Part 10

A szenvedélyes kertészek megpróbálták e szenvedély leküzdését, s a miket nekem Macskai e tusakodásról beszélt, az más vállalatnál valóban tiszteletreméltó fáradság lett volna. Azon növényrendben, melyhez a dahliák tartoznak, csupán csak egy virágfaj van, mely kékkel virul, s ez a katáng; megkisérlék tehát a dahliát katánggal párosítani, és megfordítani, egyiket a másik szárába, gyökerébe oltva, himporaikat összevegyítve. Azután azt próbálták, hogy a lilaszínnel viruló dahliát megfoszszák a színkeverékét alkotó pirostól, melynek elvételével csak a kék maradna ott; majd a fehér dahliára iparkodtak a napsugarak prizmán megtört szivárvány fényével hatni; majd ismét a földeket vegyíteni szalmiákkal, kénnel és timsóval.

E kisérleteket mind kicsinylő mosolylyal mondá el előttem Macskai. Kisszerű tapogatózások. Rendesen semmi sikerük sem lett.

– Egyetlen hatalom van a természetben, mely mindent alakít, ront és újra teremt; ez a hatalom a delej, magnetizmus.

Az öreg oly lelkesülten, s helyenkint oly tárgyavatottan szólt a delejről, annyi tényt, annyi kisérletet tudott előttem felmutatni e tárgyról, hogy én még azután is sok ideig valódi tudós természetbuvárt véltem benne megismerni.

Saját tudatlanságom kimenti e hibámat. Később átláttam, hogy azok mind csalékony ál-okoskodások voltak, miket én akkor új felfedezéseknek hittem, s az a mi tudományos szenvedélynek látszott, nem volt egyéb, mint egy kártyás kapzsisága.

Ő is gyémántokat akart jegőczíteni, higanyt verhető érczczé változtatni, aranyat előállítani, a mikben annyi bölcs megbolondult már; méltó büntetésűl, hogy a tudomány égi titkait üzér gondolatokkal fürkészte. Az égiek nem hagynak magukon ily gúnyt elkövetni.

Ő is angolok által kitűzött jutalmakat akart megnyerni a kék dahliával, s a háromszínű kandúrral; innen az a mértékletlenűl sok macska a háznál.

Nehány év múlva már valódi őrültséggé vált benne e rendkívüli szenvedély; elhanyagolta egész gazdaságát, mindene veszendőnek indult; nem törődött senkijével és semmijével; gyermekeitől elvonta a nevelésükre szükséges összeget, hogy bolondos gépeket, folyadékokat szerezzen össze; adósságokat szedett fel bárminő kamatra, eladogatta a jószágmíveléshez szükséges barmokat s midőn egy ízben derék becsületes kasznárja e rendetlenségek miatt szót emelt, elkergette őt jószágából.

Később azután a gyermekeit is elkergette. A leányát szerencsére hajdani kasznárja megszánta és nőül vevé; hanem a fia szomorú véget ért. A derék, nemesszívű ifjú, kire oly szép jövendő várt, elkeserültében szinészszé lett; úgy vetődött fel Pestre betegen, nyomorultan és elaljasodva: mikor már én találkoztam vele itt, oly állapotban volt, hogy ő szégyelt rám ismerni. Rossz társaságok egészen tönkre tették. Talán még ha visszatért volna falusi magányukba, ember lehetett volna belőle. E végett írtam atyjának, érzékenyen szívére beszélve, hogy fia milyen állapotban van itt, mentse meg, a míg teheti.

Nem is válaszolt levelemre.

A fiú azután elbujdosott valamerre, s utóbb mint nyomorék halt meg testvére házánál.

Csak később, néhány év után, keresett meg bizodalmas levéllel az öreg Macskai. Már akkor olyan szomorú állapotban volt, hogy mentegetnie kellett magát, a miért levelét nem bérmentesíté.

Tudtomra adá, hogy sikerült már annyira haladnia, miszerint a szénenyt folyó testté bírja összesajtolni, és így csak egy lépés van hátra a gyémántalkotástól. Az aranyelőhozás processusa is az utolsó szakában áll már, s a kék georgina esztendőre bizonyosan sikerülni fog. De már ő neki nincsen módjában nagyszerű vállalatait bevégezhetni, anyagi akadályok miatt: szóljak tehát e végett Nendtvich tanárral és Encz tudorral, az egyik vegyész, a másik nagy kertész; vállalkozzanak vele közös erővel e nagyszerű kisérletek folytatására, ő szivesen felezi velök a hasznot, s eddigi költségeit nem kivánja a nyerendő jutalomból megtéríteni. Nekem is igért mellesleg egy pár ezer forintot: – mintha én alkusz volnék, a ki zabot meg lovat ád el.

Én aztán megírtam neki, hogy tisztelik Nendtvich és Encz urak, és azt a tanácsot adják, hogy semmiből sem lehet olyan könnyen és gyorsan aranyat csinálni, mint a trágyából; ha nem ismerné a módját, utasítom Schlipf mezőgazdasági kézi könyvére.

Ezért azután megharagudott rám, s több hasonló megbizásával nem tisztelt meg.

Én azonban híven megőrzém titkát halála órájáig, adott szavam szerint.

Ő maga ugyan rég felfedezte azt már, mert midőn hitelezői sarkalták, midőn ismerői dorgálták, elmondta nekik mind azon fényes reményeket, mik tudományos fürkészéseihez voltak kötve, megmutogatta nekik előmeneteleit, bebizonyítá csalhatatlan haladását, s csak arra kérte őket, hogy várjanak, míg egy utolsó kisérletet tesz a villanyossággal, és egy általa újon feltalált gáz nemével, mely egy percz alatt nem csak olvadt állapotba helyez bárminő érczet, de gőzzé is alakítja azt.

Egy napon azután a szomszédok csodálkozva látták, hogy az öreg macskái hogy hagyogatják el a házat, nyugtalan nyivákolással idegen házakba szökdösve, mintha sokásuk szerint előre megéreznék a rosszat.

Egyszerre roppant csattanás ijeszté fel a környéket; mire az emberek kiszaladtak az utczára, az öreg Macskai kastélyának csak a féloldala állott, a másik fele össze volt omolva. Ott találták a romok között ismerhetlen tömeggé zúzott hulláját összetört gépek és dahliák közepett, a macskák veszettül futottak az egész faluban szerteszét, egyik háztetőről a másikra szökve.

IV. HÁROM VÁRMEGYE ÖRÖKÖSE.

Volt egy sajátságos egyéniség; – sőt még most is megvan; – a kivel legalább hat külömböző részében az országnak találkoztam, a nélkül, hogy tudnám, kicsoda. Pedig a mellett oly kiváló volt egész alakja, hogy a ki egyszer meglátta, soha nem felejtheté el.

Egy irtóztató posztószél tarisznya volt nyakában, melynek súlya alatt hosszú termete már egészen összegörnyedt, nagy szemei, éles sasorra úgy látszottak valamit keresni a világban, a mit talán neki eresztett bajusza nem engedett meglátni, mely egész álláig lejárt.

Rongyos volt és csatakos mindig; s a mellett mindig az előkelő urakat kereste az utczákon, hogy velök szóba eredjen.

Így találtam őt Pesten a personálissal beszélve, Komáromban az alispán előtt, Erdélyben a helytartósági titkárt üldözve, s megvallom, hogy mindig nagyon megnéztem.

Ugyanazon rongyos mente volt mindig rajta, kalapja mindig konyultabb, arcza soványabb, orra vékonyabb, csupán az emlékezetes tarisznya látszott mindig terjedelmében szaporodni, mintha viselője arra volna elboszorkányozva, hogy egész életében ezt a nyakába akasztott dæmont hizlalja.

Egyszer Pesten, a mint a magyarutcza szegletén befordulok, mint a kisértet szemközt toppan velem. Én nem mertem ránézni, attól tartva, hogy rossz néven veszi hivatlan figyelmemet; azonban nagy meglepetésemre ő fogott meg.

– Álljunk meg egy szóra.

Nem mertem elszaladni.

– Az úr Tóth Kálmán ugyé?

– Még nem vagyok az; de azért parancsoljon velem.

– Hát nem az? Hm, hm. Ez baj.

Azzal kinyitá rejtélyes tarisznyáját s elkezde benne könyökig turkálni, valamit keresve. Az alatt belepillanték, hogy mi van benne? Csupa merő papiros, beírt, piszkos, elsárgult akták, csomagokba kötve, penésznek vált pergamentdarabok, pecsétek kapszulákba rejtve s más efféle életveszedelmes tárgyak.

Végre megtalálta a mit keresett: egy kis verses kötet, melyben Kinizsi Pál hőskölteményre ismertem.

– Hát nem az úr írta ezt ni?

– Nem. Tetszik talán?

– Elhiszem; viszonza büszkén féloldalra vetve tarisznyáját, én vagyok annak a Kinizsi Pálnak az unokája.

– Az nagyon szép.

– Nagyon bizony. Híres nevezetes familia volt az, de ki is keresem én annak az örökségét, most épen abban járok itten.

– Kinizsi Pálnak a birtokáért?

– Hát! – Bizony nem is hagyom ám, hogy mások duskálkodjanak az én ősöm vérrel szerzett vagyonában. Nemes Kinizsi Péter az én nevem, ármálisom is van; egyenes ágból származtam attól a nagy Kinizsi Páltól, a ki két kézzel hadakozott a háborúban; első felesége volt nemes Lórándfy Kata, ettől nem volt semmi gyermeke, a második volt nemes Kokányi Böske, ettől volt egy leánya, Susa, azt elvette Laczfy Dénes főispán, ez kiforgatta a harmadik feleségét fiú gyermekével együtt a jussából, s maga foglalta el Kinizsi Pálnak mind a hatvankét faluját; de megvan minden írás: itt van a táskámban, kikeresem én azt, a míg élek, s kiturom a határból az egész Bánffy, Kendeffy, Kornis familiákat, meg a Dessewffyeket, a kik most az én törvényes birtokomban uraskodnak.

Ez alatt mentünk végig az utczán, én már örömest szabadultam volna tőle, de elkisért a szállásomig, feljött velem a szobámba, ott letelepedett, elmondta nekem kilenczven családnak a geneologiai összeköttetéseit, az egész per folyamát, nagy urak és fő-fő bírák, hogy és mi oknál fogva szövetkeztek ellene? hányszor volt már audienczián; hogy felvilágosítá az udvari ágenseket; ezek, meg ezek a nagy urak, hogy iparkodtak vele kiegyezni, ha keresetéről letesz. Kaphatott volna már négy falut erdőstül, de neki mind a hatvankettő kell: és azzal elszámlálta névszerint mind azon falvakat, minden benne levő birtokosokkal együtt, a kiknek természetesen mind takarodni kell azokból.

Ott beszélt késő estig, a míg azt nem mondtam neki, hogy el kell mennem a színházba, akkor azután összerakta ismét a tarisznyáját, de még egyszer megállított az ajtóban, hogy tudtomra adja, a Pesten lakó táblai ügyvédek fejenkint mivel biztatták, mit mondtak neki?

Az egészben bizonyosan egy szó sem volt igaz; – és ő azt mind komolyan hitte, a mit csak képzelete talált fel.

– Hanem hát hol lakik Tóth Kálmán? kérdé utamat állva az ajtóban.

A keresztyéni szeretet azt mondatta velem, hogy elutazott bizonytalan időre.

– Hová? mert utána megyek ám én, ha Horvátországba utazott is. Jártam én már messzebb is az ügyemben. Okvetlenűl beszélnem kell vele, mert sokat írt az ősömről, ő tudni fogja: s ez már azután hiteles, mert nyomtatva van!

Valóban nem tudtam neki megmondani, hogy hova utazott.

Félesztendő múlva megint belátogatott hozzám.

– Kezemben van már! mondta diadalmas arczczal. Kezemben van!

– Mi van a kezében?

– Mind a hatvankét falu, most csak utiköltség kell még, mert nagyon kiköltekeztem a peremre; de legalább megnyertem valahára. No iszen szepeghettek most ti Bánffyak, Kendeffyek, meg te is Kornis. – Itt a parancsolat nálam.

S azzal előhúzott a tarisznyájából egy még egészen új írást.

– Rajta van a pecsét is; maga a fő-fő itélőmester ütötte rá a saját kezével.

Kértem, hogy mutassa meg, hadd nézzek bele.

Oda nyújtotta, de úgy, hogy az egyik végét a kezében tartotta; mintha attól tartana, hogy a Bánffyak és Kendeffyek kedvéért kitalálok vele ugrani az ablakon, s elszaladok az igazságával.

– Ez aztán a végső itélet; diákul van irva.

Hát azon irat «testimonium paupertatis» szegénységi bizonyitvány volt, melyben felszólittatnak a hatóságok, hogy e szegény ügyefogyottat gyámolitsák és engedjék akadálytalan haza menni.

– No, úgye hogy jól van? mondá diadalmas arczczal tekintve rám.

– Nagyon jól van, mondám, kezébe nyomva egy forintot, melyet Kinizsi Pál præsumtiv örököse nem utasitott vissza, hanem megigérte, hogy mihelyt helybe fog vergődhetni az uradalmaiba, rögtön küld a számomra – egy süldő malaczot.

Nem tudom, eljutott-e már oda?

A SOK-EMBER.

A jó öreg Megyeri utazott hajdanában arra fel Saarozs vármegyébe. Egy vendéglőben meg kellett szállnia, míg kocsisa etet. Mig ő ott szerény ebédkéjét elkölté, jön nagy ostordurrogással a vendéglő udvarára egy négy lovas hintó, s nehány percz múlva betoppan a közös étterembe, mely a vendéglő egyetlen használható szobája volt, egy tekintélyes egyéniség, nagy posztóbundával a nyakában, nagy szőrbotosokkal a lábain, s prémes sipkával a fején, melynek a fültakarói álla alatt össze voltak kötve.

Olyan tekintetes úr, a ki szereti, ha nagyságosnak hiják.

Megyeri megült a szegletben, és végezte ebédjét, mig a tekintélyes jövevény mindenképen azon törekedett, hogy magát észrevetesse vele.

Senkisem volt rajtok kivül a szobában, még is elmondta háromszor is, hogy milyen nagy kár, hogy az én kedvezs baradom uram, a földesúr ő nagysaga nincs idhon, hogy ilyen embernek izs, mint én, ebe a csardaba kell meg szalni.

Kiejtésén félreismerhetlen volt a sarozs vármegyei akczentus, mely a hosszú magánhangzókat és a kettős betűket nem kedveli.

Hogy igy nem lehetett Megyeribe belekötni, kiment a szobából, megparancsolta a kocsisának, hogy tudja meg attól a másik kocsistól: ki az az idegen úr? Megértve, hogy szinész, visszajött s ugyanazon bundában, botosban és prémes sapkában leült nagy kegyesen Megyeri asztalához, s nagy mosolyogva megszólitá:

– Á, á, hat magacska theadrista a pesti theaterből. Az is csak jo. No az jo. Nem mondom, hogy nem jo. Had maga Kassara megy? Én izs patronus vagyog a Kasaba. Atam én is két forintod theadrumra banko czedulaba. Hát maga csak theadrista? no, no, no.

Megyeri szerényen mondá, hogy bátorkodik igen is az lenni; hát ő viszont kit legyen szerencsés tisztelhetni a nagyságos úrban?

– Aj, aj! mondá az, fejét megrázva s kezeit visszadugva nagy téli keztyűibe. Én sog vagyom, nagyon sog vagyom.

És azzal egyre rázta a fejét, mintha maga sem hinné, hogy azt mind elő lehessen egy nap alatt számlálni, a micsoda sok ő.

S végre odaütött az asztalra, s kimondá azt, a mit legelőkelőbbnek tartott czimei között.

– Vagyog én tekintetezs Sarozs varmegye tabularis azezora.

Azzal fölkelt helyéből, s kezeit összetéve háta mögött, egyet sétált végig a szobán, s engedte az alatt Megyerit bámulatában akárhová lenni.

Mikor visszaért hozzá, megint mondott neki valamit.

– Vagyog meg a dunántuli superintendentialis partikularis koadjutor kurator.

Azután megint sétált egyet s visszajött.

– Meg több izs vagyog. Hat meg a meltosagozs Palfy Fidelis uradalom koordinatuzs fiskalizs! Hán! Ugy-e?

Megint járt egyet, megint visszajött.

– De meg mazs izs vagyog. Meg tekintetes Barzs varmegye azezor is vagyog, Vazs varmegye azezor izs vagyog! Hohó! Sog vagyog én.

A jámbor Megyeri semmivé lenni érzé magát ennyi sokasága előtt egy embernek.

Az pedig ujra visszajött a botosokkal, a bundával, a fülére kötött sipkával, s számlálta a téli keztyű ujjain.

– Ezs azutan a Kővago nagysagozs familia masze kurator vagyog. Ezs a szekesfejervari kaptalan plenipotentiarus vagyog. Vagyog Komarom varmegyebe compozezor, vagyog a Fajdy de Fajda, Kublanczi de Sztrecso, Lubovay de Libetbanya s mazs uri familiakkal osztalyos atyafisag… Ah, oh, nagyon sog vagyom én.

S azzal, mintha letett volna annak a lehetőségéről, hogy minőségeit hiánytalanúl előszámlálhassa, elvándorolt ismét az ablakhoz, mely időközt használva Megyeri, felkelt az asztaltól, s igyekezett kiosontani a szobából.

De az ajtónyikorgásról észrevette a sok-férfiú, s mielőtt elszökhetett volna, visszafordult és rákiálta:

– Meg banyaszati inspektionalis komissionalis azezor izs vagyog!

Megyeri fizetett és szaladt. Ennyi emberrel csakugyan nem lehetett elférni egy szűk szobában. Hisz ezzel egy magával tele van egy emeletes ház.

És mégis az ily nagy férfiak nevei enyésznek el a háladatlan világ előtt, a kiknek teljes czime semmi levél borítékára fel nem fér: mig az olyan jött-ment embereket, mint holmi Megyeri, kik csak művészek voltak, még csak nem is honoratiorok, holtuk után is emlegetik a késő századok.

EGYSZERRE NAGYGYÁ LENNI.

Nekünk van nagyravágyásunk elég, talán több is, mint más nemzetnek.

Mi is szeretjük magunkat kiemelni, felküzdeni, csak soká ne tartson.

Egy akadémiai jutalomhirdetésre valaki egyszerre tizenkét szinművet adott be. Nagyobb ajánlat végett azt jegyezte alájuk, hogy ezeket ő még tizenhét éves korában írta. Kölcsey azt mondta rá, hogy biz azokat írhatta tizenkét éves korában is. Mind a tizenkét dráma sem ért annyi tiszta papirost, a mennyire le volt írva.

Nálunk a fiatal iró legelőször is drámán kezdi működését. A helyett, hogy előbb tanulna nyelvtant, helyesírást, tanulna logice gondolkozni, költőileg eszmélni, azután tanulná ismerni a bel- és külföldi irodalmat, annak lángelméit és végre tanulná ismerni az életet és világot, magasságától mélységeig, az emberi szivet szenvedélyeivel, a sorsot vas következetességével; társadalmat és családi kört, néptörténetet és magányjellemet; – a helyett első fölléptével oda veti a keztyűt Shaksperenek.

Minden évben találkozunk egy-egy ismeretlen nagysággal, ki valami örökmozdony félét talált fel, melyből azután végtére az sül ki, hogy épen nem akar megmozdulni. Mennyivel rövidebb utja volna a dicsőségnek ennél, ha egy egyszerű fonógépen, vagy egy czélirányos zsilipen törte volna a fejét.

Egy fiatal ember, ki hajdan velem járt iskolába s akkor sem tartozott a különös elmés emberek közé, egy időben nagy zajt ütött a világban azzal, hogy hír szerint külföldi udvaroknál roppant hasznot hajtó felfedezéseket tőn. Ezekért azután rendkivüli kitüntetésekben részesült, czimeket és érdemrendeket kapott, uradalmakkal ajándékoztatott meg, főfő hivatalokba léptettetett elő; e dologról vagy egy esztendeig beszélt valamennyi hirlap; akkor kisült, hogy az egész lármából egy szó sem igaz; nem történt semmi felfedezés küludvarok javára, következőleg nem osztogattattak sem czimek, sem rendjelek; – hivatalok és uradalmak mind a túlgazdag fantázia körébe tartoznak. Az illető annyit csakugyan elért, hogy magát könnyű szerrel nevezetes emberré tette, mert e botrány miatt elitélték nehány esztendei fogságra.

Ha szorgalommal, észszel fáradt volna azon, hogy hasznos polgára legyen a honnak, talán senki sem beszélt volna róla, így pedig egyszerre nagy ember lett.

Ah, a valódi nagyság elrejti magát, s nem keresi a világot!

Nyomtalanul tűnt el Kliegl, ki a betűszedő géppel új korszakot készített volna elő a tudományos világban, ki a vasútakat egy sínnel volt képes kiállitani; s ki elveszett, mert nem tudta árulni tudását.

Halhatatlan lesz a növényszappan áruló, ki félhasábos hirdetményekkel kürtöli be a népek füleit, s keresve kell kutatni a víziszony kigyógyítóját, ki nagybecsü titkával, szegény földműves, múlik el valami félre eső faluban.

Összes munkáinak gyűjteményére nyit előfizetést az iskolából kilépő ifjú, bátor önbizalommal vallva meg, hogy a közönség általános óhajtása buzditá ez elhatározásra; mig a lángelmű költő, ki nehány év előtt, mint honának leghasznosabb polgára, a legnagyobb nyomorban halt meg Erdély egyik kis városában, soha egy szóval sem említé munkái lételét, mik évtizedeken át rejtve hevertek szekrénye aljában, miket csak holta után fedeztek fel barátai, hogy annál több okuk legyen a sajnálkozásra.

Hanem hiszen így tarka az élet!

AZ ELLENSÉGES KOPONYÁK.

Minthogy ez az elbeszélés kissé borzalmas természetű, előre is figyelmeztetek minden gyöngébb szivű olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt egészen olvasatlanúl; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes felelősséget vállalni.

Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog, s hogy ilyen sokáig eltudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik becsületére.

Még akkor fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként nyomtatásban kijött bűneim tanúskodnak róla, nagyon hajlandó a földfeletti mystikus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, mint most: és ez akkor úgy volt jól, most meg igy van jól.

Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez mivelt főurainknak, kit ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor úrnak fogok nevezni.

Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő pedig házi gazda, és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat beszállásoljam hozzá, ki is igen szivesen fogadott; külömben is a vendég nem volt nála nagy ritkaság.

Gábor úr egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak szánva; például, hogy az ajtóban álló vas ember, a mint valaki az ajtót kinyitja, rögtön felemelje fegyverét, s a mint beteszi, ismét tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivű látogatót majd a nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, úgy megfogták.

Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni, s készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor úr nem is produkálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem, könyvtárába vezetett, megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsű kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsétgyüjteményét, mikhez igen érdekes históriai adatokat tudott elregélni; én megkértem, hogy engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.

– Szivesen, csak tessék: mondá ő egész udvariassággal s gyönyörűséget látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg az a félczipő, a mi itt előttünk áll.

Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy idejöttem.

Gábor úr kűlönösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott adatai irányában tanúsíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes történetkék elbeszélésében.

Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.

Vacsora fölött magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor úrral egyedül maradtunk.

Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.

A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet, s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek.

A középen tágas kandalló volt, megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen szürcsölgetve a füszerillatú pekko nedvét.

A kandalló melege, késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből, s fejem határozottan a pamlag vánkosa felé húzódik.

Gábor úr észrevette ezt az állapotomat, s mosolyogva mondá:

– Ön, úgy látom, hogy álmos is már.

Nem volt okom őszintének nem lenni.

– Bizony én akár itt e helyben elalugyam.

– Azt pedig nem tanácsolnám, szólt Gábor úr komoly arczczal; ez a szoba nem igen jó hirrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.

Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.

– Tán kisértetek látogatják?

– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel-nappal.

A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széjjel tekinteni.

– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó lánczos rémet; a mi itt van, az igen egyszerű és kézzel megfogható tárgy. Van kedve talán megnézni?

Hogy lehet ilyet még kérdezni is!

Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.

Gábor úr egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyű üveggel voltak betakarva, s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva.

Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerűt elismerni. Emberi csont maradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog, a mitől senkinek sem jut eszébe megijedni.