Part 18

Borzadva, és mély megilletődéssel vettem én is úgy, mint mindnyájan, ez irtóztató halált.

Én Nyárynak a politikában nem ellensége, – mert meggyőződését tiszteltem, – de határozott ellenfele voltam; azon kevesek közé tartoztam, kiknek bátorságuk volt az ő túlnyomó népszerűsége és befolyása daczára ellene a megye termében fellépni, mert azon utat, melyen ő járt, hazámra nézve sem üdvösnek, sem czélra vezetőnek nem találtam.

Nyáry azonban társadalmi tekintetben a hazának oly kitünő fia volt, kihez hasonló kevés van, – olyan ki őt felülmulná – egy sincs.

Magyarország történetét nem fogja megírhatni senki a nélkül, hogy az ő jeles egyéniségének nem egy, de számtalan fényes lapot szenteljen; tartozzék az bármely párthoz, bevallani kénytelen, hogy Nyáry tántoríthatlan becsületességű, nemes keblű hazafi és feddhetlen tiszta jellemű tisztviselő volt. Egyenes lelkű, igazságos biró, soha nem engedett magán érdekeknek, – és Pest megyében a közigazgatási és törvénykezési téren nagy jelentőségű és üdvös működésének egész ideje alatt minden törekvése egyedül oda volt irányozva, hogy az, kit a megye közönsége bizalmával megtisztel, helyét kellően betöltse. Sokat, – igen sokat mondhatnék e részben az 1861. és 1867-iki tisztujítások alkalmából, ha nem tartanék attól, hogy igen hosszura fogna terjedni levelem. Mint kérlelhetlen üldözője minden hanyagság és mulasztásnak, roppant közigazgatási ismeretei mellett nem csak a megyének, de az egész országnak kincse volt. Nem tűrte meg a tisztviselőt, bár ki lett is légyen, kiről csak gyanította, hogy nem egyenes úton jár. Annyira őrizte ő a megyei életnek tisztaságát, hogy tartózkodás nélkül bátran ki merem mondani, miszerint Pestmegye kizárólag neki köszönheti azon kitünő állást, melyet most közigazgatási és törvénykezési tekintetben elfoglal.

Ezeket előre bocsátva, méltán mondhatom, hogy Pest megye sokat, igen sokat veszített Nyáry halála által. Az ő emlékét meg kell örökíteni. Pest megyének kötelessége, – és tudva a ragaszkodást, melylyel iránta Pest megye viseltetett, – meg vagyok győződve, annak tekintetbe vétele nélkül is, csupa kegyeletből iránta, – oly emléket fog állítani, mely meg fog felelni azon nagy érdemeknek, miket e rendkívüli tiszta lelkű hazafi életében magának szerzett, és meg fog felelni azon kiváló tiszteletnek, melyet az elhunyt nyilvános életének egész ideje alatt tapasztalt.

E végből én egy eszmét pendítek meg, melyet veled, – mint Nyáry egyik hű barátjával, és elvrokonával közleni jónak láttam. – Ha helyesled, írd meg, és tedd közzé, – ha nem, vedd úgy, mint legjobb szándékom, és az elhunyt hazafi iránti nagy tiszteletem és barátságom nyilvánítását, – ne szólj róla senkinek.

Én azt indítványozom, vegye meg Pest vármegye aláírás útján begyülendő összegből Nyáry Pál birtokát, kezeltesse azt mindenkor első alispánjának felügyelete alatt akár házilag, akár bérlet útján. Köteles legyen a járási főszolgabiró a tömeget kezelni, és arról nyilvánosan a megye gyülésének számolni. Jövedelméből a birtoknak segélyezze a megye legérdemesebb elhunyt tisztviselőinek szegény özvegyeit és árváit.

Isten veled!

híved

_Bossányi László_.

Ez indítványt helyeslem, s kiviteléhez tehetségem szerint hozzájárulni kész vagyok.

Vajha a sir fölött egymásra és kölcsönös feladatainkra ráismernénk.

Vajha megtalálnók a tanulságot a szomorú végzetből.

Hogy férfinak, kit honszerelme, érdemei, ritka tehetségei az elsők elejére emeltek, el szabad veszni anyagi elpusztulás miatt, mindezen kincsekben oly szegény nemzetünknél.

Hogy ki kell veszni a mai kor uralgó nézetei nyomán az erély híveinek táborából mindannak, a mi jellem, s nem szabad benne vezetőül megmaradni másnak, mint a rossz szenvedélynek.

Hogy a ki független nézeteket, s nem a hatalomnak tetsző tanokat vall, annak csak a visszavonulás, vagy a tönkrejutás között lehet választania.

Ez rossz tudomány s ifjuságunkra nézve rossz iskola.

Hogy Nyáry hullája megütötte a földet, az annak a földnek magának is sokáig fog fájni, s az a föld még azért bennünket visszaüthet.

Adja Isten, hogy rossz próféta legyek.

Talán még van időnk egymásra ismerni.

DEÁK FERENCZ TEMETÉSE ELŐTT.

Egy ember, a ki meghalt és mégis él; kit temetni visznek, s mégis itt marad közöttünk.

Mi volt Deák Ferencz? A bölcseség, a hüség, a szabadelvűség, a honszerelem, Magyarországon. Ezeknek nem lehet meghalni: ezeket nem lehet eltemetni.

Nagy nemzetekből támaszt a korszellem nagy államférfiakat; ő érte kivételt tett. Egy kis nemzetből támasztott nagy államférfit, s reá bizta, hogy világtörténeti befolyást gyakoroljon egy világrész új alakulásába. S nem csodák útján végezte azt vele: egy hosszú élet következetes munkájára bizta a nagy feladatot.

Deák Ferencz három nemzedéknek volt világossága. Nagy államférfiak többnyire le szoktak tűnni kortársaik elmultával, a nemzedékkel együtt, melynek koreszméit képviselték; – ő az egymásra következő nemzedékeknek folyton vezére maradt, s az előhaladó kor csak nagyságát növelte. Ő pedig mindvégig ugyanaz maradt; a bölcseség, hűség, szabadelvűség, honszerelem – Magyarországon.

A nagy hallgatás hosszú évei alatt egyedüli prófétája, orákuluma volt a nemzetnek.

Nem vonult félre: osztozott velünk mindenben, a mi közös volt; óvott, – tanácsolt, – biztatott, – megmutatta a középutat az elkeseredés és elernyedés között; világító tornyunk volt a sötétségben. – Annyira ragaszkodott hazájához, hogy midőn élte alkonyán kórszenvedéseinek enyhítése, élte napjainak szaporítása végett a gyógyászat bölcsei enyhébb éghajlat alá tanácsolák átköltözni, nem hajlott rá; itt akart meghalni a haza ege alatt, mely szenvedéseit megnehezíté, éltét rövidebbre szabta.

Pedig nem kötötte e hazához sem vagyon, sem hivatal, sem család; egyedül a hon tiszta szerelme.

Csak egy szavába került neki, hogy a nemzetet figyelmeztesse egy tartozásának leróvására, melylyel az egy elhunyt nagy férfia családjának adósa maradt, s a nemzet rögtön teljesítette azt; csak egy szavába került a trónt figyelmeztetni oly férfiakra, kik az ország legmagasabb hivatalaira érdemesek, s azok rögtön oda emeltettek. És ő maga megmaradt, – nem szegénynek, mert úgy élt, mint Cincinnatus; de egyszerű polgárnak, s a nemzet tanácsadójának. Családja pedig voltunk mi mindannyian; s ha néha a vitatkozó család összeharagudott egymás között: ő oda jött és kibékített bennünket.

Hányszor oldotta meg keserü harczainkat az ő bölcs és minden oldalra szelidítő felszólalása! Mert azt a roppant nagy hatalmat, melyet eszének, tudományának, népszerűségének, szónoki erejének és jellemének óriási fölényében birt, úgy tudta használni mindig, hogy az által meggyőzve igen, de megverve nem érezte magát soha senki.

Egyetlen egyszer láttam őt a monumentális harag felejthetlen alakjaként felmagasodni. Ez egy országos bizottsági zárt ülésben történt, a midőn Deák a megtámadott szabadelvűség és alkotmányosság védelmére állt fel mindannyiunk (jobb és balközép) nevében, és mondott egy oly villámló beszédet, mely minden hamis bálványt összetört. E beszéd nem került a nyilvánosság elé soha: hirtelen leírt vázlatát, mint becses ereklyét őrzöm holtomig; tanújelét annak, hogy mi volt Deák Ferencz akkor, mikor olajág helyett a lángpallost vette kezébe.

Nem volt «erre» szükség: az olajág lett elültetve, s erdő nőtt belőle azóta.

Deák Ferencz azon ritka győzelmek egyikét aratta, a midőn az ellenfél nem legyőzve, de megnyerve van; nem leverve, de fölemelve, és a békekötésért mindkét fél egyenlő hálával tartozik a kibékítőnek.

Azon ritka esetek egyike az, a midőn egy nagy államférfi nemzetének egyszerre adott királyt és szabadságot.

S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a király és a nemzet egy test, egy lélek lett.

S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a nagy végczélban a nemzet minden pártja egy test, egy lélek lett.

S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a két egyesült birodalom egymással a közös jövendő feladataival szemben szövetkezett.

A két ország közötti anyagi kérdések felzaklatott vitája Deák halálhirére egyszerre elhallgatott.

A szenvedélyek hekatombája áldoztatik föl Deák Ferencz ravatala előtt.

Életében már egyszer áthidalta a szakadást a két egymásra utalt ország között; vajha koporsója még egyszer és végkép betöltené, a mi űr még a kettő közt maradt!

Nincs okunk sírni e koporsó előtt; nem gyászunk, dicsőségünk napja ez!

Deák Ferenczet nincs miért siratni, ő megérte, hogy még életében éveket előlegezett a hallhatatlanságból. S míg egyik nagy kortársa s Magyarországnak egyik legnagyobb fia, a fölötti bánatában, hogy minden, a mit életében alkotott, romba dül, kétségbeeséssel végezte életét: addig Deák Ferencz éveken át láthatá még testi szemeivel, mennyire fogják őt szeretni, ha nem lesz! hogy a mű, melyet alkotott, él és tovább fejlődik; hogy öröksége, a mit családjára, a nemzetre hágy, az önzetlenség, a honszeretet, a bölcs megfontolás, a trón iránti hűség, hogy gyarapodik millió felé szétosztva, hogy a pártfelek hogy tömörülnek egy kibékült egészszé, tudva, hogy nincs már Deák Ferencz, a ki kibékítse őket, ha össze rontanak; hogy még életében láthatá, mint dolgozik az egész nemzet azon a nagy monumentumon, a mit az ő halálának emlékére fog emelni: – a hogy meglepi néha egy atya a gyermekeit, kik titokban kegyeletes emléket készítenek – az ő születésnapjára.

Ő látta azt életében, hogy mennyire szeretni fogják őt halála után! Ez egy része az üdvnek. Megnyugodva halt meg.

Ez nem halál: ez megdicsőülés.

Ez nem temetség: ez apotheozis.

Ez nem elvesztése Deáknak: ez öröklése Deáknak!

Az ifju nemzedék, mely látni fogja a koszorúkkal elfedett koporsót eltűnni sirboltozatába: emlékezni fog rá, hogy Deák Ferencz minden koszorút elvitt magával e földről; de itt hagyta erényeit, s azokkal meg lehet az új koszorúkat szerezni.

Nem leverten: – felmagasztosultan követjük az ő koporsóját.

Kövessük példáját is.

Hon atyái! országok bölcsei! osztozzatok meg az ő örökségén, s tartsátok meg őt sziveitekben; mert ha eltaláltok róla egyszer felejtkezni, ő felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek fölött az ablakot és rátok kiált:

«Le ne romboljátok, a mit én építettem!»

… Építsük tovább Deák Ferencz emlékét: – a boldog és erős Magyarországot.

ALMÁSY PÁL MEGHALT.

1882.

Egyike a magyar nemzet újjászületési küzdelmében részt vett legnagyobb vezéralakoknak.

Hajdan egy egész nép által szeretve, barátaitól bálványozva, egy nemzet reményeinek élére állítva, elleneitől halálra üldözve, a balsorssal óriásként küzdve, kezében a hatalmasok szövetséges kezével, szivében a hazáért mindent újra feláldozó bátorsággal; agyában országalkotó eszmékkel, – és végre elmulva egy csendes kis házban, egyetlen szerető szív esthajnalsugára mellett…

Vajh, ki emlékezik még rá rajtam kívül, a ki még e kis félreeső pesti házban is láttam őt, a hol csak könyveinek élt már és szerető nejének?

Úgy hiszem, nagyon csendes temetése fog lenni.

Pedig hányszor dobta oda az életét arra az oltárra, a melyen nem volt már más, csak hamu, hogy újra lángot szítson rajta! Hányszor lett e nemzetnek megsiratott, visszavárt halottjává, a kinek feltámadásáért milliók imádkoztak! Most már az a kor is el van temetve mélyen. S a ki belőle fenmaradt, lett egy fölöslegessé vált hőse egy feledékenységre ítélt nagy időnek.

Élete fényét, nehéz küzdelmeit, nagy katasztrófáit csak a krónika őrzi, mint adatgyüjteményt; ugyanez a név, mely a siremlék gránitján aranytól ragyog, régen elfakult már azon a végzetterhes okmányon, melyre azt a debreczeni országgyülés elnöke leírta. És mindazok a nagy históriai alakok a későbbi korból, a kiknek az árnyéka az övével egymást keresztezé: koronás fők, bölcsek, hadverők, martyrok: régen maguk is árnyékok már.

De az én borongó lelkemnek jól esik végig járni visszatérő útban ezeken a nagy nyomdokokon, a miket egykori vezérem s örökké jó barátom, nagyratörő pályáján hátrahagyott. A czél más úton lett elérve, de azért az ő czélja is az volt: «Magyarország újra feltámadása.» S hiszem, tudom, hogy ha nem lettek volna, a kik az ő útján törnek előre, a más úton haladók sem jutottak volna el e czélhoz. Ezt a «haza bölcse» maga is kimondta, és mondta akkor, a mikor minden szó a tettek súlyával birt.

És Magyarország meg nem történt történetének is vannak hősei. És vannak hazafiui érdemek, a mikről nem szól a hir, és mégis az ég kapuján zörgetnek.

De egy emlékének megvilágításával tartozom én neki, és tartozik az a hirlap, mely a magyarhoni szabadelvű párt orgánuma.

Volt egy szürke, ködös korszak, a miről sokan csak azt tudják már, a mit nem tudnak: ebben a tespedő időben alkotta meg Almásy Pál a magyarországi szabadelvű párt számára a hirlapot, több elvtársával együtt, a kik közül, a kik még élnek, tudom, hogy ott lesznek a koporsója körül: hívei maradtak úgy neki, mint az elvnek. Előttem az első aláírási ív, mely a szabadelvű irány számára alapítandó lapot megteremteni felhívja a honfiakat: Almásy Pál neve van legelől. Egy évig a «Magyar Sajtó» volt ez a közlöny. Akkor még nagyobb áldozatokkal ugyanazok a hazafiak az ő vezetése mellett megalapították a «Hon»-t, mely aztán a szabadelvű pártnak húsz esztendőn keresztül maradt közlönye, s melynek örököse lett a «Nemzet», mind elvekben, mind közönségben.

Még abban az évben másodszor is fogságra került Almásy Pál és több elvtársai. Az a czél, a mit oda fenn említék: ez volt az ok. Ismét oda volt dobva, nagy vagyon, szabadság, élet. A kortársak léhasága sulyosbítá helyzetét. Isten csodája s az uralkodó bocsánat kész szive mentették meg csupán a legszomorúbb fátumtól, melybe egy barátjának terhelő nyilatkozásai sodorták.

Azontúl csendes ember lett belőle. Híve maradt mindig a szabadelvűségnek, s barátja az ahhoz ragaszkodó pártnak és kormánynak, de egészen visszavonult a világtól.

Hajdankori emlékei, büszke vágyakodásai, magas családi összeköttetései mind nem voltak képesek őt előszólítani asketai magányából.

Ott lakott éveken át a Bajza-utczai kioszkszerű házban, hol remeteségét egyedül kedves neje (Almásy Sándor képviselő testvére) osztá meg vele híven. Se magánosokat, se társas köröket nem látogatott meg soha. Valahányszor összetalálkoztam vele, oly jól esett szavaiból megértenem, hogy az önként eltemetkezett nagy óriásból nem lett világ és hongyűlölő, mint annyi másból, nem tekinté magát detronált félistennek: de egész hazafinak, ki emberhelyét betölti.

Most már betölti azt az áldott nyugodalom helyét, melyet nálánál e hazától senki jobban meg nem érdemelt.

Ha minden ember, a kivel valaha jót tett, ha minden hazafi, a ki hazájának megtartásában köszönettel tartozik neki, egy hantot fog hajítani koporsójára, akkor Almásy Pál sírja helyén hunhalom emelkedik.

A hazaszeretet örök lángja égjen e sír fölött, melyben a legnemesebb hazafi hamvai nyugszanak.

Egy oszloppal ismét kevesebb!

BERNÁT GÁSPÁR.

Ő is megtért a szomoru emberek közé.

Tréfáit olyan komoly tekintettel adta, mintha igazak volnának; s meghalt úgy, mintha az csak tréfa volna.

Öregnek nem ismerte őt senki, csak megőszült ifjúnak. Koporsójáról azt olvassuk, hogy 67 évig tartott fiatalsága.

Mit élt át? mit szenvedett ez idő alatt? arról panaszkodni nem hallotta őt senki. Mikor a szerencsefiak, a nagy urak, az ifjak szája tele volt panaszszal: ő csak dicsekedett. Élő irónia volt járása, kelése a nem számára teremtett világban, a nem hozzá tartozó nemzedék között.

Senki sem várt tőle egyebet, mint élczet; nem is adott volna mást, ha vártak volna is tőle. Ez volt jellemrajza, társadalmi összeköttetése, életének varázstitka. Élczekkel védte magát a bajok ellen, élczekkel fizetett.

Szerette őt mindenki; de nem gondoskodott róla. Végső éveiben, midőn már érzékeinek elvesztése félig elzárta körüle az élő világot, olyannak tekinték őt, mint egy élő bebalzsamozott mumiát, ki a régi egyiptomi táblabiróvilág emlékeiről a hieroglyphokat leolvasni feljár. Mivel él a mumia? Azt nem kérdezték. Hiszen be van már balzsamozva írói hírnévvel.

Az a genre az irodalomban, melyet ő képviselt, vele járt a bebalzsamozott táblabiró korral. Hihetetlen túlzott maga a tárgy is.

A korszak korábban múlt ki, mint írója, kinek nem adatott meg a tehetség átalakulni más kor eszméihez. Most együtt pihennek.

Utolsó szava is jellemző élcz volt. Összes adósságait a lipótvárosi bazilika fölépítésére hagyományozta.

Az az alak tűnt el benne, a kit az országban legtöbben ismertek, s a kinek ismerői közt egy sem volt, a ki nem szerette, a ki nem becsülte volna.

Legyen béke porain. Halálának híre sok megérdemlett könyet fog fakasztani, de még e könyeken is keresztül ragyog a mosoly, s az koporsóját is elkiséri a sírig, s a temetőkapuig a gyászkiséret a megholt élczeit, adomáit adja szájról-szájra, könyeit törülve.

Hisz ez a legszebb temetés!

SZIGLIGETI.

1875.

A ki már tudja, hogy mi a magyar nemzeti szinház, az tudni fogja, hogy kicsoda Szigligeti?

A kik még többet is akarnak felőle tudni, azok olvassák meg e rövid életrajzot.

Szigligeti Ede atyját Szathmáry Józsefnek, anyját Szepi Katalinnak hítták; ő maga Szathmáry József nevet viselt mint gyermek, és később, mint szorgalmas tanuló.

Szülői mérnöki pályára nevelték, Nagyváradon és Temesvárott taníttatva, s tanulmányai befejezése végett felküldték Pestre.

A művészet jó szelleme azonban azt súgá az ifjúnak: «hagyd el e pályát, van egy másik fölméretlen ország, a mit neked kell tagosítanod, más épületeket kell neked fölépítened, más pusztaságot lakhatóvá tenned, mint azt, a melyre készülsz.»

Az ifjú megérté jó szelleme sugallatát, és lett szinész.

Azonban a családi tisztes nevet kétséges koczkára tenni nem volt szabad; így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Ede.

Később azután e név hírt és becsülést gyüjtött maga körül, s büszkesége marad annak, a ki azt nem örökölte, hanem önmagát tette családja első ősévé.

Mint szinműírót minden évben új meg új koszorúkkal láttuk őt megjelenni, s azok közül bizonyosan több megmaradt örök zöldnek, mint a hány elhervadt.

Legelső művei voltak: A megjátszott cselek, dráma, és Dienes, szomorújáték; ezek még Budán kerültek színre. Következett Vazul, Gyászvitézek, Pókaiak, Aba, Romilda, Miczbán, Czilley, Rózsa, Ál Endre, Troubadour, Korona és kard, Nagyidai czigányok, Kinizsi, Szökött katona, Gerő, Két pisztoly, Zsidó, Gritti, Rab, Vándor szinészek, Szekrény rejtelme, Zách unokái, Pasquil, Csikós, Mátyás fia, Szinésznő, Renegát, Istenítélet, Rákóczy, Liliomfi, Fidibus, Házassági három parancs, Vid, Egri nő, Aggteleki barlang, Nagy apó, Andronik, IV. István, III. Béla, Arczkép, Tündér Ilona, Lári Fári, Czigány, Castor és Pollux, Csokonai, Diocletián, Pünkösdi királyné, Dalos Pista, Pál fordulása, Veszedelmes jó barát, Nevelő kerestetik, Világ ura, 10,000 forint, A mama, Béldi Pál,… (folytattatik.)

Összesen hatvanegy színművet írt! (Azóta százat.)

Azok közül öten: Rózsa, Vándor szinészek, Zách unokái, Mama és Béldi Pál száz aranyos jutalomérti versenyben diadalmaskodtak; kettő: Kinizsi és Gerő másodjutalmat nyert; legnagyobb rész nagy hatással tartotta fenn magát; és csak három esett el a deszkák csatamezején: Frangepán Erzsébet, Rontó Pál és a Debreczeni ripők; ellenben százszoros diadalt aratott a Szökött katona, (melynek felemlítésénél kegyelmes akarok lenni, s nem vetem szemükre a birálóknak, a mit e mű ellen vétettek) és későbbi népszínművei; drámái közül a Pókaiak, Miczbán, Rózsa v. j., Gritti, Zách unokái, Mátyás fia, Rákóczy, Vid, Andronik, Diocletián, Világ ura stb. stb.[4]

Micsoda hatással voltak Szigligeti színművei a közönségre, arról sokat lehetne beszélni; népszínművei egy egész új irodalmi ágat honosítottak meg, mely tisztán a nemzeté, s azért is hat annyira a nemzeti lelkületre vissza.

Legelső három népszínművének körutazása az országban valódi diadaljárat volt. Emlékezem a várakozásteljes estékre, miket mint ifjoncz diák átéltem a Szökött katona előadása előtt, s előadása után a közönség elragadtatására, és saját levertségemre, hogy miért nem tudok én ilyet írni? Akkori irígységem Szigligeti tehetségeire legbiztosabb alapja annak a becsülésnek, a mit most érzek iránta; az évek és a közellét nem tették őt előttem kisebbé.

Mindenki tapasztalhatá, micsoda befolyást gyakorolt Szigligeti munkássága nemcsak irodalmunkra, de még többre is, mint az irodalom.

Népszínművei leszoríták a hajdani velőtlen bohózatokat, a siralmas rémdrámákat, s eleven erőteljes irányt, élethűséget, igazságot, tiszta morált és emberszeretetet hirdettek a színpad deszkáiról; népdalaink felhatottak általok a szalonokba s a komptoirokba, főurak és kereskedők eddigelé magyar hangok előtt zárva tartott szobáiba; később utat nyitottak művészi és irodalmi érdekeinknek is, s jelenben egy olyan tőkéjét képezik a színháznak, melynek morális és anyagi kamatjai igen nagy helyet foglalhatnak a számadásokban.

Drámái sok szerencsével sajátíták el a históriai elemet, tiszta, szép, szabatos nyelven, megható költészettel, s nagy színi ismerettel vannak írva, s tanuskodnak a költőnek e téren tett sokoldalu tanulmányairól.

Szigligeti költői munkásságán kívül, mint a szinház titkárja oly fontos helyet tölt be, hova ügyszeretet, pártatlanság, sokoldalu ismeret, s hazafiui becsületes jellem múlhatlan kellékek, s jól esik tudnunk, hogy ezek Szigligetiben egyesülve vannak.

Mint hivatalnok egyenes lelkű, a közügyért buzgó, mint férfi szilárd, elhatározott jellemű; jó férj, jó apa, jó barát.

Szeretném azt kivánni neki, hogy éljen annyi esztendőt, a hány színművet ír, de miután minden esztendőben kettőt, hármat is ír, kivánságom képtelenség volna; e helyett azt óhajtom, hogy éljen oly sokáig, a míg színművészetünkben és irodalmunkban munkásságának gyümölcsei kedvesek leendnek; – akkor pedig ugyan megvénülhet.

KAKAS MÁRTON ARCZKÉPCSARNOKA.

(1865)

FALK MIKSA.

Van szerencsénk ezennel tisztelt barátunkat, a közszeretettől ápolt (F k)-t bemutathatni nagy érdemű olvasó közönségünknek.

Ime ez azon két betű, melyről az a mondás van a Pesti Napló olvasói szélesen elterjedt körében, hogy ha e két betű nem találtatik a Pesti Naplóban, a lapnak fele része hiányzik: mely állítást ugyan mi, részint az illető nagytekintélyű hirlap sokérdemű többi munkatársai iránt való méltányos elismerésből, részint pártfegyelemből, így pure et simple alá nem írhatunk: de mint historikumot, mint repülő mondatot, konstatálni kötelességünknek tartottuk. Tehát ime itt van ama két betű, ki mint az irásban mondatik: «én vagyok az alpha és az omega!» szinte elmondhatja nyomtatásban: én vagyok az «F» és a «k», s mindenki érteni fogja ennek jelentőségét.

Valóban alig tudjuk magunkban elhatározni, mit bámuljunk tisztelt barátunkban inkább? azt a messze elágazó összeköttetést-e, mely őt Európa minden udvaraival folytonos érintkezésben lehetni képesíti, vagy azon művészi adományt, mely szerint a százszor összerakott tárgyakat százegyedszer ismét úgy össze tudja állítani, hogy azt mindenki újnak veszi.

Mikor más újságíró kétségbe van esve a fölött, hogy semmi sem történik a világban, (F k) teremtőlélekkel nyúl a semmibe, s alkot belőle világtörténetet, s e téren oly szerencsével egyesíti magában a historikust a költővel, hogy méltán nevezhetjük őt a «jövő históriai regényírójának».

Nincs tárgy elég csekély, melyből ő nagyot ne tudna alkotni: egy görögországi miniszter krizis, egy bonvivant angol miniszter toasztja, egy kúzai státuscsíny, sőt még egy bundestagi határozat is elég anyag kezében, hogy abból bámulatos művet tudjon alkotni. Ő semmi darabkát a világtörténetből nem hagy használatlanúl elveszni, ő minden rongyot felemel, és abból mind papiros lesz.

S ez csak oly sokoldalú képzettség mellett kivihető, melyet tisztelt barátunknál megszokni tanultunk.