Part 20

S nem csak az az érdeme a Hon-nak, a mi benne van, hanem még az is érdeme, a mi benne nincs! Nincs benne hizelgés, ámítás, dicsekedés; nincs benne polémia, nem veszekedik abban senki se papokkal, se újságirókkal, se doktorokkal, se szinészekkel, se muzsikusokkal, azoknak (U.) mind azt mondja, hogy «a ki idebenn veszekedni akar, az menjen ki!» Hát még a mi lesz benne? hát még a mi lehetne benne! De e két utóbbi thémát jobb, ha egyelőre az olvasó fantáziájára bizzuk.

A Hon egy szóval tagadhatatlanul ugyan az a magyarban, a mi a Patrie a francziában, de nem ugyanaz, a mi a Vaterland a németben.

E naponkint, kivéve a vasár- és ünnepnapokat, újjászülető óriásnak ős alkotója a fenntisztelt hazánkfia, ki e hivatásának valóban oly buzgalommal felel meg, minőt e szent ügy megérdemel.

Mikor még más ember a bál utáni krapuláját aluszsza ki, ő már a hajnalcsillaggal (Morning Star) ébred, s míg ifjú tudósnak első dolga a kávéházban a tekeasztalhoz sietni, az ő első golyója: a «Globe». Ő ismeri és megtudja becsülni az időt (Times), s nem csak a multakra terjed ki figyelme, hanem még a jövendőkbe is beletekint (L’Avenir; Zukunft). Délelőtt kihallgatja a külső hatalmasságok hirnökeit (Wanderer, Herald, Botschafter). Délután a hazaiakat (Hirnök, Idők tanuja), s mikor más irót bizonyosan meg lehet találni a Presseben (a hol bort mérnek), őt is meg a Presseben (a hol vezérczikkeket tálalnak), mindenre kiterjedő figyelme egyaránt röpked a legmagasabb régiókban a sassal (Orol), valamint a rétek virágaiból mézet szedő Északi Méh-vel, (Szjevernaja Posta) s midőn mások már rég aludni mentek, az ő láthatárán még akkor is fenn van a nap (The Sun).

Valóban az önzésnek legkisebb árnyéka nélkül mondhatjuk, hogy minden hazafi csak akkor teljesítette kötelességeit a haza, az emberiség, az egész világ, az utókor, és saját maga irányában, ha a Honra, mint a fenttisztelt nagyérdemű barátunk által oly szilárdul szerkesztett lapra, állandóan és folytonosan prænumerál. – Lehet kezdeni minden hónap elején.

GYULAI PÁL.

Most vagyok már megakadva!

Eddigelé csupa «tisztelt barátom», «kedves barátom», «nagyérdemű barátom» volt, a kiket bemutogattam, s most íme egy ellenségemet kell a közönség elé vezetnem. Még pedig kemény, legyőzhetetlen ellenségemet, a ki nem adja meg magát, a ki be nem vehető, sem ostrommal, sem kiéheztetéssel.

Pedig hát minden háborúnak köztünk az az oka, hogy ő azt hiszi, miképen kritikusnak lenni okosabb dolog, mint poétának; én meg azt állítom, hogy kár annak kritikussá lenni, a ki jó költő lehet.

Isten ellen való vétek, a jó borból eczetet csinálni!

Mi az a kritika? A költészetnek az inasa, a ki annak a pelyhes dolmányát kikeféli és kiporolja, a pecséteket a köpenyegéből kitisztogatja, genialiter szétszórt papirosait kosárba hányja, s az általa lőtt vadakat feltranschirozza.

Mi az a kritika? A múzsák szobaleánya, a ki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kipótolja, s a mellett a kisasszonyait, hátuk mögött, mindig rágalmazza.

Mi az a kritika? Pinczér a publikum háta mögött, ki az étlapról magyarázza, melyik étekfogás miből van összeállitva, melyik jó, melyik nem jó? s a szakácsnak referál róla, hogy mit mondtak a vendégek a főztére.

Mi az a kritika? Porkoláb Apolló armadiájában, kihez a csínyt tett chargekat bűnhödni küldik; legfeljebb őrmesteri ranggal.

Mi az a kritika? Kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárainak csak a füstjével foglalkozik.

Mi az a kritika? Olympusi fináncz, a ki minden átmenőt csak azért vizitál meg, hogy nem kaphat-e nála valami mauthbarest?

No hát: nem hiba az Gyulaitól, hogy mikor ő olyan jó poéta lehetne, átcsap kritikusnak?

Ezért viaskodunk mi már régóta egymással.

Én természet szerint a nyugodt kontemplacziónak vagyok kedvelője. Eshetik a házam fedelére úgy a bukott dráma, vers, novella, mint a zápor, én ki nem megyek az eresz alól, hogy magam is megázzam; Gyulai ellenben akkor boldog, ha polémiazápor között járhat esernyő nélkül. Az istenek ambroziával kinálják, s ő a helyett vad poéták nyers süteményeivel terheli meg szellemi gyomrát, minek aztán természetes következése, hogy kénytelen nagy tornázásokat végezni utána, emésztést elősegitő kommoczió végett.

Ez magyarázza meg pathologice, hogy tud két olyan okos, derék, elmés és komoly férfiú, mint Gyulay és Brassay egyetlen egy «A» betű fölött három hétig elpolemizálni, mint két Titán, könyvtár számra döntvén egymás fejére a czitátumok lavináit! Kell az nekik diætetikai szempontból.

Én tehát Gyulait anatomice distingválom.

Nem minden organumát tartom ellenségemnek. A szive s a tüdeje, azok jó barátaim; hanem a mája, meg az epéje, mely kritikai hajlamait rejti, azok ellenségeim.

A miért is vele kötekedni meg nem szünök, s csak azért iszom naponkint Werther, Edler von Numvár életeszencziáját, nehogy alkalma legyen fölöttem parentácziót mondani, olyan időben, a mikor már nekem nem lesz organumom, a mivel visszareplikázhassak neki.

RÁTH MÓR VÁLOGATOTT LEVELEI.

(A Vörösmarty életirása végett fenntisztelt barátunkhoz.)

I. Levél. Tekintetes úr! Meglevén felőle győződve, hogy az életirás, melyre kegyed oly sok gondot fordított, már okvetlenül kész, bátor vagyok egész tisztelettel esedezni, méltóztassék azt hozzám kegyesen elküldeni. Örök hálára lekötelezett tisztelő szolgája. R. M.

II. Levél. Uram! Nekem úgy tetszik, mintha önhöz intézett leveleimet ön felbontatlanul felfűtögetné; más okát nem tudom elképzelni annak, hogy azt az életirást még sem küldi. Ön még nem tudja, hogy milyen egy könyvárus, ha dühbe hozzák? Számváld még csak generálissá lett a magyar irók miatt, de én Dzsingiszkánná leszek, ha nem küldi azt az életirást. Alászolgája. R. M.

III. Levél. Én uram! A martyrok minden kínszenvedéseire kérem, instálom, esedezem, meghajtott térddel könyörgöm; bocsánatot kérek, ha valaha megbántottam küldje már azt a biografiát. Engem a publikum kihúz, lehúz, behúz, felhúz, megnyúz. Legyen ön keresztyén! s ne kivánja kínhalálomat. Szenvedő szolgája. R. M.

IV. Levél. Hallja az úr! Én most vettem egy hatcsövű revolvert Kirnernél. Azt megtöltve szüntelen a zsebemben hordom. Ha ön bátorságban akar járni az utczán, tanácsolom, hogy azt az életirást haladéktalanul ide szállítsa. R. M.

V. Levél. Tisztelt barátom! Rájöttem azon meggyőződésre, hogy valamint a politikában, úgy az irodalomban is nyájas barátsággal sokkal többre lehet menni, mint nyers szigorral. Legyünk per tu. Aztán majd kérlek igen szépen, arról a bizonyos életirásról ne feledkezzél meg. Tisztelő barátod. R. M.

VI. Levél. Szeretett barátom! Ma születésem napja van. Hű barátaim ma este egy kis barátságos lakomára fognak összegyülni. Vígan leszünk. Hogy örömünk tökéletes legyen, óhajtanám, hogy a te becses eljöveteled is tetézze azt. S ha még egyúttal a Vörösmarty életirását is elhoznád magaddal, az lenne rám nézve a legkedvesebb születésnapi meglepetés. – Hány kocsit küldjek érted? Szerető barátod. R. M.

VII. Levél. Kedves barátom! Beteg vagyok. Fekszem. Máj-, lép- és dúczrendszer-bántalmak vettek elő. Valami fekszik a gyomromban nagyon. A fülem cseng és nyughatatlan vagyok. Három orvos tartott fölöttem konziliumot, mind a három azt a véleményt mondta ki, hogy nem gyógyulok meg egyébtől, mint a Vörösmarty életirásától. Baráti részvétedtől elvárom, hogy sietsz szenvedő barátod kínjainak véget vetni. Maródi barátod. R. M.

VIII. Levél. Uram! De már egy kiadó türelmének is van ám határa. Ha nekem egy hét alatt el nem küldi azt az életirást, én következő felszólitást inseráltatok a lapokban: «G. P. úrnak! Ha ön azt a bizonyos életirást nem küldi, minden nap egy betűvel több fog megjelenni nevéből!» Ám lássa, ha a végletekhez folyamodom. R. M.

IX. Levél. Uram! Adjon ön nekem váltót arról, hogy «drei Monate a dato» át fogja adni azt az életirást, hogy én önt lejárat idején elexequálhassam. R. M.

X. Levél. Esküszöm önnek mindenre, a mi papirosból van, hogyha ezen a héten át nem adja azt az életirást: – én megirom azt saját magam, s kiadom az ön neve alatt. R. M.

BERNÁT GÁSPÁR.

Íme Magyarország legnagyobb költője!

Egy költő, a ki a semmiből tud költeni!

«Hiszen minden költő a semmiből költ», hallom az ellenvetést.

Költ ám – verset, meg novellát; de pénzt költeni a semmiből! Ez a valami.

Bernát Gáspár tagadhatatlanul Magyarország legnépszerűbb embere. Mint iró, a legkedveltebb thémával foglalkozik, a mit legörömestebb olvasunk, melynek eszméit mindnyájan osztjuk; melyben az ország minden nemzetiségei, magyarok, németek, tótok és románok egyiránt megegyeznek; – e nagy és általános eszme: «hogyan kell nem fizetni?!»

Gazsinak minden sora e lelkesítő eszmét lehelli vissza. Tőle tanuljuk meg az adósság-revokáló jurátus stikklijeitől kezdve, a váltót felfrüstököltető táblabiró invencziójáig mindazon közhasznú találmányokat, miket az emberiség méltatlanul üldözött jobbik fele, a jámbor adósok, az élet legfatálisabb prózája, az exekuczió paralyzálására fölfedeztek.

Ki ne olvasná napjainkban az ilyen tudományt? Ki ne vallaná magát e pártelvek követőjének?

És e mellett Bernát Gáspár ép oly nagy financier a pénzkiadásban, mint Besze János a pénzcsinálásban, úgy, hogy ha utóbb emlitett hazánkfia lenne pénzügyminiszter s roppant pénzügyi terve reálizáltatnék: okvetlenül adlátusnak kellene kinevezni mellé Bernát Gáspárt, hogy azt a pénzt, a mit az egy rakásra termeszt, a másik segítse elkölteni.

Igaz, hogy Bernát Gáspár nagyon szereti a hyperbolákat; ő nem tollal és plajbászszal, hanem telegráffal ir; más iróeszköz nem képes extravagancziáit utólérni. Közönséges kifejezéseket nem használ soha; az ő múzsája soha sem csinál rendes lépéseket, csak kapriolokat; s míg más ordináré poéta most is csak pegázuson utazik az Olympra, ő rég szárnyas lokomotivon jár oda.

Bizony rég!

Már anno – Pesti Hirnök ilyen fiatalnak ismertem őt, mint most.

Újabb időkben sűrűen volt arról szó, hogy a muzeumnak új direktor kellene. Úgy tettek az újságirók, mint a régi piktorok, kik az új olajfestményt a régi fölé oda festették. Mi e hivatalra különösen ajánljuk Bernát Gáspárt.

Először, mert a «régi pénzeket» senki oly alaposan nem tanulmányozta, mint ő; másodszor, mert a ki ily jól tudta saját magát konzerválni, az a kitömött madarakat is bizonyosan szinte jól konzerválná; és harmadszor, mert csakugyan nincs e világon az a muzeumdirektor, a ki lassabban tudjon járni, mint a hogy Bernát Gazsi jár, ha neki indul.

GIRÓKUTI FERENCZ.

Hát hazám legédesebb költőjét nem mutatnám-e be?

De bizony bemutatom.

Legédesebb költőnk ő, mert legédesebb tárgyakról dalol: dinnyéről, szőllőről és zöldborsóról.

Tudjuk mindnyájan, hogy a zöld borsónak mily versregyújtó hatása van; ama híres költő: Gottlieb Hiller, genannt der Naturdichter, furmányos volt, midőn egy őszi zöld borsót megénekelvén, költővé lett, s utóbb annyira vitte, hogy még a porosz királynak is bemutatták; a zöld borsó tehát elég magasra törő tárgy, – kivált ha karó van mellé tűzve.

Derűlt kedélyű barátunk valóságos vershooibrenk. Nála minden fűnek-fának verset kell teremni. Beleoltja ő azt minden növénybe, s megtermeszti minden földön a kadencziát.

A nála megrendelt növényeket, hogy az úton ki ne száradjanak, versekbe takarja, s a veteménymagvakat, hogy csíraképességüket megtartsák, rythmusokba páczolja be.

Gazdászati tanácsadásai mind versekben hangzanak.

«Hexameterben etess, pentameterben itass.»

Ismeri a magyar embert, hogy a mit versben tanult, megragad nála.

És e mellett merész feltalálója új versnemeknek. Csupán kétféle lábat találni azokban, az egyik a «karaláb», a másik a «szarkaláb».

Általában tisztelt barátunk műveiről azt az irigységnek is el kell ismerni, hogy azok igen magvasak (ha dinnyék), igen zamatosak (ha baraczkok), és az utókor elismerő magasztalására érdemesek (ha czukorbafőzöttek).

Melynél nagyobb dicséretet egy hirtelen költőre mondani nem lehet.

Mi részünkről csak a méltányos viszonyosság művét végezzük ezúttal. Tisztelt barátunk, mint naptárköltő, bennünket egy évben a szentek közé sorozott, expropriálván számunkra valamely hajdankori martyr helyét a napok sorában, s helyébe ültetvén szerény nevünket, és így csupán baráti viszonzás ezúttal, ha mi azt, ki bennünket élve kanonizált: a halhatatlanok sorába emeljük.

S míg Üstökös jár az égen Nevét nem felejtik régen.

BALLAGI MÓR.

Ballagi Mór azon szerencsés iró, ki oly chef d’œuvret adott át az olvasó közönségnek, mely minden osztály, rend és életkor szerinti olvasónál korszükséget képez.

E könyv az, mely utat nyit a magyar és német nemzetnek egymást kölcsönösen és alaposan megérteni, s a nemzetiségi differencziákat kölcsönös megelégedésre kiegyenlíteni.

Biztos kútfő után mondhatjuk, hogy még maga az államminiszter úr is gyakran folyamodik e könyvhöz, felvilágositást szerez belőle magának.

És méltán tartatik az ily magas becsben.

Mert megtalálható abban Vörösmarty költészetétől kezdve a Corpus jurisig minden.

Magában foglalja az Csengery államtudományát, Kemény vezérczikkeit, Arany hősköltészetét, Gyulai kritikáját, Brassay fűvészetét, Greguss bölcsészetét, Kakas Márton bolondságát, Remellay históriáját, szóval mindent, a mi magyar nyelven iratott, – kivéve Oroszhegyi Józsa vegytanát.

Ezen nagybecsű könyv tudniillik Ballagi Mór magyar-német szótára.

E mű nagy befolyással volt a német emberek megmagyarosítására.

De nemcsak a szavak rendbehozásának, hanem a szavak értékesítésének is nagy mestere előttünk álló barátunk, ki bár híven talált arczképéhez mégis legkevésbbé hasonlít, mert a kik őt személyesen ismerik, csak szónokolva ismerhetik.

Ő a legbuzgóbb szónokok példányképe, ki, ha francziának született volna, most a franczia törvényhozó testület vitái alkalmával a Hon és Pesti Napló extra Beilagokkal volnának kénytelenek megjelenni; s azt kellene azután majd meghallgatni, a mit ő mondana az ultramontánoknak. Ott volna majd sűrűn látható a stenografiában bezárjelezett (zaj), – (nagy zaj), – (heves félbeszakítások), – (felugrálás a padok tetejére) – (ordítás a jobb oldalon), – (synodalis zsivaj), – (szónok túldörgi valamennyit) stb. eff. Majd kikapnák azok tőle a magukét! – Hogy a kutya egye meg a macskát!

Ez az ő szavajárása, melylyel a világ tarthatatlan helyzetét szokta jelezni. Mely kegyes óhajtását mi is készséggel aláirjuk.

KEMÉNY ZSIGMOND.

Fortes creantur fortibus!

E jelige nemcsak a Vadász és Versenylapok eszmekörére nézve áll; mi emberek is alá vagyunk vetve e nemesítési procedurának.

És igy nem csoda, ha Kemény Zsigmond, kinek egy őse fejedelem volt, a másik őse hadvezér, maga is fejedelmi és hadvezéri állást foglal el az ujságirás mezején.

S ha fölszámítja táborát, bizonynyal több előfizetőt állíthat hadirendbe, mint a mennyivel fejedelmi őse Nagy-Szőllősnél Kucsuk Mehemet basával megütközött; de nem is hagyja ám magát, miként amaz, levágatni Kucsuk János Török basától.

S ha veszszük Kemény Simon élettörténetét, abban is sok analógiát találunk az övéhez.

Ki volt akkor Magyarország legnagyobb embere? Hunyadi János. Ki volt annak legbensőbb barátja? Kemény Simon.

Ki most Magyarország legnagyobb embere? Deák Ferencz. Ki annak legbensőbb barátja? Kemény Zsigmond.

S valamikép megtörtént, hogy a török-tatár ellen harczolván, átengedé Hunyadi fegyverzetét Kemény Simonnak, hogy ő harczoljon abban és viszont; hasonlatosképen a mostani nagy journal attakban is gyakran küzd Kemény Zsigmond Deák fegyvereivel, míg Deák viszont a szerkesztő leeresztett sisakja alatt, melyről lepattognak azon bizonyos török-tatárnak a nyilai, a kinek az igazi nevét a hajdani Récsy Emil szerkesztette Pesti Naplóban Lisznyai Kálmán verse közepett, a betűszedői véletlen olyan malapropos kivakkantotta.[5]

Kemény Zsigmond abban külömbözik sok más egyéb irótól, hogy ő igen sok dologhoz ért, és igen kevésről beszél, míg mások igen kevés dologhoz értenek, és igen sokról beszélnek.

Mikor valami czikk alatt láttuk a mult években a nevét, már előre tudtuk, hogy itt van a német kérdés legeslegújabb stádiumában. Ez a kenyérpótlék, a mire az inség ráfanyalítja az ujságírót, miután a többi tápláléknak mind a Jedikulában kell megadni az árát.

Úgy tett velünk, mint a szakács, a ki tudná, hogy mit kellene főzni, csak ne félne az epidémiától. Igy azonban a különböző sauceokban mindig csak azt nyújtja vendégeinek, a mitől azok meg nem betegszenek, s el akarja velünk hitetni, hogy «e’pur si mouve»; mégis csak mozog a német kérdés! Pedig optica fallacia: nem a kérdés forog az értekező körül, hanem az értekező a kérdés körül.

Egy idő óta kezdenek ritkulni a német kérdés fölötti elmélkedései, s ez jót jelent. Mikor már a Pesti Napló el kezd a magyar kérdésről is beszélni, akkor már bátran ki lehet bontani a télire bekötözött baraczkfákat: nem lesz több fagy.

Az életíráshoz tartozik azt is megjegyeznünk, hogy Kemény Zsigmond barátunk megállapodott 48-as; hanem azért még mindig igen szeretetre méltó férfiú.

REMÉNYI EDE.

Íme egy tisztelt barátunk, a ki hegedűvel írja a világtörténetet.

Valamint a Schwechatnál elfogott czigányok azt mondhatták az ángázsmánt ajánló horvát bánnak: mi nem akarunk hazánk ellen hegedűlni; hasonlóul elmondhatja Reményi magáról: én pedig hazám mellett hegedűlök!

Legelőször életünkben azon emlékezetes vár alatt találkozánk össze, a mi a többek között arról is nevezetes, hogy egyszer egy szakács egymaga kiűzte a helyőrségét, pedig Mátyás király katonái voltak.

Reményi volt ott az egyedüli vitéz, ki nem rakta le fegyverét (a nyirettyűt); hanem tovább küzdött vele a magyar név dicsőségeért.

S ez valóban bámulatos eszköz Reményi kezében, ez a nyirettyű! Ez neki toll, mely a legszebb antikritikákat írja, ez neki kard, melylyel versenytársait levágja, ez neki ecset, melylyel lefesti a magyar búját és örömét, ez neki sarló, melylyel európaszerte a sterlingtől a piczuláig, mindenféle termékben arat, ez neki paripa, ha megunja magát, ráül s beutazza rajta mind az öt világrészt, ez neki hágcsó, melyen még a franczia császárhoz is felkapaszkodik, ez neki kulcs a paradicsomba, elmegy Rómába, egyet hegedül Liszt Ferenczczel a vatikánban, s bejut a konfraternitásba.

E bámulatos nyirettyü kezelőjét látod előtted, kegyetlen olvasó!

(Mert miért volnál te «kegyes olvasó», ebben a czudar időben?)

Épen most vett búcsút tisztelt barátunk Napoleontól, ki csak azért késleltette algiri útját ily sokáig, hogy még egyszer meghallhassa a «Repülj fecském»-et, s nagyon kérte, hogy az alatt, míg oda lesz, ő is használja fel befolyását Antonellire s próbálja meg, hogy tudna-e még valami variácziót kigondolni a római nótára? mert ő már a fogytán jár ebbeli művészetének. Reményi Ede barátunk névjegyén olvasható volt négy év előtt, miszerint ő az angol királynő ő felségének első hegedüse. Semmi sem rajzolja oly élénken az özvegygyé lett királynő mély bánatát, mint azon körülmény, hogy tisztelt barátunkat négy év óta nem hivatta vissza.

Most kellene tisztelt barátunknak Amerikába menni: miután úgy halljuk, miszerint Párisban még a déli államokat képviselő Slidellt is sikerült becsalogatni hegedűjével a reunióba; most pedig Amerikában épen azon dolgoznak.

PÁKH ALBERT.

Van szerencsém bemutatni a keresztapámat.

Mert, hogy ő volt az, a ki Kakas Mártont a keresztvízre tartotta – a Vasárnapi Ujságban.

Vasárnapi Ujság? Ki ne tudná, hogy mi az?

Egy nagy hatalmasság az irodalomban; nem csupán geográfiai fogalom, mint Metternich Olaszországa és a Bécsi Hiradó; nem is pusztán európai szükség, mint Törökország és az Idők Tanúja, hanem valóságos aktiv nagy hatalom, mint Anglia, ki szereti ugyan a békét, de a háborúra is készen áll.

Bámuljátok még azon írókat, kik magokat halhatatlanokká teszik? jertek, hát bámuljátok az én keresztapámat, ki nem csak magát, de azonkívül száz meg száz embert tett már halhatatlanná, megörökítvén őket a V. U. hasábjain s ha kérdeni lehet, vajjon ez és amaz írónk honnan vesz annyi tárgyat újabb munkákhoz, még jobban lehet kérdeni, vajjon Pákh Albert honnan a pokolból fog jövő esztendőre való híres férfiakat előteremteni? De ő azokat mégis előteremti.

De nem csak ez az ő főérdeme.

«Non minus est virtus, quam quærere: parta tueri.»

(Nem kisebb virtus, mint a híres férfiakat keresni, megóvni másokat a híressé lételtől.)

Nézzétek meg a Vasárnapi Ujság végén a szerkesztői mondanivalókat. Ez idő szerint a 7777-ik szám járja. Azok mind eltemetett fűzfapoéták. Ha fűzfák volnának, poéta nélkül, erdőnek nevezhetnők. Így csak sírkert. Egy coemeterium hétezerhétszázhetvenhét fejfával! Miknek nyugvóit Pákh Albert mind sajátkezüleg szegezé be és temeté el, megírván az ő epitaphiumaikat; mely epitaphiumok a humor quinteszencziái. Vannak sokan, kik ezen kezdik olvasni a lapot, sőt azt is kérték már a szerkesztőtől, hogy ne is adjon a lapban egyebet, mint mondani valókat. Igaz, hogy ezen halottak közül némelyik hazajáró lélek, tízszer-húszszor is újra megjelen s újra eltemetteti magát, azt tartván Vojtina Mátyással, hogy «egy kis halál nem tesz sokat, őseinknek szintúgy volt.»

Pákh Albert is egyike a tízeknek.

Tudniillik, hogy ezelőtt húsz évvel egy koaliczió alakult az akkori fiatal (most már vén) írók között, melynek tagjai kötelezték magukat, hogy szépirodalmi munkákat nem fognak irni, csupán csak a «tízek könyvébe.»

A többi mind megszegte fogadását, csupán csak Pákh Albert áll azóta is kitartó jellemszilárdsággal akkor tett kötelezettsége mellett, s állhatatosan tartja fogadását, végtelen szomorúságára számos tisztelőinek.

Két év előtt tartá a Vasárnapi Ujság tíz éves jubileumát, az úgynevezett «bankó-menyegzőt»; kívánjuk neki tiszta szivünkből, hogy még az ezüst, arany és platina menyegzőket is sorba megtarthassa, és még akkor se legyen megszorulva nemzetünk nagy férfiainak felfedezésében.

BRASSAY.

Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószinű szakállat és hószín hajfürtöket?

No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.

Brassay mindent tud, a mit csak tudni lehet: ő nagy filológ, filozóf, mathematikus, botanikus, kritikus, historikus, grammatikus, statisztikus, lingvista, belletrista, polémista és jurista; és azonfölül még muzsikus is.

Ennek a sokoldalú tudományosságának köszönheti, hogy a magyar tudományos akadémia öt osztálya közül egyikben sem választják meg rendes tagnak.

Mert mikor a nagy gyülés napja elkövetkezik, s az osztályoknak ajánlani kellene rendes tagságra kandidátusokat, akkor legelébb is elkezdi a természettudományi és mathematikai osztály, hogy mint természettudós is nagy érdemeket szerzett ugyan magának Brassay, de mik ezek azon nagybecsű szolgálatokhoz képest, a miket a magyar irodalomnak a nyelvészet mezején tett; ott volna igazán a helyén; dísze, virága, czímere fogna lenni a filológiai osztálynak, s minthogy tíz több, mint kilencz, tehát mathematice áll, hogy attól az osztálytól ajánltassék, a melyiknél több az érdeme. A filológiai osztály viszont mély deferencziával elismeri, hogy Brassay a nyelvészetben rendkivüli sikerrel működött, s ha semmi egyebet nem mívelne, mint ezt az egy szőlőjét az Úrnak, bizony be is választaná őt osztályába rendes tagnak; de a midőn Brassay annyira kitünő filozóf, hogy e hajlama és tanulmánya minden egyéb müködésére keresztül-kasul kiterjed, tehát úgy kívánja mind a költői igazságtétel, mind a grammatikai superlativus, hogy a hol «legnagyobb», oda választassék be: a filozófiai osztályba. A filozófiai osztály végre ezen bölcsészeti dedukcziót állítja fel: «ámbátor elismert dolog, hogy Brassay a filozófok között is kitünő, mindazonáltal már eddig is a természettudományok levelezőtagja levén: tehátlan mind logice, mind naturaliter az következik, hogy ki mely helyen leveledzett, azon helyen virágozzék is»; s visszautasítja a kandidácziót a természettudósokhoz, s e nemes vetély így foly évről-évre. Brassaynak minden osztály égig emlegeti a másik osztályban tett érdemeit s együtt az öt osztály együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem végül azt mondja, hogy «mind ez semmi! Brassay nagy tudós ugyan, de hát még milyen nagy zeneértő! válaszsza meg hát a konzervatorium.»

A rossz világ aztán rájuk fogja, hogy félnek a polémiáitól.

Bizony félhetnek is.