Part 5

Nem mondhatom, hogy az ellenszenv igaztalan volt.

A jó katona, ki annyi csatában tette ki magát a halálnak, ki azzal a tudattal pazarolta vérét, tűrt nyomort, sanyarúságot, hogy mindezen áldozatot hona boldogságáért hozza; – most minket okolt, hogy ez áldozatok eredményét belviszálkodásaink, egymás iránti féltékenységünk porba ejté.

Úgy szégyenlettem magamat a porfedett vitézek előtt.

A következő napot már nem vártam be Világoson.

Még egy szomorú emlékkel nehezebben jöttem el onnan, mint mások.

Ottlétem nehány órája alatt egyike legjobb barátaimnak, a pesti vészbiróság elnöke, ki nem véritéletekkel, hanem bölcs kegyelmezéssel tünteté ki magát, egyike a legmagasabb szellemeknek, tiszta fő, igaz hazafi és becsületes ember: Molnár József, – főbe lőtte magát.

És senkisem kivánta el tőle ezt az útját a férfias szabadulásnak! sietnem kellett e helyről.

A mik ezután történtek Világoson és Aradnál, azoknak körülményei ismeretlenek előttem.

Mint történt az, hogy Görgei nem volt képes legjobb barátait, köztük Csányit, ki úgy viselte magát hozzá, mint édes apja, megmenteni?

Azt sem teszem kérdésbe, hogy nem vonúlt Világos helyett inkább Komárom felé? a merre nagyon elzárva nem lehetett az útja, midőn Haynau Lugoson, Paskievics Váradon volt. Komáromban legalább emelt homlokkal beszélhetett volna, nem a czár lábainál fekve. Ez hadtudományi kérdés, s ahhoz én nem értek.

Nem volt czélom Görgeit sem menteni, sem vádolni.

A világosi katastropha nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész Európa feleljen arról; nem mi!

Ha volna törvényszék, mely e kérdésben itéljen, kit kellene mentenem, kit kellene vádolnom?

Azokat a honfiakat-e, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő vágyát hordozzák szivükben a hontalanság üldöző kínja mellett?

A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?

A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak sebeket vitt el innen magával?

Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye nagygyá?

Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg nem törtek?

Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szünt, s melyet a szenvedés honától el nem tántorított?

Vagy azt a közkatonát, ki húszszor rohant a halálba e szóval: éljen a haza! s kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy «meghalt a haza?»

Van-e nekünk szükségünk e vádakra? kell-e itt itéletet kérnünk?

Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: «két világhatalom keze súlyosúlt rájuk, s ők kevesen voltak».

Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik hatalom: csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?

Szorúlt-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harcz kimeneteleért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeinek egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.

Én nem találok semmi gyönyört, annak, mi nagy volt, elgázolásában. Fáj rálépnem arra, a ki elesett – és olyan magasról esett.

Ha valaha, úgy ma nincs ideje a rekriminátióknak.

Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Úrnak, a magyar nemzet fiai között nincsen párt, nincs testvérkülömbség, nincs osztálybüszkeség; nincs elvviszálkodás, nincs fajgyűlölet; (1861.)

Ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem ismer a magyar nemzet a multak miatt száműzöttet, fölségsértőt, elitéltet;

Akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész, kimondani azt is, hogy 1861-ben a magyar nemzetből a multak miatt nincs vádlott, nincs elitélt, nincs hazaáruló!

FELTÁMADUNK.

Legmagasabb, legédesebb gondolatja az emberi szívnek: feltámadás! Istentől adott vigasztalásunk, halálfölötti győzelmünk, hadd pihenjen meg rajtad e napon az én lelkem.

Egy mulandó ember akarja magát oltalmadba ajánlani, ki eltemetett sokat, a mi rá nézve drága volt, igen sok és nagyon megsiratott halottakat s gondol az Idvezítőnek példájára, valahányszor halottaira gondol.

Jőjjön ide az, kinek megsiratott halottja volt, (kinek ne lett volna?) és nézzen velem együtt az égbe, és tanuljon olvasni annak végtelenségéből.

Jőjjön ide az, kinek az elmult évek emlékeiben gyásznapjai vannak eltéve, kinek bánat nyomja szivét, ki visszahozhatlanok után sóhajt és mondja el áhitatos lélekkel magában:

«Feltámadunk».

Egy szép, egy vigasztaló példáját mondom el előttetek a feltámadásnak.

Nem igen régen történt, hogy a nemzetnek egy nagy költője meghalálozott, az ég visszavette őt tőlünk, mintha mondta volna, minek tinektek a dicsőség dalnoka többé? a költőt eltemettük, megsirattuk, sírján megtapostuk a földet, és azt mondtuk, hogy meg van halva. Özvegye valóban özvegy, árvái valóban árvák, de senki sem annyira özvegy és árva, mint maga azon nemzet, mely dalnokát el tudta feledni és érte nem hevült.

És ime, a sírban fekvő dalnok kinyújtá jobb kezét koporsója alól, hogy megvédje árváit, hogy megáldja nemzetét, hogy felköltse az elkésett lelkesülést a szivekben, s ihletes szava reszket által sziveinken: «feltámadunk».

A költő árva leányát egy jó hírű nevelőintézetbe akarták adni. A nevelő nem fogadhatá őt el, mert a növendékek határozott száma be volt már nála töltve. És ekkor az intézet növendékei, a kis gyermeteg leánykák oda mentek nevelőjükhöz és sírva ajánlák neki, hogy megosztják lakásukat, ágyaikat, falatjukat a költő árva gyermekével; testvérei, édesei lesznek annak, és gondját fogják viselni…

Nagy tanúság, biztató jel van e szóban.

A gyermekek, a leánykák gyenge szava hirdeté minékünk, hogy jobb, nemesebb ivadék következik mi utánunk, mint mi voltunk; gunyhókban és palotákban jó keresztyént, jó hazafit, jó honleányt nevelnek mindenütt…

Feltámadunk.

Az én szivemet is tetszett a Mindenhatónak szent akarata próbakövéül kiválasztani.

A csendes családi életben kerestem boldogságomat mindig és mindig meg is találtam azt ott. A sorsnak tetszett családunkat úgy szét szórni, hogy minden testvérem külön városba jusson. Szétvált érdekek, újra kezdett élet még messzebb távolítottak bennünket, mint a hosszú mértföldek. De volt egy közös helyünk, egy közös gondolatunk, a melyben mindig találkoztunk: egy jó édes anyánk. A midőn hivatal, lekötő munkakör, nehéz körülmények megengedik, itten szoktunk összejönni az ősi födél alatt, melynek minden zuga gyermekboldogságunkra emlékeztet vissza. Az ilyen találkozásokat hónapokkal elébb szoktuk tervezgetni; s örültünk előre neki, úgy számítgattuk előre a napokat, úgy készültünk reá.

A feltámadás boldog ünnepére tűztük ki azt ez évben: a mint a határidő közeledett, megsűrűdtek leveleink, izeneteink egymáshoz, nehogy elfelejtse, ne hogy elmulaszsza valamelyikünk azt a napot, melyen találkoznunk kell… és valóban találkoztunk is… anyánk koporsója mellett.

A mi óhajtva várt örömnapunkat választá ki az Úr fájdalmas látogatása napjául. A boldog, életvidám, mosolygó ajk helyett egy hallgató, hideg arcz fogadta csókjainkat, s ezentúl nincs többé helye találkozásunknak, mint két egymás mellett levő sírhalom.

Feltámadunk! bizony feltámadunk!

De én azért még is úgy szeretnék ott azon két sír között arczra borulni, és kisírni magamat, és ne tudna arról senki semmit; csak az Úr, az örökkéélő Úr, a ki minden tavaszi füszálban azt suttogja nekünk:

«Feltámadunk, bizony feltámadunk.»

AZ ÉN SZINPADI ÉLETEM.

Minthogy tartok tőle, hogy ezt a részét a biografiámnak senki sem fogja megírni, hát megirom magam.

Nekem is volt életem a «deszkákon», én is rajongtam az előfüggöny titkaiért.

A legelső színi előadást kicsiny híja, hogy három esztendős koromban nem láttam.

Kis diákok rendeztek előadást, ha jól emlékezem rá, a bátyám is köztük volt; mert a produktiónak épen a mi szobánkban kellett volna végbemenni. Vitézi darab lett volna az; de siralmas lett annak – nem is a vége, de mindjárt a kezdete. A kurtina két egymással szemközt álló almáriom sarkaira volt keresztül kötve, azok közül az egyik olyan kettős pohárszék volt, a melyiknek a felső része lejár: az pedig felül tele volt rakva eczetes és tintás üvegekkel. Hát a mint a kurtinát a zsineggel felhúzták, a nagy igyekezetben bumszti! lefordúlt az egész pohárszék, be a színpadra: eczetes üveg, tintás üveg a theatristák nyaka közé. Persze, hogy ezzel a csattanós kezdettel vége volt az előadásnak. Hanem a kritika, azt hiszem, hogy nem maradt el.

Ez a scéna mindig eszembe jut, mikor a «Szigetvári vértanuk» utolsó jelenetét várom: no most jön az almáriom-esés, eczetes üveg, tintás üveg hullás! Csak hogy én azt jobban rendeztem, mint a bátyám; mert a végére csináltam a darabnak az almáriom-beesést, nem az elejére.

Így mult el egy hajszálon, azaz hogy egy zsinegen, hogy nem három esztendős koromban láttam meg az első szini előadást.

Hanem negyedfél esztendős koromban.

Már ekkor csakugyan elvittek a szinházba. Muszáj volt, nem maradtam el a kedves édes anyámtól, akárhova ment; színházba is el kellett vinnie. Víg darab volt az, de még vígabb lett attól, hogy én belekiabáltam a darabba, s a mi megtetszett a beszédből, mind utána mondtam. Egy felkiáltásomra jól emlékezem. «Oh asszonyok! asszonyok!» Furcsa az, hogy ez még most is eszembe jut. Még az is, hogy valaki egy pogácsát akart adni, hogy elhallgattasson; de én nem engedtem a véleményem szabad kimondását egy pogácsával megvásároltatni; a mi elég fontos adat megvesztegethetlenségem bebizonyítására. – Hanem többször nem vittek el a theatrumba.

Csak később, mikor már iskolába jártam, jutott az a feledhetlen élvezet osztályrészeműl, hogy elmehettem arra az előadásra, a mit a kollegium nagy termében rendeztek a «belső emberek». Csokonainak «Gerson du Malheureux» czímű darabját adták. Pápay uram, a káplán volt a tiszt, Harmati uram, a kántor, volt a kisértő lélek, s Szarka János urambátyám (akkoriban a legszeretetreméltóbb fiatal kedélyű úr Komáromban) – ő volt a tréfás czigány. A közönség őtet tapsolta elő legtöbbször; Pápay urammal pedig nem volt megelégedve, azt mondták róla, hogy akkurát úgy játszik, mintha prédikálna.

A harmadik szinpadi előadás már – a sajátom volt.

Sajátom a színpad, a színmű és a társaság. Conjugista diákok voltunk; Benke Kálmán (meghalt a mult évben), Vörös Benő (most ügyvéd), Goda Sándor (elesett mint huszár), Szikra Ferkó (meghalt élte virágában), meg magam. Ez volt a társaság. Tíz éves volt köztünk a legöregebb. A színpadot kocsiszínben állítottuk fel; kulisszákat is magunk festettünk. A színdarabot én írtam. A czíme volt «Hohenheimi Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság» szomorújáték öt felvonásban. Meg akarja abban egy gonosz nagybátya minden módon gyilkoltatni az unokaöcscsét, hogy vagyonát örökölje; de őrködik a fölött egy kegyes remete, s végre kiderűl, hogy az a meggyilkolandónak elveszett apja, a gonoszság kiderűl, az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz intrikus maga eszi meg a megmérgezett ételt, a mivel az öcscsét el akarta veszíteni. Mind benne volt ez abban a darabban. El is játszottuk mi azt szépen. Nem is volt semmi egyéb baj, mint hogy Vörös Béni a remete szerepét, egy álló helyében, mind az öt felvonásra valót végig elmondta. Az se lett baj; aztán még egyszer el kellett neki mondani – felaprózva.

Minket aztán megdicsértek s nem vertek meg.

Innentűl aztán hosszú idő telt bele, míg újra színpadot láttam. – Kecskeméten jogász voltam már akkor. Műkedvelő társaságot ütöttünk össze; előadtuk a főiskolai könyvtár javára először a «Szerelem és champagneit», azután egy másik darabot, minek a neve nincs már a fejemben, hanem azt tudom, hogy én egy Selicour nevű bonvivánt játszottam benne. Igazán mondom, jól játszottunk! Olyan pompás komikust, mint Sas volt, olyan ügyes szerelmest, mint Zabolay Pista, olyan szeleburdit, mint Hartman (később Keményfy), igazi szinészeknél is ritkán látni; magamat nem dicsérem, mert az nem illik; de mit szóljak primadonnáinkról? Az egyiket, egy gyönyörű festői mintaképnek való karcsú alakot, a ki a menyasszonyt játszotta, kiváló kellemmel és női finomsággal, az előadás után rögtön nőül kérette gróf B. olasz nevű chevauxlegers kapitány; de nem adhattuk hozzá, mert a szép hölgyalak szinte jogász pajtásunk volt. Szegény Gál Józsi! Ha leánynak született volna, milyen hamar úrrá lett volna; de mert férfinak született, nagy észszel, leleményes mechanikai talentummal, még most is más szolgálatában keresi kenyerét. – A harmadik előadásunk Kotzebue «Zűrzavara» volt. Ott már én voltam a primo amoroso. És abban már igazi delnők voltak primadonnáink. Az én hódolatom tárgya Simonyi Antal nagyhírű pesti fényképész nővére volt. Tele szinház, taps és koszorú volt elég. Mire nézve saját magunk hetilapot is adtunk ki – előfizetés nélkül! – s abban magunk iránt kellő elismeréssel viseltettünk.

Mily nagy lehetett a siker, a melyet kecskeméti színpadi szerepléseimmel arattam, azt onnan is meg lehet itélni, hogy mikor a «Hahó tekintetes karok és rendek» czímű híres kortes verset elszavaltam, a hallgatóság közt jelen volt Petőfi többek előtt kinyilatkoztatá, hogy ezt a verset rajtam kívül csak egy ember tudja még jobban szavalni az egész országban: – ő saját maga. S nem rég találkoztam egy kecskeméti polgártárssal, a ki egyszerre visszaemlékezett a nevemre; «Ahán, az a ki a «Hahó tekintetes karok és rendek!»-et szavalta 1841-ben». – Azóta nem hallott felőlem semmit.

Negyedik szinpadi föllépésemnek már a pesti nemzeti színház volt tanúja.

Ah! az nagyszerű előadás volt.

Olyan drámát sem azelőtt nem adtak soha, sem ezután nem fognak adni soha.

1848. márczius tizenötödike volt.

A nép széttörte lánczait, a nemzet felszabadítá a földet és a szellemet. A minden halottak föltámadásának napja volt ez! Cenzura nélkül jelentek meg a lapok; népbizottmány vette át a közrendre felügyelést; s a souverain nép óriási tömegben vonúlt át Budára, kiszabadítani börtönéből a sajtó martyrját Táncsicsot, s úgy hozta haza Pestre nagy diadallal, mint egy hőst.

A friss szabadság új borától mámoros volt minden lélek.

A nemzeti szinház is kitett e napon magért. Színre hozták a cenzura által rég eltemetett nagyszerű Bánkbánt s ingyen előadást nyitottak a közönségnek.

Képzeljen valaki ilyen látványt! Ingyen előadás, Bánkbán, szabadságtól idvezült, örömtől ittas nép, a szinház minden zuga tömve; szép hölgyek és kufárnők, elegáns úrfiak és mesterlegények összekeveredve, és valamennyien oly sárosak, mint a kik egész nap barrikádokat ostromoltak.

Aztán megzendült a Rákóczy induló. Még csak ez hiányzott! az embernek kedve támadt az egész publikumot sorba csókolni. Aztán felhúzták a függönyt; a nemzeti színház egész személyzete teljes díszben állt a szinen s rá kezdé a «Hazádnak rendületlenűl»-t. Drámai tagok is énekeltek, ki hogy tudta. Utoljára a publikum is együtt énekelt velük. Végig az egész szózatot. Dehogy lehetett aztán szó Bánkbánról. Elébb kivánhatott volna egy kétségbeesett népszónok csendet a Niagara zuhatagtól, mint ettől a lelkesedésében határt nem ismerő közönségtől. Nem kellett annak se Bánkbán, se Peturbán; nem volt türelme őket kihallgatni. Abba kellett hagyni a darabot. Ekkor Egressy Gábor, a nagy nap egyik hőse, arra az ötletre jött, hogy kiállt a színpadra, fekete attilában, görbe karddal az oldalán s elkezdé szavalni a Petőfi lángszavú versét: «Talpra magyar, hí a haza!» Erre egy kicsit elcsendesültek a karzatok; de mikor oda ért Egressy, hogy «kárhozottak ősapáink!» lekiált egy hang a kakasülőről: «ha kárhozottak, maradjanak a pokolban». S azontúl nem tudom én mit szavalt Egressy Gábor, csak azt tudom, hogy minden ember kiabált, én is kiabáltam; de a magam szavát sem hallottam. Végre kitalálta a felizgatott közönség, hogy mi kell neki? – «Lássuk Táncsicsot!» S azzal elkezdte a lelkesűlt nép hangoztatni Táncsics nevét. Táncsicsot akarták a színpadon látni. Hasztalan volt minden józan ellenvetés; hogy szegény Táncsics most odahaza van a családjánál, pihen, ne háborgassuk; nem is illik, hogy egy nemzeti martyrt most ide a színpadra czepeljünk, mint valami híres koncertistát s az itt hajtogassa magát a publikumnak. – Nem használt semmit. – A nép Táncsicsot akarta, s addig nem mozdúlt a helyéről, míg azt meg nem kapja; a zaj egyre növekedett. A nép vezérei zavarban voltak, hogy mint szabaduljanak meg az ünnepélyes napnak e derültté lenni fenyegető befejezésétől?

Hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről; hasztalan állt ki Irinyi a tudósok páholyának mellvédére a népet haranguirozni; elveszett még Vasváry szava is a zajban, pedig a legfelső kakasülőről kisérté meg a tengercsillapító szónoklatot. A közönség a szinházat szétbontani készűlt.

Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit fel kell öltöztetni Táncsicsnak s bemutatni helyette a színpadon, a mi nagy sérelem lett volna a nép jóhíszeműségén.

Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez a prosceniumból.

S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karbonári köpönyeggel, behorpadt czilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal felrontok a színpadra.

Ott találkoztam legelőször is Laborfalvy Rózával, ki saját nemzeti színű kokárdáját vette le s azt keblemre tűzte, azzal léptem a publikum elé.

Hanem ez aztán hatás volt!

Mit beszéltem, azt nem tudom; hanem, hogy kihallgattak, az áll; s hogy azután szép csendesen és lelkesülten haza oszlott a publikum, nem követelte többé, hogy Táncsicsot a színpadra hurczoljuk, az is igaz.

Tehát ezen színpadi föllépésem teljes sikert aratott.

Föllépti díjam volt amaz emlékezetes nemzeti színű kokárda.

Azontúl aztán megint sok ideig visszavonúltam a művészi pályáról.

Nem jó világ járt akkor ott, mikor még az öreg színigazgató Simoncsics is azt a vigasztalást adta a panaszkodó Szigetinek, hogy «jobb is lesz már, ha maguk végkép felhagynak azzal a szinészetytyel!»

A hatvanas évek mozgalmas napjai szólítottak ismét vissza.

Horvát testvéreink éheztek; ezúttal nem mi ránk.

A magyar főrend megemlékezett a magyar irodalomról; ezúttal nem a hírlapkauczió eltörlésének leszavazása által.

A főrendi urak és asszonyságok elhatározták, hogy fényes színpadi előadást fognak tartani horvát testvéreink fölsegítésére a nemzeti színpadon, képletekkel, énekkel és szavalmányokkal, mikben csak urak és úrhölgyek és írók veendnek részt.

Volt biz abban egy kis politikai demonstráczió is. Az utolsó budai basa azt mondá rá, hogy «das war eine fein gesponnene Intrigue!» de nem lehetett megakadályozni; mert horvát testvéreink valóban éheztek s mi valóban fel voltunk értük lelkesülve.

Minden szereplő gróf, herczeg, grófnő és herczegnő volt; csak egy csizmadia volt a társaságban, magam egyedül.

Képzelhetni, milyen nehéz dolog lehet egy ilyen főrendü szinész társaságnál rendezőnek lenni. Eleinte én kisértettem meg; de nagyon hamar átláttam, hogy nem értek hozzá. Akkor erélyesebb kezek birkóztak meg a feladattal; gróf Andrássy Manó vette át a rendezést és oly erélylyel kezdte dirigálni a méltóságos főurakat és úrhölgyeket, hogy azzal még Ürményi Miksa barátom is meg lett volna elégedve, a ki pedig kétszáz huszárt kommandirozván egy időben, nagyon jól tudja, hogyan kell egy szintársulatot eldirigálni. Hanem aztán Andrássy Manónak meg épen nem fogadtak szót. – Elvégre is a szinháztól kellett egy ahoz értő szinész embert felkérnünk, hogy jöjjön oda parancsolni: annak aztán szót fogadtunk valamennyien, s lett nagyszerű előadásunk, közkivánatra ismételve rangunkhoz illően felemelt belépti díjak mellett.

Én szavaltam Szilágyit és Hajmásit. Ennél nagyobb kaliberű szavalmányt nem engedett a censura a budai várlak és czitadella ellenében elsüttetni, és magyaráztam Zrínyi Miklós a költő verseivel a tableaut, melyben gróf Zichy Manó, mint Zrínyi, megesküdteti a magyar aristokracziát, hogy az utolsó csepp vérig nem fognak ezentúl máskép beszélni, mint magyarul. Olyat sem látott a publikum soha, ezután se fog látni soha.

Azonban horvát testvéreink még nem voltak egészen kielégítve; ők soha sincsenek egészen kielégítve; a vidéken is kellett a számukra rendezni jótékony előadásokat.

Ugyanazon év nyár elején Székely Imre hirhedett zongoraművész és Várady Antal barátaimmal Kazinczy Gábor látogatására indultunk el. Első este Tarnaőrsön szálltunk meg báró Orczy vendégszerető házánál, kinek fia, s bájos leánya az esti társalgást kitünő művészi cziterajátékukkal tették még élvezetesebbé. Másnap együtt mind felmentünk Egerbe.

Hát a mit legelőször meglátok Egerben, az egy nagy szinlap, azon olvasható: Horvát testvéreink javára nagyszerű szinielőadás; a sok éneklő és szavaló között ott áll feketével a fehéren: Jókai Mór szavalja az «Egy akol egy pásztort». Tudtom és hirem nélkül!

Hisz ez valóságos orozva felléptetés!

Ez persze Orczy Bódog munkája volt, a ki ezúttal nem fogott bennem Macsivánszkyt, hanem kaptam tapsot és bukétot sokat, a mit hajlandó vagyok művészi előadásomnak beszámítni, mert a mi magát a verset illeti, az valami hallatlan ostobaság: az van benne, hogy Magyarországon minden párt egyetért, minden nemzetiség kezet fog, minden osztály egybeolvadt, minden vallásfelekezet egymást gyámolítja. Próbálja most ezt valaki eldeklamálni, tudom, hogy kifütyölik! Nekem pedig még az érsek is tapsolt! Majd adna most a pásztorbottal, csak beszélnék neki az «Egy akolról».

Azután még egyszer debutiroztam a szinpadon, még pedig Gyulai Pál barátommal együtt – az írói segély-egylet javára. Valami regény-félét olvastam fel, s ismét csak jeles előadásomnak tulajdoníthatom, hogy Pál barátom a felolvasásom után a helyett a vers helyett, a mit el kellett szavalnia, nem egy kriminális kritikát rántott elő ellenem a zsebéből, a mit elismerem, hogy megérdemlettem volna. Hanem hát szép előadásom van, azt Toldy Ferencz is elismeri. Gyulay nem is tud mással levágni, mint azzal, hogy a feleségem tanít meg szavalni; ha pedig Jókainé játszik, olyankor azt mondja, hogy a baloldal rendezte az ovácziót.

Nem akarok dicsekedni balatonfüredi vendégszereplésemmel a Szeretetház javára. Jótékony czél volt: én gorombaságokat mondtam a publikumnak, az megéljenzett érte, köszönöm. A mit a jobb kéz tesz, ne tudja meg a bal.

S minthogy ez a jobboldali intézmény javára történt, nem tanácsos vele a baloldal előtt dicsekedni.

Utolsó szinpadi föllépésem most volt Budán, egészen tudtomon kívül. Minden gáz egyszerre kialudt; nekem csak az jutott eszembe, hogy a nézőtér sötétben maradt, s ott két fiatal nő-rokonom ül a zártszék sorban, s azok most kétségbe vannak esve, s azzal kaptam a legelső gyertyatartót s kiléptem vele, hogy világosságot csináljak. – Azért is megtapsoltak. Hiába: a világosság terjesztését mindenkor főfeladatomnak tartottam.

Hanem ez volt utolsó fellépésem s már most visszalépve a megérdemelt nyugalomba, ezentúl pihenek babéraimon.

A CSENDES ÉVEK TÖRTÉNETE.

Azokról az évekről fogok megemlékezni, a miket se költő, se történetiró nem méltat figyelmére, a mikről a professzorok a kathedrából nem prelagálnak hallgatóik előtt, a mikről az apák a kandalló mellett nem mesélnek fiaiknak. Mert a fényes, hős tettekkel teli, pánczélban és lovon járó esztendőknek akad elég történetirója, hős költője; hanem azokkal az alázatos, rongyokban és mezitláb járó esztendőkkel, a mikben nem történik semmi nagy dolog, nem örömest foglalkozik valaki. Kell ahhoz valami undor a ragyogás iránt, a hogy Hugo Viktornak egy hőse a «századok legendájában» mondja: «annyit láttam a dicsőségből, hogy vágyom már a szemétre».

Ime a história nélküli évek szemétdombjáról egy batyú rongyot szedtem össze. Mit akarok vele csinálni? Azt, a mit a rongyokból szoktak: tiszta papirt – kimondatlan igazságok számára.

Mi vezetett erre az eszmére? A legközelebb lefolyt idők politikai küzdelme.

Egy eszme volt népszerű Magyarországon, egy nagymérvű háború megkezdése a keleti kérdésben.

Nem titkolom, hogy én egyáltalában békebarát vagyok de különösen óhajtom a békét az osztrák-magyar monarchia számára, legeslegkülönösebben pedig a magyar nemzetnek, melynek a rendes emberi és bölcsészeti okokon kivül még saját különös érdekei vannak, hogy legalább egy emberöltő időn keresztül engedjen magának megpihenést.