Part 1

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=ouxkAAAAMAAJ

Project Gutenberg also has II. rész. See https://www.gutenberg.org/ebooks/64501

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCVII. KÖTET

ÉLETEMBŐL. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

ÉLETEMBŐL

IGAZ TÖRTÉNETEK. ÖRÖK EMLÉKEK. HUMOR. UTLEIRÁS.

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

PÁRBAJ A CSATATÉREN.

Babért a múltnak!

Ha minden levelére egy hős nevét írjuk, nem koszorú: erdő lesz a neve!

A tápió-bicskei csata el volt már vesztve; az osztrák hadsereg vitézül küzdött ezen a napon. Bastich veteránjai véres tusa után vetették vissza rohamra vitt fiatal honvédeinket, a visszavonulás feltarthatatlan volt.

Hátunk megett pedig a megáradt Tápió volt s annak egyetlen egy hídja, melyhez összetolongva sietett a megzavart sereg.

Az osztrák lovasság üldözésre rohant.

Dipold ágyúi meg-megállíták őket, kartácscsal üdvözölve a közeledő báni huszárokat. Végre az ágyúk is ott vesztek.

A hadtest vezérei feladták a csatát, s gázlókon menekültek keresztül, a hídról leszorítva.

Elveszett az ütközet, elvesztek az ágyúk, elveszett a nap dicsősége, s még jött egy új csapás, hogy az egész hadtest oda veszszen; az ágyúszóra Nagy-Káta felől elősietett Sternberg dandára, s oldalt fogta a menekülő magyar hadtestet.

Nyolcz század osztrák lovasság jött egy tömegben a homokhalmokról alá; ha ez a felzavart had derekába csap, az egész hadtest veszve van.

Csak hat század tartalékhuszár volt, a mit ellenük lehetett küldeni: azok is lehangolva, elkedvetlenítve a vesztett csata miatt. De vezérük volt Sebő őrnagy.

Csak egy ember, csak egy kard.

De egy ember, egy kard is elég, hogy olyan gondolatjegyet húzzon a történelem folyamába, mely azt mondja: «itt most megállj, más fejezet kezdődik».

Sebes ügetéssel közeledett az osztrák lovasság, s messze előtte lovagolt vezére, Riedesel ezredes.

Egy athleta, egy óriás; teljes hat láb magasságú férfi, herkulesi vállakkal, száz lépésnyire előtte járt ezredének, s kardját villogtatva, messziről hívta ki a magyar huszárokat: van-e közöttük is olyan vitéz, ki a hadsort el meri hagyni, s egyedül előre vágtatva a sík középre, szemébe mer nézni az osztrák hadsereg legdélczegebb lovagjának?

Akadt olyan vitéz.

A büszke kihívásra a magyar huszárok őrnagya, Sebő előrenyargalt a bajnoki találkozásra.

Kemény vitéz volt ő is, kinek mindig volt bátorsága a halál kaszáját csorbára verni kardjával.

Miként a hajdani hős lovagkorban, a hol a csata előtt a vezérek keltek vitézi párharczra: a Zalán futásának jelenetei látszottak megelevenülni a lovagtornában, melyre a magyar és osztrák lovasság két legjobb bajnoka egymás ellen rontott.

A két ellenséges hadcsapat között is szabad téren találkoztak össze, egyedül, ezredeiket elhagyva, s ott szóváltás nélkül összecsaptak.

Csak egyszer villant mind a két kard, s azzal mind a kettő kihullott vitéze kezéből.

Mindketten ugyanazon összecsapással lefegyverző sebet ejtettek egymáson; a magyar vitéz kardja az osztrák óriás kezét csuklóban vágta tönkre, míg ő maga az ellenfél ádáz csapásától hüvelykujját veszté.

De ez nem volt a párharcz vége.

A mint a két dalia egyszerre egy pillanatban kiejté jobbjából a kardot, hirtelen megragadta egymást mind a kettő, s elkezdődött a tusa puszta kézzel, balog kézzel.

Riedesel magasabb volt, de Sebő ügyesebb; gyorsan torkon ragadta ellenfelét, azzal sarkantyúját paripája oldalába vágta, a két mén megfordult egymásnak feszített oldallal, s azzal mind a két lovag lezuhant a földre.

Erre vágtatva rohant a két ellenséges lovasság vezérei segélyére.

Mire oda értek, a földön dulakodó két vitéz közül csak az egyik kelt föl: az Sebő volt; Riedesel halva maradt.

Mint hajdan Goliáth esése Izrael táborát, úgy lelkesíté új hősi elszántságra e hősi jelenet a magyar huszárságot: visszaverték a Sternberg-féle lovas-ezredet, s míg ők az első rohamot felfogták kardjaikkal, azalatt megérkeztek a vörös sipkások, a 3-ik és 9-ik zászlóalj törhetlen vitézei; azok aztán megmutatták, hogyan kell szuronyszegezve ellenséget látogatni; délután öt órára vissza lett nyerve az ütközet, az elveszett ágyúk, az elhagyott csatatér s a nap dicsősége.

*

Ugyanazon huszárezred augusztus első napjaiban a Berettyó partjain táborozott. Hanyatlóban, lemenőben volt már dicsőségünk napja. Csak az okos paripák érzik talán, mit beszélnek az emberek: kihallgatják az őrtüzek mellett gazdáik tépelödéseit s tovább adják, a mit hallottak, egymás között. Egy éjszaka, mikor czövekeikhez voltak kötözve, mintegy összebeszélésre, a legcsendesebb időben, elkezdettek nyeríteni, tombolni; összetépték pányváikat, s nekiszilajultan törtek keresztül a táborvonalon, s lovagjaikat elhagyva rohantak el a pusztába. Felét sem sikerült összefogni: nagy része világgá futott.

Talán előre érezték, a mi következik?

A ZSOLCZAI HŐS.

Kikből támadt az a vitéz honvédsereg?

Értelmes hazafiak, ügyvédek, iskolaviselt tanuló ifjak, orvosok, kereskedők, mérnökök, iparosok sorakoztak a háromszínű zászló alá a földmívesek fiai közé, s azt mondták: csak puskát adjatok nekünk, azonnal katonák vagyunk.

Hogy nevettek ezen a régi rendszer okos emberei, a kik úgy tudták a dolgot, hogy egy ember, meg egy puska még nem egy katona; annak előbb még egy esztendeig kell riktájt állni, négy esztendeig idegen országban lakni, hat esztendeig rapportra járni, nyolcz esztendeig masirozni tanulni, tíz esztendeig német szóhoz szokni, csak azután mondhatni el róla, hogy ez már katona.

Hát még ahhoz, hogy valaki katonatiszt legyen: hadnagy, százados, őrnagy, ezredes. Az kerül még csak nagy időbe, tenger tudományba. Hogy tanulhatná azt meg a jámbor magyar ember, a kit sohasem tanítanak erre?

És azután mégis úgy lett: a mint annak a magyar fiúnak puskát adtak a kezébe, mindjárt katona lett abból; némelyiknek puskát sem adtak, csak kaszát és azzal is jó katona lett.

Csoda biz ez. De a hazaszeretet tud még a csodatételekhez.

Azok között, kik a nyugalmas polgári életpályát a kard tetteiért elhagyták, egyik legkitünőbb bajnokunk volt Gózon Lajos.

Ügyvéd volt Pesten. Együtt jártunk iskolába. Ott is, mindenki úgy ismerte, mint nemes kedélyű szelid ifjút.

Midőn a nemzet önvédelmi harczra kényszerült, egy önkéntes csapat vállalkozott pesti értelmes fiatalokból a megtámadott haza védelmére: Gózon is e csapattal ment el. Nem kalandot, nem új pályát kerestek ők, csak a haza segélykiáltására ragadtak fegyvert, mint a hogy fegyverhez kap minden jó gyermek, a ki apját, anyját hallja segélyért sikoltani.

Azonban a sors rendelkezett az eltávozottal.

Manswörth alatt rohamra kellett volna menni az ellenféltől megszállt helység ellen, melyet erős ütegek védtek s a halálos vállalat megreszketteté a legelszántabb katonák szivét is.

Ekkor a fiatal ügyvéd, a katonai hírrel nem biró Gózon Lajos kiragadta a zászlótartó kezéből a nemzeti lobogót, «utánam barátim, éljen a haza!» kiáltá és neki rohant a zászlóval az ellenség ütegének; s a példáján fellelkesült csapatok elszántan vetették magukat bele az ellenfél kartácstüzébe.

Őt minden golyó kikerülte, pedig tudjuk, hogy azok nagyon fel szokták keresni azt, a ki zászlóval jár a kezében.

Ilyen férfit nem volt szabad visszabocsátani az íróasztalhoz. A vezérek ott maraszták, tiszti rangra emelték; s ott azután a hány csatában megjelent, annyi érdemet keresett magának: csupa érdemekért, nem pártfogoltatásból, őrnagya lett egy vitéz zászlóaljnak.

Július 2-ikán és 11-ikén a háromszor visszafoglalt ácsi erdő tanúskodik Gózon hősi elszántságáról. A hány szál fája van annak az erdőnek, mindenik lehetne egy sírfejfája ott elhullott magyar és osztrák vitézeknek.

Következett ama hírhedett körvonulása a felső magyar hadseregnek Komáromtól a Tiszáig, mely két világhatalom hadseregei között annyi hősiességgel hajtatott végre.

Alig múlt el nap csatározás, elő- és utóhadak összeütközése nélkül; ezek voltak a hétköznapok: néha aztán egy-egy ünnep is jött közbe, teljes ütközet napja.

Ilyen harczi ünnep volt július 26-ika a Sajó vizénél.

Tseodajeff orosz tábornok húsz ezer emberrel, azok között huszonöt század lovas, sietett a magyar hadsereg balszárnyát megtámadni. E bal szárnyat a 7-ik hadtest képezte Pöltenberg vezénylete alatt; alig több ötezer embernél. Tehát egy: négy ellen.

A Sajó vize feküdt közöttük.

Az ütközetet jobbára a tüzérség vívta. Tseodajeff negyvennyolcz ágyút vonatott elő a Sajó jobb partján, hol a folyam kígyózó területei, sűrű csalittal borítva, kedvező előnyt nyujtottak neki ütegeit észrevétlenűl közelebb tolni a magyar hadálláshoz.

Egy ilyen orosz üteg, két zászlóaljtól és egy szotnya kozáktól fedezve, egész Alsó-Zsolczáig felnyomult a parti berkek oltalma alatt, s onnan egyszerre váratlanul megnyitotta a gyilkos tüzelést a hadseregnek egyik szemközti ütege ellen.

Azon üteg tüzérei csaknem gyermekek voltak még. Csak most váltak meg az iskolától, hol épen annyit tanultak a mathematikából, a mennyi elég arra, hogy valaki tüzér legyen vele.

Gózon Lajos, a 66-ik zászlóalj őrnagya, az orosz üteg veszedelmes működését látva, mely a bal szárny állását ingatottá tevé, sietett tábornokát figyelmeztetni, s egyúttal fölkérni, hogy engedje neki az orosz üteget szuronynyal kivetni helyéből.

A tábornok válasza az volt, hogy neki a fővezér parancsa ellenére nem szabad a Sajó jobb partjára hadoszlopokat vezényelni; nem is vállalhatja a felelősséget ily vérontó vállalat áldozataiért magára.

A kis fiúk ütegéből pedig már két ágyú a földön feküdt, a harmadiknak a kerekei sérülve voltak már, a szegény kis fiúkat egyiket a másik után hurczolták el holtan, összezúzottan az ágyuk mellől. – Gózon Lajos nem nézhette ezt; átadta a zászlóalj vezényletét a legidősebb századosnak, kijelentve, hogy ő maga saját felelősségére önként vállalkozókkal fog támadást intézni az orosz üteg ellen.

Azzal elindult lóháton gázlót keresni a Sajóban. Mikor azon szerencsésen áthatolt, keresztül lovagolta a Sajó partján elterülő erdőt, egész odáig, a honnan az orosz üteg állását kikémlelheté.

Ezzel visszalovagolt zászlóaljához.

– No most fiuk! szólt hozzájuk, a kinek a hazája élete kedvesebb, mint a magáé, az jöjjön velem.

De az ily szóra aztán az egész zászlóalj vele akart menni.

– Elég lesz egy század! mondá Gózon: s kiválaszta egy századot, míg a másikat csatárlánczra osztva, a Sajó balpartján elhelyezé.

Egy század két zászlóalj ellen, meg egy lovas kozák szotnya ellen, egy ágyúüteg megtámadására! Nevetnének a hadtudomány vénei, ha valaki ezt tanácsolná nekik.

Nálunk volt, a ki megtette.

A Sajóhoz érve a kis csapat, azt kérdezé: hogy megyünk itt át?

– Hát csak így ni! mondá Gózon, s leugorván a lováról, egy beteges fiú kezéből kivette a puskát s beleugrott a vízbe, s a kikeresett gázlónak indult: «itt a híd, fiúk; utánam, a ki magyar és szereti hazáját!»

Percz mulva a kis csapat hónaljig érő vizen át gázolva, eltünt a jobbparti erdő árnyékában.

És most azután csendesen, óvatosan előre a bokrok között; nem szól más, csak a nyugtalan szívdobogás, nincs más parancsszó, csak a szemek intése. A kis csapat egyedül áll az ellenség táborának szivében, minden segélytől távol, egyedül saját szuronyára bízva.

Már előtte az ellenség, mely jelenlétét nem is sejti. Gondolni és végrehajtani csak egy percznyi idejök van.

Hanem az dicsőséges percz volt.

«Szuronyt szegezz, és előre!» hangzott Gózon Lajos szava, s abban a pillanatban, mint martalékára a sas, csapott le az orosz ütegre a maroknyi önkéntes csapat, s abban a perczben le volt ölve minden tüzér, beszegezve minden ágyú, egy sortüzeléssel szétriasztva a fedezet. E percz alatt el volt döntve a nap sorsa.

A mily bátran volt keresztül vive a hősi merénylet, oly nagyszerű lett annak eredménye: az orosz csatarendben nagy zavar támadt; azt hitték, a magyar hadsereg gázlóra találván, őket oldalba fogta; hirtelen megszüntették a tüzelést az egész vonalon s azzal Tseodajeff felhagyott a csatával s távol a Sajótól táborba vonta seregét.

És mind ebben egy maroknyi kis csapaté volt az oroszlánrész, s annak vezetőjéé, ki egy év előtt még ügyvéd volt.

Maguk a vezérek is elismerőleg híresztelék Gózon Lajosnak e bátor tettét; a sikerdús kivitelért a fővezér ott a helyszinén alezredessé emelte őt, s az összes táborkar előtt megölelé, így szólva hozzá: «önben ismét a manswörthi és ácsi hősre ismerek».

Nehány nap mulva a nyíradonyi főhadiszálláson augusztus elsején kelt vitézségi bizonyítvány adatott át Gózon Lajosnak.

Ide irom azt egész terjedelmében; más jutalmat úgy sem adhatunk hőseinknek, mint azt, hogy neveiket megkoszorúzzuk.

«Bizonyítvány. – Második rangú érdemjelre ajánltatik Gózon Lajos őrnagy s 66-ik zászlóalj-parancsnok úr, ki hazája iránti buzgó szeretetből és tántoríthatatlan hű ragaszkodástól ösztönözve, f. é. július 2-dik és 11-én Komáromnál az ácsi erdőben, s 26-ikán a Sajóvonalon küzdött csatában, példás és harczias viselete, hősies elszántsága és halált megvető kitartása által, vitéz jellemének kitünő jeleit adá. Legszebb feladatomnak és kötelességemnek tartom, – addig is, míg ezen hősnek melle érdemrenddel diszesíttethetnék, a méltányló haza nevében ezen elismerést nyilvánító vitézségi bizonyítványt kézbesítni. – Kelt a nyíradonyi főszálláson. Augusztus hó 1-jén 1849. A fővezér Görgei Arthur. (P. H.)

Ime egy magyar hős életéből egy lap, mely életpályájában piros betükkel van nyomtatva.

A harczok ideje alatt a munkáspolgárból az lett, a mivé kell tudni átalakulni minden hazafinak: derék katona.

S a harczok lejártával a vitéz katonából ismét az lett, a mivé kell tudnia átalakulni minden katonának: munkás, hasznos polgár.

Akkor tudta fegyverrel szolgálni hazáját, jól, híven, önfeláldozólag.

Most tudja szolgálni hazáját észszel, munkával, szintoly jól, szintoly híven, szintoly önfeláldozással.

Ez az én eszményképem egy magyar honvédről.

Ez az én eszményképem egy magyar polgárról.

EGY VILÁGÍTÓ SUGÁR.

Ki ne ismerné azt a derék szerzetes rendet Magyarországban, melynek tagjai fehér palástot viselnek? Ki ne tudná, hogy e fényes fehér paláston a rágalom egy foltot sem ejtett soha? De ha dicséretüket akarná elsorolni, tele írhatná vele a fényes fehér lapot a közvélemény. Ők terjesztői a tudománynak, példaadói a jó erkölcsnek, ők buzgó apostolai a vallásosságnak; és a mellett hívei a hazának és jó testvérei a külömböző hitvallásuaknak.

… 1848-ban huszonkét fiatal növendék tagja volt e szerzetnek, mind tudományosan művelt kitünő ifjak.

Jött a vérpazarló korszak, egy segélykiáltás hangzott végig a hazán, mely áthatott minden zárt ajtón és kerített falon.

A haza fegyverbe szólítá fiait. Nem lázadásra hívta fel. Felkent királya nevében, törvényes kormány szólítá fel a férfiakat törvény és alkotmány védelmére, belső rend helyreállítására.

Akkor nem volt szükség kategoriákat állítani fel, kinek van hivatása otthon maradni? doktornak, diáknak, papnak, prókátornak? mert úgy sem maradtak volna otthon. A zászlók alá gyült a földmívessel a földesúr fia és a doktorok és a diákok, papok és prókátorok egyenlően.

A fehér barátok huszonkét ifjú növendéke közül egyszerre tizenkettő vett búcsút a zárdától, hogy a haza védelmére szálljon.

Nem szökve, nem alattomban váltak meg; bejelenték gvárdiánjuknak, hogy ők honvédekké akarnak indulni, s az ősz gvárdián azt tette velük, hogy rendelt számukra szekereket, süttetett számukra úti eleséget, mely a táborig eltartson, s mikor szekereikre ültek, összecsókolá valamennyit és áldását adta rájuk; s könyező szemmel nézett utánuk, míg a távolban beláthatá kocsijaik porát.

Még azután is sírt, hogy a zárdába visszatért.

Az ott maradt tíz növendék egyike vigasztalni kezdé, hogy ne sírjon, hiszen még itt maradtak ők.

«Hiszen épen azt siratom, felelt a tisztes agg, hogy ti itt maradtatok.»

Az eltávozottakkal együtt járt az agg gvárdián áldása. Vitézül harczoltak mindannyian, szereztek babérokat, tiszti rangot, hírt, nevet; minden csatában boldogultak. Nehány hősi halállal mult ki; azokat érte a legvalódibb áldás, az lett legboldogabb.

Mert egyszer azután vége lett harcznak, dicsőségnek, s az élve maradottaknak nagy okuk volt azokat irigyelni, kik egy szabad hazát látva, hunyták le örökre szemeiket.

A nemzet virága, mely a felszinen úszott, sietett le a fenékre. Erdők, berkek, gunyhók visszhangozák a jelszót: «qui bene latuit, bene vixit».

A kik megmaradtak a tizenkét lelkes ifjú közül, siettek vissza zárdájokba; a fegyver ki volt verve kezeikből, más fegyverrel kelle folytatni a harczot egy nemzet életéért; a tudomány fegyverével, a szellem csataterén.

Újra felölték fehér palástjukat s folytatták a tudományos munkát ott, a hol elhagyták.

Kitünő, tudományos emberek váltak belőlük, szerencsés volt az a tanoda, mely közülök nyerhetett tanárt. Annak a növendékein is meglátszott a szellemi tökélyesbülés minden ágazatban.

Ekkor kezdődtek az ultramontán agitatiók, a jezsuita betelepítések Magyarországon.

Évekig figyelemmel kisérő tanúi voltunk a ki-kiszámított kegyetlen üldözésnek, a minek e derék római kath. egyházi rend szabadelvű tanárai czéltáblái voltak az ultramontán hierarchák részéről.

Ez üldözés mindaddig tartott, míg a jezsuiták barátai a legjelesebb tanárokat tanszékeikből el nem távolították, hatáskörüktől teljesen meg nem fosztották.

És ezen tanárok katholikusok voltak, de mivel szabadelvűségüket nem akarták eltitkolni, mivel tudományos haladásukban nem hátrafelé, hanem előre törekedtek, mivel erős lelkű hazafiak voltak: tehát nem használt nekik sem roppant tudományosságuk, sem kitünő szellemi tehetségeik, sem irodalmi hírnevük, sem katholikus papi buzgalmuk, sem honfi érdemeik: el kellett temetkezniök zárdáik falai közé; most is ott találhatná őket, a ki nem tartaná fölösleges fáradságnak, hogy elinduljon szellemi kincseket keresni.

A BURG FEHÉR ASSZONYA.

Egy hamar elmuló zaj hallatszott tavaly a Burgban megjelent kisértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer aztán dementirozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az élczlapok eltemették.

Pedig hát ez nem volt mese, hanem tökéletes valóság.

Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgyalak, márvány fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan, de a falra világot nem vet; az alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt, az őrt álló katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állítottak ki; azok előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztülkasul lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el, hanem megállt és merően a szemük közé nézett. E kisértet-nézéstől az egyik őr, egy izmos, erős morva vadász ájultan esett össze.

Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a kisértetes őrállomást. Ez mint gavallér ember asszony ellen nem vitt magával puskát, pisztolyt, csak úgy kardosan állt a lesbe. A mint a tizenkét órát elkongta az István templom harangja: ott állt előtte a fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt, utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony visszafordult s a lámpát a tiszt arcza elé tartá.

Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a kezét megragadja, a másik karját pedig a fehér nő dereka körül fonta, – akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt megfogta és megölelte – a semmit.

Az eltünés pillanatában úgy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy hideg csókot nyomott volna ajkára.

Már most ha tisztünk egy mult századbeli mousquetier tiszt lett volna, kötelessége lesz vala e kisértet-csóktól halálra betegedni és belehalni; minthogy azonban mai időkben a katonatisztek chemiát és optikát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kisértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette, hogy a Burggal átellenes ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világítva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba, s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, a hol az ablak ki van világítva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót, s szépen ott lepte az egész kisértet-csináló apparátust. A nagy tükörüvegtáblát, melynek segélyével és villanyvilágítással a kisértetes nőalakot a Burg ablakán át annak folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér asszonyt is, a kinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.

A dologból inquisitio lett: a fényképész azt a merész tréfát nem a maga mulatságából rendezte, hanem aztán annyi magas állású személy keveredett bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abbahagyni, s az egész kisértethistóriát meghazudtolni.

Az ultramontán-párt manővere volt az egész: ilyen együgyű hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvű iránytól elfélemlíteni.

Azoknak, a kik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla. De hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is megtudtuk.

III. NAPOLEON PESTEN.

1831-ben a Korona-kávéházban, mely akkor a jurátusvilág kedvencz tanyája volt, egy idegen kezdett feltünni, a kit a szolgálattevő személyzet gróf úrnak czímezgetett. Az idegen mintegy 20–22 éves fiatal lehetett, bár komoly, zárkozott tekintete idősebbnek hazudá. Arcza külföldiesen borotválva volt egészen s a feszes angol divatú viselet nagyon kirítt az általános attiladolmány világ közül, de még inkább a mély, hallgatag, figyelmes tekintet a zajos könnyűvérű társaságból.

Rendesen ott ült a kávésnő emelvénye melletti szögletben, onnan nézte a tekézőket.

Volt akkoriban egy híres tekehős a jurátusok között, úgy hiszem Rékásinak hívták. Megvert mindenkit, még a marqueuröket is, a tekézésben; senki sem birt vele, bár mindenki megkisérté. Csak az idegen gróf nézte el csendesen, s nem ajánlkozott vele megmérkőzni.

Egyszer Rékásinak kedve kerekedett belekötni a szörnyen hallgató idegenbe:

– Nem volna kedve megkisérteni vagy három piramidli partiet?

Az idegen szótlanul meghajtotta magát és felállt.

– Egy aranyba a játékot? ajánlkozék a tekehős. A gróf ráhagyta és acquit adott.

Az idegen ifju igen sajátságosan játszott. Elébb minden lökést kimért, kiszámított, a golyót ide-oda mérte, pontokat jegyezgetett meg magának, sokáig czélozott, hanem azután minden lökése bizonyos volt, soha egyet is el nem hibázott; ha egyszer kezébe vehette a dákót, ellenfele többet lökéshez nem jutott. Ezt ugyan unalmas dolog volt nézni, hanem el kellett ismerni, hogy igaza van. Rékási egyre vesztett, s a tételt mindig duplázta; délig kijátszottak tizenhat partiet. Rékási úszott 32,768 aranyig. Ennyi pénze persze soha semmiféle jurátusnak sem volt; tehát azt mondá, hogy majd holnap folytatja a tusát, «dupla vagy semmi», addig irja fel a gróf a tárczájába a nyereséget, vagy fogadjon el váltót, ha jobban tetszik.

Másnap folytatták a tekeversenyt, «dupla vagy semmi». Délig elvesztette Rékási Pest vármegyét a kis Kún és Jász kerületekkel egyben. No, holnap majd megválik.

Harmadnap megint játszottak, a gróf megint legyőzhetetlen volt mérnöki pontos számításaival; már ekkor Rékási elvesztette nemcsak Európát, de Chinát és Braziliát, a perui ezüst bányákkal egyetemben.

Negyednap ujra összejöttek: dupla vagy semmi! Már ekkor Rékási elvesztett három olyan földgolyót aranyból, mint a milyenen most lakunk. A grófot kezdte mindenki bámulni.

Ötödnap nem jelent meg a gróf szokott helyén, hanem jött helyette egy gyanus külsejű egyéniség, ki sokáig titkolózva beszélgetett a kávéssal, s nagyon vakarta a fejét, mikor mondák neki, hogy a gróf az éjjel elutazott.