Part 21

Alig van köztünk élő ember, a kinek egy bokréta ne jutott volna azokból a csalánokból, a miket Brassay herbariumából poéták, muzsikusok, kritikusok, filozófusok és mathematikusok számára időnkint ajándékozni szokott.

S hogy polémiáiban mindig ő marad a győztes, arról, úgy hiszem, az első látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig az övéből csak egy szálat sem birtunk kiczibálni.

Jelenleg mély béke van közöttünk, a mit az is tanúsít, hogy legközelebbi polémiájában Gyulay Pál barátunkkal még Tallérossy Zebulonunkat is bizonyságtevő tanúnak hívta fel, a miből az derül ki, hogy még az Üstököst is tanulmányozza, mint nyelvészeti speczialitást.

Kívánjuk neki és magunknak, hogy még mint viruló öreggel együtt élhessük meg a tort, melyet m. t. r. taggá megválasztásakor fogunk csapni, pendantjaként amaz emlékezetes «haricskapuliszka» estélynek, melyre egyszer jókedvében kilencz összemarakodott kritikust és antikritikust meghítt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják majd egymást megenni! a mi azonban nem történt meg; egymás húsára nem került a sor, miután Brassay bácsi ennyi sűrű érdemei mellett még kitünő – szakács is!

DEGRÉ ALAJOS.

«Sunt quos curriculo pulverem olympicum concussisse juvat»…

… Íme ez is egyike a tízeknek, kik sok-sok év előtt felfogadták, hogy a költészet mezején el fogják érni azt a nonplusultrát, a mi legfőbb czélja az olympi versenyfutónak.

Kettő-három közülök el is érte, hogy halhatatlanná lett, az az meghalt, s most azt mondják rá gyilkosai, a kritikusok, a mit Caracalla mondott, mikor sajátkezűleg megölt testvérét, Getát, az istenek közé emelte: «sit divus, dum non sit vivus!» s a dicsőség is egyik főczélja a futásnak.

Egy-kettő szinte czélt ért, úgy elhalt, hogy nem háborgatják többé csendes nyugalmát, s ez is jó czél az olympi versenyen.

Kettő-három megérte, hogy akadémiai lett s számozott széket nyert a négy sphinx őrzötte palotában, s ez is egyik magas, mert kétemeletes, czélpontja az olympi tusának. Vannak, kiket hatalmas szerkesztőkké nevezett ki Apolló s ez is díszes hivatal. Uralkodnak az egész világon, csakhogy a világ nem fogad nekik szót.

Van, a kit közülök a Bethel szentelt őrévé tett Melpomene s ez is jutalom; a menynyek kulcsa van kezében.

De a legszebb, legjobb, legbölcsebb jutalmat Degré nyerte el az olympi küzdelemben: őt a muzsák boldog emberré tevék.

S ha néha méltó panaszszal mondja is, ama büszke dunaparti palotára tekintve:

«Non ebur, neque aureum Mea residet in domo lacunar.»

De annál édesebb öntudattal teheti utána:

«Satis beatus unicis sabinis.»

Ő nyerte el a tíz között a legmagasabbra tűzött koszorút.

S a míg a többiek folytonfolyvást neked udvarolnak te sokarczú szépség, te ingatag kegyű, te mindig újat követelő, te szeszélyes, apprehensiv, te csapodár szépség: szép hűtelen magyar közönség! addig Degré föltalálta a pieridák berkében azt a boldog helyet, a hol a filomela fészket rak, s ha koronkint megzendíti is még dalát, azt csak azért teszi, hogy hü párját gyönyörködtesse; de nem azért, hogy prenumeránsokat csaljon a lépre.

«Beatus ille!»

LONKAY ANTAL.

Bezzeg jó volna most, ha ezt a nagy férfiút is per «barátunk» titulázhatnánk. Nagy ajánló levél lenne ez ránk nézve mind a földön, mind az égben; a földön a Honra, az égen az Üstökösre nézve.

Mert vannak tagadhatatlan, országos hirű költők, kik műveikkel kivívták maguknak a halhatatlanságot. Igen, de milyen halhatatlanságot? «Itt a bökkenő!» mondja Hamlet. Ám Lonkay nem azon útat követi, melyen e profánus halhatatlanok járnak.

Ő tudja jól, hogy az ember hüvelyes vetemény, a kinek a külső hüvelye csak addig jó, a míg zöld; de ha leszedetvén, télire eltétetik, akkor csak a borsóként bennrejlő szellem becsültetik benne: azért mindenkép azon kell törekednünk, hogy e télire elteendő kincs meg ne zsizsikesedjék.

Egy nagy czél lebeg Lonkay előtt s azt soha szem elől nem is téveszti.

Az ő tolla még azon ludak egyikének szárnyából való, melyek hajdan rövid, de velős felszólalásaikkal a Capitoliumot megmentették.

E toll védelmezi most is a vatikánt mindenki ellen, a ki ott alkalmatlankodni akar: Garibaldi ellen, az olaszok ellen, az eretnekek ellen, a pogányok és zsidók ellen, a hitetlen ujságírók ellen, a vörös herczeg ellen, a franczia védsereg ellen, sőt még a nagytiszteletű Palásthy úr ellen is.

Buzgalma még oda is kiterjed, hogy ha más írótársa ujságában valamely tévedést észrevesz, azt rögtön jobb útra téríteni iparkodik, melyért is azok neki csak örök hálával tartozhatnak. Kérlelhetlen szigorral sújtja különösen a profánus magyar írókat, kiket oly módon igyekezik semmivé tenni, hogy lapjában latin kadencziás verseket közöl ezen klasszikus mintájára a Csokonai Karinyónéjában foglalt carmennek:

«Oh Mantuja, oh Mantuja! Non procul est a Genuja; Scit jam dominatio tuja: Merre nyílik a kapuja?»

mely latin versek eddig is köztetszésben részesülvén, már-már leszorítják a magyar poétákat a Helikonról. Úgy kell nekik.

Lonkay még a siron túl is anathemával üldözi e profánusokat. Egy haldokló lapszerkesztőre nem rég olyasmit mondott, mintha «döglő félben» volna s buzgalmáról dicséretesen tanuskodik azon megjegyzése, miszerint Lincoln nagyon megérdemlette azt a büntetést, hogy meglőtték, a mért pénteki napon szinházba ment. Hiszen világos is, hogy a szinész nem hal, hanem hús.

Azonkívül pedig egy egész új genreral szaporította a magyar litteraturát; e genre a «Péterfillér irodalom». Ő Péterfilléreket gyűjt s az adakozók minden forinthoz egy kegyes mondatot írnak versben és prózában s e mondatok gyűjteménye az Idők Tanújában a capite kinyomattatik. A Péterfilléreket, hajh! Merode generális jámbor zuavjai menten beiszszák, de a szép mondatok gyűjteménye örök időkre megmarad; kegyeletes tanúságaul azon Időnek, a melyben a lelkes hazafiak még pénzt is mellékeltek a verseikhez, a miket beküldtek valami újságnak.

Mindez érdemeiért ragyog e kitünő férfiú keblén amaz érdemjel, mely őt a Gergely-rend lovagjává teszi, s felhívja a saracénok elleni harczra. Viselje egészséggel.

De még ez nem minden jutalma az igaznak.

Voltak kegyes érdemekben gazdag emberek, kik szinte kivívták maguknak a túlvilági halhatatlanságot; de Lonkay minden megboldogultaknál hosszabb halhatatlanságot szerzett magának, mert az övé meg van toldva még a túlvilágon innen is három esztendővel; a mennyiben buzgó honfiak és honatyák három évre biztosították az Idők Tanúját az «élet» felől.

Halandó ember! halandó ujság! láss példát és okulj belőle!

A HÁROM CSÁK.

(Históriai álom.)

Egyet kifelejtett Dante a pokolbeli mulatságok közül: a «pályadrámák és vigjátékok bírálását.» Mi forró kénkő? mi tüzes furiák mardosása? mi Ixion malomkereke? ehez a kegyetlenkedéshez képest.

Mert tudniillik, hogy a kik életükben sok rossz drámát írtak, már mint magam is ni, azokat arra szokták büntetni, hogy életökben drámákat biráltatnak velük.

Egy szép reggel azzal köszönt be hozzám az akadémiai kihordó, hogy «tisztelnek, ihol van tizenkét pályadráma, választani kellene közüle, hogy melyik nehezebb? még pedig, minthogy körmünkre égett az idő, hát csak hirtelen; addig se konczert, se svábhegy, a míg ez meg nincs.»

«Tizenkét dráma egy halomban! van-e torony, a mi ennek a magasságával felérjen? Vétek volna, ha csak egy is közülök öt felvonásnál rövidebb lenne. Hatvan felvonást végig élvezni egy huzamban! s a végén még azt is elmondani, hogy mit látott az ember? Keresztül törni annyi jámbuson; még pedig ilyen szűk csizmákban, mint a milyeneket most visel az ember.

Hárman a pályadrámák közül egy és ugyanazon tárgyról valának írva. Csák Máté, Róbert Károly vetélytársa volt a darab hőse; ugyanazon mellékszemélyzettel; Porcs, Omodé és fiai, Erzsébet királyleány, Róbert Károly, Jordán lovag, Zách és a többi; csak azzal az ártatlan külömbséggel, hogy mind a háromban mind valamennyi személy más alakot és jellemet és tenni valókat kapott. Az egyikben Csák szerelmes kalandor volt, a másikban rablólovag, a harmadikban szabadsághős; egyszer öreg, mogorva kurucz, másszor nyalka, szerelmes dalia, harmadszor gonosz csapodár, vén lator; egyszer a királyleánynak fogadott apja, másszor titkos szerelmese, harmadszor feleséges ember, a ki a feleségét megcsalja, a más leánya szép szemeiért; ugyanaz a Porcs vitéz egyiknél hajthatlan erényhős, másiknál intrikus gazember; Róbert Károly itt lovaghős, amott gyáva jöttment, meg-meg szerelmes kópé. A királyleány egyszer Csákba, másszor a kisebbik Omodé fiúba, harmadszor Zách Felicziánba szerelmes, Omodé itt kegyetlen apa, amott szerencsétlen szülő; hol van felesége, hol nincs; a kit az egyik darabban megöltek, az a másikban még most is él; s a ki mit elmondott ékes kadencziákban, azt a másik nem resteli megint puczér jambusokban előadni, vagy épen ellenkezőt beszélni.

Azt már láttam, hogy én itten igazságot tenni nem tudok. Kezdtem kijönni a türelmemből.

– Engem ne ámítsanak az urak. Mondják meg igazán: melyikük Csák Máté? mert egyiket sem ismerem.

Egy torzonborz ficzkó állt elém, szörnyen állt az égnek mind a két bajusza vége.

– Én vagyok trencséni Csák Máté.

– Ön akarja elvenni a királyleányt?

– Nem, instálom, nekem már van egy feleségem jobbkézre, meg egy másik balkézre is.

– A királyleányt én akarom elvenni. Szólt bele a másik Csák.

– Istentelenség! kiálta a harmadik, mit nem fognak rám? hisz atyja lehetnék!

– Teringettét, ha mondom; egyszerre csak egy beszéljen. Kihez akarsz menni leányom Erzsi?

– Én a Csák bácsit választom. Nem azt a borzas szakállút, hanem ezt a másikat ni.

– Nekem biz a nem kell, szól a másik Erzsébet, mert én Omodé urfival vagyok eljegyezve.

– Ne tessék megengedni, hogy ahoz adjanak, sipíta a harmadik: nekem van itten egy Csabám.

– Teremtő uram! Hogy menjen egy leány háromfelé? mit csináljak ennyi eladó leánynyal egy személyben?

– Meg kell ölni! ordítá az egyik Csák, én a magamét megöletem.

– A bizony jó lesz, így leghamarább átesünk rajta.

A leánynyal már elkészültünk.

– Hát ez a sok Omodé hová legyen? vannak vagy huszan; hol az apjuk? mit csináljunk ezzel a sok ifjú úrral?

– Én elűzöm őket! kiálta az egyik apa.

– Én elszaladok előlük, dörmögé a másik.

– Meg kell őket ölni, szólt flegmatice a harmadik.

– Nagyon jól van, mind meg kell ölni! No hála Istennek tizennyolcz Omodé fekszik már és nem jár a láb alatt. Majd csak rendbe jövünk már valahogy. Hát ez kicsoda?

– Én Porcs vitéz vagyok, szól az egyik.

– Nem igaz, szól a másik a föld alól, én már meghaltam.

– Elmégy, semmirevaló! Az a másik már szépen meghalt, s te még itt élni akarsz. Takarodj! Ezzel is kevesebb! Ki van itt még?

– Itt vagyok én: Róbert Károly, de jelentem, hogy még odakinn két Róbert Károly várakozik, de azok nem mernek bejönni, mert félnek, hanem én bátor vitéz vagyok.

– No uraim, Csák urak; itt most már nincs más segítség, mint hogy tessék Róbert Károlylyal megverekedni; a melyik győztes lesz, az beszéljen majd a száz arany jutalomról.

Elébb még egy kis statistéria volt ott körül, azt par compagnie Csákok és Róbertek elébb lekaszabolgatták, hogy rajtuk és a súgón kívül senki se maradjon a színpadon, akkor aztán neki zúdultak egymásnak: az egyik Zách a csatában vitézül elhullott, a másik Róbert Károlytól amnesztiát kért és kapott is; a harmadik pedig egy egérfogóba becsalta Károlyt s rázuhintotta a csaptatót, s mikor ott a király és az egész suiteje megvalának fogva, akkor nagylelkűen visszaadá neki életét s koronáját s maga elsülyedt a színpad alá; úgy hogy végtére sem maradt ott egyéb a három Csákból, mint Róbert Károly. Annak pedig nem itélem oda a száz aranyat.

KAKAS MÁRTON LEVELE SAJÁT MAGÁHOZ.

(1860.)

I.

Azt a furcsaságot már megértük, hogy két együtt utazó író az úton összeperelvén, azontul az egész marschruta alatt, daczára annak, hogy folyvást egy kocsin ültek, egy szobában háltak, mindig levél által értekezett egymással; de még azt nem, hogy valaki saját magával korrespondeáljon. No hát legyen meg ez is. Az üstökös úgy is felfordította a világot. Tehát kedves öcsém Kakas Márton.

Azt mondják, hogy a prágai városház-tornyának négy szegletén öt bagoly van kifaragva, hanem annak az ötödiknek az a tulajdonsága, hogy a ki az ő apjának nem igazi fia, az ezt a baglyot nem láthatja. Ott ugyan voltaképen soha sincsen több négy bagolynál, hanem azért minden ember, a ki ezt a mesét tudja, megesküszik rá, hogy ötöt lát: nehogy korcsnak nevezzék.

Nálunk is van ilyen ötödik bagoly, még pedig igen szép számmal: majd mindjárt produkálok egy párt.

Van nekünk egy épületünk, a mit nemzeti szinháznak neveznek: ennek a baglyaival azonban megfordítva van a dolog, mint a prágai toronynál. A ki ezekből egyet meglát, arra azt mondják, hogy rossz hazafi; ergo, senki sem meri őket látni.

Van ennek a színháznak egy nagy operája: ej haj… stb. A nagy Széchenyi mondott egyszer egy jó adomát egy német vargáról, ki elkezdett nagy házat építeni, de félmunkában kifogyott a költsége, s aztán ezt a verset írta a falára:

«Hájzer baun iz a grósze Luszt Ich aber armer Schuszt- -Er hab dasz nid gwuszt, Dasz dasz szu fil kuszt…

Látod-e a baglyot Márton? úgy-e hogy nem látod? én sem látom. Ha azt mondanók, hogy látjuk, megkergetnének bennünket, mert rossz hazafiak vagyunk.

Van ennek a színháznak holmi drámája is: ej haj… stb. XIV. Lajos királynak az udvarában volt egy szegény nemes ember, a ki untalan szolliczitálta a fejedelmet azért, hogy nagy uraktól elfoglalt jószágaiba helyeztesse vissza; mire Louis mindannyiszor azt felelte neki: «Biztosítlak grácziám felől.» Egyszer aztán a szegény nemes fogta a macskáját, bezárta egy üres szekrénybe s nem adott neki enni. A macska ordított, nyivákolt, kaparta az ajtót: gazdája mindig azt mondta neki, hogy «biztosítalak grácziám felől.» Egyszer aztán megsokalta a macska a tréfát s megdöglött: a szegény ügyes bajos ekkor újra felment XIV. Lajoshoz, s midőn az ismét azzal nyugtatta meg, hogy «biztosítalak grácziám felől», szomorúan mondta neki: «Jaj Sire, ettől döglött meg a macskám.»

Látod-e a baglyot Márton? nem látod? én sem látom.

Vannak ennek a színháznak drámaírói és kritikusai; ej haj stb… Egyszer egy pap kegyetlen prédikácziót tartott az uzsorások ellen. Templom után odament hozzá egy fő-fő uzsorás, megköszönte neki, hogy olyan hatalmasan beszélt, s kérte, hogy csak nógassa ezután is az uzsoráskodókat, mert annyian vannak már, hogy mind elrontják az üzletet; ha egy-kettő szivére venné a prédikácziót, a többi aztán könnyebben vihetné magasabbra a kamatot.

Te persze nem érted, hogy miről szól a mese? Én sem értem.

A bírálók és drámairók hajdan invitálva voltak ebbe a házba, most ott kinn tágasabb nekik: ej haj stb… Egyszer egy gazdag fakereskedő háziúr felizent a padlásszobájában lakó poétához, hogy beteg és nagyon únja magát, küldjön le neki valami könyvet, csak egy pár napra kell, míg kiolvassa; a poéta azt izente vissza a háziurnak, hogy ő meg küldjön hát fel egy öl fát, neki is csak egy pár hétre kell, míg befűt vele.

Érted? nem érted? Elmehetsz.

Van ennek a színháznak egy igazgató-bizottmánya: hm, hajh stb… A krimi háború alatt egy franczia tábornok megbetegedett, s elmaradt Silistriában. Jöttek azután a városon keresztül mindenféle hadtestek; ott egy pár napig mindegyik megpihent, azalatt a hadtest törzsorvosa kúra alá vette a beteg vitézt a maga rendszere alapján. Egyik allopatha volt, az megitatott vele egy veder ipecacuanhát; lefektette és odább ment; jött a másik hadtest, annak az orvosa homoeopatha volt, az földhöz verte a decoctumos üvegeket, adott neki egy csipet lapdacsot, felültette és odább ment; a harmadik corps feldschere vérbőségnek tulajdonítá a baját, eret vágott rajt s ment odább; a negyedik hydropatha volt, az hidegvizes lepedőkbe takartatta s ment odább; az ötödik gőzfürdőt rendelt neki, megizzasztotta s odább ment; a hatodik delejező volt, megmagnetizálta s masirozott odább; utoljára a patiens megharagudott, felkelt az ágyból, kiment a napra, s a napmelegtől meggyógyult szépen.

Értesz te ebből valamit? úgy-e hogy nem?

Vannak ennek a színháznak nagyságos patronusai: hm, hajh stb… Az egyszeri spanyol grand kiment a mezőre, s meglátva ott egy parasztot jóizűn falatozni, kegyelmes leereszkedéssel monda néki: «te szegény ember, jer ide! én vagyok sennor Grando Caballo y Tarlatano de santo Caprimolgo: hozd ide sajtodat, én megengedem neked, hogy a társaságomban ebédelj.» A jámbor paraszt megörült a nagy tiszteletnek, odavitte a sajtját s mély deferencziával nézte, hogy költi el az eccellentissimo senor az ő sajtját, ő maga enni sem mert belőle a nagy tisztelet miatt: utoljára még kezet is csókolt neki.

Tandarida rididom. Azt mondja a magyar nóta.

Van azután ennek a színháznak egy mindig zúgolódó, és mindenhez hozzá szokó közönsége: hm, hajh, stb… Egyszer a nagy Széchenyi elbeszélte: hogyan főnek meg a rákok? Hát mikor a vízből kifogják őket s behányják a kosárba, akkor zúgolódnak, hogy «ez czudarság, ez maliczia így bánni a szegény rákokkal, ez nekünk sehogy sem tetszik.» Akkor aztán a szakácsné berakja őket a fazékba s vizet tölt rájuk, erre felvidulnak a rákok: «no hála Istennek, már most megint jól vagyunk, hiába csak boldogok a rákok!» A szakácsné aztán tüzet rak a fazék mellé, a víz elkezd melegedni. A rákok magukon kívül vannak örömükben: «minő holdogság! meleg vízbe jutottunk; van-e olyan boldog publikum több mint a rák?» A víz azonban mind jobban kezd melegedni; lassankint kezdik észrevenni a rákok, hogy nem jól megy a dolog, már süti az oldalukat a fazék: «baj van! veszélyben a rákok!» Ekkor elhúzza a fazekat a szakácsné a tűztől, hogy ne forrjon olyan hirtelen, a rákok ismét magukhoz térnek: «rákok, ne csüggedjetek! a veszély jobbra fordult már, a rákoknak nem szabad elveszni»; a szakácsné azután megint hol beljebb tolja, hol kiebb húzza a fazekat a tűz körűl, a jámbor rákokat a szerint veszi elő pirosító kétségbeesés, vagy boldogabb jövendők reménye, míg egyszer aztán azt veszik észre a rákok, hogy egészen veresre megfőttek.

Úgy-e öcsém Kakas Márton, ebből sem értettél semmit? Mese ez is, mint a többi. Ha mese, hát mesd ketté; azt tartja a közmondás.

II.

Kedves öcsém Márton!

Valami jó gondolatom támadt. No csak ne vágj a szavamba! Engedd elmondanom végig.

Közhasznú és épületes, tanulságos és messzire kiható gondolat ez! Bánom is, hogy ide adtam az Üstökösbe, valami okosabb újságban kellett volna közlenem, mert itt még majd tréfára veszik, azt gondolják: csak bohóskodom.

Megmondom, hogy miként jöttem rá erre a jó gondolatra?

Tehát legelébb is azon kezdem, hogy korunk jelszava a takarékosság, a gazdálkodás. Nagyon szép jelszó, aranyos jelszó! Bárcsak azok is megtartanák, a kiknek szükségük van rá.

Tudod azt a jó szokást, úgy-e bár, hogy például könyvet csak akkor vesz az ember, ha kölcsön nem kaphat, s ha egy ember egy faluban megvesz valami regényt, azt meglátja az asztalán egy jó barátja, az elkéri kölcsön kiolvasásra, a jó barát, ha elolvassa, nem állhatja meg, hogy imádottjával meg ne ismertesse, a kisasszony is elolvassa s aztán közli azt kebelbarátnéjával, a kebelbarátné, ha átment rajta, elviszi a nagynénjének, a nagynéne elhíreszteli a penzionátus kapitány úrnak, kivel naponkint együtt tartlizik, a kapitány úr megmutatja a szomszéd falubeli tiszttartónak, ki épen vendégül szállt hozzá, az átviszi magával a szomszéd faluba, ott rendre járja a zsindelyes házakat mind; ott ünnepek alkalmával meglátja a légatus, elkéri kölcsön, odaadják; bejár vele hat vármegyét keresztben hosszában, útközben mindenkinek elolvasgatja, a kinél éjszakára megszáll, az utolsó állomáson ott felejti, megtalálja a korcsmáros, s az aztán minden megérkező vendégével elolvastatja sorban, míg a sokat szenvedett kötet salátává olvasva, elejét hátulját elvesztve, elvégre a szolgálók kezébe kerül, a kik sylabizálni tanulnak rajta.

Ez adta nekem azt a pompás eszmét, a mit most elakarok neked mondani.

Vajjon nem lehetne-e ezt a könyvgazdálkodási rendszert a mai takarékos időkben mindennemű életszükségekre alkalmazni? Például:

Ha az ember bálba készül, minek csináltatna magának frakkot, mikor a szomszédjáét elkérheti kölcsön? hiszen visszaadja, ha kitánczolta benne magát.

Nem elég volna, ha két ember tartana egy téli kabátot? a mikor az egyik kimegy, a másik otthon marad, a szobában nincs rá szüksége.

Nem lehetne egy faluban beérni egy krinolinnal? sorba viselhetnék a kisasszonyok, asszonyságok, adván kézről-kézre: én ma már szép voltam, légy holnap te az.

Milyen szépen lehetne ezt a textust mindenféleképen váriálni: «ugyan kérem ássan ezt a könyvet kölcsön, majd ha kiolvastam, visszaadom.»

– Ugyan kérem szépen kedves urambátyám a négy ökrét meg az ekéjét kölcsön, majd ha beszántattam vele, visszaadom.

– Ugyan kérem szépen édes asszonynéném a svájczi tehenét kölcsön, majd ha kifejettem, visszaadom, nem lesz semmi baja.

– Ugyan kérem édes szomszéd uram a lovát, kocsiját kölcsön, majd ha megjártam vele a debreczeni vásárt, visszaadom.

– Ugyan kérem édes komám uram, a sarkantyús csizmáját kölcsön, majd ha kilyukasztottam a talpát, visszaadom.

– Ugyan kérem édes nemzetes uram a déczbundáját kölcsön, majd ha kitavaszodik, visszaadom.

– Ugyan kérem édes nagy uram ezt a tál hurkát kölcsön, majd ha átolvastam visszaadom (t. i. a tálat).

– Ugyan kérem édes öcsém asszony a szakácsnéját kölcsön, majd ha nálam megfőzte az ebédet, visszaadom.

– Ugyan édes komámasszony, kérek szépen kölcsön egy font szappant, majd ha kimostam vele a ruhámat, visszaadom.

– Ugyan édes nénémasszony, kérek szépen kölcsön egy lábas zsírt, majd ha kisütöttem benne a fánkot, visszaadom.

– Ugyan édes nagyságos úr, kérek szépen egy hold földet kölcsön, majd ha kiszedtem belőle a krumplit, visszaadom.

– Ugyan kérem szépen édes tekintetes uram ezt a házat kölcsön, majd ha kilaktam, visszaadom.

– Ugyan kérünk édes tiszteletes úr egy pár harangot a szomszéd falu számára kölcsön, majd ha beharangoztunk velük, visszaadjuk.

– Ugyan kedves barátom ott Győrben, adj nekem egy tölgyfa hajót kölcsön, majd ha leszállítottam a gabonámat Zimonyba, ott visszaadom.

– Ugyan édes molnármester úr, adjon nekem egy malmot kölcsön, majd ha megőrlöttem rajta a buzámat, visszaadom.

– Ugyan édes szép kisasszony, adjon nekem egynehány csókot kölcsön, majd ha megolvastam, visszaadom.

És így tovább…

Hát nem volna-e ez pompás gazdálkodási rendszer? Valamint hogy mai nap nem szükséges egy faluban többnek mint egy embernek tartani könyvet, újságot, hogy az egész falu szellemi szükségei ki legyenek benne elégítve: hasonlatosképen lehetne úgy alkalmazni a dolgot, hogy frakkot, bundát, krinolint, ökröt, lovat, tehenet s más afféle vastagabb szükségre való tárgyakat szintén ne tartana több bizonyos részarányos számnál; a többi azoktól kérné kölcsön. Mennyi meg volna takarítva ez által, s mennyivel jobban betöltené minden használati tárgy a maga hivatását, mert valamint áll az a thézis, hogy a könyv hivatása az, hogy mentül többen olvassák, hasonlóul áll a másik is; «a bunda hivatása az, hogy mentül többen viseljék». És így duplex libelli dos est.

Hát még ha azt a legnagyobb luxusartikulust: az asszonyt is úgy lehetne kölcsön kérni!! «ugyan kedves édes urambátyám, kérek egy feleséget kölcsön: majd ha új ruha kell neki, visszaadom». Az volna még csak a profit!!!

LISZT FERENCZ HANGVERSENYE.

Szerkesztő úr! Ismeri ön azt a mondát arról a hajdankori bűvészről, a ki egyszer egy bölcs város lakóit aképen babonázta meg, hogy kezébe vett egy hegedűt, végig muzsikált az utczán; s a ki csak meghallotta azt, futott utána, tánczolva, tapsolva, mámoros önfeledéssel; a bűbájos vitte őket ki magával a városból, azok mind tódultak utána tánczolva, tapsolva, végre megnyílt előttük egy meredek hegy, a bűvhegedűs oda is becsalta őket: a jámbor emberek mind bementek lejtve, tánczolva, szökellve, a hegy összezáródott mögöttük: még tán most is tánczolnak odabenn.