Part 15

Rögtön vele ment az egész kávéházi népség; egész közönség csoportozott össze arra a hallatlan látványra, hogy pénzt fognak szeleltetni, mint a morzsolt kukoriczát.

Tukma uram előhozatta házából a káposztáshordót, kiállíttatta a partra, leteríté a selyemposztó köpönyeget a földre, s maga felállva egy székre, kimérte szakajtóval a hordóból a pénzt, s letölté azt a köpenyre, a hogy szemetes gabonát szokás szél ellenébe tölteni.

Jó erős szelecske fújt épen, kedvezett a vállalatnak; a lehulló érczpénz közül gyönyörüen kitisztogatta a bankót, némelyiket el is vitte olyan messze, hogy szemmel sem lehetett utólérni, sokat a Dunába hordott, csőcselék, nép, utczagyerkőcz elfogdosta a messzebbre tévedezőket. Tukma uram nem sokat törődött velük. Jut is, marad is. Az ezüst egy rakásra hull; abból is elgurul egy-egy tallér jobbra-balra, hadd kapkodják; másnak is legyen karácsonja egyszer!

Egy álló óráig tartott még így is a munka, mire a pénz fel lett szórva, egy garmadában az ezüst, távolabb a szélhordta papiros.

Akkor zsákot hoztak neki, felmérték lapáttal.

– Pfü! ez a sok penészes ezüst pénz! kényeskedék, orrát fintorgatva Tukma uram. Nem állhatta ki a szagát.

A zsákot megmérték mázsával, egy kicsinyt kiszakadt az oldalán, valami kiömlött belőle: «hadd maradjon a mázsálóknak!»

Seprűvel összeseperték a bankót, a mit nagyon messze nem vitt a szél, s beletömték mind egy zsákba.

– Pfü! ez a sok piszkos bankó! fitymálódék Tukma uram. Hozzatok frissen vizet, hadd mosom meg tőle a kezem.

Egy pár bankót bele is tapostak a sárba. «Hagyjátok ott; nagyon piszkos az már.»

Így szeleltették a pénzt valaha a komáromi Dunaparton…

Komáromi Dunaparton láthatni néha egy embert; öreg, koldús, negyven esztendős köpönyeg a nyakában, három gallérú, a minek a nap rég kivette a szinét s öreg foltokat rakott rá az idő és a viszontagság.

Ott jár, kel a part hosszában, s szeges végű botjával kutatja, turkálja a szemétdombokat a parton, egy-egy darab papirost talál néha a szalma közt, azt felveszi, megnézi minden oldalról; talál néha egy-egy krajczárt is, s akkor még nagyobb dühvel turkálgatja a szemetet…

Ezer ember közül egy alig tudja már a mondát, hogy ott azon a helyen hajdanában Tukma uram hordó pénzét szeleltette, s az a kopott koldus ott most azt keresi, azt kutatja, nem maradt-e ott egy bankó, a mit a szél akkor elvitt, nem bújt-e el egy-egy tallér, a mi akkor félre gurult?… abból a sok pénzhalmazból, a mit ő ott szeleltetett.

Hja bizony: pénz elrepűl, pénz elgurúl; addig fogjad, a míg van!

KÉSZ REGÉNYTÁRGY.

A közelebbi években feltűnhetett az olvasó közönségnek egy szenzácziós hír, mely az erdélyi hírlapokban keletkezett, s aztán megtette körútját valamennyi közegeiben a nyilvánosságnak; meglehet, hogy még most is utazik.

E hír szerint egy régi kivándorlott magyar főrangú idős hölgy, a ki Bukarestben lakik, végrendeletében egy fényes nevű erdélyi család fiatal férfi tagját tette vagyona örökösévé. A hagyaték készpénzben hatvanezer arany.

Természetes, hogy az elbeszélésnél olyan régi családneveket használunk, a miket mai nap már élő ivadék nem visel.

A hagyományozó éltes úrhölgy neve Krakovszky grófné, született Gara Zsófia; az örökösül választott ifjú magyar mágnás az Omodé család fia, Dezső.

Egy napon a család tekintélyes feje, az öreg báró Omodé Zoltán kap egy levelet Drakula bukaresti tekintélyes ügyvédtől, melyben arról tudósítják, hogy az öreg Krakovszky, született Gara Zsófia grófné, az ő fia javára tett végrendeletet a bukaresti közjegyzőség előtt hatvanezer arany értékeig. Tegyen ez iránt lépéseket.

Zoltán báró azt felelte erre, hogy ő ezt az egész dolgot nem tartja valószinűnek, mert az indokolás gyönge. Ha Krakovszky grófné az ő Dezső fiát azért szemelte ki örökösének, mert az igen nagylelkű ember, akkor épen olyan okból választhatott volna akárkit az erdélyi mágnások közül; mert azok mind nagylelkűek: ez az ő hibájuk.

Erre aztán Drakula ügyvéd azt a felvilágosító választ küldé, miszerint a hagyományozó nem puszta rokonszenvből, de tartozó kötelességből hagyományozza a vagyonát Omodé Dezső bárónak, miután létezik az Omodé-család osztályos ágai között egy szerződés, a mit azok 1715-ben kötöttek, s melynek pontozatai szerint, ha az egyik ág deficiál, annak a vagyona az életben maradóra száll vissza, Krakovszky grófné pedig ennek a fiatalabb Omodé ágnak az utóda. Emlékezhetik rá a gróf, hogy az utolsó Omodé leány az ifjabb ágból egy báró Garához ment nőül. A házasság szerencsétlen volt, válóper vetett neki véget. A szentszék az asszonynak ítélte oda az egyetlen gyermek, egy hat éves leány gondnokságát. Az apa erre, hogy az ítéletet kijátszsza, elszöktette lányát az anyjától, kiment vele külföldre, ott városról-városra járt, untalan változtatva a tartózkodási helyét, s leányát tizennégy éves koráig férfiruhában járatta, hogy az anya által felhívott hatóságok rá ne találjanak, míg egyszer aztán átvetődött Angliába; ott a leány megismerkedett Krakovszky lengyel gróffal, a ki naturalizált angol alattvaló volt. A báró kénytelen volt az ismeretség következményeit elfogadni s nőül adta a leányát gróf Krakovszkyhoz, a ki aztán nagy szerepet játszott a 47-iki lengyel forradalomban; onnan megmenekülve, nejével együtt Bukarestbe költözött, megmentve neje hozományát is, a mit az apjától kapott. Ime ez az a most már az élet utolsó lépcsőjén álló asszonyság, a ki az ifjú Dezső bárót örökösévé szándékozik tenni; a hatvanezer arany pedig valóságos családi hitbizomány: nyugodt lélekkel elfogadható.

Ez a felfedezés fölöttébb megdöbbentő volt. Azt, hogy az Omodé-család osztozó ágai között százhetven esztendővel ezelőtt egy ilyen szerződés köttetett, nem tudhatta senki, mint olyan családtagok, a kik e titkos szerződés egyik példányának birtokában voltak. Az egyik példányt most is az Omodé-család titkos levéltára őrzi, biztos zár alatt; a ki annak a tartalmát ismeri, csak a másik példány birtokosa lehet.

De még meglepőbb volt az a fiúruhában rejtve utaztatott leányról szóló monda, mert ez meg már épen írásba sincs téve; ezt mint valami nem dicsekedésre való esetet csak bizalmas órákban szokták a család nagyasszonyai elregélni ifjabb családtagoknak, vagy nagyon meghitt embereiknek; a házból ez a titok ki nem szivárgott soha. Ebben kell lenni valaminek.

Omodé Zoltán báró megbízta az ügyvédjét, doktor Poprádyt, hogy utazzék le Bukarestbe, és járjon utána e talánynak.

Az ügyvéd lement, felkereste a kollégáját, Drakulát, abban egy derék tekintélyes jogtudóst ismert meg, a ki nagyszerű irodát tart. Az maga elvezette őt a közjegyzőhöz, a ki előtt a végrendelet fel lett téve, s azonkívül is akárkitől kérdezősködött az ügyvéd gróf Krakovszkynéről, mindenkitől azt a választ nyerte, hogy az egy jól ismert asszonyság, a ki harminczhat év óta lakik Bukarestben, s a legelőkelőbb házakhoz bejáratos.

Ekkor indult el aztán dr. Poprády, semmit el nem mulasztva, a mit az óvatosság diktál, a rejtélyes úrhöly felkeresésére.

A grófné szállása nem volt fényes, de kényelmes, egyszerű; csupán egy öreg asszony volt mellette, a ki ápolta. Épen az orvosával találkozott az ajtóban az ügyvéd.

Mondta, hogy beszélni óhajt a grófnéval. Az bajos lesz, mert az asszonyság haldoklik.

Ez már baj! De az ügyvéd mégis beküldte hozzá a névjegyét, ráirva, hogy az Omodé-család megbizásából van itten.

Erre az ápolónő azt mondá, hogy tessék besétálni.

Az ügyvéd egy összeroskadt, asthmatikus fuldoklással lihegő öreg nőt látott maga előtt, körülrakva az orvosi tudomány minden életmentő szereivel; (de szépen le tudná itt irni Zola barátom a köpőládákat!) de neki mint a féle fiskálisnak nem azon járt az esze, hogy azt jegyezze fel apróra, a mi egy regényirónak szükséges; hanem reálisabb vizsgálatot tartott, s látlelet nyomán fel is fedezett három nagy rézzel kivert ládát a szobában, a miken patent lakatok függtek; egyen vexir-zár is volt, a mit nem szoktak hiába alkalmazni.

Hát biz az öreg asszonyság nagyon gyengén tudta már adni a szót, kétannyit zokogott és három annyit köhögött, mint beszélt; de végre mégis csak ki lehetett venni a szavaiból, mennyire örül, hogy kedves rokonai ott az elhagyott hazában még is figyelmükre méltatták. Kissé későn jött már a megemlékezés: az ő napjai meg vannak számlálva. Pedig milyen nagyon óhajtaná, ha hosszú távollét után ismét a kies Erdély üdítő balzsamos levegőjét szívhatná, s hamvai a haza földében nyerhetnének nyugalmat.

(Az ügyvéd könyekig érzékenyül. Egy katarrhalis roham véget vet a beszédnek.)

Dr. Poprády alig töltött egy órát az érdekes beteg ágya mellett, s az idő alatt két helyről is jöttek kérdezősködni a grófnő hogyléte iránt. Az egyik posta az angol követségtől jött; a másik az orosztól. Az ügyvéd meggyőződött róla, hogy ezek nem fogadott statisták, hanem valóságos követségi hivatalos közegek. Ez a hölgy tehát kétségtelenül nevezetes állást foglalhat el a bukaresti társas életben.

Nem késett azonnal táviratozni megbizóinak a tapasztaltak felől, hozzáadva jogtanácsadói véleményét, miszerint czélszerű volna az öreg rokont haza vitetni az Omodé családnak; nehogy annak a halála esetén a vagyona kézen-közön eltűnjön.

A válasz visszaérkezett: szivesen látják az öreg rokont az Omodé kastélyban.

A beteg grófnő, orvosa beleegyezésével, ráhagyta magát biratni, hogy párnái közé burkolva, vasúti kupéba pakoltassa magát, (a vasút egész az Omodék ős lakhelyéig vezet); a rézveretes ládák közül kettőt, mint utazó podgyászt feladtak, a harmadikat a vexir-zárral a hálókupéjába kivánta elhelyeztetni, mert abban értékes kincsei vannak.

Szerencsésen megérkezett Omodélakra, az ifjú Dezső báró kastélyába; ott igazi atyafiságos előzékenységgel fogadták. Fiatal nő volt a háznál, három kis eleven sarjadék, teljes családi boldogság. Apró és nagy igyekezett mindenképen kedvében járni a kedves vendégnek.

És az a drága balzsamos erdélyi levegő valóban csodát mívelt; a haldokló asszonyság szépen felgyógyult, elhagyta az ágyat; együtt ülhetett az étkezéshez a családdal; ő foglalta el az asztalfőn a helyet s aztán beszélt naponta mindenféle régi történtekről, a mik az Omodé családot érdekelték, s e közben napról-napra jobban kitűnt, hogy a család mindennemű összeköttetéseivel mennyire ismerős.

Ez így ment tavasztól őszig.

Őszszel egy vadászaton összejön a fiatal Dezső báró a felesége testvérével, Bálvándy Elemér gróffal, a ki igen éles eszű férfiú, s az országos ügyekben is nagy befolyású állást foglalt el. Elmondja neki, hogyan szaporodtak meg ők egy nagynénével, a ki ellen neki gyönge skrupulusai kezdenek támadni.

Bálvándy Elemér gr. azt mondja erre a sógorának, hogy majd végére jár ő a valóságnak, Dezső báró csak vadászsza itt tovább a rőtvadat, az alatt majd ő bejelentetlenül meglepi az omodélaki kastélyt. Azzal rögtön odautazott, s a testvérhugát találva a kastélyban, elmondá neki egyenesen, hogy ő a rejtélyes nagynénét kitudakolni jött ide. Egyedül kiván vele beszélni.

Az öreg asszony egy csöppet sem jött zavarba, mikor Elemér gróf azzal a kérdéssel kezdte az ismerkedését, hogy mondja meg a tisztelt asszonyság, hogy valósággal mi a neve, és hová való?

Ismételte, hogy ő Gara leány, Omodé ivadék, a lengyel forradalom után telepedett le Bukarestben, ott leánynevelő intézetet nyitott, mely kitünő hírben állt, s fényes jövedelmet hajtott; a magyar szabadságharcz után számos magyar menekültnek volt nála kész szállása, ellátása: valamennyi 48/9-iki czelebritással mind a legszivélyesebb viszonyban állt. Ez okozta későbbi veszedelmét; mert a mint az 1854/5-iki török-orosz háború kitört, a dunai fejedelemségeket megszálló osztrák hadsereg főparancsnoka, gr. C...i altábornagy, a magyar szabadsághősökkel fentartott barátságáért a nevelőintézetet bezáratta, felszereléseit elkoboztatta. Később ugyanez a baleset ismétlődött vele a második orosz-török háború alatt. Akkor meg az orosz főhadparancsnok koboztatta el a nevelőintézetét. E miatt ő diplomacziai úton keresetet is indított mind az osztrák, mind az orosz kormányoknál. Amazon 24 ezer arany, emezen 20 ezer arany követelése van. Ezeket mind hiteles okiratokkal igazolja a gróf előtt, a ki meggyőződhetik róla, hogy az öreg asszonyságnak a két kormányon van 44 ezer arany követelése, a mit az angol kormány hathatósan támogat, mivelhogy Krakovszky angol honpolgár volt. De ezen a követelésen felül van azután még az a bizonyos 60 ezer arany, a mit örökségül elhagyományozott az unokaöcscsének, Omodé Dezső grófnak.

Elemér gróf csendesen hallgatta végig azoknak a nagynevű férfiaknak az elsorolását, a kik Krakovszky házánál megfordultak Bukarestben. Azok között egy név ragadta meg a figyelmét: «Rikay».

– Többször megfordult Rikay a grófnénál?

– Csaknem mindennapos volt.

Ez a Rikay kalandokkal gazdag életéről ismeretes kivándorolt erdélyi magyar. A többek között arról is nevezetes, hogy Cuza fejedelemnek egy politikai ellenfelét, az opponáló bojárok vezérét, C....ut párbajban agyonlőtte, s Cuzának nagy kegyeltje volt.

Most már tisztulni kezdett a rejtély köde.

Ugyanez a Rikay ifjabb éveiben az Omodé családnak titkára volt; ő rendezte azoknak a titkos levéltárát. Ő általa tudhatta meg valaki más az 1715-iki családi szerződés titkát, a kivándorolt Gara grófról, meg az ő férfiruhában rejtegetett leányáról szóló legendát, s az egyéb benső családi élet mozzanatait.

De a beszédessé vált öreg asszonyság jóhivő publikumra vélvén találni, még tovább ment a bizalmaskodásban. Elmondá, hogy ő járt Pesten is, Bécsben is, sorban ismerős az ország czelebritásaival; Andrássy Gyula gróffal, Kálnoky miniszterrel; többször igénybe vette Deák Ferencz közbenjárását, és egy ízben Lumnitzer főorvossal is konzultáltatott egészségi állapotja fölött.

– Akkor is ott lakott Deák Ferencz abban a pompás szállásában az angol királynénál, a melyiknek az erkélye a Dunára szolgál?

– Igenis. Engemet is ott fogadott az erkélyen ülve.

(Deáknak soha sem volt fényes szállása erkélylyel a Dunára.)

– Hát Lumnitzer főorvos már akkor elvesztette a félszemét, a mit egy operáczió alkalmával a lepattant kés hegye sértett meg? kérdé a gróf.

– Oh igen. Már akkor fekete köteléket viselt a szemén.

(Lumnitzer főorvos pedig hála az égnek, most is mind a két szeme világát épségben bírja.)

Bálvándy gróf tisztában volt már vele, hogy mit higyjen az öreg asszonyságról.

Ajánlotta magát, s kimenve a nővéréhez, azt mondá neki:

– Ti egy raffinált csalót hoztatok a házatokba. Ez valami nagy galibába akar benneteket keverni; iparkodjatok szép szerével megszabadulni tőle minél előbb.

Azzal hazament.

De alig szállt le a kocsiról, midőn sarkába hág a nővérének a távirata.

«Siess vissza! Az ügy igen váratlan fordulatot vett.»

Bálvándy gróf rögtön visszatért Omodélakra.

– No hát mi történt?

– Itt van Budapestről egy Stibor nevű államhivatalnok, a ki reklamálja Krakovszkynét, mert az az ő nagynénje.

A pesti látogató egy igen derék szolid férfi, a ki előadja a grófnak, hogy az a bukaresti Krakovszkyné asszonyság soha sem volt Gara leány, Omodé ivadék; hanem tisztességes budai polgári családból eredett Stibor leány; innen vándorolt ki Bukarestbe; ő nagyon jól ismeri, volt nála többször, a míg nevelő-intézetet tartott, a hol nagyban ment minden. El nem képzelheti, hogy mi oka van az öregnek ezt a komédiát játszani az Omodé családdal.

– Tessék bejönni hozzá! mondá a gróf a pesti úrnak.

Krakovszkyné akkor megint halálosan ágyfekvő beteg volt egyszerre.

– Persze, hogy ő az, sugá Stibor úr s odalépett hozzá, nyájasan megszólítva. – Kedves nénémasszony.

Krakovszkyné elbámulva tekinte a megszólítóra.

– Kicsoda az úr? Soha sem láttam az urat.

A jámbor hivatalnoknak szeme-szája nyitva maradt erre a végkielégítésre. Úgy jött ki a szobából, mint a kit leforráztak.

– De pedig becsületemre mondom, szólt a grófnak, mikor megzavarodásából magához tudott térni, hogy ez az én valóságos nagynéném. Én nem csalatkozom.

– Hát tudja ön mit? szólt a gróf. Majd később, mikor az egész család ebédhez ül, jőjjön be kegyed az öreg asszonysághoz egyedül és beszéljen vele magára. Én a szomszéd szobában két hiteles személyt fogok elrejteni, úgy, hogy ő észre ne vegye, a kik a kettőjök között folyó beszédet kihallgasák.

Akként történt. Mikor az ebéd óráját csengették a kastélyban, Stibor úr bejött egyedül az öreg asszonyság szobájába; a mellékszobában pedig ott volt a helység jegyzője és a lelkész.

De ezuttal nem volt már az öreg asszony halálos beteg; hanem dühösen ugrott fel az ágyából, s rátámadt a látogatójára.

– Te ostoba! Mit jösz nekem ide a nyakamra? Az ördög hozott ide, hogy engem a jó nyugodalmas helyemből kizavarj, mikor itt olyan jó dolgom van, a milyen soha életemben nem volt.

– De édes néném, hiszen mi is épen olyan gondosan ápolgatnánk, ha hozzánk jönne. Aztán mi ránk szegény családos emberekre sokkal jobban ránk férne az a hatvanezer arany, a mi az ilyen dúsgazdag uraságnál számot sem vet.

– Hallgass, szeleburdi; nincs nekem hatvanezer krajczárom sem.

– Hát azok a nagy összegek, a miket a nevelőintézete bezáratása miatt kárpótlásul követel a kormánytól.

– Az igaz, hogy én követelem, de azoknak meg nagy okuk van, hogy meg nem adják; mert nem politikai magaviseletem miatt zárták be az én magasabb leánynevelőintézetemet; hanem azért, mert gazdag bojár urak jártak oda, a kik olyan tudományokra tanították a leányokat, a miket azoknak nem szükség a nevelő-intézetben megtanulni. Azért csak fordulj meg, eredj; ebédre csengettek. Nekem is hadd hozzák a becsináltomat.

De biz a becsinált helyett maga jött be hozzá Elemér gróf, s azt mondá neki:

– Drága úrhölgy. Itt van ötven forint úti költségnek. Tessék azonnal felkerekedni, összepakolni és elutazni, a mely irányban legjobbnak találja.

A veszedelmes nagynéne egy szót sem szólt ellene, felkelt és készült az úthoz.

– Még egy szót asszonyom. Kegyed három ládát hozott magával ebbe a kastélyba. Nehogy valamikor azt mondhassa, hogy azokban kincsei voltak, a mik egy erdélyi mágnás házában vesztek el, hát most sziveskedjék ön az általam ide hozott szolgabiró előtt sorban felnyitogatni a ládáit és megmutatni azoknak a tartalmát.

Ennek is meg kellett történni.

Hát mi volt a ládákban? Holmi asszonyi czókmókon kivül egy nagy csomó muszka proklamáczió és kisebb-nagyobb szolgálatok fejében tett utalványok bizonyos összeg rubelekre.

Persze, hogy Stibor úrnak sem kellett többet a nagynéne.

Az még abban az órában eltünt a ládáival együtt búcsúvétel nélkül. Azt hiszik hazatért Muszkaországba.

Milyen szép regényt irhatna ebből valaki, a ki ért hozzá. Én pedig átengedem.

EGY CSALÁD DRÁMÁJA.

Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, a mit ha regényben olvasnánk, azt mondanánk rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószinű.

Azt is megkérdenők tőle, elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás?

Pedig a sors a legnagyobb regényiró!

Most egy esztendeje épen: István király napján egy kis vidám baráti kör gyült ösze nálam széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt; irók és szinészek.

Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jó kedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a szinpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné.

Férjét mindenki, a ki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derüben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, – arczának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, – elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.

Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikéba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke; alakjára nézve valóságos kis Hegedűs; apjának zömök miniatur képe, gyémánt kiadásban; ez épen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt, mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, a hova gyermekét magával nem vihette. Kedvencz neve ez volt előtte «a kis kuntyorka».

A késő est oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb.

A szép, a kedves fiatal asszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap mulva meghalt; meghalt menthetlenül, mint a kit valami láthatlan átok fogott meg; ki koporsójánál legforróbb könyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes percz hevélye újra visszadönté őt romboló bajába, néhány óra mulva segíthetlenül látta őt felbomlani.

A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta; igérte, hogy nemsokára érte fog jönni. Tömérdek nép kisérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig minden nap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda.

Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni.

Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:

– Nincs-e itt a feleségem?

Válaszolnak rá, hogy nincs.

– Hm, különös; pedig nekem azt igérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.

Nőm ekkor szivesen unszolá, hogy üljön le és ebédeljen velünk.

– Oh, mit gondolnak? felelé ő. Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.

És valóban, már akkor három nap óta nem evett semmit.

Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra mulva már ide át volt a kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett, és sirt egész késő holdvilág feljöttéig, és égreemelt ujakkal esküdött neki valamit; de azt senki sem hallotta, hogy mit?

És valóban nem evett azóta; hanem annál inkább ivott: ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat ellen, ivott az álmok ellen; ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt; ez tartá fenn, ez ölte meg.

Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már; tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei; elkezdett ordítani, sírni olyan hangokon, a mikben nem volt semmi emberi.

Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe, este megint a szinházban teljesíteni hivatását, s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett őt találni.

Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedélylyel, gazdag költői érrel; három hó mulva neje halála után találkoztam vele a szinház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel; lopva akart előlem elosonni, én útját álltam, s egyenesen rátámadék.

– Barátom, a mit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.

– Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet? kérdé tőlem tompa hangon, mintha feltenné rólam, hogy előttem ez még titok.

– Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is, mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.

– Igaz, igaz; hebegé ő egyszerre felvillanó szemekkel, s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté; vesztettünk mi már nagyobbat is.

– Nem szabad a férfinak elhagyni magát; nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!

– De mikor olyan sokat vesztettem, sóhajtá ő, s ismét visszaesett elébbi mélaságába.

Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két muzsa ihlete emelt költővé és művészszé.

– Miért nem menekül ön iróasztalához? A muzsák legjobb védelmezők a kisértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a «Róma leánya» volt, ez lelkét be fogja tölteni; higyje el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.

E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá, s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni; mondá, hogy vannak igen szép tárgyai; azokat elmondja nekem.

Ekkor beszéltem vele utoljára.