Part 6

Mint a közzé tett adatok bizonyitják, a legközelebbi hadjárat Oroszországnak kétszázezer halottjába került eddigelé, azok között tizennyolczezer csak, a ki a téli táborozásban megfagyott; s ha még csak halottak volnának, a kiket el lehet temetni; de azonkivül kétezerötszáz millió rubelébe, a mi megmaradt élő adósságnak és enni kér. Ennyi halottba nekünk is került volna ily mérvű hadjárat, s a mi a pénzáldozatot illeti, ha az osztrák-magyar szállítmányosok önzetlenségét számításba veszszük, legalább annyi forintunkba, a hány rubelébe az orosznak. Valljuk meg az igazat, hogy nem volna irigylésre méltó helyzetük azoknak az osztrák és magyar pénzügyminisztereknek, a kik most egy kétezerötszáz milliós új teher kamataival megöregbült költségvetéssel jönnének elektrizálni a tisztelt házakat.

Azonban hát a háború alatt, a dicsőség mámora közt, a lét és nem lét fölötti küzdelem óriási izgalmaiban se pénzzel, se vérrel nem törődik senki. A parlament, a közvélemény, mely béke idején a zsugori apa szerepét viszi a jólnevelt kormány ellenében, háború idején a tékozló fiú szerepét veszi át, kezébe adja a kormányának a bankóprés rúdját, s elveszettnek tartja azt a hónapot, a melyen a távirat nem hozott olyan hírt, hogy tizezer ember elesett valahol. A dicsőségért semmi ár sem elég magas.

S ha benne volnánk a harczban, bizonyára én is azok között lennék, a kik szóval és tettel, a kik vérük utolsó cseppjével és vagyonuk végső maradványával is diadalra törekesznek juttatni a zászlóra kitűzött ügyet.

Háború alatt bölcsnek lenni – hazaárulás.

Hanem a háború előtt beszélni arról, a mi a háború után következik, – ez még talán nem az.

*

Két korszakot tekintettem keresztül, mely egy-egy az osztrák-magyar monarchiára nézve fényes eredményű nagy hadjáratra következett. Az egyik a hét éves háború, a másik az első napoleoni hadjárat nyomában érkező kor.

Értekezésem nem históriai mű, csak társadalmi irányú czélzatos elmélkedés; azért ez összevissza hányt adathalmaz nem is formál nagyobb igényeket, mint annak a bebizonyítását, hogy a nagy hisztórikus éveknek a dicsőségét az utánok következő csendes esztendők mily szertelen nagy hanyatlással szokták fizetni.

Hogy ezt a hanyatlást felfoghatóvá tegyem, a háborút megelőző korszaknál kell kezdenem.

A szatmári békekötésre következett tartós békekorszak alatt Magyarországon jóllét és bőség uralkodott.

Tanuskodnak erről az azon időből fenmaradt hagyatéki összeírások és végrendeletek, mik oly gazdagságot, pompát és heverő készpénztömeget mutatnak ki, a minőt a szomszéd Németországban lehetett csak találni.

S ez a jóllét nemcsak az előkelő nemesi rendnél volt meg.

Azon időben egy Batthyányi gróf azzal dicsekedhetett, hogy van neki ezer olyan jobbágya, a melyiknek mindegyike képes ezer forintot készpénzben lefizetni.

Az érczpénzen kivül azonban még nagyobb gazdagsága feküdt a magyar falusi gazdának a marhaállományban. Ez volt az ő kincstára; a mező volt a takarékpénztára. Az ökör készpénz számba ment s reálisabb számtani ábra volt, mint az angol font sterling, s az indus lak rupia; a hazai törvény meghatározta az ökör és arany közötti viszonyt, mert némely büntetés ökörszámba ment. A nőrabló bírsága volt tiz ökör. Jómódú gazdák, kik fiaikat a németországi egyetemekre küldték ki theologiát tanulni, a szükséges tartáspénzt és tandijt nem tallérokban, hanem gőbölyökben küldték meg nekik, s ez nagyon czélszerü volt, mert ilyen négylábú pénznek, mire Augsburgba megérkezett, már ázsiója volt. Azért bátran lehetett volna ezt a «pengő pénz» mintájára «bőgő pénz»-nek nevezni. Azonban a magyar épenséggel megfordította az elnevezést: neki a «marha» szó volt a kedvencze; s épen az arany és ezüst ékszereit nevezte «arany és ezüst marhának».

Egy krónikás adoma legjobban meg fogja világítani ezt a boldog korszakot.

A szatmári békekötés után Magyarországnak akkori egyik legnagyobb jobbágyközségét, Hód-Mező-Vásárhelyt, Schlick osztrák tábornok kapta donáczióba a koronától.

Egy óriási nagy község harminczezer lakossal, mely akkora területtel bir, mint egy kis herczegség, a magyar alföldi rónán, melynek földje egy ölnyi mély televény s trágyázatlanul is husz magot ád a legszebb aczélos buzából. Hanem akkor még nem volt a Hód vize kiszárasztva, Tisza és Hód minden esztendőben eláraszták a rónát, azért gabona-termelésre, a miből a földesúr dézsmát szedhet, nem volt az annyira alkalmas, mint marhatenyésztésre. A derék Schlick tábornok rájött rövid időn, hogy ez az ő roppant urodalma neki semmit sem jövedelmez. Pörlekedni pedig nem szeretett a jobbágyaival. Azt mondta nekik, hogy szivesen eladná őket negyvenezer forintért, ha találnának valakit, a ki megvegye. A város előljárói erre fölkeresték az akkor legnépszerűbb magyar grófot, Károlyi Sándort, s felszólíták, hogy vegye meg őket Schlick tábornoktól a kinált áron. «De nekem nincs negyvenezer forintom!» mondá a gróf. «Hát hiszen mi adjuk hozzá a grófnak a pénzt!» mondának a küldöttek. «De hát akkor inkább váltsátok meg magatok számára magatokat!» – «Hogyan? hogy mi nekünk ne legyen földesurunk? ne legyen, a ki pártunkat fogja, ha valami bajba jutunk? Nekünk földesúr kell.» S megvetették magukat a saját negyvenezer forintjukon Károlyi Sándor gróffal. Száz év mulva a mezőváros aztán ugyanazon grófi családtól másfél millió forinttal váltotta meg magát az úrbériségből.

Az új földesúr azonban rövid időn ugyanazt a tapasztalatot tette, a mit Schlick gróf: hogy az ő nagy uradalma neki semmit sem jövedelmez. Mert ajándékozni, azt szeretett a régi magyar; de fizetni: ez nem volt kellemetes szó előtte. Kivált rendesen, minden évben, bizonyos napon fizetni: ezt a legkeservesebb ünnepnapnak tartá, a mi a kalendáriumban előfordul.

Egyszer aztán lement hozzájuk látogatóba Károlyi Sándor gróf. A vásárhelyiek nagy lakomát rendeztek a tiszteletére: nem hiányzott abból a híres vásárhelyi lencseétek sem, melybe csak azt a részét teszik a sertésnek, a mi a §-hoz hasonlít. Az volt pedig a szokás, hogy asztal fölött az előkelők sorba eldalolták a maguk nótáját, s azt a társaság mind utánuk tartozott dalolni.

Végre a grófra került a sor: «Kend is danolja el a maga nótáját gróf uram».

Megtette, poharat emelt, s szép csengő hangjával rázendíté:

«Minden gazda ád egy ökröt! Biró uram kettőt!»

Utána énekelték szépen. S ez volt a kontraktus. Ha pergamenre lett volna irva, hét pecséttel ellátva, tán nem tartották volna meg; de a mit egyszer utána énekeltek, annak aztán urának is álltak. Másnap ötezer tulok volt összehajtva az új földesúr számára. Mai világban egy kerek millió! De hol van az a Wertheim-láda, a mibe ezt el lehet tenni? Arról is gondoskodtak a jó vásárhelyiek. Kiszakítottak a határukból egy tizezer holdas parczellácskát az új földesúr gulyájának legelőül, azt is odaajándékozták hozzá. Jelenleg e helyen van Magyarországnak egyik legszebb mintagazdasága.

Ez volt a legmagasabb tiszteletdij, a mit valaha énekhangért fizettek a világon. S hogy ezt Magyarországon fizették, bizonyitja, hogy apáink gazdagok voltak s – tudtak élni.

*

Az ökörrel való adózás különben régi magyar szokás volt. A székelyeknél királyfi születésekor fordult az elő, a mikor «ökörsütés»-nek nevezték azt. Minden székely gazda egy ökröt adott ajándékba a királynak, s a királyfi nevét odasütötték az ajándék oldalára.

Az emlitett kor öltözködési pompáját nemcsak a magyar főnemességnél, de a magyar földmíves népnél is számos egykorú feljegyzések bizonyítják. Étkezésük pazar volt és izletes. Egy parasztlakodalom leirásánál két tele oldal alexandrinusok megirására lelkesíté fel az egy időbeli magyar poétát a népies konyhaművészet.

Mária Terézia trónraléptével egyszerre vége lett az országos idillnek.

Soha igazságtalanabb háborúval ország meg nem támadtatott a czivilizált Európában, mint monarchiánk akkor. Fél Európa indított hosszú, erőfeszített hadjáratot egy ország ellen, mely századokon védbástyája volt Európának, a czivilizácziónak, a keresztyénségnek, mely előharczosa volt a szabadságnak, a reformácziónak, a felvilágosodásnak, a melyet, a míg szét volt darabolva, egyesült erővel törekedett Európa helyreállítani, s melyet, a midőn helyre volt állitva, ismét össze akart törni. Egy vezéreszme nélküli hadjárat volt az, melyben monarchiánk népei, midőn a trónt védték, az örök igazságot s a legszebb emberi jogokat védték meg. Hét esztendeig tartott a hadviselés s fenmaradásunk tanusítja, hogy ránk nézve dicsőségesen.

A történetiró krónikánk legfényesebb lapjainak nevezi azokat, a mik e hét évet örökíték.

Mi azonban lapozzunk tovább s kérdezzük meg, hogy e méltán kivívott, e hősi módon megérdemelt, ez elkerülhetlenül reánk erőszakolt dicsőség mibe került?

A hét éves háború bevégezte után a szorosan vett Magyarország népessége lefogyott hét millió kétszáznyolczvan ezerre, tehát felénél kevesebb a mostani lélekszámnak. Ebből a valódi magyar ajkú nép tett két millió ötszázezeret, a magyar nemesség lélekszáma volt ebből 162 ezer. Volt ezerkétszáz elhagyott falu, a mi pusztává sülyedt le.

A «vitam et sanguinem pro rege nostro» komolyan lett beváltva.

S a megfogyott nép szegény volt.

Magyarország összes adója három millió kétszázezer forint volt.

Az állandó hadseregtartás miatt azt Mária Terézia kormánya az 1764-iki országgyülésen fel akarta emeltetni négy millióra.

Egy kicsiny kis milliócska, még nem is egész millió! Mi az? Mai nap még csak arra sem volna elég, hogy egy ellenzéki szónokot kis negyed óráig érdekessé tegyen. Akkor négy hónapig elharczoltak fölötte, s nem volt kormánypárti, egyet kivéve, mind ellenzéki szónok volt. Az alsó tábla követei egymással versenyeztek a nép nyomorának rémséges leirásában, s a kik még fölülmulták őket, azok a papi követek voltak. A nép már templomba sem tud járni, mert nincs ruha a testén; minden szónok a háború miatti általános kimerültséget adta a nyomor indokául; a királyi leiratok maguk is elismerik az országos inséget, de viszont azok is a háborúval indokolták az adófelemelés kényszerűségét, minthogy a hadviselésre 200 millió államadósság lett fölvéve. Utoljára a követek égre emelt kézzel esküvének meg, hogy az ország népe egy forinttal több adót sem bir elviselni, úgy, hogy mikor elvégre a felső tábla közbenjárásával a kormány leszállt egész háromszázezer forintig a követelésével, hogy ezt az összeget is elfogadhassa az alsó tábla, kénytelenek voltak a papi követek az országgyülésen ünnepélyesen felmenteni a követeket a kimondott esküjök alól. Háromszázezer forint miatt!

De hát csakugyan nagy pénz is volt az akkor.

Egy mérő buza ára volt két forint, egy akó jó boré egy forint s minthogy itt magyar forintot kell mindig érteni, a mi a mostani számítás szerint harminczöt krajczárt tesz, tehát hetven krajczárért vesztegették a bánsági buzát s harminczötért a budai bort. 1787-ben még alább szállt a búza ára: 1 forint 30 krra.

S milyen volt maga a forgalomban levő pénz is? A Terézia tallérok és a körmöczi aranyok, a byzantinusok és az erdélyi farkasfogas aranyok külföldön vándoroltak, idebenn maradt a mindenféle alakú és értékű réz és kevert érczpénz, az apró babka, dénár, bécsi garas, poltura, fillér, a mik között nagy úr volt a greschli, fiatal korában ezüst szinű, kopott korában veres; s mindez a pénznem sűrűn keverve hamisított pénzekkel, mert hiszen sokkal jutalmazóbb fáradság volt a pénzt csinálni, mint keservesen megérdemelni; verte is boldog, boldogtalan, lakatos, czizmadia, juhász, rézöntő, s maig is eldöntetlen jogi kérdés maradt, hogy a nagykőrösi kolompáros czigánynak a pénzei hamisaknak tekintessenek-e, miután ő azokat a saját képére és nevére készítette, nem a császáréra. Később bankó czédulák is jelentek meg a piaczon, minden érczalap nélkül. Ezeknél még a hamis pénzt is szivesebben látták.

De legalább hát, ha ilyen olcsó volt a buza, bor, s ilyen kevés a nép, annak a kevésnek ugyan volt bősége ételben, italban?

Dehogy volt! Épen ellenkezőleg következett. A munkás kéz megfogytával a dúsgazdag Kanaán is meddővé lett. Egyik inséges év a másikat követte, Ausztriában úgy mint Magyarországon. A míg Bécsben napirenden voltak a «kenyér rebelliók», a míg a sok evést-ivást a szószékről «peccata germanorum» czímmel bélyegezték meg, a míg a jó páter Tarhemmer nem csak a szószékről prédikálta a bécsi népnek az ételtől-italtól való tartókodást, de példaadásul ki is vitette magának a temetőbe az ebédjét, a vizben főtt gombóczot, hogy lássa a nép, a papja is hogy bőjtöl: addig Magyarországon az inséges esztendőre egy rémületes boszorkányvilágítást vet a tornamegyei emberevők elleni proczesszus. Sokáig híre volt, hogy itt laknak az európai kannibálok.

A mellett az elnyomorodott föld népét Magyarországon nem csak a csekélynek látszó államadó nyomta. Nem számítva a földesúri szolgalmakat, robotot, dézsmát, füstpénzt, az egyháznak fizetett kilenczedet: ott volt rajta még a mindenféle czímen szedett subsidium, dica, datia contributio, annonarium, trigesima, domestica és bellica cassa, katonatartás, a terhes lucrum cameræ, a hol még nyest volt, ott fennállt a «mardurina», a hol bort termesztettek, a «zuluzma» és végre a sexagesima. Ez utóbbi igen mulatságos megadóztatási forma volt. Minden embernek: nemesnek és parasztnak megbecsülték az összes ingó birtokát, s a kinek az értéke a hat rénes forintot meghaladta, az annak egy hatvanadrészét tartozott az államnak készpénzül lefizetni. Volt olyan község, a hol a telkesgazda az államadójához hatszorta nagyobb pótadót fizetett mindenféle czímeken, a mi pedig mind nem fordult az ország, a község, az emberiség javára, hanem szétolvadt az előljárók kezei között. Mert mikor legnagyobb az inség a népen, olyankor legszabadabb az erkölcstelenség, a huzavona. A koldustarisznyából legjobban lehet lopni. S ez az erkölcstelenedés a falusi birótól elkezdve felment egész a legfelsőbb hivatalkörökig.

Hanem azért volt eszeveszett fényüzés a fővárosokban. Őrjöngő divat, a nők léghajó nagyságu, bufándlinak nevezett szoknyákkal, drótból font vertugadinokkal, messze úszó selyem szalupokkal; toronymagasságú hajfonadékok, pánczél alakú vállfűzők; a férfiak tarka selyemruhákban, maguk is kifestve fehérre, pirosra, a hajuk befehérítve liszttel s hátul táskába fonva; s míg Magyarországon ötven tallérért egy uradalmat lehetett venni falustól, a bécsi gavallér nem sajnált ötven tallért egy szép hollandi tulipánért szívhölgye nevenapjára kidobni; s hogy a szédelgés se maradjon el: divatba jött a más országból már rég kiküszöbölt aranycsinálás őrjöngése. Magas állású főurak vesztegették a rájuk bizott közpénztárakat alchymiai műhelyek s az azokat kezelő csalók fentartására. A magyar testőrség pénztárnoka 86 ezer forintot változtatott így füstté a rábizott pénzből aranycsináló műhelyekben.

Ekkor emelkedett ki e ködlepte világból korának legfényesebb alakja, II. József császár.

Nem szólok róla, mint uralkodóról; a politika ki van rekesztve értekezésemből. Ő és nagy eszméinek egy része (nem mindannyi) egy századdal megelőzték a maguk korát; de mint nemzetgazdász épen jókor érkezett.

Ez a csodálatra méltó alak, a ki kölcsönzött fényt elutasítva, mint az álló csillag, önmagától ragyogott: külső megjelenésével saját eszméinek megtestesült alakja. Egyszerű, himzéstelen, paszománnélküli zöld kabátjában, tollatlan kalapjában, közönséges vadászhoz hasonló, csak szemeinek tekintete árulta el benne az uralkodót, azoké a sajátságos kék szemeké, a mikről a divatvilág a Kaiseraugfarbe kelméket elnevezte: azoké a szemeké, a mik oly kegyteljesen tudták a titokban rejtőző nyomort felkeresni, mint a magasban pompázó bűnt lesujtani. A pompás divatbohóczok között egyszerűsége hirdette, hogy ő az, a ki mindenkinek fölötte áll. József a trónra emelte fel a takarékosság polgári erényét. Krónikairói emlegetik azt az egy pár csizmáját, a melynek a szára eredetileg vissza volt hajtva, de a sok fejelésben, a hogy alul elfogyott, a hajtás fölfelé gyüretett s úgy viselte azt tovább. A kabátjának a könyökein is láthatta akárki a rávetett foltokat. S az ágy, a melyen a monarchia uralkodója nyugodott, soha sem volt mással megtöltve, mint szalmával: a fosztott kukoriczahéj lukszusát engedte meg néha magának. Asztala oly egyszerű volt, mint egy polgáré, még annál is egyszerűbb, mert viznél egyebet nem ivott soha. Táborozás közben maga megcsinálta magának a rántottát. Kazinczy Ferencz feljegyzé róla, hogy egy nyilvános ebéden, a mit Magyarországon a tiszteletére adtak, a felhozott tokaji bort pohárba tölté, felemelte, keresztül nézett rajta, azt kérdé: «iste est vinus tokajinus?» S arra érintetlenül visszatette az asztalra.

Nagy gravamen! Már az is, hogy a tokaji bort masculini generis czímezte, mert mi magyarok azt tartjuk, hogy «quale vinum, tale latinum!» de kóstolatlan hagyni azt a pohárban, valóságos uralkodókegymegtagadás.

S a hogy maga az egyszerű viselethez ragaszkodott, azt követelte, hogy ezt az alattvalói is kövessék. Kiadta a szigorú ruharendet, a melyben minden rangfokozatnak meg volt szabva a maga divatja, a mi szerint öltözni tartozik. Aranycsipkét csak a herczegeknek volt szabad viselni, a báróknak, nemeseknek meg volt határozva, milyen széles ezüst paszomántot hordhatnak a kabátjaikon: egész a kontár mesteremberekig kiterjedt a ruharend gondoskodása. Nem seperhették a szakácsnék selyem sleppekkel az utczát. Tollat a kalapjaikon csak a rangbeli nemesek viselhettek és a nemzeti szinház tagjai: de ez utóbbiaknál a hölgyeknek sárga, piros, vagy kék kötényt kellett a ruha fölött viselniök. Különösen üldözte a császár a halhéjas vállfüzőket. A mely kisasszony az audienczián ilyen pánczéllal jelent meg előtte, attól azt kérdezé: «Melyik kürazir-ezredben szolgál maga?»

A «haszontalan árúknak» külföldről behozatalát már a magyar törvények is megtiltották a közvetlen megelőzött korszakban. II. József e tilalmat megerősítette. Mai nap ezen a czímen, csak a «nürnbergi árúk» rovata alatt csak maga Magyarország 150 millió forint árúczikket fogyaszt el. S egyéb czikkekkel együtt 500 millió körül jár a behozatal. Akkor csak «egy» millió volt a behozatal. S ez is be lett tiltva. Az arany és ezüst kivitelére az országból még a magyar törvényhozás halálbüntetést szabott; II. József alatt a gabonakivitel is be lett tiltva. Az idegen borokat is kitiltotta az országból. A saját pinczéjében talált nagy mennyiségű Cap-vidéki veres borokat mind szétosztatta a kórházakban a betegeknek.

A vágómarha-kivitel eltiltása végre szomorúan tanuskodott róla, hogy a nagy kincses ládája Magyarországnak: a «bömbölő pénz» takarékperselye, a mező is, hogy megnéptelenedett. A dicsőséges évek árát még a baromnak is meg kell fizetni. Bécsben és Prágában, a miatt, hogy minden beteg vágómarhát felhasználtak, valóságos pestis ütött ki az alsó néposztályok között.

Hogy a pénz értékét emelje, II. József a Mária Terézia korából fenmaradt papirpénz huszonkét milliónyi összegét, a mit atyjától örökölt, kemenczébe dobatta s elégetteté. Ez saját országának hozott áldozat volt.

A közpénztárakat szigorú ellenőrzése alá vette, s előkelő sikkasztókat, nem tekintve magas állásaikra, családi fényes neveikre, Bécs piaczán a pellengérre állíttatott.

A fölösleges hivatalnok-sereget szélnek eresztette s a ki fizetése csekélysége miatt panaszkodott előtte, annak azt mondá: «menjen ön csak Engelhez ebédelni!»

Engelnél Máriahilfben abban az időben hat krajczárért lehetett négy tál ételt kapni.

A katona sorsa sem volt valami fényes. Egy huszár és más lovas katona havi zsoldja volt százötven krajczár.

Hogy a munkaerőt szaporítsa, II. József a tömérdek szerzetest, apáczát mind, a ki csak nem közoktatással, vagy betegápolással foglalkozott, kiüzte kolostoraikból, vagyonaikat elkobozta s azt köznevelési alappá tömegesíté.

II. József takarékossági hajlamát, különösen épen a szerzetes rendek irányában, egy adat világítja meg, a mit egy hajdankori irott jegyzetgyűjteményben fedeztem fel, s mely tudtomra még nem volt napvilágra hozva. A ráczkevei sziget a magyar királynőknek házassági ajándékul az ország által átadott kelengye volt ősidőktől fogva. A királynő jezsuita gyóntatója, kiről azt jegyezte föl a történet, hogy a királynő gyónási titkait Rómába küldözte a rend főnökének, egy napon azt kérte a királynőtől, hogy engedje át a jezsuitáknak azt a «kis» Ráczkevinek nevezett dunai szigetet «káposztás kertűl». A kegyes királynő beleegyezett a kérelembe s a jezsuiták már közel voltak hozzá, hogy Magyarországnak egyik legszebb édenkertjét elfoglalják, mely egy nagy várost és hét falut számlál, a midőn II. József, ki már együtt-uralkodó volt, megtudta az alkut. A királynőnek volt egy kedvencz bohócza, magyar születésű és protestáns. Ezt bizta meg a vakmerő impetrálók letromfolásával. A bohócz azt mondá a jezsuitaküldötteknek, hogy a donatióhoz egy föltétel van kötve: oldják meg elébb, mit jelent ez a négy betű a Megváltó keresztfája fölött: INRI.

Azt pedig álmukban is megtudták mondani: «Jesus Nazarenus Rex Judæorum». – «Oh nem úgy van!» szólt a bohócz; ez a négy betű azt jelenti: «Jesuitis Non datur Raczkeviensis Insula». S nemsokára aláirta a királyné a jezsuitáknak egész birodalmából való számüzetését. II. József utánuk küldte a többit is, harminczhat ezer szerzetes és apácza lett visszaadva a világnak.

II. József tilalmat vetett a szerencsejátékra: ő maga soha nem kártyázott; az volt a szava, hogy az uralkodó, a ki játszik, a népei pénzét vesztegeti.

S hogy a földmívelő munkáját megtisztelje, ő maga kivette a pór kezéből az ekét és mint egykor Hunyady Mátyás megtanította udvaronczait kapálni, II. József megmutatta főnemeseinek, hogyan kell barázdát szántani.

De nemcsak a betevő falat, a kenyér és hús hiányzott az országban, a munkás kéz hiánya miatt, még a fainség is beköszöntött. Az erdőgazdag Ausztriában és Magyarországon nem volt épületnek való deszka és gerenda, úgy, hogy II. József császár egy időben kényszerítve érzé magát még a halottakra is kiterjeszteni a fényüzés tilalmát. Mert az ember még halálában is hiú! Nemrég napjainkban egy magyarországi nagy városban levő Societé des entreprises funebres kénytelen volt liquidálni, mert a halott uraknak az a gyászos szokásuk van, hogy még holtuk után is szeretnek tehetségeiket meghaladó adósságot csinálni: de a fizetésről aztán hallani sem akarnak. II. József megtiltotta a koporsóban temetkezést, s a pompához szokott császárváros megérte azt a rémlátványt, hogy utczáin egyszerű zsákba dugva szálliták örök nyugalomra a túlvilág utasait: a mi csaknem lázadást idézett elő.

S a mi a fényüzésnek legfőbb és örök tárgya marad: a női szépség, az érezé meg a nagy reformátor drákói szigorát. Azoknak a szép hölgyeknek, kik férfi kiséret nélkül mertek végig menni a belváros népesebb utczáin, a templomjárást kivéve, semmi mentség nem adatott. A ki imádságos könyvvel a kezében, szemeit szépen lesütve haladt végig a Grabenen, az megmenekült; ellenben rögtön elfogta a rendőrség és deportálta – Temesvárra. Ott nagyon hidegek lehettek a férfi szivek, hogy miattuk ezt a várost tartották a tűzveszélyes keblű hölgyek Szibériájának.