is van ragasztva a hátára, hogy mennyiért adják? Tizenkét forint! A szegény magyar «solo krebs» beéri tíz krajczárral, ez már tizenkét forintra tartja magát! mint valami külföldi ballettánczos. Hanem azért ennek is akadt gazdája, mert másnap már nem volt látható a színpadon.

Én egy indítványt teszek Marschall úrnak: csináltassunk helyeket a kirakat előtt s fizettessünk belépti díjt a közönséggel, s osztozzunk meg a bevételen. Mikor tengeri pókokat és khinai fecskefészkeket fogunk felléptetni, akkor felemeljük a néző helyek árait, s én majd előre hirdetem a híres vendégszereplők megérkezését az újságokban. Mind a ketten meggazdagszunk utána.

VÁMBÉRY EGY ESTÉLYEN.

A kiadóm meghítt estélyre.

Az mondja az alkorán: (azaz, hogy nem az alkorán, hanem én mondom; benne vagyok már a török czitátumokban) hogy «jól esik az embernek a maga borát ihatni, de sokkal jobban esik a más borát ihatni; ámde legeslegjobban esik a kiadója borát ihatni.» A mi a kiadó sajtója alól került ki, de még sem hírlap.

Aztán Vámbéry is ott lesz.

Az a magyar tudós, ki Közép-Ázsia rengeteg pusztáit bejárta, mint kolduló dervís, húsz darab hasonló szent koldus társaságában, (mely koldus szerep élethű felfogásában a magyar akadémia segélyezése által is gyámolíttatott;) s visszatérve aztán, úti tapasztalataiért egy angol kiadótól 20 ezer forint tiszteletdíjt kapott, herczegekkel, koronaörökösökkel együtt áldomásozott, rendjelet érdemelt ki; egy szóval megint egyike azoknak, a kik egy csomó dicsőséget koldultak össze a – nagy akadémia-palotájú, kevés dohányú – jaj már minekünk kopasz fejünknek!

Szerencsére három szép asszony is volt a társaságban, azok aztán kikérdezték a messze földön járt utazót: nekünk csak hallgatni kellett.

– Hogy jött ön arra az ötletre, hogy mint koldus induljon útnak?

– Elődeim szerencsétlenségén okulva; abban az útban két angolt megöltek; egyiket egy kullancscsal tölt verembe vetettek, s ott hagyták, míg a férgek elemészték Az európait megölik ott, azért mert európai.

– Hát aztán milyen ruhája volt önnek?

– Ruhám? semilyen. Hanem egy pár darab nemezrongy, varrás nélkül, a testen átvetve! a lyukain kidugtam a karjaimat, aztán egy nagy turbán harminczöt rőf szövetből, a fejemen körül csavargatva.

– Harminczöt rőf! Hisz az egy egész vég.

– Mohamed rendelése szerint minden igazhivő muzulmán tartozik halotti lepedőjét magával hordani, még pedig a feje körül csavarva, s ennek hét rőfnek kell lenni. A nagyon kegyesek azonban háromszor hetet vesznek; a ki pedig igen szent hírben akar állani, az ötször hetet hord a feje körül.

– Hogyan találták meg önök az utat abban a nagy pusztában?

– Bizony ott mérföldmutatók nincsenek; hanem a helyett jelölik az utat az elébb azon járt és elhullott emberek, és teherhordó állatok csontjai. Minden karaván kötelezve van, az útban talált csontokat halomra hordani. Ezek az útbaigazítók.

– Már én csak inkább gőzhajón utazom, a hol a csirke csontokon kívül mást nem kell összetakarítani. S mit ettek önök az úton?

– Lisztből csináltunk pogácsát. A hol este letelepedtünk, össze gyűjtöttük a teve trágyát, abból tüzet csináltunk, a pogácsát bele dugtuk. Ha hajnalig megsült, nagyon jó volt, ha nem sült meg, úgy is jó volt. Én egyébiránt nyolcz hónapig soha sem vacsoráltam, nehogy álmomban beszélni találjak s társaim megtudják, hogy idegen nyelven beszélek.

– Az igaz, szólt egy fiatal könyvárus, ha én későn vacsorálok, én is mindig idegen nyelven beszélek, hanem azt nem érti senki.

– Isznak-e ott bort? ezt egy poéta kérdezte.

– Azt nem, hanem kumiszt. Ezt lótejből, tevetejből készítik, a mít bőr tömlőben addig lötyfölnek lóháton míg megsavanyodik; aztán elteszik: van hat hónapos ó-kumisz is. Könyvemben látható a képen a kimérés módja. Az asszony, a ki a kumiszt árulja lóháton ül, a tömlő a fején van, a tatár, a ki inni akar, nyújtja neki a pénzt, a mennyi árút meg akar inni. Azzal hátra hajtja a derekát, eltátja a száját, a csaplárné megnyitja a tömlő csapját, s ereszt a torkába a magasról, a mennyit kivánt. Nincs rá eset, hogy a csaplárné eltéveszsze a férfi torkát, vagy az ivó eltéveszsze a szájába lőtt kumiszsugárt.

– Aztán jó az?

– Ittam belőle, de még a fülem czimpáját is hasogatta.

– Hát theát isznak-e ott?

– Az északon lakó népek igen.

– Rummal? téjjel? czukorral?

– Nem. Sóval és faggyúval. (Nagyon jó lehet!)

– Szépek-e a keleti asszonyok?

– Képzeljen magának nagysád hölgyeket, a kiknek arczszinét a vastag festéktől nem látni soha. S minthogy naponkint fésülködni restek, ha egyszer nagy mesterséggel bevan fonva a hajuk, akkor valami mézgával, mely közé fekete festék van keverve, egészen bemázolják a fejüket, úgy hogy azon valóságos pánczél támad. Most azután tessék azt a jazmin és hyaczint illatot elképzelni, a miről az európai költők énekelnek keleti dalaikban, mikor az ilyen gyantakenetre a harminczkét fokú hő nap rá mosolyog.

– Hát költők vannak-e még keleten? Ezt már egy rivális versíró szerette volna megtudni.

– Nagyon mesterséges költők. Egy negyvenlapos arab könyvből hoztam egy lapnyi leiratot, melyben, ha a betűket jobbról balra olvassuk soronkint: találunk benne egy szerelmes történetet, ha ugyanazokat a betűket alulról fölfelé olvassuk jobbról, akkor az földleírás, ha pedig balrul olvassuk fölfelé, akkor történetírás, s ez negyven lapon át folyik így.

– De már ezt magam is megpróbálom az Üstökösben!

Egy szerelmes történet, mely rendesen olvasva, az; a mi felfelé olvasva más valami, lefelé olvasva pedig egészen más valami. Ilyen még nem volt! Ez is meglesz a jövő évben; majd talán a nyáron.

Vámbérynek igen élénk és szellemdús előadása van, hamis lelkesüléstől és szükségtelen kérkedéstől ment; hanem, a mit elmond, az élénk képzelettel van előadva, hogy szinte szemmel láthatóvá tesz minden legrendkívülibb helyzetet. A mohamedán megnyugvását, ki a pusztán szemközt rohanó porfelleg közeledtét nyugton várja, előre szegzett lándzsával: a melyik a másiktól azt kérdené, mi baj? elárulná vele, hogy idegen; míg húsz lépésnyi közelben kitűnik, hogy a közeledő tábor egy roppant czebra csorda. A vad idegen népszokásokat, a vallási czerimóniákat a nép között élve tanulta el, nem úgy, mint a kik a czivilizált Európa tudósai közül hazánkon végig vasutazva, csodás badarságokat összeírnak.

KAKAS MÁRTON VÁLOGATOTT LEVELEI.

A VASÁRNAPI UJSÁG SZERKESZTŐSÉGÉHEZ.

Tekintetes szerkesztő úr!

Az én nevem Kakas Márton. Ezt azért bocsátom legeslegelőre, hogy egyszerre mindenki hevenyében elmondhassa rá a maga megjegyzéseit, élczeit és mókáit s többet ne bajoskodjunk vele. Majd fogják mondani: «Bizony kendnek is jobb volna otthon kukorítani, mint itten», vagy pedig: «minden kakas kaparjon a maga szemetjén». Fogják azt is mondani, hogy ime ez az a kakas, a ki a nóta szerint «fejét hagyta a tudósoknak, torkát hagyta az énekeseknek, lábát hagyta a tánczosoknak;» majd ha megharagszik valaki, így is fog szólani: «bizony ez a kakas annyit ért a dologhoz, mint tyúk az ábéczéhez». Legtöbb ember pedig azzal fog üdvözölni, hogy «de már megvírrad, mert a kakas is elkezdett kukorikolni a Vasárnapi Ujságban.»

Én pedig mindezzel nem törődöm, hanem megkezdem a magam munkáját, s nem haragszom meg minden tréfáért, sőt még magam is segítek ott nevetni, a hol mások is nevetnek.

Nem kevesebb az én szándékom, mint a «Vasárnapi Ujság»-hoz állandó szinházi tudósítónak beszegődni. Igaz ugyan, hogy én most jöttem a faluról, s tegnap láttam először szindarabot (nem mondhatom, hogy hallottam is – mert néma darabot adtak, – hihetőleg süketek kedveért), hanem hiszen ezzel a bevezetéssel más színbiráló is nyitott már be tudtomra, s nem mondok vele semmi újat. Annyi képzettségem már van, hogy nem kiáltok rá a szinésznőre, hogy «lássuk már azt a medvét, ifjasszony;» nem is rontok fel a szinpadra, mikor valakit meg akarnak ölni, a többit pedig majd megtanulom a többi hírlapoktól.

Azután én igen kellemetes ember leszek; nekem nem kell sem tiszteletdíj, sem ingyen zártszék, sem hírlappéldány, sem nyájas mosolygások s egyéb mellékes akczidenczíák, sőt nem mondom, hogy egy-egy döböz túróval is nem kedveskedem azért, hogy leveleimet felvegyék; továbbá, párbajt nem vívok; (jó is volna! azt mondanák: «kakas viadal») és senkibe sem leszek szerelmes.

Ennyi jó tulajdonságom mellett ön merőben vétene saját maga ellen, ha leveleimet a «mondanivalók» keserű nyaktilója alá vetve, a többi kifogyhatatlan irodalmi szecska közé aprítaná.

I. SZERELMES AZ ÖRDÖG.

(Ballet öt felvonásban.)

Gyöngébbek kedveért, kivált falusi emberek számára meg kell magyaráznom, mi az a ballet? külömben nem tudják. Ez egy olyan színdarab, a hol minden ember a lábával beszél, a fejét nem használja semmire. Itt a játszó személyeknek arcza világért sem mozdul, haragot, jókedvet avagy meglepetést nem szabad neki mutatni, ezt mind lábbal kell kifejezni. Hm. Hiszen haragot csak könnyű kifejezni lábbal, úgy hogy az ember jól megrúg valakit, de örömet? Ez ám a mesterség.

Előjön egy nagy úr, egyet lép jobbra, egyet balra, ez azt jelenti, hogy most az inasát keresi. A lábát megrázza, ez csengetés volt: az inas meghallotta, bejött. Az úr felemeli a ballábát: ezzel azt kérdezte hogy hol van a kávé? Az inas hátrafelé nyújtja a lábát, a mivel azt mondja, hogy nem adnak addig a kávéházban, míg a régi kontót ki nem fizetik. Az úr erre kinyújtott lábbal megpördül, mint az orsó, a mi annyit tesz, hogy: de mikor a kerek világon sehol sincs olyan pénzverő intézet, a hol az ő számára nyomtatnák a bankót. Az inas erre eltávozik, a mi azt jelenti, hogy nincs rá több szükség. Az úrnak ekkor eszébe jut, hogy van még valahol egy nagyságos úr, a ki szokott kamatra adni pénzt, köznyelven úgy híjják, hogy «ördög.» Fog egy nagy könyvet, mutatja, hogy milyen jó volna, ha tudna belőle olvasni. Mérgében földhöz csapja, aztán kap egy kardot, azzal karikát csinál a földön: nem veszi észre, hogy a kard vége czindhelczli, a kard elsül, s ő ijedtében elesik a földre, a mi annyit jelent, hogy elájult. Erre a szóra kinyílik a pinczeajtó, s előjön egy veres köpönyeges úr, egy nagy kályhafűtő villával, meg egy veres szoknyás kisasszony. Az egyik az ördög, a másik a leánya. Az ördög mutatja nagyon érthetően a leányának, hogy ezt a frátert majd azután szépszerivel el kell vinni a legalsó emeletbe, a minek a neve pokol. Az ördög eltűnik, ott marad a leánya, a piros rokolya lehull róla, s imé egy nyalka gyerek áll a felocsúdó gavallér előtt. De lelkem adta: ekkor már nem a szerelmes ördögöt, hanem a szerelmes kritikust játszszák; ifjú ember, öreg ember elkezd tapsolni a csinos ördögnek, csak az a hülye ott a színpadon ijed meg tőle, s ijedtében majd a bőgös instrumentumába bújik. Mégis megvigasztalódik azáltal, hogy az ördögöcske pénzt hozott neki, ez kiengeszteli: összeüti a bokáit a levegőben s ezzel vége a felvonásnak. A második felvonásban van a grófnak egy szeretője, a kitől ez a kis nőördög el akarja őt csábítani. Most már mind a két kisasszony leányruhában jár, (közbevetőleg mondva: nagyon megsajnáltam szegényeket, most is azt a ruhát viselik, a mit kis leány korukban; pedig nagyon kinőttek már belőle). Nagyon szép az, a hogy ez a csábítás végbe megy; az egyik leány leguggol, a másik a lába hegyére emelkedik; mikor az egyik hátrahajlik, a másik a levegőbe szökik; majd mind a ketten a csillagokat mutogatják lábaik hegyével, a szegény embert megfogják, jobbra húzzák, balra húzzák; az csak tűri egy darab ideig a dolgot, utóljára megharagszik, kinyújtja a lábát, egyet kerít vele maga körül, megpördül ötször-hatszor a sarkán, a mivel nyilván azt akarta mondani: hogy közel ne menjen hozzá senki, mert leüti a lábáról. A dolog azután abban marad. Hanem valami kóbor tengeri betyár időközben ellopja a gróf kedvesét. (Mellékesen mondva furcsa ország lehet az, a hol a leányokat lopják, nálunk ráfizetnek, mégis alig viszik.) Denique a tengeri rabló eladja az ártatlant egy nagy szakálú török basának. (Hogyan is lehetne a török basát képzelni nagy szakál nélkül.) A gróf utána szalad, gyalog annyi tengeren keresztül, kéri vissza s igéri a töröknek cserébe az ördögöt. Az érzi a salétrom-illatot, s csak rázza a szakállát, hanem ekkor elkezd neki az ördög tánczolni. Az egyik lábával felrúgja őt a hetedik mennyországba, a másikkal kirázza belőle a lelket, utoljára a lába hegyén jár előtte, a mi ördögnek nem mesterség; ezt már nem állhatja ki a jámbor basa, megveszi az ördögöt minden áron, s kiadja a gróf úr menyasszonyát. Persze, hogy nem marad neki egyéb az ördögből, mint a szarvai. Hanem már most a szegény ördög lesz szerelmes a grófba; de persze a szülők az ilyen házasságba bele nem egyezhetnek; az ördög exczellencziás úr, a gróf pedig csak méltóságos, a viszonyból nem lesz semmi. Az ördög kisasszonyt haza kergetik a pokolba, a ki azután boszúból összetépi a kontraktust, a mit a gróf adott neki, s így az is szerencsésen megszabadul. A vén ördög azért nem ad most senki lelkére pénzt többet, hogy akkor az egyszer olyan csúful rászedték. Ezzel aztán nagyot ütnek az öreg dobra, a színpad lángtengerbe borúl, s a közönség siet haza vacsorálni.

Mellettem egy alkalmatlan öreg úr ült, a ki az egész előadáson mindazon dohogott, hogy hát ez a czélja a nemzeti színháznak, hogy az egész estét lábfintorgatásokkal töltsék be? hogy hát mit gyarapodik ezzel a nemzeti irodalom, művészet és hazai nyelv? Hogy az ilyen üres látványságok mi szolgálatot tesznek a nép erkölcsi mívelődésére, jó érzelmeinek kifejtésére s izlésére? Pedig hogy ezek volnának egy olyan intézet czéljai, minő a pesti országos nemzeti színház, és nem a közönség fásult érzékeinek felcsiklandozása s több efféle.

Nem birtam elhallgattatni, utoljára azt mondtam neki, hogy ha sokat lármáz, feladom a jegyszedőnek, s nem kap több belépti jegyet. Úgy-e jól tettem?

No a majd jövő héten másról írok.

II. TÖRÖK JÁNOS.

(Dráma.)

Szerkesztő úr? Én, és mellettem még egy pár becsületes ember, azzal a hiszemmel mentünk a szinházba, hogy mi ott a derék Török János hazánkfiáról, a «Magyar Sajtó» nagyérdemű szerkesztőjéről fogunk valamit hallani, a ki bizonyára nagyon megérdemlené, hogy valaki egy szép drámát irjon róla; s képzelje mit láttunk? előjön egy dühös vadember, a ki a feleségét azért, mert egy parasztlegénynyel együtt találta a kertben, minden proczeszus nélkül, rögtönitéletileg lenyakaztatja. Pedig ő sem jobb a diákné vásznánál, mert ő kigyelme meg a szomszédasszonyba szerelmes, a miért a testvéröcscse is, a ki igen jeles ember, eléggé elpirongatja, de a mi nem használ semmit. De még az az asszony is gyámoltalan egy teremtés; a mint rajta kapják, csak engedi magát szidatni, noha nem is ő érte volt a parasztlegény, hanem a leányáért; nem menti az magát sehogy. Úgy rágtam volna már a szót a szájába, hogy mit mondjon? csakhogy rá nem kiáltottam: «ne hagyja magát hugomasszony! mondja annak a mérges embernek, hogy ez a legény a kertész; azt kérdezte tőle, hogy kel-e már a petrezselyem? azért térdelt le a földre!» Ezzel kivághatta volna magát. De persze nem jutott neki eszébe s lenyakazták, mint a ludat. Török János uram csak azután tudja meg hát, hogy nem a feleségébe szerelmes a parasztlegény, hanem a leányába. Nosza futtat hevenyében a felesége után, hogy ne bántsák, de biz az már akkor régen haza ment vacsorálni, s Török János ebbeli kétségbeesésében nem tudja, hogy hova legyen? hogyan ölje el magát? az ablakon ugranék ki; de nem szabad, mert az csak festve van, karddal vágná el a torkát, de az nincs kiköszörülve; a súgólyukba ölné magát, de ott ül a súgó, az elkapja; már kezemben volt egy hatos, hogy felhajítom neki: ihol hat krajczár, vegyen rajta spárgát s kösse magát oda a karos gyertyatartóra; a mint szerencsére meghallja a szükséget egy török rab a börtön fenekén, az keresztül ássa magát a falon, fegyverengedélyt kerít valahol, puskaport, srétet vesz, bejön és ledurrantja Török Jánost, mint a harkályt. Hogy mi történt azután? azt nem tudom, mert a függönyt leeresztették, s a szinészek hazamentek.

Nem így kellett volna ezt az egész darabot csinálni. János urat mindjárt az elején főbe kellett volna lövetni azzal a tatárral, a feleségét azután hozzáadni ahoz a másik becsületes Törökhöz, a parasztlegényt pedig a helyett, hogy annyi veszedelmet kiáll, hogy egy nemes kisasszonyt elvehessen, ha már csakugyan szerették egymást, fel kellett volna küldeni a Nyirbe, hogy keressen magának nemes atyafiakat: talált volna a mennyi csak kell, s senki sem háborgatta volna többet.

Így azonban tanúság az egészből az: hogy kedves felebarátaim! senki le ne vágja közületek a felesége nyakát minden színre, szóra mert azt azután többé oda ragasztani nem lehet, s nem minden ember lehet olyan szerencsés, mint Török János, a kit az ilyen gyilkosságért nem csak hogy el nem fognak, de sőt a közönség a darab végén elő is híja, mintegy bizonyságául annak, hogy lám kutyába sem vette az egész főbelövést.