Part 8

Széchenyi István, Teleky László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik elviselhetlen terhe alatt törtek össze. Szemere, Bajza, lelkük szétbomlásával előzték meg testi halálukat. Petőfi lánglelke és Vasvári honszerető szive ismeretlen csatamezőkön tüntek el kortársaik közül; a márczius 15-iki nap ifjai közül legtöbb panaszatlan keserveit megnyugtatta már a sírban, martyrjainknak síremlékeit faragja már az utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára suttogva mutat a csak sejteni tudó ivadék; elmult a fénynapok hivatott alakja, István nádor, elfeledve, s huszonöt év óta van élőn eltemetve egy koronás alakja a márcziusi napoknak, V-ik Ferdinand király.

Bizony nagy ára volt e napnak! De a győzelem, mit meghozott, még e nagy árnál is nagyobb.

E naptól számítja felszabadítását a magyar nép.

Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda magukat.

MAGYAR KÖLTŐK SORSA.

(1854.)

Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföld költőinkről, iróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is: «ez a mienk!» halljátok meg néhány együgyü szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? mi az élete, mi a halála azoknak, kiket Isten arra hívott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt?

Nyolcz esztendeje annak épen, hogy Pestre jöttem, a hazai műveltség középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt s nem volt lelkemnek forróbb óhajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét is valaha kiérdemelhetni, melyben költészetünk dicső bajnokai részesültek.

Egy ifjú barátom állt mellettem e pályán, oly idejű mint én, de akaratra, szenvedélyre erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett magának s senkitől nem segítve, senkitől nem vezetve, a csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, melyről senki sem tudja, hová esett?

Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanácscsal, jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorús íróink, s ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.

Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim; a múzeum teremében hangverseny adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére.

Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz.

Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek magukkoz.

Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek; a ki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó ellenfeleket, s olyan jó, kedves férj volt otthon, olyan gyöngéd atya gyermekei között: máskép nem is lehetett őt látni az utczán, mint vagy egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt, szűkölködött is sokat; de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott munkálkodni értök.

Munkálkodni! de hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély hivatal foglalta el: nappal igen ritkán dolgozhatott kőltői művein, mert óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét esztendeig folyvást három órakor reggel kelt föl dolgozni, s mikor a szemközt levő paloták függönyeit félre vonták az ablakról, már akkor Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn e megölő életmóddal fel akart hagyni, már nem teheté: a három órai harangszó elverte szemeiről az álmot és soha többet nem tudott azon túl nyugodni, – költői képzelet csengő bongó tündérei kiszólították az ágyából, és írt, mint a ki siet; – mert rövid az élet.

A mult év tavaszán találkoztam az utczán egy tapogatódzva haladó férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay volt. Megszólítám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszorítá, üdvözölt. – E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang lehelletében már benne volt a halál. Kérdezém tőle: hogy van? Rekedt, sípoló hangon válaszolt: «még tavaly csak egy krajczárt értem, már most érek két krajczárt».

És nevetett hozzá, hogy a köny kicsordult a szememből e szomorú nevetésre.

Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől tudakozódtam: hol két, hol három krajczárra becsülte magát. – Most már gyémántokat érsz jó öreg barátom, most már el vagy temetve. – Meg kelle halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet: mennyit értél neki?

Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre, kikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám volna! Vörösmarty ilyen; egy neme a fiúi érzelmeknek az, a mit ifjabbkorúak láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletreméltó szelid arcz, mely aranytisztaságú jellemét tükrözi vissza s lelkének hajthatlan ereje mellett, annak kedves szelídségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar hősköltemények dalnokát? ki ne olvasta volna az ősök harczait, miket Vörösmarty költészete elénk varázsolt, hogy szinte reszketni érzők alattunk a földet és haragtól reszketni keblünkben a szivet, midőn őt olvastuk? A harczok költőjének arczát én nem tudom úgy képzelni, hogy haragudjék. Soha sem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször megismerém, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszottak térdein; elbeszélgettünk az írók pályája felől, ő kedélyesen mondá: «más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut». Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja volt ő. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a költők patriarkájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét újra meglátandja ragyogni a magyar közönség. – Midőn kezeitekbe fogjátok venni e műveket kedves honfitársaim, gondoljatok reá: a ki azon ifjú tűztől szikrázó sorokat írta, annak hajfürte ősz! és annak hajfürtei a nemzeti dicsőségen fáradozásában őszültek meg s jutalma nem volt e fáradságnak…

Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy új korszakot teremte abban, és olyan korszakot, melyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is. Küzdött sokat, tömérdeket írt, munkái által köztisztelet tárgya lőn az egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehete őt látni; józan elméje, tudományos müveltsége, magas költészete eszményképpé avatták őt. – Négy év óta hírét sem hallani. Hová lett? kérdi néha egy-egy ismerőse; – a felelet egy sóhajtás. Néha találni az utczán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelid arczú ifju vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők sorsa!

Ki volt Czakó? Legjobb szinműíróink egyike. Sokat írt és igen jó munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát írt, és sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes keresményéből az életfentartásra legszükségesebb költségeket fedezni. Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott felfedezni, erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, inségnek lett általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, a mi az aranynál becsesebb: a költészet ihletét. Gyönyörű műveket írt. Ki lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat; mint mondá, gyakorlás végett. Otthon lement a pinczébe, s meghagyta házi gazdájának, hogy ha lövéseket hall odalenn, ne zavarodjék meg, mert ő gyakorolja magát; másnap visszaadta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem jók, mert három deszkát nem hat át a lövés. Egy este együtt mentünk haza a vendéglőből. Útközben azt mondá: «Meglássad, én meg fogom magamat lőni.» És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthette volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra? Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem emeltek neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa…

Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyon kaczagta magát az ember: «Torzképek, Menny és pokol, Magyar titkok, stb.» mind oly egészséges jó kedvvel fűszerezve. Minden szinpadon megfordult nem egyszer, de számtalanszor a «Tisztújítás», melynek mulatságos jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy Ignácz írta. Víg ember lehetett ugy-e bár, a ki az egész országot így meg tudta nevettetni? A mióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arczczal lehetett őt látni íróasztala előtt, és sehol másutt, mint íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki? tánczvigalmakban, víg társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt: kedves, példás hűségű nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelen körüle voltak; egyik oly áldott szelid lélek, mint a másik. E családért fáradott ő egész életén keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolcz év előtt oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig neje karján lehetett őt látni, ki elvezette őt a szinházig, Garay lakáig; mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek talán egymás lelkének lángjától, s beszéltek a jövőről s gondolták magukban, melyikük fog elébb elmenni?

Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbentő volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt el akarta azt titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hirlapokból úgy is meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kinn a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel, Nagy Ignácz érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói?

Az ő eszméje volt e hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő akarta azt rendezni.

Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől. «Már most én is örömmel kezdek ujra a munkához», monda ő, kezemet megszorítva.

Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hivtam, hogy jöjjön ki a budai hegyek közé lakni, ott jobb a levegő. – «Mindenesetre ki kell mennem a szabadba. Csak a tavasz jöjjön», mondá ő; és ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sírba.

A Garay emlékére tartott hangverseny napján kivette munkás kezeiből a tollat az Isten halvány angyala, a halál; és monda néki: pihenj meg. E hymnusz helyett, melynek hangjai e helyről ég felé törnek, más éneket, más dalt hall ő már odafenn!

Jó családja, az áldott, szelid lelkek, a hű nő, ki egész életén át betegét ápolta, a roskatag apa és a kegyes anya, ki oly örömest váltotta volna őt meg önnön életével, oly szegényen, oly gyámoltalan maradnak itt, mint minden magyar költő családja…

Körülem magasztos, szomorú énekhangok zengnek az elhunyt költő tiszteletére; lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is tovább azon az úton, melyen Garay elment, melyen járt Vörösmarty, Bajza és Czakó, melyen bevégezte futását Nagy Ignácz? Vagy megforduljak innen s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem magamat úgy, de úgy, hogy soha hiremet se hallja senki?…

MAGYAR SZINÉSZET A LEGRÉGIBB IDŐKBEN.

(A legöregebb szinészek egyikének jegyzetei után.)

A legelső kisérlet magyar szinészet alapítására 1790-ben siralmasan ütött ki. Ernyei igazgatása alatt egy csoport írástudó ember Pesten szinielőadásokat kezdett mutogatni, de nem volt kinek: egy ideig tűrték a választottak a dicső nyomoruságot, azután szétoszlottak s látott kiki puhább kenyér után. Magyarországon még akkor az úri rend németül, a középrend diákul beszélt, a köznép pedig a medvetánczoltatást és kötélmászást tartotta komédiának. Nem volt se publikum, se mæcenás, se ujságíró, a ki őket összetrombitálja.

A kis Erdély megelőzött minket, ott már az új század első éveiben szinházat építettek, s a magyar szinészet első ébredésének ünnepét oly előadással ülték meg, melyben minden szerepet Erdély legelső családjaiból született ifjak és hölgyek játszottak. Ezzel mutatták meg, hogy a komédiajátszás nem gyalázat.

Erdély főurai még többet is tettek; alkottak egy szintársulatot, mely állandóul fővárosukban játszék; azokat, a kik e pályára vállalkoztak, megbecsülték; asztalaikhoz ültették, vélük társalogtak, mulatságaikba meghivták, s oly tiszteletben részesíték, mint kitünőbb vendégeiket; hogy a közönség is tanulja őket becsülni.

Volt Erdélynek egy nagy fia, a kinek nevét minden gyermek ismeri már: báró Wesselényi Miklós.

Mind tudjuk, hogy Wesselényi milyen hatalmas büszke úr volt és mégis nem restelt a szegény szinész-had gyámolítója lenni, annak apró bajait elintézni, velük türelmesen haladni a töretlen pályán s őket gyöngéd figyelmével buzdítani. Azt is tudjuk, hogy Wesselényi szerette a paripákat, e kedvencz szenvedélyére kincseket pazarolt el; hanem azért a hazai művészetről nem feledkezett meg nemes ménei kedveért, mint ezt mások tették; hanem éveken keresztül pártolta és fizette az első szinésztársaságot, hogy szükséget ne lásson, a ki a hazai múzsáknak áldozik.

Benke József, kinek irataiból ezeket merítém, akkoriban Kolozsvárott tanult, s ügyvédi pályára készült; a szinészi állás oly becsben kezde ekkor állani, hogy a fiatal jogtanuló elhagyta érte eddigi pályáját s szinész lett.

Első fellépése sikertelen volt; megbukott vele. De a vágy sokkal nagyobb volt lelkében, hogysem az első bukás által elhagyta volna magát riasztani. Elhatározta magában, hogy tanulmányozni fog. De hogyan és kitől? Bécs messze van, másutt nincs mit tanulni. Az ifju szinész tehát elment Bécsbe. Megtette az utat gyalog Bécsig; odafenn hivatalos uraknál másolgatott nappal, úgy szerezgetett pénzt az esteli előadások látogatására, egypár zsemle volt mindennapi eledele; de egy nap sem maradt el a szinházból.

Nyolcz hónap mulva tért vissza Kolozsvárra, akkor mint tanult gondolkozó szinészt alkalmazták első fizetés mellett.

1805-ben már harmincz tagra növekedett az erdélyi szintársulat, ekkor megvillant az eszme erdélyi nagyjaink agyában, hogy e művészi köpűből talán rajt lehetne ereszteni a testvér Magyarországba, mely ott is megkedveltesse a szinészetet.

Murányi Zsigmond, Kemény János, Kántor Gerzson, Németi Sándor, Magyar György, Simonfi György, Andrád Elek, Szakács Teréz, Németi Julia, Nagy János és Benke József vállalkoztak e merész útra, mely akkoriban nem volt csekélyebb vállalat a pólusi expedicziónál; olyan hidegnek látszott még Magyarországon a klima azon időben a művészetre nézve.

E kisded társulat a Pesten szétoszlottak vezérét Ernyeit hivta meg igazgatóul s így indult meg harmincz darabból álló könyvtárral s rongyos ruhaszerrel 1806 május 6-kán Zsibóról. Wesselényi ellátta őket utiköltséggel s megbiztatá, hogy ha valahol nyomorba jutnak, tudassák vele és kisegíti őket.

Még ekkor nem mertek messze menni az anyai háztól; gyönge raj volt; a legelső virágos fára leszállt: az a virágos fa pedig volt Debreczen.

Ott maradtak egész nyáron: nemcsak a nyár volt pedig meleg, hanem a debreczeniek szive is. Szinházuk mindig tele volt, akár vígat játszottak, akár szomorút; fizetésük kitelt bőven s félév alatt fényes ruhatárt szereztek; belekerült 1500 forintba!

El is maradtak volna ott tovább is, de Wesselényi rájuk parancsolt, hogy még beljebb menjenek az országba, hirdessék tovább az igét.

Menniök kellett Szegedre.

Hogy elbámultak a mi jó szinészeink, a mikor Szegedre érve, azt mondák nekik, hogy mindenkinek előre el van már rendelve ingyenszállása, még pedig nem kell ám alatta kalodát érteni, hanem valóságos úri házakhoz szállásoltattak, s azután még napról-napra egyik vendégségből a másikba vitték őket; boldog volt, a ki az utczán elfoghatott egy szinészt s vihette ebédelni magához; s prenumeráltak rá, ha el volt igérkezve máshová, ha holnap nem, holnapután. Úgy hogy – leirni is vakmerő gondolat – a szinészek egyik hónapról a másikra benn felejtették a fizetéseiket a pénztárban; míg végre az igazgató azzal fenyegette őket, hogy a ki rendetlenkedik és hónap végével tisztességesen ki nem veszi a fizetését, annak a pénzéről ő nem számol. – Volt pedig az első szerelmes fizetése akkor 30 bankó forint, a primadonnáé huszonnyolcz, s nem tudták mire elkölteni!

Szegedről áprilban megint visszament a társaság Debreczenbe.

Ekkor kezdett szóba jönni, hogy országgyülés lesz Pesten, s hogy ott be kellene mutatni magát a magyar szinészetnek.

Ernyei, ki már egyszer kóstolta ezt a keserű poharat, csak nagy biztatásra vállalkozott rá, hogy a pesti német szinház igazgatóival, Sándi és Czibulkával alkuba ereszkedjék; a derék urak átengedtek a magyar előadások számára hetenkint két napot, szerdát és pénteket, miket bőjtös napoknak hivnak mind a naptárban, mind a szinházi heti rendben, mert akkor legkevesebb közönség jár; és az előadások jövedelméből negyedrészt tartottak meg maguknak.

Május 8-án lépett fel e társulat a dunaparti szinházban, «A virtus próbaköve» czimű darabban. Ez a mű csakugyan próbaköve volt az ő virtusaiknak. Az országos küldöttek féltek ez előadástól, s annál nagyobb volt örömük, midőn az kielégíté őket. Maguk a német szinészek is méltánylandónak találták a magyarok összevágó gyors játékát és készültségét.

Később e hetenkint kétszeri bőjtös előadás nagyon szegényül kezdé táplálni a múzsák választottait, mely idő alatt régi pártfogójuk Wesselényi ismét ezer forinttal segélyezte őket.

Hiába, Pestnek nem volt Wesselényije; a kik az itteni szinészétet pártolásuk alá vették, nem voltak elég gazdagok, hogy buzgalmukat sikeressé tegyék; Darvas Ferencz helytartói tanácsos, Mérey Sándor, b. titkos tanácsos, Kanyó fiskális, Kulcsár István, végre Vida László derék hazafiak neveit kell elsorolnunk, kik mind maguk megerőtetésével ápolták e fagyos országban gyökeret nem verhető virágot; végre Pestmegye gondnoksága alá jutott, az azontúli viszontagságai ismeretesebbek.

Laborfalvi Benke József 1815-ben elhagyta a szinészi pályát; 1820-ban megházasodva, miskolczi tanár lett, ott megőszült és meghalt a mult évben; miután tizennégy gyermekét elébb eltemette. Csak kettő maradt élve. Ezek közül az egyik Laborfalvi Róza.

NÉPSZOKÁSOK A MAGYAR SZINÉSZEK ORSZÁGÁBÓL.

Nem hibáztam a czímben; egy külön népről beszélek, melynek életmódja, lelki világa, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiektől; egy olyan saját országról, melyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika belsejében, s új dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.

Én, ki e sajátságos országban, mint turista, több esztendőn át voltam szerencsés utazni, feljegyeztem nehány emlékezetre méltó dolgot e kis respublika belső életéből, mely, úgy hiszem, fogja annyira érdekelni közönségünket, mint az útleirások a kafferek között.

Már a belső elrendezése is sajátszerű a szinészek népének. Lycurgi törvényeik egyaránt kötelezik a legnagyobbat, mint a legkisebbet; nincs olyan kedvencze a társaságnak, nincs olyan jó barát a társaság között, a kinek hibái, mulasztásai bűntetlen maradnának; a bíróság pedig saját kebelükből választatik; még pedig nem a leghatalmasabbak, hanem vegyesen kicsinyek és nagyok közül; a kardalnok hoz itéletet az első hős és a primadonna mulasztásai fölött; a királyné, ki két perczet késett a próbán, megjelen a kardalnok előtt, ki ugyanakkor a lándzsatartót játszta, s az első hősnek nem volt elég, hogy megöletett a színpadon, hanem még azonfelül meg is büntettetik, a miért az ügyelőnek nem fogadott szót, hogy kiment volna, mikor hívták. A színpadon künn bűszke hősök, koszorúzott művésznők, a színfalak között engedelmes alattvalói az ügyelőnek, rendezőnek, a kik künn az udvaron azután ismét szives tisztelőik, bizalmas barátaik, vagy lekötelezett híveik, a hogy a körülmény hozza. És ez Aræopag itéleteit más világbiróság elé vinni tilos; a kit mire ott itélnek, azt semmi befolyás meg nem másítja; abba még az igazgató sem szólhat bele. S az ilyen itéletekért haragudni nem is szokás; a vádlott egy kicsit lármáz, míg el nem itélik, azután egy kicsit nevet, s azután – megint jó barátok lesznek: birák és elitéltek. A büntetés mindig pénzbe megy, s a birságok a nyugdíjintézet pénztárába folynak. A halálbüntetés el van törülve: ez csak a színpadon járja; idekünn semmit sem számít.

Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, mely szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire szemközt álljanak is a magánosok életkérdései: az egyetemes főérdek, a kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevít, ingerel, vagy csüggeszt; a ki ez érdekek ellenében áruló, a ki színfali híreket hord szét, a ki más társaságot keres, s övéit megveti, a ki hírlapokba viszi panaszait, s társaira uszítja az ujdondászatot, annak aztán megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, melynek minden titkát keresztül-kasúl látják, azt minden lépten-nyomon ellenző ösztön fogadja, míg vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást tapasztal társai részéről, a ki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó tehetség, türelem által magát kedvessé tevé; – például: valaki elkésendő a próbán jelenetéről, már csak négy percze van: talán nem is tudja, hogy itt kellene lennie; ha kedves személyről van szó, akkor észreveszik távollétét; színházi szolga kész érte szaladni, két percz oda, két percz vissza; a vétség megelőztetik: a várt személy pontosan ott terem; de ha nem kedves személy, nem törődik vele senki, nem futnak érte; ott a fekete tábla, ott a színház törvényei; az ő dolga volt magára vigyázni, senki sem köteles őt megóvni.

Egy igen eredeti és jellemző vonást rajzolhatok ide a színészvilág társas mulatságairól. Mint igen régen tudjuk, a mi színészeink ezermesterek. A zeneszerzéstől és a drámaírástól kezdve le a czipővarrásig minden szépművészetnek akad itt képviselője. Legközelebb hatan ismertebb színészeink közül egy zenebandává alakultak, mely nehány hónap alatt annyira vitte tudományát, hogy versenyt muzsikál akármelyik czigánybandával. E banda hivatása a kölcsönös felderítésre van szánva. Lehet-e ennél kedélyesebbet kigondolni? Tizenkét részvényes tag kötelezi magát névnapjának megülésére, kölcsönös részvéttel járulván a legszükségesebb kiadásokhoz, s a vidám, fesztelen mulatságokat füszerezi a czigányos egyenruhába öltözött banda, míg a jókedvű ifjabb tagok, felváltva a zenét, mulatságos produkcziókkal derítik fel a társaságot; a komolyabb férfiak költőink verseit szavalják: az olyan mulatság, a minőt semmi nagy úr meg nem szerezhet magának, mert a humort nem adják pénzért; így csak a színészek tudják sokszorozni egymás örömeit.

Hát mikor bánatuk van, midőn valakit balszerencse ér, a társas szellem akkor még erősebben tud nyilatkozni köztük; ha egy szinész megbetegszik, azt mindenki siet látogatni; ha szegény, összerakják forintjaikat, hogy könnyebben viselhesse a gyógyítás költségeit, és midőn egy ízben szó volt róla, hogy egy hosszasan betegeskedő tagnak a betegség idejére fizetése levonassék, az egész társulat testületileg tiltakozott ellene.

S midőn néha egy-egy polgára e kis népnek eljátszsza azt a jelenetet, a mit Ristorinál legtöbben bámultak: a meghalás szkénáját, még pedig Ristorinál is hívebben, mert nem is ébred fel utána, akárhogy kiáltoznának is neki fuorát: akkor a hű sorsosok ismét családgyülést tartanak, ha a megholt nem hagyott maga után semmit, eltemetik saját költségükön, gyász-éneklők, zenészek, halotti kíséret, mind kitelik saját népségükből; s az elhunyt jelesnek, kiről elfeledkezett a világ, a mint letünt a világot ábrázoló deszkákról, ismét az ő áldozataik gyüjteménye emel szerény temetői szobrot, mint emelt legközelebb Bartha emlékének, nem kéregetve idegen földön, nem dicsekedve vele idegenek előtt.