Part 22

Az újabbkori bölcsek ráfogják, hogy ez csak mese. Pedig lássa szerkesztő úr, ez nem mese, mert ez valóban megtörtént; láttam, hallottam, ott voltam én is: a bűbájos megint eljött, engem is, meg ezernyi ezer embert velem együtt vitt magával, a merre akart, meghordozott eddig soha nem ismert tájakon, bevitt gyönyörű tündérországba, keresztül iszonyú pokolországon. De ezúttal mégis oly jó volt, hogy visszaeresztett.

Elmondom a hogy történt.

Kihirdetik egy szép ünnepnapon, hogy hangverseny lesz a szinházi nyugdíj-intézet javára. Az emberek szánakodásból összegyülnek, semmi rosszat nem gyanítva s remélik, hogy olcsó áron meg fognak innen szabadulni. A színház tömve van, egyik ember a másik hátán, mint valami négerszállító hajóban. Egyik kérdezi a másiktól: fog-e Liszt most zongorázni. Fog bizony, de még hogyan. Most eleven zongorája van, a hajdani lelketlen fabillentyűk helyett mindenütt egy lelkes állat ül, a ki kénytelen kezeinek intésére, szemeinek mozdulatára, mosolyára, haragjára csodálatos hangot adni: az egész nagy zenekar nem egyéb, mint egy óriási hangszer, melyen a nagy mester szellemujjaival játszik.

Ott láttam őt ülni a nagy koszorúzápor között, a vershófuvatagban, mint egy ezeregyéjszakai bűvészt, halvány orczájával, mit hosszú hajzata beárnyal. Mit tudom én, milyenek voltak a koszorúk és a versek? én csak őt láttam és azontúl nem birtam szemeimet levenni róla. A nagy földi lárma, emberi kiabálás után, melylyel a közönség magát a nagy bűbáj ellen biztosítani törekedett, a nagy mester egy intésére éjféli csendesség támadt. Annyira senkinek éreztem magamat, mint születésem előtt egy esztendővel. Most felnyiltak e hallgató szemek, a kéz egy halk intésére valami zengés támadt, valami olyan hang, a mit minden ember ért, pedig senki nyelvén sem beszél, látja, pedig alakja nincs: támadó hajnal, piros libegő felhőkkel, zöld bokrokon átvilágló napsugár, csengő hajnalharang, egyhangú csermely csörgése, döngő méhe hangja, égi szerafimok reggeli éneke fehér felhők között székelő úr zsámolyánál, a ki áldó kézzel mutat a föld felé, s hallgatja a csecsemőgyermek gondolatjait, kire szelíd anyaarcz mosolyog, kinek fülébe szárnyasvállú angyalkák susognak; bölcsőringás, dajkaének, gyermek kaczagása,… s mindez ott volt annak a bűvésznek az arczán: látható volt zenéjében, hallható mosolyában… Most elmúlik a mosolygás, felhők vonulnak az égre, a napsugár eltünik a hegyek mögé, hideg szél fuvall végig a tájon: úgy fázom és köpönyegem otthon maradt, a távoli villám felderíti a tájat, a zápor zuhog, a vihar rázza az ablaktáblákat, a mennydörgés rengeti a reszkető föld fundamentomait, a viharból, mennydörgésből fájó sírás hangzik elé: olyan sírás, mint mikor árva gyermek zokog anyja koporsója előtt, a halotti ének beleszól, mélán, bánatosan, a mennyekben fenkölt kardalok fogadnak egy földről eltávozó lelket; a földön pedig a hideg szél kerget egy árva gyermeket, a kinek nincsen senkije és semmije, a ki előtt a kietlen végtelenség, melyen a sötét zivatar dörögve zúdul végig. És mindez látható volt ama bűvész arczában, szemeiben, komor homlokán, gyászoló ajkain s csodásan összhangzó zenéjében… De ime egyet mosolyog ez arcz, s mintha kicseréltek volna embert, szivet és zenét, édességgel, gyönyörrel teljes kép tárul újra elénk: a boldog szerelem képe; szeret minden: a nap a földet, mely mosolyától felvirul, angyalok az embereket, és az emberek egymást; virágillat szereti a szellőt, tavaszi lomb a patakot, csendes tó vize a benne meglátszó felhőket, zöld moha a hideg sziklát, madárka párját, ifjú leánykáját és minden, a mi szeret, olyan boldog szerelmében; méh döngése, lepke szárnya veri a bűvharmoniához a taktust, bele susognak a fák is, s azok a kis kék virágok lelóggó csengetyűikkel úgy csengenek, ha a szerelmes szél megfujja őket, és a szív úgy dobog, egyszerre kettő-kettő; ott is harmonia van… S ez a boldog édes ábránd ott volt a bűvész arczában és a zene keresztül-kasul járt minden szivet, minden lelket. Ha most tetszett volna a bűvésznek, bezárhatta volna mögöttünk a hegyet, soha sem jöttünk volna ki onnan… Ah, de még ez mind csak tréfa: a mester arcza ismét változik, újra idomul a világ; nagy országrendítő eszmék születnek új létre, a lelkesült tömegek robaja hallatszik távol, az emberek keble feszül, dagad, kardok vidám csörrenése, paripák szilaj dobogása vegyül a zenébe, egyes hangok, mint az itéletnap holtakat támasztó szava, riadnak bele a csodás hangzűrbe, az ember szíve ki akar törni helyéből, elfeledi mindenki éltét és halálát, csak egy képet lát, a dicső csatamezőt az egymásba rohanó tömegekkel, a felvert port nehéz felhőivel, a vérpatakokkal, ott hallja a harczosok ordítását, a kardok csengését, a csatakürt buzdító harsogásait, a mint rohan előre a csaták hőse, neki eresztett kantárral, lehullot föveggel, kipirult orczával, hogy szinte bele kell kiáltanunk: előre azokkal a zászlókkal! Ne hagyjátok azt a hőst ott! Előre, előre!… Hasztalan, hasztalan. A bűvész felindult arczfénye megtörik, lelkesült alakja lassan összeroskad, kihull a kard a kézből, kifoly a vér a sebből, a lovag lehull a földre, a zászló betakarja arczát: a csatának vége van már; ősz szeleit érző hattyúk, darvak kiáltoznak le az égből, melegebb tájra vonulva; minden zaj elhal, elcsendesül lassan; még egy szívbekapó csodás melódia szólal meg utoljára; a késői kor költői éneke ez talán megsiratott hősről, meg a sírból kinőtt hangabokron énekelő fülmile, és az éjféli szél, mely a halottakat költögeti, az is elhal, elenyészik, csak az ingatott fűszálak beszélgetnek még egymásnak valami nagy szomorú dolgot, a mitől mind bánatra hajlik a fejök. A bűvész alakja alig látszik most az állvány mellől, eltűnt ő is csoda hangjaival, a miket azután soha sem birunk elfeledni.

Szerkesztő úr, ez ám a bűvészet, nem Boscóé; Bosco legalább, ha elbűvölte az ember ujjáról az aranygyűrűt, végül megint visszaadta; ha elkérte a zsebórát, ha megtörte a mozsárban, ha kilőtte a puskából, megint egész zsebóra lett belőle; de Liszt elszedte az egész közönségtől a sziveket, összetörte s vissza nem adta azokat. Hogy fog már majd annyi derék magyar ember szív nélkül járni-kelni a világban? Csak hát a magáét hagyná itten már cserébe…

BOKA KÁROLY HEGEDŰJE.

Tisztelt szerkesztő úr! Engedje meg, hogy erről a jó öreg hegedűsről hadd írjak ide egy kissé kedvem szerint; azért hogy ő csak czigány és nem ballettánczosnő, vagy hirhedett író. Hiszen úgy is olyan kevés a distanczia közöttünk, a mióta a czigányok jó nagy mértékben czivilizálódtak, az írók egy kis mértékben czigányizálódtak, hogy szépen elférünk egy kathegoriában, különösen a vidéki közönség előtt, melynek lajstromain nagyon hamar egymás után következünk a czigányok mellett: néha nem is elől, hanem hátrább.

A vén hegedűs, a ki külömben nem azért vén, mert fehér a szakálla, hanem majd később megmondom miért? múlt héten érkezett Pestre. Nem dicsvágy hajtotta ide, nem is műtanulmányozási ok (mit tanulhatna ő itten?), hanem testi állapotok.

Ifju czigányok, fiatal barna zenészek nem úgy tettek ám az öreggel, mint ifjú írók, ifjú szinészek, az öreg íróval és szinészszel, ki, ha megbetegszik, azt mondják neki: múzeumba öreg. Hanem összeszólalkoztak, vették hegedűiket, furulyáikat s elmentek az ősz zene-vajda ablaka alá, s elhúzták neki azokat a nótákat, a miktől a vén ember megifjodik, s az ifjú megvénül, a víg ember megszomorúl, a szomorú kedvre kap.

Másnap délfelé három legnyalkább ifjú a barna bandából divatos fekete ruhában, felbodrozott hajjal, fehér keztyűsen elkocsizott a vén após szállására; benyitott hozzá, tisztelettel üdvözölte. Egyik kezet akart neki csókolni. «Hagyd el ecsém, szólt az öreg úr: nem vagyok én pap». Azzal a másik két gavallérhoz fordult: «Kezet fognék veletek, ecséim, de félek, hogy bepiszkolom a keztyűt». A keztyűk kivánatára lehuzattak, azután lett szives kézszorongatás. «Még ti igazi muzsikusok vagytok», szólt az öreg, megelégedés hangján; a többi már nem az. Azután komolyabb tárgyra tért a beszéd: «Hát a szerszám merre van?» Mondák neki, hogy a hangszereket már elvitte előre az inas a Vadászkürtbe, a hol estére működni fognak. «Inas?» szólt az öreg csodálkozva, s nagyot csóvált a fején; «hej, ecsém, ecsém, ez már romlás; igazi muzsikus nem bízza a szerszámot másra: hanem hóna alá veszi a hegedűt, köpönyeg alá a czimbalmot, úgy megy a platzra». Este azután ő is megjelent a Vadászkürben, a hol néhány ismerős úr elfoglalta a körüllevő asztalokat. Meglátszott a Patikárusokon, hogy most neki hegedülnek. Az öreg művész szerényen helyeslé a mi tetszett neki. «Ezek igazán muzsikusok». Egyszer aztán ő is belemelegedett a lelkesülésbe, leveté kabátját, a tarka flanell réklijében kiállt az elegáns világ elé, azzal a szelíd bizalmas mosolygással, a mi őszszakállas kékszemű barna arczának oly jól illik, s elkezdett hegedülni. Az öreg Patikárus maga kontrázott mellette nemes művészi lemondással, a minőt czigányoknál igen ritkán, íróknál, szinészeknél, énekeseknél s más magasabb rangú czigányoknál még ritkábban találhatni. Ezek voltak ám a nóták! Idegen emberek, kik ott körül ülnek, el nem tudják érteni, mire búsulnak ezek a vén táblabírák, mikor ilyen nótát hallanak? mikor rákezdte azt a hirhedett toborzót, a mit nagybátyja Boka Károly szerzett, mikor 1809-ben Debreczen városa nyolczvan katonát állított, s a míg egyszer végig húzták azt a nótát az utczán, mind a nyolczvan ember kiállt rája, s azért maig is nyolczvan legényes verbunknak hívják azt; hej de tudta a láb alá húzni, bizony kicsalt volna még bennünket is onnan az asztal mellől, hogy mentünk volna mi is mind a francziára; no de szerencsénk, hogy a francziára nem kell menni. Hát még a primás induló! és annak a frisse; az meg épen megszólal és beszél az emberrel. De más formák voltak ezek a régi jó magyar nóták, de tele voltak érzéssel, szellemmel, művészi gondolatokkal; de külömböznek a mi mostani csengő, bongó ürességeinktől, a mik közül egy sem él egy farsangtól a másikig; s csak lábnak s fülnek vannak írva, nem szívnek és léleknek. De jól esik azokat elhallgatnunk, velük szivünkig eltelnünk!… Maradj még itt jó öreg Orpheus, tanítsd meg ezeket a te fiaidat itten azokra a vén nótákra, miket nem a taktus, hanem az érzés szed rendbe, tanítsd meg őket, hogy kell az igazi czigány nevet megérdemelni, hogy annak a szép emléke ne veszszen el a mi földünkről.

A PRENUMERÁCZIÓ KÜLÖNFÉLE STÁDIUMAI MAGYARORSZÁGON.

(Hisztoriko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól.)

Kérem alássan, ez nem olyan tréfa, mint a milyennek látszik; a prenumeráczió épen olyan nevezetes időszakot alkot magában, mint valaha a népvándorlás, a kuruczháború, Amerika fölfedezése, a gőzhajózás és a fehér s veres rózsák története Angliában. A prenumeráczió nemcsak állapot, hanem korszak. Egy egész önálló esemény, mely méltó, hogy a hisztorikus figyelmét teljes mértékben magára vonja.

Azon studiumok után, melyeket e tárgy kiismerése körül tettem, részint saját tapasztalataimra, részint hiteles adatokra támaszkodva, e nevezetes történeti eseménykört következő időszakokra véltem feloszthatónak.

Első korszak volt a jótékonyság időszaka. Jótékony szerkesztők jótékony albumokra, jótékony előfizetési íveket eregettek a publikum közé. Ezen ívek még nagyon magukon viselik a kezdeményezés jellegét; csak úgy quart-lapra voltak nyomtatva, egyszerűen fekete betűkkel, csupán annyi levén rajtuk feliratul téve, hogy leégett itt meg ott egy város, az érdemes publikum már most olvasson hát el egy csomó novellát, ha azt akarja, hogy az megint felépüljön. Ezen egyszerű felhívásokra özönlött a közönség, nem kellett síppal fogni; jött magától; letette a jótékonyság zsoldját; ha kapott érte könyvet, megbecsülte, elolvasta, szépnek találta; – ha semmit sem kapott, az is jó volt: elég volt az öntudat, hogy annyi torony már most fel van építve szépen.[6]

Ezen időszak csakhamar véget ért, de egy még sokkal nevezetesebb kor nőtte ki magát belőle: a lelkesedés korszaka. Derék hazafiak és honleányok vetekedve ragadták ki egymás kezeiből a prenumeránsokat, az volt a dicsvágy czélpontja, hogy kinek van hosszabb névsor írva a lajstromára? Kit dicsér meg a szerkesztő legjobban, mikor felbontja a levelét? Akadtak nagyravágyó lelkek, a kik keserű panaszos levelekben támadták meg a szerkesztőt, hogy hát ők már mit vétettek neki, hogy elfelejtkezett róluk, hogy nekik aláírási ívet sem küldött? mások felszólaltak városuk nevében, ha azt a szerző gyűjtők nélkül felejtette; ez volt azon boldog korszak, a midőn egy-egy lelkesült honleány vállaira vette a várost, sorra járt minden házat, fölkereste az embereket, a hol kapta, fizettette őket; megdorgálta a vonakodókat; elővette teljes szeretetreméltóságát, hogy az aláírási ívre kapitulánsokat bájoljon,[7] a midőn tekintélyes honfiak megragadták az embert az utczán, a kávéházakban, a lakodalmakban, rázárták az ajtót, ki nem eresztették addig, míg a felhívásnak eleget nem tett. Ah, ez valóságos buzgalmi láz volt; ragadt egyik emberről a másikra, s egész vidéket megszállt néha. Az aláírási ívek már ekkor finom velinpapirra voltak nyomtatva, de még mindig fekete betükkel; s a felhívás előtt egy kis hízelgő ajánlat is volt intézve a tisztelt gyűjtőhöz; a miről ez azt hitte, hogy azt egyenesen az ő számára írták.

Később csillapodni kezdett a láz heve; egynehány gyűjtő kezdett megnyugodni babérain (kivéve azon eseteket, a mikor nem kapta az előfizetett munkát, s minden aláíró bekiabált hozzá ajtón ablakon, reggel, este, hogy hol már a könyve). Kezdett időközben bizonyos neme az eretnekségnek is támadni, melynek az volt a schismája, hogy ő csak a kész könyvet veszi meg, előre nem fizet. Ki tudja e dissidentia hová vezetett volna, ha hirtelen nem támad egy lángész, egy nagy szellem; hogy ki volt, azt maig sem tudom, de akárki volt, nagy ember volt, a ki feltalálta ezt a jelmondatot: «Pártoljuk az irodalmat s ez által a nemzetiséget!» Ez a mondás vetette meg alapját a harmadik korszaknak, mely a hazafiui prenumeráczió stádiuma. Ezentúl minden előfizetési ív e fentebbi mottóval bocsáttatott közre. Most már hazafiui kötelesség lett a prenumeráczió. Ez nem magánügy többé, hanem országos. A legtöbb megjelent mű e korszakot áldja létrejöveteléért. Mindenki, a kinek egy csomó verse volt rakáson, egy adag szárított novellája, vette elő: «pártoljuk a nemzetiséget!» nem volt szabad valamire azt mondani, hogy rossz, nem kell! Kelleni kell! Ebben a korszakban nincs semmi rossz! Az aláírási ívek technikájában e korszak alatt hozatott be azon javítás, hogy azok egészen visszaczímzett levél alakjában fogalmaztattak, hátul rájuk lévén írva: N. N. úrnak, terhelve N. N. forinttal; csak a forintok helyét kellett kipótolni.[8]

Közbejött azonban, hogy valami gonosz érzelmű ember, mert akadt ilyen mindig, feltalálta ezt az átkozott szót «reklamáczió!» Ez a hazaáruló, ez a csendháborító, ez az apostata, akárki volt légyen, egészen nyakára hágott a harmadik korszaknak; a publikumban kezdett az a sajnos tévhit gyökeret verni, hogy ha ő valamire előfizet, azért neki ezt a valamit meg is kell kapni, mely fájdalmas reakczió már-már véget látszott vetni az egész találmánynak, a midőn egy újabb javítás ismét virágzásba hozta az eszmét s alkotta a piros betűs stádiumot. A publikum érzelmeire hivatkozni nem volt elég többé, reális dolgokat kellett neki igérni. Nem czifrán hangzó irói neveket (a kik soha sem írnak semmit), nem fényes tartalmat, hanem képeket, pompás műlapokat, húsz előfizetőt gyűjtőnek egy sorsjegyet, a min nyerhet, ha tud, fél milliót! Főfeladat volt az előfizetési ívet magát úgy szerkeszteni, hogy az mindenkit első tekintetre meglepjen, elragadjon, földre sújtson, nagy piros betükkel a fényesebb igéreteket, a forintok elé egy devalváló «csak»-ot nagy betűvel, de feketén, ha a piros betűkhöz zöld szegélyt lehetett alkalmazni, az épen ellenállhatlan volt, – a ki még a márgóra is nyomatott felkiáltó jelekkel ellátott mondatokat, mind a négy szélére a papirosnak: alúl, felűl, jobbról, balról, az is jól eltalálta a módját, a kárhozatos reklamácziók hitelrontó hatását paralizálni törekedett e reményteljes mondás: «ne tessék fizetni, csak aláírni».[9] Ez volt a haza prenumerácziónak, ha nem is legfényesebb, de mindenesetre legtarkább időszaka.

A szüntelen növekedő reklamácziónale schisma azonban végtére ezt is megőrölte, támadt utána a duzzogó időszak. Hirhedett előfizetésgyűjtők kezdtek passusért folyamodni a külföldre, mások áttették lakásaikat távoleső városokba, ismét mások megváltoztatták neveiket, hogy az aláírási ív nyomukba ne találjon. A bátrabbak, a mint kapták a nyomtatott betűs levelet, nem is nézték, kicsoda, micsoda? – piros betű! gyújts rá vele! Így még igen sok ideig ellátta ingyen fidibussal a két testvérhazát a nemzeti prenumerácziónális eszme, míg a tavalyi rossz termés tökéletesen ágynak fekvő beteggé tevé szegényt, az idei harczhírek pedig épen megadták neki a kegydöfést. Most már alig hirdet más előfizetést, mint a rendes hírlapok, azok is sok magot elszórnak a kősziklákra, az országútra és tövisbokorba, míg egy a termő földbe esik. Akad ugyan itt-ott még sporadice egy-egy fiatal ártatlan kebel, a ki az általános elhallgatás perczét buzdításnak veszi, hogy most van ideje megszólalni! s valamelyik messzeeső városból világcsudájára kibocsát egy-egy előfizetési ívet, a mit az emberek kézről-kézre adnak, megbámulván azt, mint a fekete bankót, a mit már csak a híréből ismer az ember s fejcsóválva kérdezik az előmutatótól: Vajjon hol vette ezt? Az előfizetések korszaka azonban lassankint feltartóztathatlanúl visszasülyed az éj homályába s most már csak úgy beszélünk róla, mint kegyes halottról, a ki számára nulla medicamenta in hortis.

EGY FIATAL NAPTÁRSZERKESZTŐHÖZ.

Kedves Girókuti kolléga! Szálem aleikum.

Olvastam önnek előfizetési felhívását a jövő esztendei erdélyi naptárra, s sok tekintetben meg vagyok vele elégedve. Ön igen jól indult és látszik, hogy studiummal tanulmányozza az újabbkori klasszikusokat, kiket naptárkészítőknek nevez az utókor. Üdvözlöm önt a nemes czéh nevében! Az is jól van adva, hogy ön jutalmakat tűz ki, több rendbeli aranyakat és a többi. Hanem egyet nem bocsáthatok meg önnek drága kollega úr (tulajdonképen «olcsó» kollegát kell hogy mondjak, mert nekünk az újabbkori klasszika iskola növeltjeinek főérdemünk az olcsóság), azt nem bocsáthatom meg önnek, hogy miután önnek olyan szépen hangzó és jól ismert irodalmi neve van, mint Girókuti, mi a kodorgó mennykőnek volt önnek e tisztes név mellé még az igazi nevét is parentezisbe tenni az előfizetési felhívás alá: «Pinzkéri Ferencz?» Hiszen én is Pinzkéri vagyok, mikor prenumerácziót hirdetek, meg X. kollega, Y. kollega, Z. kollega és a többi atyamesterei a becsületes czéhnek, mindnyájan a tekintetes Pinzkéri családhoz tartozunk valahányszor előfizetési felhívást bocsátunk közre; de azt csak mégis nem vallja be az ember ilyen nyiltan a közönség előtt. Mi itt nagy aggodalommal rejtegetjük magunkat «Pinznemkéry» – «Mindentigéry» – «Ingyenady» – «Olcsovszky» – «Áldozatffy», s más efféle tisztességes nevek háta mögé s ön egyszerre előáll, hogy naptárt ád ki, s hogy Pinzkérinek híják; még rajtunk marad ez a név örökre. Az a túlságos őszinteség sem jó. Önnek el kellett volna azt hallgatni, hogy Pinzkérinek hiják, ha meg volt is felőle győződve.

Minthogy azonban látom, hogy ön még fiatal ember és sok oktatásra van szüksége, elmondom önnek azon technikai titkokat, mik az újabbkori irodalmi ipar mezejét felvirágoztatták, mert a hogy tudja ön, megvannak a posztószövés, selyemfestés, aczélkészítés s más egyéb iparágnak mesterségi titkai is, melyeket tökéletesíteni csak ilyen kölcsönös eszmecsere útján lehet.

Legelső kötelessége az embernek, ha valami irodalmi vállalatot megindít, azt valami nevezetes jótékonysági czéllal összekötni; ilyenek például: a mohácsi csatában 1526-ban elesett hősök özvegyeinek gyámolítása; a Cserey Mihály idejében a székely földet széltire pusztított sáskák kiirtása; az idei hírlapokban hirdetett abrudbányai hegytetőkön árvízkárosultak felsegélése; a valaha feltalálandó léghajókon szerencsétlenűl járandó konduktorok árváinak biztosítása s más efféle nagyon nehezen igénybe vehető feladatok, a mikért igen bajos az embert felelőségre vonni, legkedvezőtlenebb esetben az ember egy igen ügyes számadást tartván készen, melyben a kitűzött czél számára, mint tiszta nyereségbeli poziczió, áll végül egy szál gyufa, a minek világánál tudniillik megláthatta az alkalmatlan számadást követelő, hogy a dupla kréta nem csupán a korcsmárosok számára van feltalálva.

Második feladata az irodalmi vállalkozónak az, hogy valami nagyon nevezetes dolgot igérjen az előfizetőnek: akármit, a mit az nagyon fog szeretni; például minden aláírónak egy nyulat, minden tíz előfizetőt gyűjtőnek egy vaddisznót; a vállalat hátulján kihirdetvén az aláirók és gyűjtök neveit, s egyszersmind az utolsó postákat, a hol vad-illetményeiket átveendik. Ha aztán akad valaki, a ki panaszt emel, hogy nem kapta a maga nyulát, az ember összecsapja a kezeit: «hát nem ment kézhez a semmirevaló nyúl? pedig én megmondtam neki, hogy odamenjen, mikor az erdőn találkoztam vele! Bizonyosan a postán tévedt el, vagy a czímre nem akadt rá; mi elküldtük azt, tessék a mezőn keresni uraságodnak, s bizton meglőni, a hol rátalál».

Ez sem elég. Nagyobb dolgokat kell igérni.

Azt kell mondanunk a publikumnak: hogyha leend e vállalatunknak 40,000 előfizetője, minden előfizető ingyen kosztot kap a szerkesztőségnél Pesten vagy Kolozsvárott. Nem kell félni, hogy 40,000 előfizető csődüljön össze; de ha mégis quo fato megtörténnék ez a szerencsétlenség, s akadna olyan szerenécstlen, a ki ezt a szerencsét igénybe akarná venni, az ember majd könnyű szerrel tenne arról; egyik nap főzetne neki spenótot, második nap sárga répát, harmadik nap megint spenótot, negyedik nap megint sárga répát, az ötödik nap majd maga könyörögne az, hogy ereszszék már haza. Folytatás: ha pedig lesz a vállalatnak 100,000 előfizetője, akkor minden előfizetőnek a házát felépíttetjük emeletesre; a kinek nincs háza, az mindegy, mi odaépítjük neki az emeletet a levegőbe, ő lássa, hogy mit csinál vele? Ha pedig lesz 500,000 előzetőnk, akkor minden előzetőnek a falujáig külön vasutat építtetünk, a min ingyen járhat; a Dunát, Tiszát, Kőröst, Berettyót és minden Bakonyeret szabályoztatjuk; kötelezzük magunkat száz új várost épiteni, a hol az előfizetők dédunokái is ingyen szállást kapjanak; és végül, ha lesz millió előfizetőnk, akkor megveszszük Khinát… Mikor aztán számadásra kerül a sor, akkor azt mondjuk, hogy «miután csak 39,999 előfizetőnk gyült össze, mi minden kötelezettség terhe alól felmentjük magunkat, s alkalmat veszünk magunknak jól leszidni a közönséget, hogy olyan kevesed magával jelent meg. Nem szégyenli magát az olvasó?! Gyalázat az minden egyes olvasóra, hogy nem lett belőle kettő!

Most következnek a munkatársak: a szerkesztőnek legalább kell úgy ötven, hatvan irói nevet összeválogatni, kiket betürendesen kinyomasson ad terrorem populi; ez tekintélyt ád a publikum előtt. Főfelügyelettel kell arra lenni, hogy az ember olyan irókat válogasson össze, a kik már meghaltak, vagy ha élnek is, de nem lehet tőlük tartani, hogy valami dolgozattal alkalmatlankodjanak a szerkesztőnek. Ha egy-kettő tiltakozni talál, annál jobb, ez által csak a vállalat híresedik; a legtöbb restségből hallgat, vagy már megszokta a dolgot s észre sem veszi. A munkálatokat fizetni fogja az ember splendide: öt forinttól usque ötszáz aranyig nyomtatott ívét. Természetesen a munkatársak főékessége a szerénység, illik, hogy csak a minimumot követeljék, egyébiránt azt sem fizeti ki az ember nekik készpénzben, hanem csak kalendáriumban. A kinek tiz kalendariumnyit kellene kapni valami munkáért, annak küld az ember huszat, s még tiznek az árával ő marad adós, s kitelik tőle, hogy azt kifizeti. Ha jutalomaranyokat igér az ember, azokat gondja van olyan embernek ítélni oda, a ki leenged belőlük, még czélszerűbb, ha a szerkesztő maga is konkurrál álnév alatt s maga nyeri el a pályadíjt.