Part 2

Csak hetek mulva mondá el a kávés bizalmasabb ismerőseinek, hogy az a fiatal idegen, kit a vendéglőben gróf Arenenberg név alatt ismertek, a Nagy Napoleon unokaöcscse, ki ekkor Magyarországon keresztül akart utazni Lengyelországba, hogy ott a forradalom élére álljon, s az alatt itt tudósításokra várt; miután azonban eleve megtudta, hogy a lengyel forradalom ügye hanyatlani kezd, s hogy őt el akarják fogni, hirtelen visszament ismét Helvécziába; a kik elfogására jöttek, épen egy nappal érkeztek később.

Ha Rékási akkor tudta volna, hogy a ki tőle három nap alatt elnyerte az egész világot tekegolyókkal, egykor Francziaország császárja leend, s épen olyan kiszámítva fog játszani országok és népek sorsaival, mint akkor az öt fabábbal!

Még most is mutogatják a korona-kávéházban azt a helyet, hol egykor Francziaország mostani uralkodója csendesen és figyelmesen nézte a magyar ifjak zajgó csoportjait.

ÉLETKÉPEK.

I. A SZEGEDI VÉSZNAPOK.[1]

Megnehezült az Isten keze fölöttünk.

Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik.

Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig így tart? Itélet napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk? Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem találjuk azt? Uram! uram! el akarod-e veszíteni a te népedet!!!

Ha erős lelkűek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban és tanuljatok belőle.

A Tisza és a Körös és a Berettyó és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar Alföldnek túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt, berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra, gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket tettek sivataggá: tíz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél ország, a mit szenvedett miattuk.

Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határai, s az alább fekvő helységek a megelőző gonosz hírből tudhatták előre a veszedelmet, mely reájuk is be fog következni, okvetlenül, elkerülhetlenül; mert már csak néhány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát, semmi menedék, a mi azt feltartóztassa. Az Úr elszabadítá az ő ostorozó angyalait és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.

Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; síró anyák futottak egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt gazdák rakták holmiaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják, hova? Tehetetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon, s ijeszték egymást rémséges hirekkel; mezőkről futó gulyák nyargaltak a város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi hajlékok közé űzött; segítették növelni az égreható jajszót.

Vajh ki ment meg minket?

E közrémületben egy egyszerű férfi jelent meg a kétségbeesett nép között s szólott hozzájuk az ő nyelvükön:

– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csodákat mai nap nem teszen, de ha mi teszszük azt, ő is majd megsegít. Mai nap a vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózes idejében a Veres-tenger, de ha mi megállítjuk őket, bizony megállnak azok. Nagy a veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki a város elé; minden kézbe oda illik most az ásó, kapa, nem szólnak meg érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára! Egy percz imádkozni, a többi dolgozni! Segíts uram Isten!

Mint a villámszikra terjedt el a jó szó a hallgató nép közt, kiki futott haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tízezerével jöttek a víz ellen, urak és szegények és úri leányok, s nem szégyenlék a munkát és nem untak bele.

Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a munkálatokat; jöttek a papok, lelki pásztorok, a tanítók, növendékeik élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabiró tagjaikkal, a gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek ásni, faragni, tölteni, itt rőzsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták a gerendákat töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi megpanaszolt; közre bocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését: honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pincze; sürgő gazdasszonyok sütöttek-főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt a munka, éjjel és nappal bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal hangzott a karósulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése; nem volt pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy talyiga sem volt heverőben.

És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit, a ki oly buzdítólag mondta ki az első felhivó szót, a mint segített mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a mint mutatta ki, hol mit kellene tenni, a mint legjobban volt.

Soha sem tanulta ő azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége eljő, az együgyűt, a tudatlant teszi bölcscsé, kiválasztottá.

Mire a felvidékről rohanó árvíz megjelent Szeged határán, már akkor az egy roppant töltést talált maga előtt, mely mindenütt elzárta előle a pusztítás útjait.

Lám, hogy el lehet fordítani az ostort az öldöklő angyal kezéből!

De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek; hátha erőtlen lesz a gát, hátha egy helyen átszakítja azt az áradat, s vége az egész munkának?

Rajta, még egy másik gátat építsünk!

Ugyanolyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát és utána a harmadik, hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az ellenállás.

Nem bámulom én Sebastopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt kalapot emelek; a hol a közlelkesültség önként ily műveket létesít néhány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek dicsőbb emlékek.

Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyű férfit, a kit nem birt semmi kifárasztani.

A czélszerű elrendezés miatt néhány külvárosi házat a gáton kívül kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik szivesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tűz ütött ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, mely a tűzvészt siralmassá szokta tenni a nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem lehetne most hová, ha a tűzvész meglepné a várost; köröskörül másfélölnyi magasan áll a víz a házak fölött.

A vészharang szavára, a ki aludt is, felriadt ágyából s futott az utczára, azt hitték, a víz törte át a gátot.

– Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyű ember. Hála Istennek, csak tűz van.

És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották el puszta kézzel az égést, a tomboló vihar közepett szedve szét az égő gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz szörnyet a másik torkába fojtva.

Egy pillanat műve volt az egész.

Jól mondá amaz egyszerű férfi: egy percz imádkozni, a másik dolgozni. Segíts uram Isten!

És Szeged városa nyugodtan látta elmulni a vészt, melyet szomszédjai még most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kívül; maradjon is, míg csak ez a világ tart.

A közhatóság közköltségen rendelé fölépíttetni azoknak házait, kik önként feláldozák azokat a közszabadulásért.

Mi pedig mondjuk el ez esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel magunknak azt a mondást belőle: «nagy csapások viselésére nagy erő kell és az csak minmagunkból származik».

Vajjon ki lehetett amaz egyszerű férfi? kérdezitek talán kiváncsian.

Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, a mit ő és nem kivántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget, pedig bizony mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek irva, mint azoké, kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek ezreivel temetnek be.

II. GONOSZ HÁZNAK GONOSZ VÉGE.

Úgy hull az ember, mint az őszi légy.

Mint a mezők virágai, vagyunk; ma élet és virulás, s ha a szél rájuk fútt, menten elhervadnak.

Úgy hozzá szoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét s holnap fáklyát viszünk koporsója mellett; ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakinn látogatjuk meg őt a temetőben, – vagy látogat ő minket.

Ki volna oly vakmerő, hogy egy új reggelt merjen igérni magának?

Isten kezében vagyunk mindnyájan s ki merné azt mondani, hogy nem jó minekünk ott lennünk?

Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, a minek jönni kell! Azokban a szomorú sorokban, miknek minden betűjét egy-egy új sír képezi, Isten beszél hozzánk: a ki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásaiban, a temetői szelek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós, csak a szeretet az.

Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent, embertársainkat, a hazát és mindent, a mi azt érdemli, mert nem tudjuk, hogy meddig van időnk szeretni?

Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között, történt egy oly megrázó példa-eset, a melyre azt mondja minden ember: «ime az Isten keze ez! lám, a boszúálló Úr látogatása!»

Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de a mely házban mégis többen laktak, mint a melyik legmagasabb; ismerték azt különösen az ifjak és sokan átkozva hagyták el küszöbét; de minden átok daczára ismét újak jöttek helyettük és jó kedvvel mentek be és átkozódva jöttek vissza; ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem lehetett volna azon az utczán járni.

Bűn volt és förtelem, a mi ott szülemlék, családok romlása, ifju éltek veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy ilyen házaknak is kell lenni a világon.

A hol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, a hol levethesse kiki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide nem hallik nyögése; ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem hallik panasza; ha a félországot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt pohár-csörgés, vidám kaczagás közt.

Midőn legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a megrettent nép legjobban látogatta a templomokat, akkor volt a víg háznak is legnagyobb kelete! Ott volt vígság, ott volt bú-elfeledés, reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek élik a világot.

És ime egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, megjelenik ama hivatlan vendég, a ki láthatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon s nem kér bebocsátást, nem vár jó fogadást, hanem oda ül a legnagyobb úri asztal mellé, midőn legvígabban vannak és a hol ő megjelent, elsápadnak ott az arczok.

E rettenetes vendég neve a kolera.

A legkicsapongóbb kaczagás közepett elsápadni látták a vigadók a legrózsásabb arczot, elkékült, elzöldült az, és a piros rózsák nem voltak egyéb, mint egy halott arczára festett máz!

Ah! ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedtség! A kiivott pohár fenekén ült a halál!

És másnap, a kik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek, – találtak koporsót.

És harmadnap – ismét koporsót találtak.

És negyednapra találtak – két koporsót.

És egy hétig mindennap találtak koporsót e háznál.

Egy hét mulva aztán nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.

Senki! senki! még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen is ott veszett, a ki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a bezárt ablaktáblákra.

Ilyen itéletet tartott az Úr, az ezernyolczszáz ötvenötödik esztendőben, a midőn nagy sírás volt mind az egész hazában és haltanak jók és gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.

Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez; de éljünk úgy, hogy ne azt mondják halálunkra:

«Ime az Úr keze! Ime a boszúálló Isten látogatása!»

III. EGY NÉPNEVELŐ.

Ötven esztendeig volt fáradhatlan munkása az Úr kertjének.

Azok az emberek, kiket apró gyermek-korukban a betűk ismeretére tanított, kiknek gyönge kezeiket a legelső írásjegyekre oktatá, mind kész öreg emberek lettek már mellette és vénebb aligha volt nálánál a faluban.

Ötven év alatt sok jó és rossz nap letelik! neki csak a rosszából jutott bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte.

Oh be kevésszer evett eleget a kenyérből és az is megpanaszolt kenyér volt. Azt mondták, de hijába eszi a más búzáját, a ki maga se nem ás, se nem kapál, csak ül az iskolában s a gyerekeket tanítja.

Ha néha napján egy jó falat jutott asztalára, a mit valami nagylelkű patronus küldött neki, ilyenforma szóval: «egyék mester uram, úgy is a kutyáknak adnók,» azt mondták: ni hogy dorbézol, hogy duskálkodik a más látottjából!

Ha egyszer-másszor egy pohár bor fordult meg kezében, azt mondták: ni hogy részegeskedik, azért olyan rongyos!

Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa, vagy szomszéd népnevelő, s összeültek, beszélgettek, azt mondták: ni hogy mulat, jó dolga van ennek!

A legrosszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember ura volt, a ki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és öregek, még a kis gyermekek is.

Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, a kik azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit; maga szűk napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyughatni.

Azok pedig elhaltak egyenkint. Mikorra a munkabiró kort elérték, melyben szülőik fáradságát megszolgálhaták, akkor haltak el.

A vén iskolamester egyedül élte őket túl hitvesével.

Ősz, aggott, időktől és sors csapásaitól meghajlott emberek voltak mind a ketten.

Sokszor emlegeték azután sóhajtva: melyik fog kettőjök közül elébb földben fekvő gyermekeihez megtérni? Melyik temeti el a másikat? milyen szomorú lesz az itt maradó sorsa!

A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb.

Azon órától fogva, midőn feleségét is leereszték a sírba, elkezdék mondogatni az emberek: ni milyen veresek a mester szemei, bizonyosan túl a rendén iszik.

Ki hinné el azt öreg emberről, hogy egy öreg asszonyt annyira sajnáljon, hogy a szemeit is kisirja utána? mintha nem megúnhatta volna annyi esztendő alatt az isten-adtát!

A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sírás miatt. Hosszú álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodék az éghez: ó bár ne látnám többé ezt a világot!

És lőn úgy, a hogy ő mondta: egyszer megvakult és nem látta többé ezt a világot.

Akkor azután azt mondták, hogy ha már megvakult és nem láthat munkája után, tehát menjen koldulni.

Hisz ez rendes dolog; hogy a vak ember, kinek semmije sincs, és senkije sincs, koldulni megy.

Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ott van az országút; azok eltartják a vak embert.

És betölt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hirét azok a szegény emberek, a kik a legszegényebbek minden faluban: a többi iskolamesterek.

Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozák, vénségére, nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba és elmondja: én népnevelő voltam, oda adtam ifjúságom, vénségem napjait a hazának. Könyörüljetek a szegény kolduson.

A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy pártját fogják az elhagyatottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban, békességben addig, a míg a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök világosságot.

És ugyan ekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az ó-budai tehénpásztor jövedelme, kilencz hónapi hivatalos fáradságért, ezerötszáz pengő forintra ment.

IV. EGY NEVEZETES GAZDA HONUNKBAN.

Azon férfi, kinek működését bemutatni szándékozom, nem szerzett magának babérokat a harczmezőn, nem tette magát kitünővé irodalom és tudomány utján, nem vívott ki magának nagy befolyású polczot, és mégis megérdemli, hogy neve azok sorába jegyeztessék, kiket példaképen szokás az utókor előtt felmutatni.

Az adatokat e minden tekintetben érdekes életíráshoz a megboldogult egyik utódától kaptam, ki bizonyosan nem fogja rossz néven venni tőlem, hogy egyszerűen élt, csendben elhalt ősének méltó emlékét a köztudomás eléghetlen levéltárába leteszem.

… Tolnamegye határában, Paks és Kömlőd között terült mintegy huszonhárom év előtt egy emlékezetes ingovány, egy éktelen széles mocsár, mely mérgező kigőzölgésivel megvesztegette a körülfekvő táj levegőjét.

Nappal is oly szomorú volt e tájék képe; a sik, buczkás róna felé nem vezetett semmi út, már messziről kivált az a mező többi része közül, a fű nem olyan zöld ott, mint másutt, színe a vörösbe ment át, s ember magasságnyira nőtt; törpe tövis fák, nyurga bokrok alig látszottak abból ki, egy-egy kisebb emelkedő halmot körülfogott a mocsári fűzfa és rekettye, s nagy elvétve látszott itt-amott egy-egy árva nyárfa, sárga leveleivel gyászolva magánosságát. Pásztorok, csikósok messze kerülték e tájat; mert az ott termő fűre nem jó volt a marhának ráéhezni. A csalóka pázsit alatt rejtett víz és iszap lappang, ki tudja hány ölnyi mélyen? csak ingadoz, csak süppedez eleinte, s ha egyszer azután beszakadt, lassankint elnyeli martalékát; mentűl jobban eviczkél, küzködik, annál lejebb süpped, hinárok, tóvirág-gyökerek összefonják lábait, kigyók, vérszopó nadályok, csunya vizi férgek elemésztik testét, míg a fekete rút iszap, mely ott a zöld füvek, harangos virágok, széles lapú-levelek alatt lakik, összecsap elmerülő feje fölött. Jó állat nem is vetődik e tájra, csak a kivert bika kereste fel néha boszújában, napokig elbömbölt ottan, eltévedve, leszakadva a csábító söppedékben; s ha azután napok mulva utána mentek a nyomán vakmerő czigányok, hogy a bőrét visszahozzák, úgy találták meg, hogy csak a két szarva állt ki a fű közül, mely azután ismét összevonult fölötte. Akkor azután hosszú deszkákat rakva a zsombikokra, s dorongokat vetve az állat alá, úgy vontatták azt fel kötelekkel. Akadtak nagy néha merész vadászok is, a kik hasonló elővigyázattal, hosszú deszkákkal, csáklyákkal behatoltak a mocsárból kiemelkedő halmokig, hol a sürű berek közepett csikasz farkas szoptatta síró kölykét s lompos rókafiú ólálkodott libuczfészkek után. Ezek rémséges dolgokat tudtak beszélni a sárkány-mocsár rejtekei felől.

Nem lakta azokat sárkány, miként hajdan képzelték a mese-hivők, de maga a mocsár képe ijesztőbb volt a sárkánynál. Rút hemzsegő kigyóbolyok robbantak meg a között, azon módon összebonyolulva, a hogy tojásaikból fű kikeltek, míg az emberkar vastagságra meghízott kigyóanya fejét feltartva a vizből s fülcséit szétfeszítve, sziszegett a jövevényre. A zsombik közt a farktalan vizi kutya csúszott-mászott, utálatos sikoltással utánozva valami emberi hangot; meg-megszólalt undok vonitással az emberszagot érző farkas; társai felelgettek neki innen-onnan. A vadász örült, ha visszajuthatott ép bőrrel az embertelen tanyából s nem találta örömét a falkástól itt tanyázó vizi madarakban; kócsagok, kanálos gémek, magyar papagályok, miket másutt mind ritkaság látni, nem gyönyörködtették, sem a legcsodásabb mocsári virágok, miknek töve a víz fenekén, fényes leveleik, kövér tündöklő rózsáik, dinnyés, korsós gyümölcseik a víz szinén lebegnek. Örült, ha ismét visszatérhetett a szilárd, száraz földre.

Hát még éjszaka, midőn az örök kékes köd leszállt a mocsárra; midőn felzendült abból a vizimadarak zenéje, a békák egyhangú lármája, a mibe a bölömbika harangos búgása s az éles rókaugatás vegyült, ismeretlen ijesztő hangok; ki mert volna akkor arra közelíteni? Az eltévedt utas, ki éjszaka a mezőkön keresztül kereste az utat, kikerülé azt a tájat, a honnan egy-egy téveteg világ fénylett elé a távolból. Nem nyájas gyertyafény, hanem gonosz bolygótűz világa volt, mit a köznép lidércznek nevez, mocsári gőzök meggyuladt lángja, mely fut a közelítő előtt s hideg mocsárba vezeti őt.

Most e mocsár helyén gazdag mező terül; középen mint egyenes ezüst szalag foly alá egy csatornázott patak, a veres ormú malom hat kereke olyan vígan kelepel fölötte.

Az ékes halmokon, farkasok berkei helyén, áldott gyümölcsös kert ágai hajlodoznak az áldás terhe alatt; kigyók, rókák tanyája fölött kalásztermő mezők terülnek, hol a buza harmincz maggal (!!) fizet; távolabb buja zöld mezőkön vág gazdag rendet a kaszás háromszor egy esztendőben s a kövér legelőkön tölgyelő tehenek, izmos tulkok hevernek kényükre. A virágos mezőket egyenes utak szeldelik keresztül, nagy, árnyékos fákkal beszegve két felől. Éjjel-nappal örömmel megy át e vidéken az idegen utas, s azt mondja magában: «Isten áldása van e tájon!» S többé nem riad vissza az éjjeli világtól a sárkány-völgyben, mert az nem lidérczfény, hanem vendégszerető lak vigasztos gyertyavilága.

S ki volt az, a ki e csodaváltozást oly rövid idő alatt előidézte?

Egy egyszerű férfi! nem is gazdag, nem is tudós, nem is hatalmas.

Semmi egyéb eszköz nem volt kezében ez óriási munkára, mint a vas akarat s a csüggedetlen szorgalom.

A mint megszülemlett agyában az a gondolat, hogy ő ez átkozott vidéket áldottá varázsolja át, azontúl meg sem pihent abban, a mig végre nem hajtotta.

Ismerői először is kinevették érte, midőn hozzá fogott, s valóban volt is okuk, hogy vállalatát lehetetlenségnek nevezzék.

Ő azonban bebizonyítá, hogy az emberi ész és lelki erő most is képes csodákat elkövetni.

Legelsőbb is az ingovány egyik szárazabb dombjára lakházat épített, s abba egész családjával beleköltözött, nem törődve sem az ijesztő magánynyal, sem a zord hely okozta betegségekkel, s onnan kezdé meg legelső munkáját, a mocsárt lecsapoló csatornát.

Akár jó idő volt, akár rossz, ott volt ő maga munkásaival, cselédjeivel, munkaképes fiaival, s dolgozott velük egy sorban; megvonta szájától a falatot, testétől az öltözet ruhát, minden kényelemről lemondott, hogy jövedelmének minden forintját végczélja kivitelére fordíthassa; pedig e mellett még nyolcz gyermeket kellett iskolába járatnia, neveltetnie. A csatornát készitő munkások, (többnyire olaszok), lábaik alá csatolt hosszú deszka-talpak segítségével léphettek a feneketlen mélységű mocsár felszinére, melyen össze-visszanőtt fü- és nádgyökér, vizimoh és csuhé képezett veszedelmes borítékot.

A nagy csatorna végre elkészült; azonban még ez csak kezdete volt a nagy munkának, a hátralevő rész most még sokkal nagyobbnak mutatkozott; más ember kétségbe esett volna rajta, ha azon végig gondol s ott hagyta volna a megkezdett munkát. Ez a derék férfi akkor azon szerencsés ötletre jött, hogy a csatorna lefolyó vizére malmot épitsen. Három őszi hónap alatt megfeszített erővel dolgozott, maga volt építő mestere, mérnöke, palléra a munkának; nem riasztatá magát vissza az őszi esőktől, nem hagyta félbeszakítni munkáját a korai fagyok által s új év napjára az elkészült malom legelső őrléséből sütött kenyér állt családja asztalán.

Ilyen édes kenyér sem volt feltörve még egyhamar.

E naptól kezdve az a malom kereste ki az egész ingovány kiszáritásának minden költségeit. Ez adott annyi jövedelmet, miből az óriási munkát folytatni lehetett.

Három év mulva be volt fejezve az. Az emberek csak bámultak, midőn látták, hogy a mezőkről eltünt a viz, a kiszáradt zsombékos bürük alul üresen maradnak, az egész földréteg a másik fölött.

Akkor e kiszáradt zsombékokat minden felől meggyujtogatták. Tudósitónk, ki még akkor is kis gyermek volt, beszéli, hogy ő is eljárt testvéreivel e tűzeket éleszteni, a mik hónapokig elégtek ott a turfás föld alatt, mig a felszinök beomlott s a libegő zsombékokra állva, úgy hintáztak az izzó zsarátnak fölött. Szinte oda veszett egyszer e veszélyes mulatságban, ha bátyjai meg nem szabadítják.