Part 23

A mi a műmellékletek dolgát illeti, már itt igen nagy leleményesség szükséges, mert a közönség izlése azt kivánja, hogy az ember valami újat, valami meglepőt adjon neki; az embernek tehát azt kell igérni, hogy valami újat, valami meglepőt adandunk, a mit előre nem beszélhetünk ki, nehogy a kollegák megelőzzenek benne s kizsákmányolják az eszmét. Mi legyen aztán az a meglepetés? Hát például: őszszel, mikor olyan olcsó a légy, az ember két papiroslap közé odanyomat minden előfizető számár egy legyet in natura, aláirván nagy betűkkel, hogy ez azon híres legújabb találmány, mely külföldön oly nagy zajt csinált, az úgynevezett «önnyomat!» – «autotypon!» – «Selbstdruck!» mely a lenyomott tárgyakat a legélethivebb alakban mutatja a közönségnek: íme ez egy légy, «musca culinaris Linnæi». Akkor aztán lehet róla beszélni, hogy hány szeme van a légynek? honnan származott Európába? mivel kell őt táplálni, hogy nagyra megnőjjön? stb.

Az előfizetési díjra és egyéb föltételekre nézve főszempont olyan konfuziót csinálni, hogy abból az olvasó egyhirtelen ki ne tudjon igazodni. Például «megjelenik vállalatunk míndennap (kivéve a hétköznapokat), 1–4 íven (olvasd egy negyedrész íven), műmellékletekkel, vagy azok nélkül, borítékkal, vagy boríték nélkül, papiroson, vagy a nélkül; a kinek műmelléklet és boríték kell, fizet öt forintot; a kinek váratlan meglepetés is kell, hatot; a kinek váratlan meglepetés kell, boríték nélkül, fizet 5 frt 92 krt; a kinek csak a váratlan meglepetés kell egyebek nélkül, az fizet 4 frt 39 krt, ha októbertől számítja az előfizetést egy esztendőre; ha pedig januártól számítja, akkor 4 frt 59 krt. A kinek tiszta papiros kell nyomtatás nélkül, az fizet 3 frt 37 krt. Ha postán akarja kapni, 3 frt 73 krt; házhoz hordással 3 frt 85[5/10] krt; a kinek semmi sem kell, az csak 2 frtot és 19 krajczárt fizet bérmentes levélben. Ettől azután majd oly kétségbeesett konfuzióba jön a jámbor előfizető, hogy akármije elmarad, nem meri sürgetni, mert nem tudhatja, hogy mikor vétett a statutumok ellen?

Végtére térjünk a vállalatnak praktikumára, úgy mint a kiadás körül előforduló bevett szokásokra. Egy irodalmi vállalat kiadása közben e három szempont fordul elő a praktikus szerkesztő előtt: 1. Ha tanácsosnak tartja-e a hirdetett vállalatot csakugyan kiadni? 2. Vagy pedig tanácsosabbnak tartja a közönség szemét valahogy kiszúrni? vagy pedig 3. legeslegtanácsosabbnak találja épen nem adni a közönségnek semmit?

Kezdjük a legutolsó eseten: ha az ember épen nem ád az előzetőnek semmit, mi történik? Nem igen valószinű, hogy öt forintért, vagy hatért valaki felfáradjon a Bánátból valakit számadásra vonni; sokan el is felejtik, hogy prenumeráltak, mások emlékeznek rá s olyankor káromkodnak: ezt a szerkesztő nem hallja; vannak azután olyan rossz szokású emberek, a kik levélben káromkodnak, irnak reklamácziót. A szerkesztő szépen sorba rakja a reklamácziókat, s mikor már nagyon sok összegyült, akkor eladja a fűszerszámosnak, kap érte mázsánkint 8 frtot, csinálnak belőlük staniczlit borsnak és sáfránnak. Időközönkint kihirdeti, hogy az előfizetési határidőt meghosszabbitotta. Néha olyan szerencsés időszak következik be, hogy egy nyomdász elszökik Amerikába: akkor minden meg nem jelent munka előfizetési pénzét az vitte el. Azt is hirdetheti az ember, hogy a begyűlt összeget nagyobb biztosság kedvéért, s meg hogy ott minden olcsóbb, New-Yorkba küldte az «Ausztria» gőzös kapitánya által s ime most az elégett; s ha mégis akadna olyan szerénytelen aláiró, a ki a szerkesztőnél személyesen is sürgetné a munkát, s a nyilvánossággal fenyegetőznék, annak titokban megsúgja az ember, hogy azt a munkát bizony a policzia foglalta le, rettenetes vizsgálat foly miatta, még azok is mind bajba kerülhetnek, a kik előfizettek rá; jobb lesz hallgatni vele.

Ez a legjövedelmezőbb expediens, csakhogy némi kényelmetlenségekkel van összekötve.

Második az, ha az ember nem adja ugyan ki a hirdetett munkát, hanem összevásárol a könyvárusoknál mindenféle rajtuk maradt naptárt, ritterrománt, vadverseket, iskolai könyvet, ábéczét és csiziót, s azokkal kárpótolja a várni nem tudókat. Vannak esetek, a mikor a közönség még nyer ebben a cserében. A kinek aztán kétszer is megvan ez a munka, az vehet hozzá egy stereoskopot s egyszerre két könyvből olvashat.

Harmadik eset az, ha az ember a hirdetett vállalatot csakugyan végre akarja hajtani.

Igen hasznos dolog úgy intézni a szerkesztést, hogy a mennyire lehet, nevezetes irók megjelent munkáiból szedegesse át az ember az egész tartalmat: tudván azt, hogy fél ívnyi utánnyomatért senki pert nem indíthat; ez csak anthologia; csupán arra legyen az embernek gondja, hogy mikor valami olyast nyomat újra, a mi már tizenötször ki volt adva másutt, el ne felejtse alátenni asteriskusban, hogy ez a mű még sehol nyomtatásban meg nem jelent. Vannak a mellett számos fiatal hazafiak, kik foliánsszámra küldöznek be a szerkesztőségekhez mindenféle jót és szépet, azzal a talentumos nyilatkozattal, hogy ezért nem kivánnak semmi dijat: ezeket meg kell becsülni; ki kell adni olvasatlanul becses soraikat s jegyzésbe tenni, hogy új, nagyreményü tehetséget vezet be a szerkesztő a közönség szine elé; kéretik mindenki, hogy ezt figyelemmel olvassa. Az olvasó erre megijed, s nem mer neki a munka nem tetszeni, az iró pedig ki van fizetve vele.

Esztendő vége felé azután ir az ember magának minden városból hatalmas vidéki leveleket, mikben lelkesült hazafiak köszönetet szavaznak a szerkesztőnek kitartó hazafias működéseért; meg vannak elégedve minden sorával, minden betűjével; meghívják disznótorra s biztatják, hogy csak folytassa ernyedetlen buzgalommal magasztos feladatának honpolgári megoldását. Az ember megköszöni a tisztelkedést csillag alatt, elismeri, hogy érdemes volt rá, s hirdeti a jövő félévi folyamra a prenumerácziót.

Ime, kedves kollega uram, én szives voltam önnel, mint fiatal kezdő-mesterrel sub rosa közölni az üzlet legfontosabb titkait, s bizton hiszem, hogy ön, mint talpig derék ember – – nem fogja azoknak hasznukat venni.

God bless us! Pesten 1858 [10/Xr].

KAKAS MÁRTON A POKOLBAN.

Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam. Ott még nem jártam soha. «Jaj Márton bácsi, mondja el milyen az a pokol?» (hallom, hogy kiált felém mindenfelől az én sok apró gyermekem, a kiket mesével tartok már – nem tudom – mióta?) «igaz-e, hogy olyan sok pénze van Plutónak? Igaz-e, hogy ott nem kell az embernek fűtőszerre költeni? viselnek-e ottan is krinolint? milyen a divat? sokba kerül-e? adnak-e új operát? előre kell-e az adót fizetni? prolongálják-e ott a váltókat? van-e ott is trafika s a többi?»

Jaj, kedves gyermekeim, nem értem én rá ezt ott mind körülnézni, annyira el voltam foglalva a magam bajával; annyit mondhatok, hogy szurok a pokolban sincsen több, mint idefenn a földön; az ördög pedig csak úgy lézeng egy-kettő odalenn, azok mind idefenn vannak alkalmazva, az elkárhozottak lelkei csak úgy kölcsönben kinozzák egymást.

Először is egy tüzes ágyba fektettek s odajöttek hozzám az általam e földön megkínzottak és kivégzettek véres szellemei, egyenkint, párosával, seregestül!

Legelébb is huszonnégy özvegy poéta, kiknek hitves múzsáit a kemenczébe löktem, kezdé el elhamvasztott verseit még egyszer felolvasni fülembe. Ez irtózatos volt. «Kiadsz-e ezentúl minden verset olvasatlanul, ha a földre visszakerülsz?» Kiadok! kiadok!

Majd Nyirkávai László, Czerko Gyuro, Klipitroklapatrovics s a többi hirhedett pipázók sereglének ágyam körül s elkezdtek rettenetes füstöt támasztani, borzasztó kapadohányt és rosszkrajczárost bűzölve orromba, szemembe: «fogsz-e még valaha a dohányra élczeket csinálni?» Soha! soha!

Megint új rémek jöttek: váltókat hoztak kezeikben, a mik mind a mai nap jártak le. «No, most tessék henczegni! most lássuk azokat az élczeket Mózesről, Smüléről, Iczigről. Tetszik e prolongáczió három hónapra? ötven proczentre, hetven proczentre, kétszáz proczentre?» Uraim, irgalmazzanak! Ha felmegyek a földre, verset irok az aranytornyú templom tiszteletére.

Jöttek a megsértett professzorok: körülfogtak, megexamináltak; nem tudtam semmit: «no drága úr, most fitogtassa, mit tud? tud adomát csinálni úgy-e vaskalapos urakra? de nem tudja, hogy mi a quid juris?» Bizony nem tudom; meg vagyok alázva rettenetesen.

Azután jöttek az orvosok, fogorvos, vizorvos, tűzorvos, dekoktumokkal, pilulákkal, lábfürészelőkkel, foghuzókkal; konziliumot tartottak, mindent meg kellett ennem, innom, a mit számomra rendeltek bűnhödésül rossz adomáimért. Jaj be kínszenvedtem értük. Utoljára megbaunscheidoztak; ez már aztán maga felér egy kisded purgatoriummal; s hogy semmi ne hiányozzék, odajött Rabbi Dænemark a Wundermann és megmagnetizált, hogy egybe lunátikussá lettem tőle.

Ekkor kilencz svábhegyi majoros nyitott rám ajtót egymás után. Mind a kilencz azt mondta, hogy «elfogyott a széna, meg a zab!» Az ítéletnap trombitájának hangja nem irtóztatóbb ennél a mondásnál. Hát már a túlvilágon is azzal fog engem üldözni az egész világ majorosa, hogy «elfogyott a széna, meg a zab?»

– Jaj! hát a lábamat mi harapja? Egy hang felel kisértetiesen: «én vagyok az a poloska, kinek nemzetségét annyira csúffá tetted, jaj neked és jaj mindazoknak, a kik ellenünk rugdalóznak!»

Kerekhasu czivisek fogtak körül: «ahán, itt vagy most! minket csúfoltál mindig, hogy olyan gömbölyű hasunk van! tátsd el csak a szádat!» Azzal elkezdtek tömni szalonnával, sajttal, erőnek erejével, míg az én bőröm is úgy kitágult, mint az övék; hasam lett akkora, mint egy fürmendernek; minden ruhám megfeszült rajtam; szabók után ordítottam: jőjjenek! segítsenek, fejtsék fel a dolmányom; azok még szűkebbre varrtak rajtam össze mindent, a bőrömet is hozzávarrták a posztóhoz: «nesze! nesze! a rejtett szabólegényért! megérdemelted!»

Megint új rémek támadtak elő; egyik azt mondá: «ismersz-e engemet Rikárd? én vagyok az, a ki a pézsmakacsákat megette. Edd meg te már most a fejeiket!»

A másik: «én vagyok az, a ki a csillagos szobában Romeo első felvonását eljátszotta; játszad te el a másodikat!»

A harmadik: «én vagyok a Z betűk ellensége, kit te levertél, jer, számláld meg, gonosztevő, hány Z betűt irtak azóta a C mellé, mióta minket legyilkolál?»

A negyedik: «én vagyok az, a ki a theát rhum helyett halzsirral ittam, nesze kóstold meg, milyen lehet?»

Az ötödik: «én vagyok a nagy finánczkirály, a kit te kicsúfoltál; ha olyan fitymálva szóltál e tudományról, mondd meg hevenyében: mennyi harminczkilenczezer ötszáz hatvanhárom forint tizenkilencz krajczár váltóban? pengőben? és új bankóban? s mennyit tesz ugyanaz réz, ezüst vagy aranypénzzel fizetve?» Jaj uram, ez a büntetés nekem épen az ítéletnapig eltart! irgalmazz! ne kivánj lehetetlent.

Nem! országos gonosztevő, csendháborító, méregkeverő! kínlódjál! szenvedd ki a magadét; nem mozdulhatsz; meggyötrünk, megdagasztunk, megcsiklandunk, nem futhatsz el előlünk.

– Nem! nem! süvölte közbe egy sivító hang; sőt inkább fusson; ne pihenjen itt hiába, kergessük őt, ő pedig szaladjon.

Ezt egy elátkozott ballerina mondá, kinek kiadtam a képét az «Üstökös»-ben, s ki most kiránczigált fektemből, kényszeríte pirouetteket és pas des deux-ket csinálni, míg elkábulva lerogytam; akkor meg egy boszúálló sportsman karjai közé estem, az fellökött egy versenyparipa hátára; «eredj tanuld meg, mit tesz az embernek a hazáért farkast lovagolni!» a veszett ló nyargalt velem, lélekzetem elállt; végre kitörtük kezünket, lábunkat mind a ketten; de még azzal sem volt vége a pokolbeli utazásnak, akkor meg a vasuti konduktorok körme közé jutottam; belöktek egy waggonba, s minden fél másodperczben azzal torturáztak, hogy a Fahrkartémat kerestették elő, s nekem soha sem jutott eszembe, hogy hová tettem? kalapomba, zsebembe, táskámba, vagy a csizmaszárba? oh ez emberek ellen én mind sokat vétettem földi életemben! nem hiába állják rajtam kegyetlen boszújokat.

Végre kitettek a waggonból s azt mondták, hogy már most menjek gyalog, találjam meg, hol van a pokolbeli fejedelem rezidencziája? mert az hivat magához. Ahán! az most majd czenzura alá vesz! Tudom is én, hogy merre menjek? Kérdezősködöm; senki sem ért, mit beszélek? jó volna most úgy-e, ha a finnekkel jó barátságban volnál! azok laknak itt; de ha rád ismernek, jaj neked! Alig megyek a szomszédba, ott meg Indiana támad rám fegyverrel; az elől futok; s ki jön rám szemközt? Szaufer basa! Most mindjárt én is magyar leszek Törökországban; végre egy czigánybanda boszúálló kezei közé jutok, azok bőgőt nyomnak a kezembe, megtanítanak hegedülni s utoljára Liszt Ferencz kocsiját kell húznom a többi fiatalsággal együtt.

Nagy nehezen eljutok az ördög városába: az ördög házát is Butter uram építette; a ki egyszer belelépett, lehetetlen, hogy kitaláljon belőle; minden szobában egy naptárszerkesztő áll; annak mindeniknek prænumerálnom kell, hogy odább ereszszen; egyszer észre veszem, hogy mezitláb vagyok! Ah ez Abellino boszúja az etiquette miatt. Hol kapok egy csizmát? Ezer csizmadia hahotája felel kérdésemre. «Úgy-e tudtál milliom adomát irni a csizmadiákról? már most járj mezitláb!» körülem denevérszárnyakon pompás bagariák repkednek, hiába kapkodok utánuk; «minket varjúknak csúfoltál, már most elrepülünk előled!» Végre ájuldozva bebukom ő mélységességéhez: épen akkor olvasta az Augsburgert, nagyon jó kedve volt. «Hát e kicsoda?» kérdé ő mélysége. «Kakas Márton.» «Kakas Márton? utczu, fogd meg, csípd meg, lökd ki innen! Az kellene még, hogy minket is kifigurázzon. Be ne ereszszétek többet a pokolba!» Azzal galléron csíptek. Kitették a szűröm, de a pokol kapujában tizenkét borbély lefogott; «megálj csak! a miért annyit boszantottál bennünket, most az állad közepéről leborotváljuk a szakálladat; legalább lássák rajtad, hogy hol voltál?!»

De már erre olyat rúgtam magamon, hogy az ágyam feneke leszakadt. Erre aztán természetesen fölébredtem. Először is az államhoz kaptam. De még ott van!

Hanem most is borsózik bele a hátam.

No legalább majd ezentúl kegyesebben fogom magamat viselni.

KAKAS MÁRTON A MŰTÁRLATBAN.

«Édes öcsém Kakas Márton, nem addig van az, hogy te itt ingyen egyed a kenyeret; hanem eredj, láss valami dolog után; szaladj, nézd meg a műtárlatot, mi van benne? értesz te a pikturákhoz is annyit, a mennyit a szinészethez; no hát lódulj, délután itt legyen a referáda.»

Tudniillik, hogy a szerkesztő mondá ezeket a szép szavakat nekem, a mikből maig sem tudom, hogy meg akart-e velök dicsérni, vagy «au contraire!»

Tehát elmentem a műtárlatba. Már a belépésnél mindjárt nem tetszett az, hogy elvették a pálczámat; ez olyasmit jelent, hogy itt tilalmas a verekedés.

Odabenn egy derék attillás férfi megmutatta, hogy merre van a dolognak az eleje: a bámulás azután az én dolgom volt.

A legelső szobában van felakasztva egy Barabás festménye utáni kőrajz, melyet könyvnélkül is könnyű kitalálni, hogy az a mennyasszony hazaérkezése a napához. A képen minden alak örül és örvend, minden alak a maga saját módja szerint, kurjogatnak a vőfélek, örömében sír a napa, reszkető kezét nyújtja az öreg gazda ifjú menye elé, kit boldog fia mutat be szüleinek. Az egész kép lehelli a boldogságot: még a primás czigánynak is jó kedve van, a mint megdöfi könyökkel a czimbalmost: «húzsd már dade». A műegylet bizony jól tette, holy ily szép eredeti képet választott részvényesei közt kiosztandó műlapjául; már erre magam is felcsapok részvényesnek.

Valamivel odább egy tót muzsikus pengeti a hegedűjét. Ez a kép olyan eleven, hogy a mikor azt mondtam neki: ‚czokcses Gyuró?‘ azt feleli rá, hogy: «dobre zdravi pán welkomosnye.»

Kissé odább láttam a kenyérmezői csatát. Ej de kedvemre ütik ott a törököt agyba-főbe. Ez már aztán kép; nem olyan mint a másik, a hol csak a magyar hull rakásra. Becsülöm érte a festőt, hogy a derék Báthory Istvánt olyan nagyra festette, hogy a többiek mellette mind koczagyerekeknek látszanak, mert az bizony nagy ember is volt. Ezt a kitüntetést megérdemlette a derék hazafi a hálás utókortól.

Sajnálom, hogy arról a húgomasszonyról nem mondhatok hasonlót, a ki nagyon is reggeli pongyolában azt mondja magáról, hogy ő alszik. Egy az, hogy olyan poziturában csak az elefántok tudnak aludni: a falnak támaszkodva; más meg az, hogy mi szükség nekünk azon tisztességes asszonyszemélynek a hátát látnunk? A művész bizonyosan nem kapott szép ábrázatú minta alakot, s gondolta magában, üsse kő, lefestem megfordított frontban: elég lesz érte 1600 forint. Látatlanban az egy kicsit sok lesz! «Szembe rózsám, ha szeretsz; ha sokat kérsz, elmehetsz.»

Nevezetesnek találtam azután azt a képet, melyiknek az a czíme, hogy Zellertó. Zellert láttam is eleget, megengedem hogy a mi zöld, az mind zellerlevél rajta, de tavat nem tudtam rajta sehol felfedezni, ha ugyan áll az, hogy másutt is azt híják tónak, a miben víz van.

Csinos kép a magyar szánkázás; de téved a jellemzésben az idegen festő, a midőn az agarat a szánka mellett hagyja futni. Benn szokott ülni az agár a nagyságos úr mellett; nem jár az olyankor gyalog.

A visszatérő halászok festvényében remeken vannak szinezve a tengerhullámok: szinte elmegy az embernek a kedve az utazástól, ha sokáig nézi.

A téli est erdőben stuttgartti kép. Nevezetes természettudományi tünemény rajta az, hogy a nap mikor lemegy, füstölög.

Gyönyörü kép azonban a parasztháborúi jelenet; a németországi pórlázadás hősei elfoglaltak egy úri várat és apáczazárdát; vezérük egy csontos veres szakálú kegyetlen alak, ott ül dölyfösen az elfoglalt épület kapuja előtt, rongyos köntösére egy oltárterítőt akasztva, előtte az elfogott nemes delnő könyörög a családjáért, kire gúnyosan tekint a győztes vezér térdére könyöklő parasztleány: az alakok különfélesége, jellemző indulat kifejezéseik a legkisebb részletekig, tökéletes kivitelük a művész gazdag képzőerejéről tesznek tanúságot; abból pedig, hogy mily helyesen van mindez egy összeható egészszé alakítva: a sötét előtér árnyékában fekvő két apácza (egyik halott) nyugodt alakjaitól a közepén megvilágított kitünő jelenetig, arról többet kellene beszélni művészeinknek, mint a mennyit én tudok.

Egy szérűt is láttam azután s vágyódom legközelebb majd egy cséplőgépet is látni lefestve, a mik mind igen érdekes tárgyak.

Hanem a mézes heteket köszönöm alássan. Két olyan unalmas teremtés, hogy ha rájuk gondolok az ásítás fog elő. Ugyan miért festették le őket? már akkor mégis inkább nézem azt a magyar menyecskét ott mellette, a ki ugyan kancsalít egy kicsit, s az egyik képe közepére valaki odalőtt egy cseresnye maggal; hanem hiszen ez azért mind igen természetes lehet.

Jó két festmény még a vasárnapi iskolai jelenet, s a három királyt játszó fiúk felszerelése; mindegyik műértelemmel van festve.

Látható még ott négy leány egy képre festve, a mi semmit sem jelent mást. A művész szavukon fogta a költőket s festett arany hajat, korom hajat, nefelejcs szemeket, kláris ajkat és porczelán keblet. A képek gyönyörűek lehetnek, de épen annyi hatást gyakorolnak a nézőre, mint a négy dáma a tarokkártyából: makk, tök, zöld, veres; az ember jobb szeretne helyettük négy tarokkot, akármilyen rosszat.

Végre szólok a mohácsi csataképről. A nagy kép maga elfoglal egy egész teremet, s festőjének, Than Móricznak fényes tehetségéről tanúskodik. A kép részleteiről elég bő alkalmunk lesz akkor beszélni, midőn ennek rajzát lapjaink hozandják: addig is annyit kell mondanunk róla, hogy a mi majd az egyszínű rajzban elvész, a szinezet kitünő szépsége mindenki figyelmét megragadja, s a nyert elismerés az ifjú szerzőnek nagy buzdítására szolgálhat.

Mulatságos azonban, hogy e kép nyomtatott leírásában egy helyütt az áll: «a futó királyt Trepka és Zedlicz csehlovagok tóra viszik.» Sajtóhibából e helyett: «tova viszik» és ez a német szövegben hűségesen le van fordítva: «… führen den König zum Moraste.» Azt ugyan ők nem akarták cselekedni.

Jövő hónapban újra kezdjük a képmutatást (úgy hiszem, ez elég jó szó a Bilderausstellungra).

AZ ÖRÖK BÉKE! VAGY MIKET FOGUNK OLVASNI AZ EURÓPAI HÍRLAPOKBAN 1959-BEN, A MIDŐN SZÁZ ESZTENDEIG NEM VOLT MÁR HÁBORU.

(A «Pesti Holdvilág» czímű hír- és divatlap április 29-iki számából.)

… Statisztika. A népesség még egyre óriási mérvekben szaporodik; a múlt évi népszámlálás szerint Európa szárazföldét lakja jelenleg 3000 millió lélek; a tengereken és tavak hátán szintén lakik 400 millió, a kiknek nem szabad a száraz földre tenni a lábaikat, nehogy az ittlevők tyúkszemeit letapossák. E szerint a népesség száma tavaly óta megint 200 millióval szaporodott, daczára annak, hogy a múlt télen 49 millió halt meg éhen. A kolera sem igérkezik sehonnan, mindenütt a legegészségesebb időjárás dühöng. A fentebbi 3000 millió lélekből 325 millió professzionátus koldus, ezeknek jó dolguk van; 1475 millió olyan koldus, a ki titkolja, hogy ő az; ezeknek siralmas az állapotjuk; 800 millió végre olyan koldus, a ki dolgozik, még sem élhet.

… Vezérczikk. Ebben a szerző arról értekezik, hogy milyen jó dolguk van Khinában az embereknek, a hol naponkint mindenki ehetik egyszer egy tányér vízben főtt rizst, s hogy ez általános elégültséget, reméljük, miszerint Európa is eléri valaha, ha a szorgalom annyira kifejlődik, mint Khinában; addig kevesebbel is be kell érnünk.

… Nemzetgazdászati czikk. Általános a panasz, hogy a lótartás mily aránytalanul sokba kerül; értekező indítványba teszi, hogy a lovak helyett czélszerűbben lehetne embereket fogni a kocsik elé, miután azok sokkal kevesebb zabbal beérik, s kocsist sem kell mellettük tartani, a ki őket kormányozza és pucczolja. Az indítvány nagy szenzácziót gerjesztett. Vajha sikerülne annyi millió véka zabot az emberiség számára megmenteni; egy biztos hivatalkört kiragadni a lovak kezei, – azaz hogy patkói alól!

… Ünnepély. Tudják olvasóink, miszerint ennyire tele lévén a világ, további rendszabályul az állapíttatott meg, hogy a mely városban esztendő alatt többen születnek, mint meghaltak, a superplust sorshúzás útján ünnepélyesen a Duna, Tisza stb. hullámaiba kell hányni. Ez ünnepély versekbe foglalására a «Pesti holdvilág» szerkesztője is tüzött ki 50 darab pogácsából álló jutalmat. A költeménynél főtekintet van arra, hogy hosszú legyen. A bírálók három szóval kettő ellenében a CCXIX. számú költeménynek ítélték a pályadíjat az DXXVIII-ik fölött, miután ez ugyan hosszabb, de amaz szélesebb. A nyertes szerzőnek az szerzé a diadalt, hogy a pogácsák felét a bírálóknak igérte, a vesztes fél csak egy harmadrészt igért. Azt mondják, hogy a költemény oly nagy hatású, hogy a ki elolvassa belehal. Ez is érdem.

… Fővárosi és vidéki hirek. Egy pesti orvos azon embertelen tetteért, hogy egy vízbe fúlt férfit ismét életre hozott, 20 ezüstpénz fizetésére ítéltetett.

… E napokban herczeg Eszterházynál nagyszerű lakoma tartatott. Hogy fogalma legyen a közönségnek arról a pazarlásról, a mi e lakománál végbement, csak annyit jegyzünk fel, hogy a vendégek még a kenyeret is meghámozták, s a héját elvetették. Hallatlan ez napjainkban! Az úri rend csak nem tud elszokni a fényűzésről!

… Az idei orvosi közgyülésen doktor Kaszáló nyerte el a halálfej-rend nagy keresztjét, miután adatokkal bebizonyítá, hogy az ő keze alatt halt el legtöbb ember.

… Az arany patkányhoz czímzett boltba igen olcsó és friss marinirozott cserebogarak érkeztek tonnákban. Igen jutányos tavaszi csemege erős gyomrúak számára!

… Egy ádáz farkas a selmeczi erdők között összetalálkozván egy vándorló legénynyel, azt megette (tudniillik a vándorló legény ette meg a farkast).

… Külföldi hirek. Angolországban szükségesnek találták a halálbüntetést a tíz shillingre menő lopásra is kiterjeszteni, miután még így is nagyon lassan akar fogyni a nép.

… A montenegrói vladika kér alázatosan a nagyhatalmaktól az örök béke fentarthatása végett 2000 péklegényt; – de lisztet is hozzanak magukkal, a miből kenyeret süssenek: – más minden van hozzá (úgymint kések a felmetszéséhez és fogak a megevéséhez).

… Az egész német birodalom területén minden makrobiotikai könyv s egyéb az alattvalókat hosszú életre lázító irományok betiltattak.