Part 7

Az inség börzeárfolyamában a szellemi terméknek is megtaláljuk a lajstromát. Festményekért, a mik a császári Burg számára készültek, kapott egy művész tizenöt aranyat. Mit szólnának ehhez mostan Makart, Munkácsy, Matejkó? A színművészet díjazását megtaláljuk herczeg Grassalkovich számláiban, ki a pozsonyi színtársulatot, az akkori hírlapok által főúri bőkezűségnek nevezett segélylyel, hetenkint húsz forinttal jutalmazta; ebből kellett kiállítani a ruhatárukat és díszleteiket. A bécsi császári protekczió alatt álló National-Theaterben a legmagasabb fizetés volt 1200 forint, s a karinthiaikapu színháznál minden igazgató megbukott, még a franczia társulatoké is. Az irodalmi termények még ezen a lépcsőfokon is alúl következnek. Az egykorú hiteles adatok szerint egy nyomtatott ívért kapott az író egy forint negyven krajczárt. Az igaz, hogy Engel vendéglőjében ezért három hétig lakomázhatott. De ez csak a német írókról szól, s azoknak is csak azon fajtájáról, mely gúnyiratok készítésével foglalkozott. Ez volt a divatirodalom. Volt kiadójukat Wucherernek hívták. Nomen et omen. A pasquillirodalom többnyire a császár személye körül forgolódott. A hogy más uralkodót a hízelgés aranylegyei donganak körül, úgy zümmögtek II. József körül a csúfolódás darázsai. A nagy szellem tűrte azt. Engedett mindent kinyomatni maga ellen. A sértett önérdek, a kielégítetlen nagyravágyás, a kolostorából kiüzött henyeség, a vallási fanatismus, a nemzeti féltékenység, a sértett nemesi büszkeség mind oda kölcsönzé fullánkjait a gúnyirodalomnak. A kiadó házakat épített belőle, s az írósereg élődött a neki jutott morzsákon. Egyszer aztán a császárnak az a jó ötlete támadt, hogy az ellene írt gúnyiratokat utánnyomatta s harmadrész áron árultatta, mint a kiadó: a begyült összeget pedig kiosztá a szegények közt. Erre a kiadó megbukott; a pasquillírók elenyésztek, s helyükbe jöttek nemes czáfolatírók, a kik nem dolgoztak honoráriumért.

Ily fényes sorsban azonban csak az osztrák írók részesültek, a magyar tudós dolga az inség csendes esztendői alatt még ennél is alantabb állt.

Egy ilyen tudós példányképét állítja elénk Kazinczy e korból Kalmárban. Nemzetek hagyományaival és régészetével foglalkozott, e miatt sokat kellett utaznia. Az útra sót és eczetet vitt magával, s a hol erdőn, mezőn olyan növényt talált, a mi megehető, elővette a sót, eczetet és megebédelt. Télire Budára jött fel lakni, ott kapott ingyen lakásúl egy kerti filagóriát; – s minthogy azt nem lehetett fűteni, de ha lehetett volna is, nem volt mivel: tehát tele tömte azt szénával, maga beült a széna közé, hogy meg ne fagyjon, s így írta tovább a munkáját – nemzete dicsőségéről.

II. József minden téren le akarta küzdeni népeinek fényűzési vágyát az általános vagyoni hanyatlás közepett. Talán nem lesz érdektelen feljegyeznünk róla azt az adatot, hogy a drága hollandi tulipánokkal való szédelgést is ő buktatta meg. És hogyan? Ő hozta be Egyiptomból azt az eddig ismeretlen szerény kis virágot, mely egyszerre leverte trónjaikról az eddigi növénykirálynékat, s mely még most is kedvencz dísze, gyönyörűsége mindenkinek, a fejedelmi díszkertektől kezdve a napszámos ablakában kitett cserépig: – a rezedát. Ez II. József ajándéka. S ha minden alkotása elmúlik is, ez a kettő fentartja a nevét örökké: a vallásszabadság és a rezedaillat.

Még egy óriási nagy eszméje volt II. Józsefnek. Ő Magyarország számára meg akarta nyitni a világkereskedést. Hiszen ugyanakkor, a midőn a mi népünk nyomorral küzdött, Európa más nemzetei jólétnek, bőségnek örvendtek. Ő kitalálta az okát.

Ugyanaz az erős akarat, a mivel I. Péter czár Szent-Pétervár alkotásával egy ablakot akart nyitni birodalmának Európába, buzdítá II. Józsefet, hogy országának ajtót nyisson Európába. Már készen állt a nagy hajózható csatorna terve, mely Budapestet összekösse az Adriai tengerrel; készen volt a pénzösszeg, mely e merész terv kiviteléhez szükséges: hatvan millió, azon időkben rengeteg nagy szám: s mi volna most az ország, ha ez akkor létesült volna? – Mindenki ellene mondott. Nem értették meg. A magyar nem akart kereskedő lenni, rőffel, fonttal a kezét beszennyezni, nem akart az idegennek utat nyitni az országba. A béke hadjáratához nem lelkesült fel senki. Jobban tetszett annál a török háború. Vettünk aztán magunknak azon a hatvan millión tengeri csatorna helyett dicsőséget – (nagyon keveset) – betegséget és ragályt – (nagyon sokat), – mely az ország szinét-javát ismét megtizedelte, s magát a nagy uralkodót is magával ragadta.

Mi meg aztán csináltunk igen szép népdalokat tovább is arra a nótára, hogy «Nem bánom, hogy szegénynek születtem!»

Szép nóta, de nem igaz…

*

Alig három esztendeig engedte a sors pihenni a monarchiát a török hadjárat után. Bekövetkeztek a nagy európai hadjáratok a franczia köztársaság, s majd a franczia császárság ellen.

A hadjáratok históriai eredményéről könyvtárak vannak írva, én csak a hétköznapi, nem harczoló emberek történetéhez járulok nehány vázlatos vonással.

A hadjárat alatt az egész ország egészségtelen vízkóros bőséget érzett.

Özöne volt a pénznek, aranynak, ezüstnek, a félforintnak keresztelt rézpénznek, de különösen a bankóczédulának. Kétszáz forint volt egy pár csizmának az ára, száz forint egy mérő búzáé. A kinek csupán csak bankjegy volt a zsebében, száz forinton alúl meg nem ebédelt a vendéglőkben.

A piaczra került nagy pénztömeg óriási szédelgést idézett elő. Magyarországnak sem lehetett abból kimaradni.

Ez ideig azonban Magyarországnak nem volt igazi kereskedő osztálya. Magának a magyarnak kevés hajlama van ehhez. Egyetlen töredékét, a székelyt kivéve, a spekuláczióhoz nem ért, a nyereség elkapatja, a veszteség elcsüggeszti: nincs hideg vére hozzá. A semita népfajt még akkor mindenféle törvény korlátolta, hogy nagyobb szabású kereskedelmi osztálylyá nőhessen fel. Meg volt tiltva a héber népnek boltot nyitni, árúczikkekkel házalni, bizonyos terményeket vásárolni és eladni, földet, házat épen nem vehetett, s adósságok behajtásánál igen sok kivételes bizonyítékokra volt kötelezve.

A napoleoni háborúk alatt aztán fejlődött ki egy valódi magyar kereskedelmi osztály, mely az üzletet, a pénzforgalmat egyszerre magához ragadta. Nem voltak ázsiai fajrokonaink; görögök voltak, valóságos macedoniai bevándorolt ivadék: hanem azért mégis a legtökéletesebb magyarok. Az egyedüli népfaj, mely rövid időn nyelvét, szokásait, viseletét, erényeit és hibáit úgy elsajátítá a magyarnak, hogy semmi idegen nem maradt rajta. Ők magyar nemesek lettek, egyűtt tanácskoztak apáinkkal a zöld asztalnál; együtt harczoltak az inzurrekczióban s összeházasodtak a magyar nemesi családokkal. Sok magyar úri család ivadékaiban most is hellen vér folydogál.

Gyönyörű népfaj volt! Azokkal a klasszikus metszésű nemes arczélekkel, azokkal a lángoló szemekkel, azzal a szénfekete hajjal, olajbarna arczszínnel, a min a hölgyeknél, a keleti hő vér karniol szine tört keresztül. Minő szoborszerű alakok! Minő szép öreg emberek és matronák!

Ők pénzt is hoztak be magukkal s annál értékesebbet: eleven, vállalkozó észt. Még kiváló költők és tudósok is támadtak közülök itt mi nálunk s Aiskhilos és Euripidesz utódai Árpád nyelvén gazdagíták a litteraturát.

De különösen kitüntek kereskedelmi, vállalkozói tehetségeik által. A kereskedés nagy lendületet vett az egész országban s az mind az ő kezükben volt.

A milyen gyorsan látta Bécs és Budapest a hetvenes évek elején a korzókat, a körutakat emelkedni, ép oly gyorsan támadtak a század elején nagyobb forgalmú vidéki városainkban a legdíszesebb házsorok, egész utczák, a miket a görögök építettek, ráczutczája lett minden városnak. S úgy építették a házakat, mint a kik örök időkre alkotnak. A vakolatot víz helyett vörös borral keverték, s csarnokaikhoz márványoszlopokat hozattak. Aztán a saját utczáikban saját templomokat építettek, pompás keleti díszben, tele szent képekkel; karcsú tornyaik rézfedele messze ragyogott a gazdag aranyozástól, büszkén emelve a kettős keresztet és harangjaik hangja legcsengőbb volt a városban, a harangöntéskor az olvadt ércz közé szórt tömérdek ezüst tallértól; czifrára festett tölgyfahajóik végig járták a Dunát, Pozsonytól Orsováig, hátrészeiken aranyba festett szent alakokkal. Milliomosok voltak közöttük.

Olyan világ volt, hogy a pénz berepült az ablakon.

A hagyomány emleget egy kalmárt, a ki a hadjárat útjába fészkelve be magát, naponkint annyi tömérdek pénzt vett be, hogy este felé, mikor tele volt vele a véka, egymásra dobálva arany, ezüst, fekete bankó, restellt a szétválogatással vesződni, kivitte azt az udvarra, s mint a gabonát a szérűn, megszelelteté; a polyvát, a bankót félrehordta a szél egy rakásra, a jó mag az arany, ezüst egy garmadába hullott; akkor aztán neki álltak seprűvel, lapáttal, így tömték zsákokra.

Én még láttam ezt az embert, gyermekkoromban, húsz évvel később. Ő volt a legrongyosabb koldus a városunkban.

A dicsőség évei elmultak; következtek a csendes évek. Minden jólétnek, a mit a hadviselő pazarlás, mint egy varázsálmot előbűvölt, egyszerre vége lett. Az emberek álmodták csak, hogy gazdagok voltak. A pénz, a mivel álmukban tele szedték a keblüket, nem volt pénz, hanem csak pozdorja; – elolvadt ez a jól bezárt vasládákban, a közpénztárakban is. Árvagyermekek, úrfiak, kisasszonyok, kik a városház egyik ajtaján bementek, mint százezeres örökösök, a másikon kijöttek, mint rongyos koldusok.

A gabonának az ára leszállt egy forintra. Még azon is alúl szállt. Ismertem azt az öreg földesurat, a ki ispánjával együtt felvitetett a tokaji vásárba ötszáz mérő tiszta búzát eladásra. Délben kérdé az ispánjától, hogy kérik a búzát? – «Két huszasért!» – «Öntesd valamennyit a Tiszába!»

S aztán egyik éhhalál-esztendő a másikat követte. A földbirtok értéke ázsiai fogalmakra szállt le. A kinek volt, iparkodott megszabadulni tőle, hogy a terhét ne viselje. Hogy csak egy adatot hozzak fel, a miből az általános viszonyokra lehet aztán következtetni, a Kállay-családnak volt egy nagy osztatlan birtoka, tizenötezer hold egy tömegben, azért e század harmadik tizedében fizettek következő haszonbért: száz forintot ezüstben, tizenkét darab nyusztbőrt és egy pár piros csizmát; s kellett rá húsz esztendő, a míg a legkedvezőbb helyen fekvő birtok holdjáért megadták az egy forint haszonbért.

És a milliomosok hová lettek? Az a szép, délczeg, magyarrá átidomult görög faj, mely vagyonszerzésben s annak a fényes felhasználásában úgy kivált az Árpád-ivadék közűl? – Kérdezzük meg a róluk elnevezett utczákat. A kik ezeket a díszes házakat építették, azoknak az ivadéka már nem lakik ottan. Elmultak jobbadán. Az elszegényedő gazdag embernek az ivadéka is ki szokott veszni. Némely városból annyira kivesztek, hogy a fényes templom ott áll évről-évre kinyitatlan. Az aranyozott torony még messze ragyog a napfényben, hanem az ezüsthordó harang nem csendül meg több görög húsvétra s a küszöb előtt buján zöldül a fű. – Megölték, eltemették őket a csendes évek, ők ennek a láthatatlan harcznak a halottai. Csak a földbirtokosok, a gazdálkodók maradtak meg közülök. Kár értük. Derék emberek voltak.

Irányzatos mű volt értekezésem; előre megmondtam, hogy az lesz.

Figyelmeztetni akartam a földbirtokost és a kereskedőt, a kinek van mit elvesztenie, hogy mekkora mélység van alattunk, a hová alászállhatunk, ha ők is úgy akarják.

Nem a hadjárat alatt szoktunk elvérzeni; hanem a hadjárat után. Azért «caveant populi!»

Ha elkerülhetetlen, ha az ország jövője, biztossága, ha a nemzeti becsület, ha a korona méltósága követeli, nem fogunk visszariadni sem a háború alatti, sem a háború utáni elvérzéstől. S a mily híven beváltották apáink jelkiáltásukat: vitam et sanguinem pro rege nostro, mi is oly igazán fogjuk azt beváltani. De ha az uralkodó bölcsesége talált módot életünket és vérünket megkimélni, akkor is az övé legyen az. A történetíró pedig jegyezze fel, hogy a ki a história legzivatarosabb korszakában így keresztűl vezette a legsulyosabb válságokon a maga népét, hogy jövendőnk reményét, népünk virágát, apáinál jobb sorsra hivatott fiatalságunkat fel nem áldozta, s országczímerünk becsületét még is ki tudta vívni: az nyerte meg a legfényesebb hadjáratot.

Ezt az igazságot kivántam felírni arra a tiszta papirlapra, a mit a csendes évek rongyaiból kallóztam össze.

MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE.

(1867.)

«Ipsis Idibus Martii!»

Ugyanazon hang, ugyanazon fény, ugyanazon szinek, a mik tizenkilencz év előtt.

A hang egy üdvkiáltás: «éljen a haza, éljen a király, éljen a szabadelvű alkotmány» – a fény egy jobb jövő reményének sugára: – a szinek az ország szinei, – minden házon, minden zászlón, miként akkor.

A külömbség csak az, hogy akkor ifjak voltunk, most pedig vének vagyunk. Nem csak mi, kiknek az akkori idők izgalma elrablá éjjel álmainkat, hogy nappal kétszeresen visszaadja; de vénült velünk együtt az egész nemzet, s a földrész bajai meg vannak érve.

Akkor azt hittük, hogy már most meg van nyerve minden s nekünk nem kell egyebet tennünk, mint örülnünk és ismét örülnünk, s közbe-közbe mindenkit keblünkre ölelnünk, mert hisz az egész világ jó barátunk.

Azóta megtanultuk, hogy az embernek van egy biztos jó barátja, kire mindig bizton számíthat – és az saját maga.

Azt is megtanultuk, hogy ennek a mi egyetlen jó barátunknak tehetsége is van annyi, a mennyi épen elég arra, hogy rajtunk segíthessen.

De minthogy ennek a mi jó barátunknak minden tehetségére szükségünk van, tehát arra kell ügyelnünk, hogy az tehetségeit se használatlanúl ne hagyja, se gondatlanul el ne fecsérelje.

Nagy diadal, de még nagyobb feladat, ha egy nemzet saját magának visszaadatik.

A mik az 1848-ki márczius 15-ike után történtek, azok feltárják előttünk a feladatot, mely az 1867-ik márczius 15-ike után vár Magyarországra.

Akkor talán több erővel, most talán több bölcseséggel fogunk hozzá.

Magyarország világtörténelmi feladatának nehézségei azóta igen megnőttek, de helyzete kedvezőbb lett most azáltal, hogy jelenleg magának a trónnak, magának Ausztriának érdeke, egész művelt Európának kivánalma az, hogy Magyarország feladatát megoldhassa, s ha oly közel nem talál is minden eszközt, mint akkor, de az akadályoktól sem kell annyira félnie, s azt is tudja már, hogy önmagában mit bír?

Halaványabb az öröm külfénye 1867-ik márczius 15-én, mint tizenkilencz év előtt volt; mert ez évben nem ajándékozhatott a nemzet a népnek, miként 1848 márczius 15-én oly sokat, – mindent, – a szabadságot, a szabad földet, a jogegyenlőséget: szabadság, szabad föld, jogegyenlőség már ma megvan, csak hogy mind a három megterhelve közös kötelességekkel, nehéz tartozásokkal; ámde azon önbizalom, mely keblünkbe visszatér, nagyobb ma, mint volt akkor: mert az 1867-iki márczius 15-ike azt mondja nekünk: hogy a magas eszmék, a mik 1848-ik márczius 15-én születtek, nem voltak halandó ábrándok; 19 nehéz év eltemetve tartá őket; és ők kitörtek sírjokból, s visszavívták magoknak az életet.

E halhatatlan eszmék összeköttetésben állnak hazánk örök életével, ezek biztosítják európai lételét; ezek tették dicsőségessé multját, megtörhetetlenné néma akaratát, ezek vezérlendik diadalra munkás törekvését.

A mi nekünk 1867-ik év márczius 15-én lelket ád, ez épen az a gondolat, hogy annak már tizenkilencz éve, midőn dicső jelszavainkat zászlóinkra kitűztük, és azok ily hosszú idő alatt sem multak el, még most is élnek és élni fognak.

Midőn elbuktunk is, azt mondánk, nincs veszve minden, az eszmék halhatatlanok; a korszellem nem számít emberekkel és évekkel, hanem nemzetekkel és századokkal. És ime még megadatott érnünk, hogy a korszellem két évtized mulva föltámadásunkra adott jelt, mert az eszmék, a mikért elbuktunk, szentek voltak és igazak.

Ne feledjük el, hogy ez eszmék, mik Magyarország alkotmányát újra feltámaszták, miket 1848-ki márczius 15-ikén zászlóink hirdettek, ezek voltak: «Szabadság, – egyenlőség, – testvériség».

E három szóban most is benne van Magyarország minden feladata.

Azért 1867-diki márczius 15-én méltán emelhetjük áhitattal arczainkat a kopott zászló rongyaihoz, önbizalommal rebegve: «in hoc signo vinces».

HUSZONÖT ÉV MÚLVA.

(1873.)

Mi történt az első «Talpra magyar!» kiáltás után? annak a hagyományát úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket.

De mit csináljunk ennyi talpra állitott magyarral? A talpra állt embernek ellenlábasai is támadnak.

Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, bűnbocsánat, jobbágyhűség, honszerelem, bátorság, s az mind ezen az egy napon született.

A huszonöt év előtti napok dicsősége nem melegíti már szívemet; de az eredmény a hideg önbíráló előtt is örökké nagy marad: «a nép felszabadítása a jobbágyság alól».

Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt márczius 15-dike: ismerjük el, hogy «szükséges nap volt!»

Szükség volt egy napra, mely félretaszítsa a törvényhozás ócska klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön rendkívüli nyilvánulás által szakítson a nemzet a mult balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Előtte állt a galicziai példa, hogy mire képes egy elnyomott nép, ha azt az absolutismus véres eszközéül akarja használni? A lengyel gyász a mult év tanulsága volt, s nem lehetett tudni, hogy ugyan az a hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra?

Sietni kellett: – és aztán követelni egyszerre mindent, a mihez a nemzetnek joga van, a mi életének föltétele, És követelni azt egyhangulag.

S az egyhangú követelés sikerült, győzött; csak hang volt; nem követte vér, mégis diadal termett nyomán. Az országgyülés elfogadta azt, a mit a pesti közpiaczok zászlóikra írtak, s a király szentesítette, a mit az országgyülés elfogadott.

De nem ment ez olyan símán.

Húszezernyi néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg felszabadíttatott, a népvezetők sajátkezűleg nyomtatták ki a pesti 12 pontot: «mit kiván a magyar nemzet?» s Petőfi költeményét: «Talpra magyar, hi a haza!» s a városházára sereglő népsokaság Rottenbiller polgármester elnöklete alatt megválasztá a közbiztonságra felügyelő bizottságot; benne volt Nyáry Páltól Sükey Károlyig minden hirhedett név. A népnek tetszett a kezdet. «Eljen a forradalom!» Kaptunk nemzeti színű zászlókat, felkötöttük balkarunkra a nemzeti szalagokat (az enyim most is megvan, még akkor gyöngéd kezek által egy falevélre hímzett 1848-al rámába téve), de mit tegyünk tovább?

Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kanczellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?

A nagy óriás pedig, ha egyszer fölébredt, tenni akar.

A népbizottság, hogy némi autorizácziót adjon a mozgalomnak, elhatározá, hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indít meg Budára a helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a küldöttséghez húszezer ember csatlakozott.

Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt aláírva (később szomorú emlékezetű alak, mint hirhedett feladó – utoljára öngyilkos) ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk csinált parapluie-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe. Ott volt aztán egy egész strategiai terv. A jövő éjen tíz helyen meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebäudet, ott a gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az olasz katonákat haranguirozni, egy pár generálist kezesűl letartóztatni stb. stb., hogy én nekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. Még akkor volt.

Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát Budáról. A kis köpczös úr szörnyű haragos képet mutatott, azt mondta, hogy ő be nem ereszt olyan nagy népsokaságot Budavárába, mint a mennyi bevonulni szándékozik. Ő becsukatja előttük a kaput. Rottenbiller figyelmezteté, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor bizonyosan betörnék. – «Akkor én össze fogom önöket kartácsoltatni!» kiáltá a vitéz alezredes.

Erre én azt mondám neki: «Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük a kezünkből a háromszínű zászlót, akkor majd jön utánunk más, a ki a vörös zászlót emeli fel.» S azzal megmutattam neki a kapott haditervet, eltakarva az aláirást.

A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolvasására, hogy «ez nem tréfa» s aztán ő kezdett el bennünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a népet, majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék.

Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök foglalták így el) genesise, melyhez a hadi tervet mi hárman csináltuk: Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e körülményt a historikusok agyonhallgatni.

A diadal tökéletes volt, nem csak felmentünk, de vissza is jöttünk Budavárából, s a sajtószabadságon kívül lehoztuk az irodalmi működésért tömlöczbe zárt Táncsics Mihályt.

Táncsics maradt e nap hőse, őt hoztuk olyan diadallal Pestre, a minővel az angolok II. Károlyt Londonba, a francziák I. Napoleont Párisba, sőt a minővel csak Schwartz Gyula vagy Szilágyi Virgil diadalmenetei a fővárosban hasonlíthatók össze.

A következő évforduló már Debreczenben talált bennünket összpontosítva.

Valami buzgó hazafinak az az ötlete jött, hogy 1849. márczius 15-én valami méltó ünnepélyt kellene rendeznünk Debreczenben. (Odakinn «a havon» épen rendezték azt javában Klapka, Görgey, Dembinszky, Perczel, Damjanics és még valami 180,000 honvéd fiú!) Az indítványra Pálffy Albert azt az ötletet mondta: «ha meg akarjuk ünnepelni márczius 15-két en famille, csukjuk be Táncsics Miskát.» – Szegény jó öreg barátom, derék becsületes hazafi volt mindig, tele jó szívvel, jó akarattal; de fatuma volt, hogy igen furcsa ötletekkel tudta mindig kifejezni fáradhatlan honfiúi buzgalmát.

Kiittam én ezt a serleget egészen, a budapesti mámorító habjától kezdve egész a világosi seprűjéig.

A világosi sötét éjszakán együtt voltam Nyáryval, Csányival és Kiss Ernővel: egy szobában háltunk.

– Mi el vagyunk veszve, – mondá Nyáry; – Magyarország elbukott. De a mit társadalmi téren kivívtunk, a nép felszabadítása, az örökké fenn fog maradni, s mi nem hiába vesztünk el.

És ez márczius 15-ikének az emléke: élő emlék. Tizenöt millió ember szive tartogatja azt.

Huszonöt év! Egy század negyedrésze! Kimondani is sok, hát még átélni! Hát még úgy átélni, a hogy mi éltünk! Annyi országos csapás, rémület, iszonyat, küzdelem, hiú remény, kétségbeesés, elfásulás, újra ébredés, újra lefekvés, veszteség, megpróbáltatás után!

Márczius 15-ke tegnap (huszonöt év előtt,) és ma (huszonöt év után!).

A kezdete magas komikum, a vége mély tragikum.

Egy csoport gyermek, ki belekap a sors gépezetébe, egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek, koszorúzott alakok a bitófán.

És mégis dicső nap volt ez! Mert a népet ez szabadítá fel, s a nemzet millióit ez tette honpolgárokká, a verejtékük által áztatott föld uraivá.

Minden buzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. márczius tizenötödikének emlékét dicséri, a hogy a néphit szerint minden egyes buzaszem hegyére oda van nyomva a «Patrona Hungariae» szent képe.

A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk vérben és vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbike: eltemetett nagy férfiaink.