Part 9

Mindezeket pedig nem ok nélkül jegyezgettem fel: óhajtanám, hogy mások is megértsék. A szinészek közt uralkodó társas szellem, szives kedély, közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; a hol élünk, mint a széthullott kéve, kiki önmagának; három ember nem jön össze, a ki egymásnak igaz barátja volna, s ha kiki önmagát nem szeretné nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, a kinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, a kinek rosszúl megy a sorsa; a kisebb gyülöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, építi a chinai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához és nem közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás; pedig bizony ránk is illik a költő mondása: «Ha ölnyi téren hírem és magam bőven tanyázunk, mért e hosszas út?…»

TÖKÖLI EMLÉKÜNNEP ÚJVIDÉKEN.

(Augusztus 29-én.)

E század első felében egy tehetős szerb úr minden vagyonát nemzete boldogítására hagyományozta.

Neve Tököli Sebő, a néphagyomány szerint ivadéka dicső emlékű szerencsétlen fejedelmünknek, kinek hamvai Iz-Nikmid temetőjében nyugszanak: oly idegen földben!

Tököli Sebő alapítványából támadt a pesti szerb növelde és a Maticza Szerbszka irodalmi intézet; ezeknek köszöni első kézből a magyarországi szerb nép értelmisége kifejlődését.

Ugyan e Tököli Sebő, ki egy magyar kivándorolt ivadéka, mint «bevándorló» jött be egykor «édes hazájába»; nem feledkezett meg a kötelességekről, melyek a hon irányában a «fogadott fiút» is kötelezik; több hagyományai között a debreczeni reformált tanodánál, s a magyar tudományos akadémiánál is örökíté nevét alapítványaiban; ez utóbbinak két ezer pengőt hagyván.

És hagyott mind a két testvérnépnek egy minden kincsnél drágább intést, melyet jó lesz ereklyeként tartogatnunk; a midőn azt mondá, hogy e két nemes népnek csak a művelődésben szabad egymással versenyezni, s magyarnak és szerbnek csak segélyre, de tusára nem nyújtani ki kezét. – Vajha sohase lennének szavai elfeledve!

Ez évben a boldogemlékű honfi halálának napját nagy ünnepélylyel szentelé meg a szerb értelmiség Újvidéken, s erre a Maticza Szerbszka egylete által a magyar tudományos akadémia is meghivatott, mely meghivást annyival nagyobb készséggel fogadá, minthogy az akadémia is megdicsőült hagyományosai közé tartozik.

A küldöttség elnöke, báró Eötvös megbetegedvén, nála nélkül kényszerültünk útnak indúlni, az akadémia részéről hárman: Toldy Ferencz, báró Podmaniczky Frigyes és én; a hazai sajtót Urházy György képviselte.

A gőzös Pestről is nagyszámú vendéget vitt már magával, kik a Tököli-ünnepélyre szándékoztak, e szám azonban éjfélig egész logarithmussá nőtt, a midőn minden állomásról érkező szerb küldöttségek a hajó minden lakható részét megtölték.

Ott voltak a szerb nép nevezetességei minden politikai szinezetben, a kik Bécs, Pest, vagy Belgrád felé fordulva szoktak elaludni és fölébredni.

Ott találkozánk Csernovics Péterrel és Stratimirovics tábornokkal. Hogy Csernovicsnak nem kell a keresztnevén kívül egyéb czímet adnom, az az ő érdeme.

Az egyik asztalnál egy bécsi, egy prágai és egy ujvidéki úr vitáztak azon, hogy melyik leend a kettő közül a szerb vajda? A kérdés így volt felállítva: vagy a bécsi kormány kandidál s a szerb közönség választ a nevek közül, vagy a szerb kongresszus kandidál s a bécsi kormány választ azokból vajdát. Igen sajnálom, hogy e humorisztikus ötlettől meg kell fosztanom élczlapjainkat.

Mi pedig azalatt a hajó farában vitatkoztunk azokról, a mik jönni fognak. – A tábornok igen nyájas, közlékeny ember: ha úgy kezünkben volna hatalom és tehetség, a hogy nincs, nem mondom, hogy nagyon meg ne férhetnénk egymással.

Csernovics nyilt, egyenes, mindenen keresztültörő jellemét mindenki ismeri, s ez az, mi a szerb köznép előtt annyi varázszsal bir. Az elmult kongresszus alkalmával, midőn a városba megérkezett, a csajkások csoportostul fogták körül s hangosan üdvözlék: «Mit ér az üdvözlés», – mondá Cs., – «ha nem látom várostokban lobogni a magyar zászlót?» – «Kitűznők, de tiltva van», felelének azok. – «Akkor bocsássatok, ti nem vagytok szerbek, a mit a szerb szivében jónak hisz, az megcselekszi, s nem kérdi, mi lesz azután?» Ezzel ott hagyta őket s később fölment Ph. tábornokhoz, ki ott királyi biztos volt. Panaszlá, hogy a magyar nemzeti zászló kitűzése tiltva van. – «A katonai végvidék nem Magyarország, felelt a tábornok, az osztrák tartomány.» – «Pedig én mégis azt hiszem, hogy ki van tűzve valahol a nemzeti zászló.» – «Azt nem merné megpróbálni senki.» – «Én mernék rá fogadni.» Fogadtak s azzal az ablakhoz léptek, és ime már akkor ott lobogott a palota előtt a piacz közepén levő kút fölött a magyar nemzeti zászló. A tábornok elébb haragudni akart, azután elmosolyodott; «legyen tehát ott az «ön» kedveért.» – E vonás is eléggé jellemzi azon viszonyt, mely Cs. és a szerb nép között fűződik.

Késő estig elvitatkoztak közügyeink felől; végre Cs. féltréfával azt mondá a tábornoknak: – «Fogadok kétszeres tétbe, hogy ön be fog menni a Reichsrathba.» – «Én meg abba, hogy ön megy be.» – «Ez ellen pedig százat teszek egyre.» – A csipős esti szél átjárt bennünket, a tábornok fogfájásról panaszkodott, melyet semmi szer sem bír gyökeresen meggyógyítani. – «Rossz fog ellen hilft kein octroy, tábornok úr, mondám, – csak Gewaltmassregeln.» – «Igaza van: no arra fogadok is, hogy ez a fogam nem megy be a Reichsrathba!»

De vajjon a többi bemegy-e?

Éjfél után három órakor érkezett meg Ujvidékre a vendégekkel túltömött hajó. Az ünnepély rendezői ott vártak bennünket; egy zenekar felváltva a szerb néphymnust s a Rákóczy-indulót hangoztatá a kiszálláskor.

De túldörgé a zenét a lelkesült «zsivió» és «éljen» kiáltás, mely felriadt, midőn Csernovicsot megpillantá a nép. Képzelhetni azok ragaszkodását, kik egész éjszakán át ott vártak a parton a szokottnál két órával később érkező hajóra, hogy legnépszerűbb emberüknek egy éljent kiálthassanak.

A Pestről jött küldöttség tagjait kocsikkal várták és vitték szállásaikra; csupán Cs. nem jutott hozzá, hogy kocsira üljön, mert őt a lelkesült nép körülfogta, s úgy kisérte zeneszóval szállásáig; – én már rég ágyamban feküdtem, míg odakünn folyvást hangzott a «zsivió» és a szerb hymnusz zenéje.

Szállásra a város egyik legtiszteltebb férfiához, a szerb nép kitünő jogtudósához Hadzics úrhoz jutottam, ki hat évig lakván Belgrádon, a szerb nemzet törvénykönyvének kidolgozásával örökíté nevét. Deák Ferencz, mint igazságügyminiszter, osztály-főnökséggel kinálta meg s b. Eötvösnek is régi ismerője.

Mindenki nagyon sajnálta, hogy Eötvös nem jöhetett el, ő rá különösen vártak.

Mindenki emlegette őt, mint a nemzetiségi határozat volt szerkesztőjét, s szerette volna őt bővebben felvilágosítani, mert e határozattal – Ujvidéken legalább – nincsenek megelégedve.

Most szóljunk az ünnepélyről.

Ujvidék egy szépen emelkedő város, mely a forradalom alatt elpusztult; mint tudjuk, a bán innen akarta megostromolni Péterváradot, s a várból halomra lőtték. Azóta hamvaiból újra emelkedék s főutczája kétemeletes házsoraival bármely metropolisnak díszére válnék; igaz ugyan, hogy még a külső utczák nagy része most is romban hever, s a város egy kerek millió adóssággal bír.

Tizenhatezernyi lakosának mintegy fele szerb, s ez a tehetősebb része; a többi katholikus s mindkét protestáns, azok közt az ezeren felül haladó református atyafiak a legszegényebbek, még szentegyházat sem voltak képesek eddigelé építtetni, a mivel a legkisebb református falucska is bír, s el kell csenevészniök, ha hitsorsosaik buzgalma nem segít inséges állapotukon.

Kilencz órakor indultunk az óhitüek templomába, ott találkozánk még Ignjátovics és Branovacsky képviselő társainkkal, ismerős arczaik amaz emlékezetes múzeumi napokból, mint rokonaik képei tüntek elénk. Mégsem egészen idegen helyen járunk!

Épen tizenkét óráig tartott a szent mise, és a megdicsőültérti gyászáldozat; a lithurgia szent énekeit, miknek búskomor dallama szüntelen a szerb népdalok és hősköltemények melodiáira emlékeztet, egy gyermekhang által énekelt hosszú ábrándos dal végezé, melynek bár szavait nem érthetők, de panaszló, búsongó menete mindvégig meghatóan bilincselé le figyelmünket, míg a szerbek elragadtatva hallgatták azt.

A templomból a városház udvarára tért az ünnepély, mely szerb nemzeti szinekkel volt feldiszítve, egy fülkében Tököli Sebő olajba festett arczképe állt, s az arczkép előtt éneklék a néphymnuszt, szavaltak költeményeket s végül Szubotics szerémi alispán tartott beszédet a szerbek s magyarok közti egyetértésről. Egy püspök, a péterváradi kormányzó-tábornok s néhány magyar díszruhás földesúr, Aradváros küldöttei, élükön Török Gábor polgárnagygyal, képezék velünk együtt a páholyok közönségét, míg az udvarra nyiló ablakokat Ujvidék szépei foglalták el.

Két órakor 150 terítékű lakoma tartatott, melynek igen érdekes toasztjai közül a legtöbb a szerbek és magyarok közötti egyetértésre volt köszöntve, azok közül Branovacsky, és Ignjatovicsé magyar nyelven, az akadémiai küldöttekével együtt. Olyan szép volt: osztrák tábornokokkal sorba koczintanunk – – «a szerb és magyar egyetértés örökké tartására.» Ittunk a horvátokért is: e toasztot Sztratimirovics mondá; azután a «nagy szerb testvérekért» a Száván túl; így aztán apródonkint a bosznyákokért, montenegritákért, s azoknak vitéz fejedelméért, harczaik dicsőséges kimeneteléért; a püspök és a tábornokok ez utóbbi toasztok után eltávoztak.

Valóban oly hosszú volt az ebéd, hogy nehéz volt végét várni: kénytelenek voltunk szomszédainktól búcsút venni, hogy időnk legyen átrándulhatni Karloviczára, a patriarkához, ki betegsége miatt nem jelenhetett meg az ünnepélyen.

Két kocsin mentünk; az egyiken Csernovics és Podmaniczky, a másikon Toldy és én. Utunk keresztül vitt az emlékezetes hidfőn és Pétervárad kapuin; annak katonás egyformaságu utczáján, mindenütt katonaőr, katona-vámszedő, sétáló katona, pipázó katona, hidon, utczán, ablakokban, a sötét kapuboltozatok alatt s különös volt látni, hogy e katonák mind üdvözlék Csernovicsot; – határőrök voltak; – még a vámszedők sem állították meg kocsiainkat a hidon.

Karlovicz egy regényes, zöld szőlőkkel beültetett domblánczolat völgyében fekszik, honnan kettős tornyu metropolitán temploma messzire kitünik. A patriarka még ugyanazon egy emeletes palotában lakik, melyet Csernovics ősapja építtetett e czélra száznegyven év előtt; ugyanazon jellemzetes alacsony ablakok, a tetőnek egész a földszin padmalyáig aláhajlása, miáltal az emelet összekeskenyül, belül a mély és vastag boltozatok, mind, a hogy ezt a legtöbb őskori szerb épületeken látni.

A patriarka rögtön fogadott bennünket, a mint bejelenteténk: ott ült olvasó szobájában egy szögletbe fordított asztal előtt, igen egyszerű régi székek, asztalok képezék butorzatát, miken becses kötésű imakönyvek voltak a legértékesebb tárgyak. Ő maga négy gyertya mellett a legujabb hirlapokat olvasá.

Rajasics patriarka egy hetven éves ősz; piros eleven arczszine, ép fogai meghazudtolják korát s beteges hirét, hosszú ezüstfehér haja, mely kétfelől vállára borul, s ővig érő kéthegyű ősz szakálla valóban oly alakot mutatnak benne elénk, minőnek a hajdankor patriárkáit képzeljük. Ő maga is azt mondja, hogy egész a szivéig ép még, de azon alul nem a maga embere többé. Folytonos hashártya-görcsben szenved, mely legkisebb mozgásra elviselhetetlenné súlyosul.

Hanem ez nem gátolá abban, hogy igen élénk beszélgetést folytasson velünk. Szinte két óráig voltunk nála, s azon idő alatt rendesen ő vitte a szót, kétszer is felkeltünk, hogy jőjünk, ujra leültetett. Azokban, a miket beszélt, igen sok tanulságos volt, s a mellett részemről különös élvezetem volt az én barátom Podmaniczky Frigyes diplomatai tapintatának, s Toldy Ferencz barátom politikai egyenességének bámulatában, magamra nézve igen alkalmasnak találván annak a szerepét az egész expediczióban, a ki hallgat és hallgat (qui tacet et audit).

Este a város ki volt világítva, – a német urak házait kivéve, – nekünk «pestieknek» szokatlan tünemény, kiknek nemzeti ünnepélyek estéjén nem lehet megtudni, melyik ház birtokosa visel német nevet? Az ünnepnap fáklyászenével végződött.

Másnap visszajöttünk, búcsúlátogatásainkat megtéve szives házigazdáinknál, s a szerb pártok vezetőinél, s még azon éjjel Kikindára szekerezve, szombaton reggel Pestre érkezénk. Az éji utazás, mint szokta, most is megtöré egészségemet, mit előre is tudtam, de mégis nagy nyereségnek tartom ez út tapasztalásait, s eltűröm értük katarrhusomat.

Megtudtunk egyet, a mi felől eddig talán kétségben voltunk. Két szerb pártot lehet felismerni: egyik az, mely magát a magyar alkotmány alatt, a megyei autonomia mellett mindig boldognak érzi, mely áldozni a hazáért serény, mely a mienk volt s lesz; mely bizik bennünk és szeret; – és egy másik, mely nem egyenjoguságot, de felüljogosítást kiván. Mi csalárd játékot az utóbbiakkal nem űzhetünk; mi nem tehetjük azt, a mit tesznek talán mások, hogy a horvátot a szerb, a szerbet viszont a horvát, román és német fölötti supremacziával kecsegtessük, hogy egy és ugyanazon földdarab birtokával Horvátországot és a Vojvodinát igérjük kiegészíteni, hogy egy és ugyanazon széken üléssel a zágrábi érseket és a patriarkát biztassuk, csakhogy ideig óráig czéljainkat elősegítsék. Mi jogot, igazságot kinálunk mindenkinek, s bárha később is, de mindenki meg fog hozzánk térni.

Annyi kétségtelen, hogy a testvérnemzetek nagy része, különösen köznépe és birtokos értelmisége, az, a mit hazafipártnak szoktunk nevezni: ez a mienk. E derék, e nemes pártot nekünk, történjék bármi a közeljövőben, végezzenek mások a testvérnemzetek nevében szomoruságunkra másként, elhagynunk, vagy föláldoznunk soha sem lesz szabad.

A KIRÁLYI ESTÉLYEN.

I. BUDÁN.

Kétezerötszázan voltunk meghíva, s megjelentünk kétezeren. Hogy a többi ötszáz is miért nem jött el? azt nem tudom. Azt láttam, mikor Madarász hatalmas filippikáját végezte a jubileum ellen, akkor nyomták a kezébe a meghivót a királyi estélyre. Nem tudom egész bizonyossággal, hogy ott volt-e?

A lépcsőn találkoztam az én kedves barátommal és hajdani fogolytársammal, gróf Zichy Nándorral. A bejáratnál szokás szerint huzakodni kezdtünk, hogy melyikünk bocsássa a másikat elől? – «Te főrend vagy.» – «De te vagy az elsőrendű gonosztevő!» – «Igaz, hisz ebben a rendben ballagtunk a tömlöczbe is.» – N… barátomnak egy államgazdászati czikke miatt. – Boldog idők voltak azok! Mikor elloptuk a tömlöczből magát a profuszt s kinn a svábhegyen olyan jót tettünk magunkkal, egy két palaczk siller mellett, hogy alig találtunk vissza porkolábostól a tömlöczbe. A generális meg azalatt oda ment, meg akart bennünket látogatni, aztán nem talált senkit, aztán összeszidta a platzkommendánst. A platzkommendáns aztán, mikor megkerültünk, feljött hozzánk, félóráig anekdotázott, s akkor azt mondta: «el ne felejtsék önök, hogy én most önöket megdorgáltam.» – Csak egy hónapig tartottak e szép napok, a többire amnesztiát kaptunk. Most azt hallom, hogy gr. Z… N.-ral az akkor elengedett 11 hónapot, mint pénzügyminiszterrel akarják leületni. Igazán sajnálni fogom, mert derék ember s nekem igen jó barátom.

A királyi teremben aztán összetalálkoztunk a hajdani generálisunkkal is, a platzkommendánsunkkal is s igen örültünk, hogy egymást ujra látjuk.

A királyi elfogadó terem bizony nem igen nagyszerű terem, hosszú és keskeny; de jó az nekünk; mert legalább kénytelenek vagyunk egymáshoz közelebb simulni. Nekem az a szerencse jut, hogy csupa püspökök közé kerüljek. A társaság legmagasabb férfia (nem a király, hanem Apponyi Albert képviselőtársam) azzal üdvözöl, hogy: «megkérdeztem már Sennyeitől, vajjon jól kitaláltad e titkos intenczióit a «Hon» vezérczikkében?» «No, és bizonyosan azt felelte rá, hogy «tökéletesen.» – «Kétséget sem szenved.»

De ime egy igazi király is közelít. A zongorakirály Liszt. Egyszerű fekete kabátban, melyet három nagy csillag diszít a mellén, a nyakában pedig egy hosszú lánczra függesztve csüng valami negyven érdemrend. Úgy hiszem, egész Európa ott van.

Már most én miről kezdjek el beszélni ennyi főpap között? Elkezdem szidni a tanfelügyelőket. S ime olyan egyetértés támad egyszerre közöttünk, mint a paradicsomban.

A terem lassankint megtelik, a hőség afrikai; s minden ember prémes mentével a vállán. Két-három ifjú képviselő, a ki azt képzelte, hogy itt táncz lesz, fekete frakkban állít be közénk. No, azok kikapnak a miniszterektől. «Hiszen nem a ti számotokra volt az odaírva a meghívókra, hogy «vagy fekete frakkban»; hanem a horvát képviselők kedvéért.»

Fényes egyenruhák, magyar díszköntösök, stikkolt titkos tanácsosi frakkok, lilaszín papi palástok sűrű tömege között útat nyit egy-egy honvédtábornok, lángszínű dolmányában. Andrássy Gyula adomázik; könnyű neki: övé Európa s az nem kér enni. Egyszer aztán hangzik az ajtónállók, rendezők botkopogtatása, megnyilnak az ajtók a királyi lakosztály felől, s a mi ekkor történik, az leírhatlan, mivelhogy mi, kik a terem közepén állunk, nem látunk semmit.

Egyszer aztán jön a belügyminiszter a tömegen keresztül úszva; int egyikünknek, másikunknak. Szó nélkül megértjük. Ketten-hárman a koaliczióból egymásnak vetjük a vállainkat. Tisza Kálmánt közreveszszük. Simonyi Lajost előre bocsátjuk réstörőnek; hol könyökkel, hol könyörgéssel kivergődünk a tisztásba s felállunk a félkörben, mely ő felségeik körül eleven falként képződött.

A király honvédezredesi egyenruhát visel; a királyné fehér selyem öltönyt ezüst hímzetekkel; sötétszőke haja egyszerű fürtökbe szedve s gyémánt diadémmal átszorítva; válldereka gazdagon ékítve brilliánt virágokkal, mig nyakáról smaragd és gyémánt rivière folyik alá, diónyi nagyságú gyémánt csüngőben végződve. De ékszert és gyémánt hímzetet csak addig lát az ember a királynén, a mig távolról látja. Mikor szemben áll vele, a kristályok minden tüze láthatlanná lesz az ő tekintete előtt. Először is a magyar szó igen szépen hangzik a királyné ajkairól, azután nemcsak az ajkai beszélnek, de minden vonása beszél; különösen a szemei. Szemeinkkel is hallgatjuk, mit beszél. Tekintete elhomályosítja még koronája fényét is; nem a királynét látjuk benne, nem a nőt, hanem a nemtőt. Ezt mindenki mondja: ez közvélemény, tehát nem hízelgés. Hozzám e szavakat mondá ő felsége: «Régen láttam már önt.» Hódolattal viszonzám: «Én pedig mindig magam előtt látom felségedet, azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat felségednek átnyújthatni». – «Ön azóta is sokat dolgozott.» – «Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.» – «S ön mentül többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.» – «Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.» – «És ön mindig dolgozik?» – «Ez az élet rám nézve.» – «Akkor ön boldog ember.» – «Ma valóban az.»

A királyné kegyteljesen beszélt Tisza Kálmánnal, Simonyi Lajossal, Keglevich Bélával és azután másokkal, a kiknek többször is jut alkalom a királyi trón fényénél melegedni. Mi az egyes sugarakat is feljegyezzük, a mi nekünk és barátainknak jut belőle.

Még azután abban a kiváló szerencsében is részesültem, hogy ő fensége József főherczeg, a magyar honvédsereg főparancsnoka lépett hozzám e szavakkal: «Én most egészen a jövő században élek, minden nap azt olvasom.» – «Rettegek, ha arra gondolok, hogy müvemet ily kiváló katonai tehetség veszi birálat alá.» – «Sőt én nekem épen a hadászati dolgok tetszenek benne legjobban. Én egészen hiszem, hogy valamikor fel fogják találni a repülő gépet s az teljesen megváltoztatja a mostani hadakozási rendszert.» És azután ő fensége oly kimerítően elbeszélgetett a magyar litteraturáról, hírlapokról és írókról, mint akár egy akadémikus. Lapjainkat pedig minden nap olvassa, mint a hogy az akadémikusok nem.

A királyné körüljárta már a cerclet s még egy embert akarna látni: Liszt Ferenczet.

Azt is előkeresik valahonnan a labyrintból.

A nagy maestro, míg áthalad a félkörön, elveszít a nyaklánczáról egy érdemrendet, egy gróf felkapja s utána siet vele; Liszt rá sem ügyel, mit neki az az egy érdemrend? észre sem fogja venni, hogy hiányzik a sok közül.

S aztán a nagy maestro azt a barátságot teszi meg velem, hogy épen mellém áll, míg a királynéval beszél; a miért én hálából elengedek neki egy rossz élczet a fölött, hogy francziául beszélt vele.

Ezzel végződik a cercle, a királyi pár visszahúzódik, a vendégsereg az étterembe siet.

Hajdanában a szultánoknál azt volt a mérlege a kedvencz sereg, a janicsárok jó, vagy rossz kedvének, hogy a feltálalt «piláfot» siettek-e elfogyasztani, vagy otthagyták? Meg lehet nyugtatva ő felsége: úgy még janicsárok piláfot soha el nem pusztítottak, mint az ő hívei. Az egyik pohár bordeauxi, meg a másik között azt az adomát hallottam, hogy a király azt kérdezte Ivánka Imrétől, hogy micsoda párthoz tartozik most?

– Én mindenben Ghyczy Kálmán után megyek. – De hát ha Ghyczy Kálmán a képviselőház elnöke talál lenni, akkor hová megy ön? – (Nem tudom, hogy úgy volt-e?)

Féltizenegykor oszlottunk szét; a királyi palotától a Györgytérig, hol a hatszáz kocsi közül kiki keresheti a magáét, jó hosszú sötét út vezet. A sötétben mellém kerül egy hozzám hasonló fekete dókás egyszerű alak. Ez csak Kerkápoly lehet. Megszólítom.

– Rá sem ismernél az emberre, a mióta nagy úr lettél; bezzeg, a mig szegény miniszter voltál, csak megláttál.

– Még szegény miniszter vagyok. Még nem vagyok nagy úr; de az leszek nem sokára.

– Dehogy! Hiszen jönnek már a bizalmi szavazattal.

– Későn jönnek. Már most csinálják jobban, a kik jobban tudják. (Megmondta, hogy kik; de nem árulom el.)

Azzal elváltunk. Ő ment haza gyalog.

Szegény miniszter!

II. BÉCSBEN.

Háromezerötszáz vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik tábornok, minden ötvenedik egykori vagy mostani miniszter, és minden századik ismerős. A nemzeti díszruhák s katona egyenruhák, rendjelmezek, paszomántos frakkok, papi talárok egész tömkelege, a miben a sporadice felmerülő polgári fekete frakk úgy tünik fel, mint a ragout levesbe esett légy. És mindez behintve a világ mindenféle országainak rendkeresztjeivel és csillagaival. Tökéletes Kis-Európa. Magyar beszéd, német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel, olasz diskursus egymással tőszomszédságban. A vendégsereget három külömböző kapun és lépcsőn bocsáták be s esti fél tizenegyig a hölgyek el voltak különítve a férfiseregtől.

Mi, fegyvertársammal, R–y Gidával épen legelsőknek érkeztünk a várba. Hanem aztán meg volt érte az a jutalmunk, hogy a termeket kényelmesen végignézhettük. Egyszerűek azok és mégis mennyi pompa! Minden falat remek gobelin szőnyegek takarnak, a monarchia történetét megörökítők. Különösen érdekes az a kép, a melyen Erdély meghódolása, a törökök kiűzése után, van ábrázolva. Őseinknek az egykorú irók által emlegetett viselete, sajátszerű, két oldalt kiborotvált s középen üstökös feje, ruhaszabásai, archæologiai gyönyör tárgyai lehetnek.

Csak a főétekfogó mester ő excellentiája volt még a teremben, a ki kegyes volt számunkra kinyittatni azokat a termeket, a mikben az ünnepelt uralkodó párnak átadott üdvözlőfeliratok vannak elhelyezve. Egy negyeddel később már nem lehetett volna azokat a nagy tolongástól leírni. Én azonban ide is magammal hoztam a zsurnalisztát s a legnevezetesebbeket följegyeztem az elválhatlan könyvecskémbe.

A legelső helyen állanak a mieink: a magyar országgyűlés képviselőházáé, azután jön a püspöki karé, s azután a főrendeké. Valljuk meg az igazat, hogy ezek a legszerényebb külsejüek. Pótolja a jó szív, a mi adta.

Mert a mi utánuk következik, az valami pompa! Felírtam vagy kilenczvenet.

A fiumei album, rubinokkal és almandinokkal kirakva.

A cseh nemesség albuma, rubinokkal és smaragdokkal s közepén ezüst dombormű-csoportozattal.

Mindjárt mellette a szerajevoi album, a csillagos és félholdas czímerrel zománczban.

Az alsó-ausztriai felirat nagyszerű faragott paliszander szekrényben, ezüst ékítménynyel; fenn egy művészien alkotott szoborcsoportozat tömör ezüstből, egy angyal két népviseletű gyermekkel.

A bécsi kereskedelmi kamara albuma, tömör ezüstlappal.