Part 17

Oh, de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes, nyugalmas lakában, s mondogatni évről-évre: visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra kezdődik még!

… Pedig a nagy nehéz követ rátették már a sírboltjára, s felírtáka nagy kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: «Vörösmarty meghalt.»

Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.

A míg e hazában nemes szivek lesznek, míg a nemes szivek igazán szeretnek; a míg a magyar nép magyarúl beszélend, míg a magyar költők hazáról dalolnak, a míg az Istennek kedve telik az ő magyar népében: addig élni fog ő, s szívből-szívbe átadja őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatatlan dalnokát.

Mert nincs olyan balzsam, mely úgy ellenállana a rombolás kezének, mint a nép szerelme; mert nincs olyan emlék, mely úgy megharczolna az idők dühével, mint a szózat, mely a költő ajkáról jött…

TELEKI LÁSZLÓ MEGHALT.

A képviselőház elhíresztelt első «felirat-határozat» indítványi ülése május 8-ikára volt kitűzve.

Baljóslatú nap! Széchenyi halálnapjának 13-ik havifordulója.

Nekünk azonban annyi gyásznapunk van, hogy a végzetes napokban nem lehet válogatnunk. Az ülés, melynek fénypontját Deák Ferencz korszakot alkotó nyilatkozványa képezendé, tíz órára volt kitűzve, s daczára annak, hogy a múzeum udvarára sem lehetett jegy nélkül bejutni, a karzatok már kilencz órakor túltömve voltak a pesti közönség szinével, s a vidékről e napra fölsereglett ünnepélyes alakokkal. A hírlapírók karzatai is telve, s a tanácskozási terem szárnyai a felső-tábla tagjai által elfoglalva.

Azt is mindenki tudta már, hogy a remek beszédre, mit Deák Ferencz tart, Teleki László fog viszonzást mondani, s a viszonzásból tudandja meg az egész világ, hogy a magyar nemzetben a hazaszeretet, az alkotmány tisztelete és a bátor jogvédelem kérdésében csak egy vélemény van.

Sarkpontja leendett e nap a történetnek!

Kilencz óra után a már gyülekező képviselők, négyszem közt sugdosva, egy titkot kezdtek egymásnak elmondani; de a mi annyira borzasztó, annyira hihetetlen, annyira leverő volt, hogy mindegyik azt felelte rá: «ah nem igaz ez, ne is híreszteljük.»

A rémhír azonban egyre terjedt, mindig csüggedtebb arczok jöttek be az ajtón, az újon érkezőket csoportok fogták körül; elszörnyedés az arczokon, sietséges járás-kelés idelenn, fenn a női karzatokon, hol a rémület okát nem tudhatták, zilált aggodalom, nyugtalan kérdezősködések, a mikre utóbb egy halk felelet hangzott:

«Teleki László agyonlőve!»

Utána azonban rögtön: «e hír nem bizonyos, nem lehet elhinni.»

Néhány percz múlva érkezett az elnök.

A ki arczára tekintett, az már bizonyos lehetett a baleset felől. Soha ily sápadtnak nem látta senki ez arczot. Vele jött Nyáry, s szemei tele könynyel. Sok nagy veszély órájában láttam ezt a vasembert, de azt a könyet nem láttam még szemében soha.

Olyan néma csend lett, mint egy igazi sírboltban.

E csend alatt az elnököt nézte mindenki, a mint lecsüggesztett fővel járt sokáig fel s alá emelvénye egy ölnyi terén, mintha a mindig kész szónok eszméit nem tudná rendbeszedni most. Végre megszólalt; szerencsétlennek mondá magát, hogy ismét gyászhírt kell jelentenie: az a kit szerettünk, a kit tisztelénk, a kire vártunk: – Teleki László meghalálozott. – Az elszörnyedés rémhangja zúgott fel a teremben. A karzatok csak sokára csendesültek el.

A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyászórában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, nem állhatták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mint testvért vesztett testvér, és azt szívszakadás volt látni.

A ki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt, az ne szégyelje könyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.

Ez még a mi gyászhírekhez szoktatott szíveinknek is nehéz.

Nem ma, csak hetek, csak hónapok múlva fogunk arról beszélhetni, milyen gyászóra volt ez május 8-dikának reggelén. A ki megérte, soha el nem felejti ezt.

Sokat lehet erről gondolni, beszélni keveset.

Mutatja a közgyászt a lengő fekete lobogókon kívül, mikkel minden utcza telve, a nép arcza, melyről minden mosoly letörülve látszik, úgy hogy midőn egy vidám arczczal találkozunk az utczán, megbotránkozunk benne, s azt mondjuk: jövevény ez, a ki még nem tudja, mi történt?

Sehol mulatság, zeneszó, játék; a színházak zárva, világítatlan, a kávéházakban a tekeasztalok letakarva; az utczák tömve csendes, szomorú néppel.

Délután képviselői tanácskozmány volt, ott megtudók, hogy az üdvezült már régen készült e szomorú útra; tegnap sorba járta ismerőseit, s többektől elbúcsúzott; némelyiknek csak azt mondá: útra megy, másnak azt hogy «örökre». Egy képviselőtársa leányához így szólt: «Nézze meg jól, milyen volt Teleki László, mert nem látja többet». – Azt mondják, hogy nagyon sokat szenvedett. Legnagyobb terhe volt életének egy «adott szó», mely ellen szíve küzdött, de melyet becsülete megőrizni parancsolt. Asztalán volt még beszédének vázlata, melyet az nap kellett tartania a képviselőházban.

Író-asztala és ágya között találták a földön hanyatt fekve, jobb kezének hüvelykujja derékszíjjába akasztva, balkeze átlőtt szívére nyomva, a kilőtt pisztoly lábainál, a másik pisztoly asztalán töltetlenűl, a félig ürített theacsésze mellett. Az egész háznál senki sem hallotta a lövés hangját.

Azt mondják, hogy balkézzel lőtte meg magát.

Miért épen ma? miért a legnehezebb napok kezdetén?

Ki hatolhat a holt szivek titkaiba?

A tanácskozmány elhatározá, hogy azt a helyet a képviselők padján, a melyen Teleki László ült, az országgyülés tartása alatt üresen fogja hagyni.

De mi annál inkább fogjuk őt ott ülve látni, s honszeretettől ragyogó orczáját az üres széken is föl fogjuk keresni, s nehéz pillanatokban dicső szellemének, a ki ott köztünk ül, tanácsát kikérjük!

Áldásunk te rajtad! – áldásod mi rajtunk!

BATTHYÁNY TEMETÉSE NAPJÁN.

1870. június 9-én.

A honfi kegyelet ma adja meg Batthyány Lajos hamvainak az ünnepélyes végtisztességtételt.

És ezzel egyúttal Batthyány politikájának az elismerést.

Ha éreznek még szellemek földi fájdalmakat, úgy nem az lehetett e kínok legsúlyosabbika a dicsőült szellemére nézve, hogy földi porai egy ismeretlen három betűs kő alatt elrejtve feküsznek: hanem az, hogy hazája iránti nagy szolgálatát még a nemzet sem állítá arra a magaslatra, a melyet megérdemelt.

Huszonkét év kellett hozzá, hogy Batthyányt előkeresse a föld alúl a nemzet, és ráírja koporsójára: «Magyarország első miniszterelnöke».

Ennek a szónak «első» két jelentése van.

Értse meg azt a kormány! Megértette a nemzet.

A nemzet megértette, Budapest tömve van e napon az ország minden vidékeinek küldötteivel.

A pompa nagyszerű lesz.

De az érzelem, mely e pompa alatt rejlik, még nagyobb.

E nyilatkozványnyal adósa volt az ország Batthyány politikájának.

Ma elismerte adósságát.

Mert úgy váltunk meg tőle, mint a nemzet elbocsátott szolgájától, ki miután letette a vezéri rangot, mint közkatona szolgálta hazáját, a szónak minden értelmében, s hűségét martyr-halállal pecsételte meg.

Itt találkozunk most a ravatal mögött azon idők heves fejű szóvivői, kik Batthyány politikáját rostáltuk akkor, a radikál lapok emlékezetes írói: «Te» is, «Ő» is, és – hadd üssem meg mellemet – «én» is. És kalaplevéve megyünk a koporsó után ugyanazon az utczán végig, a melyen huszonegy év előtt az utczai tüntetést láttuk Batthyány politikája ellen. És Isten látja lelkünket, hogy szívünkből jön a mostani nyilatkozat, mint szívünkből jött az akkori. És hálát adhatunk érte Istennek, hogy így van; hogy odajutottunk, miszerint mindenki átlássa hazánkban, hogy országunkat csak egy becsületes béke, s szabadelvű, bátor és erélyes előrehaladás politikája tarthatja fenn.

Végtelen nép vonul a koporsó után s kiséri őt a temetőhöz.

Oh magyar nemzet! ha még egyszer valaha egy Batthyányi Lajosod lesz: vezérférfi, ki hazája dicső nagyságáért, állami önállóságáért mindenét fel tudja áldozni, a mi kedves: napjai nyugalmát, a hatalom kegyeit, a hízelgők tapsait, még a nyugodalmas meghalás biztos reményét sem tartva meg magának: – addig kövesd őt, mikor még a nemzeti színű zászlót viszi előtted; ne akkor, mikor már a fekete zászlót viszik előtte; kisérd annak világló szellemét, ne koporsóját. Mert e koporsóban nem Batthyány Lajos fekszik egyedül. A hazának húsz halott esztendeje van oda mellé leszegezve.

Isten adjon a hamvaknak csendes nyugodalmat; de szellemének feltámadást: – nem a napok végén – de inkább ma, mint holnap.

NYÁRY PÁL HALÁLAKOR.

(1871. április 21-én.)

Nyáry Pál meghalt. Meghalt mint öngyilkos. Anyagi bajok miatt.

Minden lélektani tanulmányom semmivé lenni érzem e tény előtt.

Én ismertem, én bámultam, én szerettem Nyáryt kora ifjuságomtól kezdve.

Mint Nyáry, rokonom; mint férfi, elvbarátom; mint politikus, vezetőm; mint jellem, ideálom volt. Erre a csapásra nem voltam tőle készen.

Ismertem őt, mint birót, megvesztegethetlennek, kinek a maga helyzetében csak szemet kellett volna hunynia, mint teszik számtalan mások, a kik előtt fedetlen fővel jár a közvélemény, hogy vagyonát megtízszerezze; büszkén utasított el magától minden nem hivott szerencsét.

Ismertem őt, mint államférfit, ki millióit kezelte az államvagyonnak, s diadalból és hajótörésből puszta kézzel, tiszta szívvel került elő.

Ismertem őt, mint martyrját a nemzet és világszabadságnak, ki hideg vérrel veté oda vagyonát, szabadságát, életét a diadalmas absolutizmusnak, s hosszú évek során át türelmesen, férfiasan viselé a börtön és inség minden kínzásait.

Ismertem őt, mint magán embert, ki nevetve fogadta a sors csapásait, ki oszlopa volt a csüggedőknek, ki tudott nélkülözni mindent, kinek nem volt semmi mulatsága, egyedül a szellemdús társalgás; ki nem keresett semmi gyönyört, egyedül a tudományt; ki daczol a sorssal, kiről azt irám egykor: «ime egy férfi, a kit kiválasztott a balsors, hogy kipróbálja rajta minden erejét.»

És ennek kellett, és így kellett összetörnie!

A 49-iki gyásznapok alatt sokat beszéltünk együtt a meghalásról; akkor azt mondta Nyáry: «hidd el, minden ember addig él, a meddig szüksége van rá a sorsnak!»

Tehát az olyan emberekre, mint Nyáry, nincs többé szüksége a sorsnak?

Olyan adminisztrativ tehetség, oly helytálló ész a legválságosabb időkben, oly nyugodt vezetői áttekintés, mint az övé volt, ritkaság hazánkban. Ismereteinek minden oldalú gazdagságában oly hatalmas állása volt a politikai életben, mint egy hirhedett gyógytanárnak, ki nem csak elég ismerettel bír, de minden változékony esetre a segélyt is fel tudja találni rögtön; vas szorgalma, lángoló buzgósága a közügyekben példabeszéddé vált; államférfiúi magas állását még azok is tisztelék, kik vele szemközt álltak.

És ő mindezt a sok kincset összetépte önkezeivel s a sors lábaihoz veté.

Bírálni e lesújtó tettet nincsen erőm; vigaszt mondani nincsen szavam; csak a veszteség nagyságát, súlyát tudom érezni. Erről sem beszélek sokat; mindenki érzi azt velem együtt, érzi az egész haza.

Isten adjon gyógyszert e fájdalom ellen mi szegény hazánknak.

NYÁRY PÁL EMLÉKE.

A kábító csapás után, mit rémhalála okozott, idő kell hozzá, hogy eszméimet rendbe tudjam szedni, s írni és szólni képes legyek róla. Az élő kolossz helyett sok ideig az összezúzott hulla áll előttem, a monumentális alak helyett, ki nagy eszmék, országos művek egész épületét tartá vállain, azt az alakot látom, ki ott csügg két kezével a légben, s ez minden emlékemet véres kézzel törli le.

… Nyáry Pállal legelőször Pestváros tanácstermének zöldasztalán találkoztam. Valóban az asztal fölött: forradalom volt. A ki szavának kihallgatást akart szerezni, az asztalra állt fel. Ő nagy ember volt, én csekély; egy nagy koreszme összehozott bennünket ugyanazon emelvényre: a népszabadság, a jogegyenlőség eszméje. Ő veterán vezére, én újoncz közkatonája voltam ez eszmének.

Egy olyan korszak elején álltunk, mely hasonlított a mostani franczia mozgalomhoz; nekünk is volt Pestünk és Pozsonyunk: Páris és Versailles.

Budavára a néptömeg kezében, a fegyvertár elfoglalva, az utczákon húszezernyi lelkesült férfi: ki tudja, mi lehetett volna abból, ha nem Nyáry Pál áll a mozgalom élére?

Nyáry Pál a szabadelvűség minden érvényét egyesíté magában, a szabadelvűség árnyoldala nélkül, mely a túlzott becsvágy.

Tisztelte a népakarat nyilatkozványait; elősegítette, vezérelte azokat, ha helyes irányban indultak meg; s ha helytelen irányt vettek, akkor is élükre állt, azért, hogy azokat az igaz útra vezesse; s ha megvolt a siker, engedte a diadal koszorúit másnak.

Azon a zöld-asztalon állva, ismertük meg egymást. Én a néphez, a fiatalsághoz szólva, azt mondám, hogy «ha kell, megtudok halni a hazáért, de a hazáért gyilkolni nem tudok»; Nyáry sokszor mondá, hogy e szavamért szeretett meg, és azután sem tértek el meggyőződéseink soha.

A pesti forradalom végződött a Pozsonyból lejövő magyar kormány örömteljes fogadtatásával, s a nemzet új korszaka törvényes alakjában lett fölszentelve. Nyáry folytatta működését a síma földön, lelépve a piedestálról.

Ő, az ellenzék akkori vezére, mondá ki a «megadjuk» szót, a kormány fölhivására, mely a haza védelmét követelte tőlünk.

És a midőn a nagy küzdelem megkezdésekor az első magyar kormány visszalépett, midőn kilencz oldalról betört ellenség közeledett hazánk szivéhez: ő volt itt, Nyáry, ki a reménytelen védelem eszközeit egyesíté, s a szeptemberi nehéz napokban csaknem egyedül szervezte a már öszzeomlott művet; a ki nappallá tette az éjt, hogy táborainkat ellássa, csataképesekké tegye; a kihez csak leizentek a hadvezetők, hogy ennyi üteg ágyút, ennyi új zászlóaljat küldjön utánuk, de élelmükről és ruhájukról is gondoskodjék; kihez minden megye küldözé utasításért nyargonczait, s ki mindennek megfelelt nyugodtan és zavartalanul.

Midőn a moóri csatavesztés után veszve látszott lenni minden, s a győztes ellenvezér föltétlen megadást parancsolt Magyarországnak, Nyáry mondá: hogy «semmi szó föltétlen megadásról.» S azon óriási munkának, mely a középpontnak Pestről Debreczenbe áttétele volt, végrehajtásában ő volt a legfőbb tényező.

A csodák között, miket egy hadjárat fölmutat, a legelső helyen áll az, ha egy újan teremtett hadsereg minden felszerelésében csataképesen tud kiállni a síkra. E műben Nyárynak az oroszlán rész jutott. Ha névszerint nem is, de tényleg ő volt a honvédelmi bizottmányban a belügyminiszter.

A számok a legjobb panegyristák. E kormány alatt egy évig tartó hadjárat, mely kétszázezer harczost foglalkoztatott egy részről, s két császári hadsereg ellen küzdött: épen annyiba került, mint egy hónapi hadjárat az osztrák kormány alatt.

Az igaz, hogy két miniszter lakott egy szobában, Nyáry és Patay; s a hadjárat végén Nyárynak nem volt nagyobb összege, mint utolsó havi díja.

És a míg egyik kezével készíté az erélyes harczot, másikkal előkészíté az okos békét.

«Nem küzd a magyar nemzet egyébért, mint törvényes alkotmányáért, s a mint azt kivívta, megszünik áldozni a nemzet vérével.»

Ez volt a jelszó, melyet Nyáry ez időben zászlójára tűzött, s mely sok jó férfit körüle egyesített. E jelmondatnak adott kifejezést azon hírlap, melyet én akkor szerkesztettem.

Bátorság kellett ezt kimondani fölfelé úgy, mint lefelé. Fölfelé a hatalomnak, mely vérpaddal és irtó háborúval jött ellenünk; s lefelé a feltámadt népszenvedélynek, mely kiontott véreért boszút követelt.

Sokan voltak, a kik e politikai bátorsággal bírtak; de nem elegen.

Április 13-án az előleges értekezleten megkisérté Nyáry minden erejét egy remek szónoklatban, mely álláspontját igazolta, s a nemzetre várakozó veszélyeket föltárta. Miután nézete többségre nem jutott, arra kérte elvbarátait és mindnyájunkat, hogy ha elveink nem győzhetnek a parlamentben, némuljunk el a népakarat előtt; ne szóljunk, hogy szakadást ne idézzünk elő a nemzetben, midőn annak egész erejére van szüksége.

És úgy lett.

Lapjaink «legyen meg» szóval fogadták a végzetes határozatot; elvbarátunk, a ház elnöke, Almásy Pál, aláirta annak a nevét, Szacsvayval együtt, ki szinte elvtársunk volt. Nyáry és a többiek hallgattak, és tettük ezt mindnyájan, azzal a tudattal, hogy el kell ugyan vesznünk, de hát veszszünk el együtt és becsülettel.

És ekkor Nyáry, a miniszter, visszalépett és visszament újra «Pestmegyei alispánnak.»

Nem volt már bizalma az ügyhöz, de szolgálta azt híven. Már juniusban így szólt hozzám: «Lengyelország halott szagát érzem.»

Egy fiatal barátunkat, Sz. Mórt, akkor nevezték ki a «vésztörvényszék jegyzőjének.» Nyáry megtudta azt, szerette az ifjút, (egyike volt a márcziusi fiúknak, kik együtt álltak vele ama zöldasztalon), odahívta őt magához, s tudatta vele, hogy a belügyminiszteriumnál eszközölt ki számára titkári állomást; ne fogadja el azt a másik kinevezést. E gyöngéd, előrelátó gondoskodás nélkül az a mi fiatal barátunk a holt emberek közé tartoznék.

A végpusztulás napjaiban ismét együtt jártam vele.

Mikor a kétségbeesés végküzdelme eljött, én is vállamra vetettem a puskát s indultam Pestről, a merre tábort találok. Nyáry útban talált; kérdezte tőlem: «hová öcsém?» Én keserűen feleltem neki: «megyek meghalni a hazáért.» – «Hát abban a tarisznyában mi van?» – «Egy kis sonka.» – «Hát abban a kulacsban?» – «Egy kis bor.» – «De már azt előbb együk és igyuk meg a hazáért, s aztán menjünk meghalni.» S azzal fölvett a kocsijára s aztán el sem eresztett többet, a míg Aradon egy örökké emlékezetes éjszakán tudtomra nem adá, hogy vége van mindennek; a temesvári csata elveszett, mielőtt Görgey csatlakozhatott volna a déli hadsereggel.

E napokban láttam őt legnagyobbnak; hideg nyugalma, mely gyakran szarkasztikus élczekben tört ki, egy perczre el nem hagyta. Végtelenül lenézett mindenkit, a ki meg volt ijedve; és azért mégis engemet, ki el voltam határozva együtt veszni el vele, a menekülésre bíztatott.

Huszonnégy éves voltam akkor és új házas.

Ő ott maradt Világoson bevárni a veszélyt, ámbár Görgey előre megmondta neki, hogy semmi védelemre nem lehet számítani senkinek.

Tudjuk, hogy az osztrák kormány hogy használta fel a kezébe adott sikert, mely nem volt győzelem. A bolondok és a vérszomjazók, Ausztria akkori vezető miniszterei, kiknek a túlvilágon se bocsásson meg Isten! úgy bántak a lábukhoz fektetett országgal, hogy az akkor égre dobott kő most mint egy Alpes függ mindkettőnk feje fölött, és közös eltemetéssel fenyeget győztest és legyőzöttet.

Még ez őrjöngőkre is volt hatása Nyárynak. Védbeszéde előtt, mely védelme volt a magyar politikának, s megtámadása az osztrák kormányrendszernek, még a hadbírák is megrendültek, s a bitófa elszalasztá benne áldozatát, hogy a börtön vegye át azt tőle.

Ez időben történt Nyáryval az, a mi élte végzetes fordulatát képezé.

Pár hóra szabadon bocsáttatott, de bizonyos volt felőle, hogy el lesz ítélve hosszú fogságra és vagyonai elvesztésére.

Akkor jól rendezett úri kényelmes birtokviszonyok között élt.

Közel álló barátai azt tanácsolák, hogy nyúljon azon segédeszközhöz, melylyel a kegyetlen hatalom ellenében oly sokan éltek, hogy konfiskáczió alá jutandó vagyonára egy költött kötelezvényt kebleztessen be, a mi által annak egy részét harmadik kéz által megmentse. Hisz ez rendes dolog volt. Az elkobzó hatalom az isteni és emberi törvények ellenére fosztá meg vagyonától a hazáért küzdöttet; annak ellenében minden védelem igazolt és jogos volt.

De Nyáry még sem akart arra ráállani.

«Nem! Én nekem, ki az igazságért küzdöttem mindig, még az ellenében sem szabad igaztalannak lennem, a ki jogtalanul kirabol.»

Vajha ez érzetének hajolt volna meg; ne barátai rábeszélésének.

Hogy konfiskált vagyonának töredékét megmentse, egy kedves barátnéjának, kit mindenki tisztelettel említ, s ki iránti gyöngéd viszonya minden magas lélek előtt igazolva van: Sch-nének egy kötelezvényt adott át husz ezer forintról. Ugyanazon nemes hölgy fogadta ki jószágát albérletbe és gazdálkodott Nyáry javára szorgalommal, takarékossággal; és gondoskodott Nyáryról börtönében.

Nyáry ott is vigasztalása volt fogolytársainak. Férfi kedélye soha el nem hagyta. Ott megtanult angolul, élt a tudományoknak. Készített remek faragványokat, miknek minta-darabjai most is főrangú hölgyeink asztalait ékítik; és nem kért kegyelmet, és nem engedte, hogy más kérjen azt számára – soha.

Mikor a fogság utolsó évét tölté, hirtelen ideglázt kap Sch-né: önkívületbe esik s meghal, a nélkül, hogy Nyáry végzetes kötelezvényét megsemmisítené.

Volt pedig Sch-nének két közel rokona: nem akarom őket jelezni; Isten bocsásson meg nekik, ha még élnek! Azok rögtön birtokába helyezék magukat a megholt hagyatékának, s mire Nyáry a börtönből hazakerült, annyira elpusztítottak gazdaságában mindent, hogy miután a kastélyban egy nyoszolya sem maradt, a két tékozló székekre fektetett ablakredőnyökön hált maga is. De annyival inkább megtartották Nyáry költött kötelezvényét, mit Sch-nének adott.

És ez lett alapja mostani bukásának.

Most már értheti mindenki, hogy juthatott tönkre egy olyan ember, ki soha nem pazarolt, ki úgy élt, mint egy filozóf, bort nem ivott, asszonyokért sem rajongott, semmi megrontó szenvedélye nem volt.

Nem is kártyázott soha.

Erre még egy sajátságos oka is volt, mit barátjaival gyakran közlött. «Én minden játszma kártyát, az első kiosztás után, hátáról is megismerek; azért nem játszhatom veletek, mert pénzeteket okvetlenül elnyerném.»

Még ily úton sem akart igaztalan pénzhez jutni.

És ezután következnek a sors elemi csapásai, mikkel a magyar gazdákat meglátogatta.

Országos évkönyveink egy évtized alatt három inséges évet jegyeztek fel: 1863-at, az aszály évét, 1864-et, az értéktelen gabna évét, s 1865-öt, az országos fagyot. De volt Pestmegyének egy része, melyben tíz év alatt hat inséges év fordult elő, három évben a föld nem adta vissza a vetőmagot, midőn az egész országon áldás volt az égtől.

Ez elátkozott körben feküdt Nyáry birtoka is.

Ha mindenét elvesztette volna, midőn a börtönből visszakerült, ha soha birtokát vissza nem kapta volna, most is élne, s megélne becsülettel lelki tehetségei után; őt a kegyelem ölte meg. A kegyetlen kegyelem.

A politikai alakulások is segítettek életkedvét összetörni.

Az országgyülésen, hol egymás mellett ültünk, gyakran mondá az utóbbi időkben:

«Nézd, mily közöny van magában a házban minden közügy, minden nagy eszme iránt; mintha minden ember szeretne már – nem lenni itten.»

Mikor a mult hónapban az a kellemetlen viharos jelenet volt a házban egy kultuszminiszteri házvétel tárgyában, Nyáry kinn a társalgó szobában beszélgetett barátaival. A teremben kelt vitára mindenki befutott, csak mi maradtunk kinn ketten.

Akkor elkezdett nekem Nyáry egyszerre beszélni élte legtávolabb élményeiről. Első szerelméről, ügyvédi pályája első megpróbáltatásairól, és ez után birói pályája azon fénypontjairól, mikben tehetségei feledhetlen emlékeket vivtak ki, a csábokról, miknek ki volt téve, szerelem és gazdagság alakjában; a kincsekről, a mikért csak «egy kicsinyt» le kellett volna hajolnia, hogy fölvegye, s a mesés ármányokról, miket diadalmasan leküzdött, minők közt első helyen állhat Braunecker Matild és Zentál milliókba játszó hirhedett cselszövénye, a mik mind egy érdekes regény részletei volnának, ha nem volnának igaz történet. Akkor nem tudtam még, hogy véghagyománya az, a mit most rám bíz.

Halála előtti napon egy rövid készszorításra találkoztam vele az országházban. Szomorusága feltünő volt. Azt mondá szemrehányólag:

– Jobb szerettelek sima homlokoddal; hajadat sem szeretem rajtad, ha hamis.

– Majd a nélkül látsz a nyáron. Felelém neki.

– Ha megérjük. Ez volt utolsó szava hozzám.

Én azt hittem, rám érti azt, s ő magára értette.

Hiszen herkulesi termete száz éves időt igért.

És én nekem kellett koporsójánál Isten hozzádot mondanom.

A gyásztisztelet után egy levelet adtak kezembe, mely így szól:

«Kedves barátom!

Igaza volt Nyárynak, midőn azt írta Beöthynek: «Borzadva, fog ön értesülni azon tettről, melyet elkövettem.»