Part 3

Annyi bizonyos, hogy abban az esetben most Magyarország köröskörül volna véve ellenséges nagyhatalmaktól, egyetlen egy szövetséges nélkül. – S hogy minő sorsa volna e nemzetnek itt határain belül? azt ki mondhatja meg? – Irtó harczot folytatva annyiféle nemzetiséggel, miket minden szomszéd ráuszíthat és kényszerítve az újabbkori hadászat által elviselhetetlen hadikészülődésekre, nem roskadt volna-e már azóta össze terhei alatt? Aztán ismerjük magunkat. Külellenséggel még lehet őszinte békét kötni; de ki békítheti ki valaha a belső ellenséget, a kielégítetlen nagyravágyást, mely örökké harczol a fennálló ellen s fegyverszünetet nem köt soha, s ha győzött, nem pihen meg, csak tábort cserél? Hányszor meghurczoltuk volna azóta annak a nagy magyarnak minden szál ősz haját a sárban, kinek históriai nymbusából most egy sugár sincs elhomályosulva! – És ime, a mult és a jelen át van hidalva.

Hanem a két korszakalkotó percz között tizennyolcz év fekszik. (1849–1867.)

És e tizennyolcz évnek van története.

Történet, mely soha sem lesz megirva.

Igen is, megkisérték az elbukottak mindenféle módját a szabadulásnak, a lesujtó végzet alól. – Küzdöttek Istennel.

Ezeren meg ezeren vannak, a kik közül az egyik az egyik részét, a másik a másikát ismeri e csendes, de hősi erőködésnek, e lázas töprengésnek, és ezeren meg ezeren mind a sírba fogják vinni magukkal azt, a mit tudnak.

Maga a legkiválóbb alakja a magyar Amphyktionoknak nem azt jelenté-e ki most legközelebb: «semmit sem írtam fel az utókor számára abból, a mit tudok».

A magyar nemzet «meg nem történt történetének» kell e nyomtalanul elmult és mégis teljes sikerű küzdelmet neveznem.

E meg nem történt történetnek mennyi teleirt és kitörült lapját látom magam előtt. Ismerem az emberkezet, mely teleírta, hát azt a kezet ne ismerném, mely kitörülte?

E nehéz korszak száműzött engem íróasztalomhoz. – De nem! Nem exiliumom, asylumom volt az.

Nem is ott kezdődik, kicsi gyermekkoromnál kezdődik az.

Nem adomázási vágyból, nem is önéletleírási ösztönből írom le ezeket; hanem hogy láthatóvá tegyem, hogyan fejlődött ez ki csirájából?

Nekem gyermekkori játékszerem sem volt más, mint a palatábla, meg az iral.

A mit irtam, ahhoz rajzoltam is, s a mit rajzoltam, ahhoz valami történetet is irtam.

A legelső pikturám hat esztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a, történetesen alkaikus, vers volt irva: «búsulást hallata bokrokban egy farkas». Hogy mi busította el olyan nagyon azt a farkast, arról most már fogalmam sincs. Hanem a farkas meg a vers most is meg van valahol, mert késsel volt belekarczolva a nagy palatáblába.

Második művészi kisérletem egy szörnyeteg vers mellékletében a hirhedett Rőth-féle család gyilkosának arczképe volt. Ekkor már hét esztendős voltam. Jó apám dicsekedve mutogatta azt az ismerőseinek, s sokáig ott láttam azt a bibliába eltéve. Kilencz éves koromban már két versem jelent meg a «Regélő»-ben, meg a «Társalkodó»-ban; az egyik valami négerrel bajlódik, a másik azonban egy ismerős alakot, a város bolondját énekli meg; alányomtatva a nevem, szülöttevárosommal és életkorommal együtt. Ez első siker által elkapatva, rögtön és egyenesen a drámaíráshoz fogtam. Tíz esztendős voltam már, ez elég indok rá. Elő is adtuk azt a darabot kortársaimmal. Hanem az irigy kritika agyonhallgatta. S én ennek következtében elég jókor rájöttem arra a tudatra, hogy ha az ember író és festő akar lenni, elébb talán jó lesz iskolába járni.

Azóta mindig iskolába járok.

Sokat éltem, sokat tapasztaltam, sokat olvastam.

És az, a mi nekem sok, még mindig olyan elenyésző parány az összeségben, minő a föld a világrendszerben.

Az élet és a könyvtár két nagy iskola. A teremtésnek két nagy universuma.

Mik a csillagos ég minden csodái egy könyvtárhoz képest?

Ez a tünemény, ez a phœnomenon, melyben látható a lélek, Isten.

A nagy szellemek összeségének hagyománya. Az eszmék, a gondolatok álló csillagai. A minden materiális mozderő fölött álló, a semmi anyagra nem redukálható ember meteorjai.

És mennyivel nagyobb csodája a teremtésnek a napok tejútjainál maga az emberi szív élete.

Annyi millió között két egymáshoz hasonló élettörténet nincsen. A hány szív, annyi történet, örökké új és kimeríthetlen, végtelenebb a makrokosmosnál; egy világ, mely magát mindennap újra meg újra teremti és nem ismétli soha.

Harmincz év óta mindig hordok magammal egy-egy kis könyvecskét, a mibe mindazt följegyzem, a mit az élet és könyvtárak tanítanak. Egy kis gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza s a belejegyzett tárgyak tömege nem egy, de tíz emberélet munkásságának alapot adna. De azoknak soha sem fogja hasznát venni senki, magam sem valamennyinek. Mert az alkotáshoz nem elég az akarat, nem elég a tehetség: oda inspirátió kell.

Lehet valakinek a leghálásabb költői tárgy a kezében, birhatja az írói nyelvet, a ragyogó tollat, merész phantáziát; ha nem tudta megtalálni a sugallatot, mely tárgya iránt átmelegítse, mely annak rejtélyeit előtte feltárja: vesződni fog, kínnal alkot és belefárad, s mikor elkészült vele, bánja, hogy megteremté.

Ellenben minő földöntúli gyönyör az: az önkénytelen sugallattól átmelegülve dolgozni egy munkán, melybe alkotója bele tudott mélyedni lelke egész szeretetével, azt az első megfogamzás perczében készen látja maga előtt, s nem tud tőle megválni, míg be nem fejezte.

Én éreztem mind a kínjait, mind az örömeit ennek a munkának.

Ki tanuskodjék a látható Istenről, ha a költő nem, a ki ugyanazzal a tollal írhat jót, írhat rosszat. Ezt a klasszikus kor költői vallották már: «Est Deus in nobis!» – S az «invita Minerva» kriteriona volt náluk a költői érzéknek.

Azokat a munkáimat, a miket az olvashatók közé soroznak, mindig egy pillanatnyi ötlet teremté meg; másokhoz évekig készültem, s most bánom, hogy a tűzbe nem dobtam.

Vannak munkáim, a melyeknek keletkezését egy-egy nagy csapás idézte elő. Például az «Üstökös» czimű humoristikus vállalatom úgy keletkezett, hogy egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem s gondterhesen járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fácskáim között s ime, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet, a mihez akkor még minden hiányzott, humorisztikus író, rajzoló és olvasó közönség, csak egy volt meg, a mi nem kellett: osztrák censura. S ez a sugallat szülte azt a vállalatot, melynek huszonkét évfolyamában a magyar néphumor van összesítve s mely rám nézve is egy új fordulópontot képezett és szabadulást nyitott önerőm útján.

Mennyi gondnak, mennyi aggodalomnak, mennyi keserűségnek volt eloszlatója rám nézve az íróasztal! Az íróasztal még a börtönt is otthonná tudta változtatni rám nézve, s bástyám volt, a hol ellenségeim el nem értek, bűvköröm volt, mely előtt balsorsom rám nem talált.

Azért írok olyan sokat. Volt idő, azt mondják, a mikor szükség volt rá, hogy a nemzeti önérzet ébrentartásáért írjak; – most már nincs rá szükség: most már csak magamnak írok.

S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek, – hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Miért is nem világnyelv? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák! Hiszen magyar nyelven költeni, olyan, mint a hegedűművésznek a straduarión játszani! – Miért nem beszéli ezt a művelt nagy világ? – Sokszor kérdezem magamban, hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette?

De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvűl; hogy ezen a nyelven mondhatom meg neki, hogy én látom őt a csillagtejutakban, látom az aszú falevél férgeinek életében; látom saját sorsom rejtélyes fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi lángész remekeiben, látom az üres papirlapon előttem.

Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, a hol őt ne látnám.

S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, a ki középen áll, az az ember.

Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja.

A nap csak eszköz, a föld a czél, bárha ez forog is amaz körül; s a mindenség közepe nem a Syrius, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel!

ÉLETEM LEGSZOMORÚBB NAPJAI.

(Naplótöredékek.)

I.

1849-ik augusztus 8-án titkos értekezletet tartottak a számra igen meggyérült országgyülés tagjai Aradon.

A kormány azzal a hírrel lepte meg a képviselői testületet, hogy többé biztosításukról gondoskodni nem tud, mert a szőregi vesztett csata után Arad fedetlenűl áll.

Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja magát s védi annak erődjeit, a míg a seregek a harczot tovább folytatják.

Ugyanazon lakrészt foglalta el, melyben a vár előbbi parancsnoka, Berger, tizenegy hónapig tartotta ki a magyar fegyverek ostromát; két kis szűk lyuk az a sánczboltozatok alatt, melyek egyikébe keskeny ablak juttat gyér világot az ajtó fölött; az is erős vasrudakkal elrácsolva. A vasajtó lemezein még akkor is láthatók voltak a horpadások, miket a kívülről belőtt bomba szétszakadt darabjai okoztak rajta.

A kormányzó családja ez alatt Világosra menekült, de ott sem maradt sokáig.

Az érkező tudósítások óráról-órára nyugtalanítóbb híreket hoztak minden oldalról.

Dembinszky elhagyta Szőreget, s a helyett, hogy Aradnak vonúlt volna, az ellenséges Temesvárnak vetette magát.

Bem moldvaországi győzelmes előhaladásának híreit még lehete olvasni a falragaszokon, midőn az érkező futárok csüggeteg arczczal jelenték a kormánynak, hogy az eddig oly győzhetlen sereg Segesvár alatt tökéletesen szétveretett.

Görgeiről semmi bizonyost sem lehete hallani.

Kossuth ugyan elment eléje Madarasig, de előre küldött futárai álrémekkel addig unszolták, míg hallgatott rájuk és visszafordult.

A város tele volt menekültekkel; minden osztályból levő kompromittáltak itt gyülekeztek össze; követek, kormánybiztosok, hivatalnokok; fegyvergyárak, felszerelések személyzetei; hírlapírók, papok, kiket Haynau vérboszús kiáltványai s a szibériai éjszakákróli hagyomány a kétségbeesés e végpontján összehozott.

S midőn végre csak egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetének, kimondatott, hogy e pont huszonnégy óráig sem biztos többé, menjen mindenki, a hova jobbnak láttja. Duscheknek parancs adatott, hogy a pénznyomdát és államkincstárt szállitsa a várba; ahhoz kétszáz szekér kellett, és szekér nem volt kapható többé. Menekülők lefoglalták valamennyit.

A hivatalnokokat szétbocsátották, fizetést az naptól fogva nem igényelhetett senki, a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot idézett elő.

A kormányzó tulajdon titkára egy fillér nélkül maradt az utczán. Láttam midőn R… J. utolsó forintjait megosztá vele; azután egymás nyakába borultak, rábízva egymásra, hogy a melyik még találkozni fog a másik családjával, mondja meg neki, hogy – nem tudom már mit? annyit tudok, hogy több volt benne a köny, mint a szó.

Azzal aztán oszlott mindenki széjjel; senki sem mondta hová? Senki sem akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyet mások is megtudják.

Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé, legtöbben Lugosnak vették az utat, onnan aztán lehetett Mehádia, Orsova és Törökország felé haladni: míg egy nagy rész inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomorú felbomlás látványát, megindult felkeresni Görgei hadseregét, melyről egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállni képes.

Így indult meg 8-án alkonyatfelé egy csoport «szónok és státusférfiú» Váradnak. A várban csupán a kormányzó maradt és Palóczy, az öreg korelnök.

II.

A simándi úton szekér szekeret ért; s ha egy-egy gyorsabb futtában elkerülte a többit: a bennülők – nem akartak egymásra ismerni.

Megdöbbentő volt ez.

Más időkben mindenki tegezte egymást, messziről köszönt; és most nem akar a másikra ismerni, mintha azt kivánná, hogy ő rá se ismerjenek.

Mintha az augusztus 8-án lemenő nap veres fénye már az autodafé viszsugára volna, mely előtt a vádlottak megtagadják egymást.

Sok arcz ki is volt véve rendes alakjából; szakállak leborotválva, bajuszok rövidre nyírva; ruhákról sok zsinór letépve.

Engem Nyáry vitt szekéren; ugyan az, ki nekem e balsorsot már két hó előtt mosolyogva jövendölé meg; kinek feje legmagasabban állt arra nézve, hogy legelébb érje a csapás; ki azután nagyon is szemközt találta magát és igen sokáig a halállal, s szenvedett erős lelkeért annyit, a mennyi egy halállal felér; és a ki még most is ugyanaz maradt, a ki volt 11 év előtt: bátor ellenfele a veszélynek; akár alulról, akár felülről jőjjön is az: még az az érczmosolygás is meg van arczán, valahányszor a baj növekedik. (Ez 1861-ben volt írva.)

Egy feketefödelü szekér is haladt a többi között, két szürke ló volt eléje fogva. Nyáry messziről ráismert a lovakra. «Ez mind a kettő pegazus», mondá tréfálózva.

– Miért az?

– Mert költők lovai.

Valóban, honunk két első írója, Bajza és Vörösmarty ült a szekéren. (A harmadik, Petőfi, már akkor a segesvári hantok alatt feküdt.)

Költőink dicséretére mondhatom, hogy szakálluk, bajuszuk nem volt levágva.

Alig eredtünk velük szóba, midőn egy terhes szekérrel találkozánk szembe. A szekér mellett ballagó kocsis azon kérdésünkre, honnan jő? mogorván felelé: Váradról.

– Ott van-e már a magyar sereg?

– Nincsen; felelé egész bizonyossággal: el van fogva mindenestől; egy ember sem szabadult meg belőle; mind ott vesztek.

És ezt olyan nyugodt faképpel mondá, mintha az egészből semmi sem érdekelné egyéb, mint az, hogy az ő szekere megmaradt. Ez rossz vigasztalás volt. Még akkor a debreczeni ütközetről nem érkezett hír. Nagy Sándor hadteste a muszkák ellen csatát vesztett ott.

E hadtest tisztei a legjobbak közé tartoztak, s tüzérsége kitünő volt. Szerencsétlen gondolat volt, épen akkor lakomát rendezni számukra, midőn az oroszok félórányi távolban álltak. A megrohanás véletlenül jött; az ellenállás hősies volt,[1] hanem a lovasság túlnyomó ereje eldönté a csatát, s azt mi vesztettük el.

Görgei alig két órányi távolból hallgatá a derék haddal az ágyúzást; azonban úgy vélve, hogy intézkedései következtében az utócsapat ágyúcsata közt vonul utána, meg sem mozdult, s csak akkor értesült az ütközetről, mikor már a csata el volt veszve.

Az I. számú huszárezred nehány legénye egész Váradig vágtatott még az nap, s elhíresztelé, hogy az egész magyar seregből rajtok kívül senki sem menekült meg.

A nem harczoló rend forradalmi férfia közül igen sokan még akkor, midőn a képviselőház Szeged elhagyására határozta magát, Arad helyett Váradot választák nyughelyül; ezek tehát azon rémhírre, hogy a magyar sereg Debreczen alatt semmivé van téve, hirtelen szekérre kaptak s jöttek Arad felé.

Ez történt ugyanaz nap, hogy Aradon kimondták, miként a város huszonnégy órára sincs biztosítva a meglepetés ellen.

A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé, s így találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon.

Ez volt a siralmas óra!

– Hová? kérdezők mi. – Hová? kérdezék a szemközt jövők.

– Mi Aradra megyünk, és ti?

– Mi pedig Váradra.

– Csak vissza, vissza! Váradon ezóta Paskevics ott lehet.

– Arad alatt pedig Haynau.

Ők a debreczeni csatáról beszéltek, mi a szőregiről; amarról mi, emerről ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a mienket; pedig mindegyikünknek kevés volt már.

Tanakodtunk, latolgattuk a veszedelmet, előszedtük térképeinket, iparkodtunk egymás híreit megczáfolni, lehetetlennek bizonyítani; elvégre is mindenki nagyobbnak találta azt a bajt, a mely elől fut, mint a melynek eléje megy, s indult megkezdett iránya felé.

A csapat a simándi fogadónál kétfelé szakadt; egyik tartott Váradnak, másik Aradnak; a határozatlanabbak, hol az egyik, hol a másik irányt követve, majd a jövőkhöz, majd a menőkhöz csatlakoztak; voltak olyan ismerőseim, kikkel egy nap alatt háromszor is találkoztam; hol elhagytak, hol szemközt jöttek, megint utolértek; maguk is megvallva, hogy már két nap óta utaznak majd dél, majd éjszak felé s soha sem tudnak bejutni sem Aradra, sem Váradra.

Kegyelmes Istenem! Mi ekkor nem találtunk ebben semmi humoristikumot.

Nyáry és én azonban, kik elhatároztuk, Görgeit mindenesetre fölkeresni, ha még valahol föltalálható: elindultunk késő este Zerind felé.

III.

Azon éjjel Zerinden háltunk, s másnap mentünk tovább Szalonta felé.

A velünk találkozóktól megértők, hogy Görgei egész seregével jő Várad felől, a Debreczennél megvert hadtestet most már előreküldve.

Dél tájon már találkozánk a hosszú sorban vonuló podgyászos szekerekkel, s kiérve a szalontai erdőből, megláttuk a távolból a város előtt letelepült tábort. Ez volt Nagy Sándor hadosztálya.

A mint a katonaság közt végig haladtunk, egy ismerős őrnagy odaugrott szekerünkhöz, Zákó István, hajdan képviselőházi tag, később igen jó katona.

Ő tudatta velünk a debreczeni csata részleteit; szerinte a lényeges veszteség nem ment olyan sokra, mint gondolók.

– Mennyien vagytok most mindössze? kérdezők tőle.

– Mintegy huszonhárom ezeren; de verekszünk ötvenezerrel, ha Görgei vezet.

Nagy volt akkor a ragaszkodás Görgei iránt!

Innen betértünk a városba, a fővezért ott bevárandók.

Házi gazdánk igen jól fogadott bennünket; augusztus 9-én derék kánikulában úgy ránk füttette a szobát, a mint csak tehetségei engedék; de se baj az, a honvédeknek kellett kenyeret sütni, azért füttetett olyan nagyon.

Pár óra mulva találkozánk Nagy Sándorral.

A tábornok elbeszélte a váczi és vadkerti csata részleteit, a hol az ő hadosztályát az oroszok már körülfogták, a midőn a fővezér, a veszélyről értesülve, hirtelen kiürítteté a podgyászszekereket, a mennyi gyalog honvéd rájuk fért, azokat annyival megrakta, s ezekkel és a lovassággal gyorsan visszafordult, az ellenségre ütött, s Nagy Sándor hadosztályát, podgyászaival és ágyúival együtt kivágta az oroszok közül. Általában az egész visszavonulási utat Komáromtól a Tiszáig a hadműködés remekének állítá a tábornok, a kin épen nem lehete észrevenni azt a gyűlölködést, a mit a közhír a fővezér irányában ráfogott.

Itt kezdett először az a tünemény meglepni, hogy az oroszoktól senki sem retteg úgy a táborban, mint a polgári osztálynál, sőt igen sokan dicsérik őket, és szoktatják magukat azon eszméhez, hogy az orosz seregek a magyarokkal rokonszenveznek.

Később alkalmam volt meggyőződni róla, hogy ez a hit nem valami mesterségesen élesztett propaganda következménye, hanem természetes állapota az emberi kedélynek, mely akkor, midőn reményei mind meghiúsultak, a minden előjöhető esetek leglehetlenebbikéhez szokott ragaszkodni.

Még az nap meglátogattam Szalontán Arany Jánost. Örültünk-e nagyon egymás láthatásának? Csak úgy, mint az a vendég és az a házigazda örülhet, a ki tudja bizonyosan, hogy holnapután ellenségnek fog helyt adni a hajlékban. Azelőtt kevés idővel távozott el onnan Petőfi. Arany beszélte róla, hogy mikor utolsó este ott mulatott, egy szép ezüst veretes török pisztolyt mutatott neki, melyet Erdélyben kapott ajándékul; nők és gyermekek is voltak a szobában, és sok ismerője Aranynak; a pisztoly kézről-kézre járt, mindenki megnézte azt, s el is csettenték, hogy lássák, milyen szépen szikrázik a kova; a pisztoly természetesen soha sem volt megtöltve, mint Petőfi mondá: ő csak ereklyéül tartogatta azt bőröndje fenekén; egyszer aztán ő is kezébe vette azt, s elcsattantá a lőportalan sárkányt és akkor elsült a pisztoly, két golyó furódott a falba, egy arasznyira Petőfi fejétől. Abban az órában minden jelenlevő megkerülte tulajdon megásott sírját. Isten csodája, hogy egy sem esett bele.

Még az nap éjjel Nagy Sándor hadteste ismét tovavonult.

Másnap, szakadó esőben, jött meg helyette Görgei derék hada.

Maig is fülemben cseng az a trombita dallam, a mi az utászok indulója volt, egészen a forradalmi sereg számára készítve; sokáig úgy tetszett még évek után is, mintha hallanám e sajátszerű hangot, s várnám, hogy jönnek utána a szürkekabátos utászok ásókkal, csákányokkal vállukon, utánuk a barnaruhás honvédek nemzeti szín rózsákkal, és a délczeg huszárok zöld és piros kalpagokkal, és a piros sipkás zászlóalj, és a szép fényes ágyúk hosszú sora, a hogy az akkor előttem végig vonult.

Hogy bámultuk akkor a szép rendet és fegyelmet, mely oly hosszú útveszély mellett is megmaradt. A tisztek nem hiányzottak sehol; ott gyalogolt a sorok végén mindegyik a térdig érő sárban, a vezénylő tisztek víztől csurgó gubában lovagoltak a zászlóaljuk előtt.

A zászlóaljak meg voltak fogyva nagyon, de azért a sorok nem szétzilálva; az egyes katonák sárosak, elcsigázottak, de nem csüggedtek, nem támolygók.

Annyi csata, nélkülözés, betegség, nyomor, megtizedelte a sereget, de nem erkölcsteleníté el. Harag, rossz kedv, dűh látszott minden arczon; de nem levertség, nem aggodalom, mely hátráló seregek arczkifejezése.

A honvédek egy része elszállásoltatott a városban, a többi a mezőn ütött tábort a folyton szakadó esőben.

Ekkor találkozánk ismerőseinkkel.

Egy alezredes barátom Gózon, ki, mint ügyvéd, közlegénységen kezdé a katonáskodást s érdemeiért kapta rangját, odajött hozzám s kért, hogy ha majd atyjával találkozom, kit szintén jól ismerek, mondjam meg neki, hogy – fia elesett.

Azt hittem, hogy tréfál; ő aztán elbeszélte, hogy a sereg minő helyzetben van, e szavakat jól feljegyzém akkor emlékembe: «azok ugyan, míg mást nem parancsolnak nekik, csatázni fognak, de azért még sem lesz belőle egyéb eredmény, mint hogy elvesznek az elsőtől az utolsóig».

Panaszkodott, hogy a hadsereg fizetéseit csupa merő százasokban küldték meg, a katonák úgy vagdaltak el egyet-egyet tízfelé, hogy megosztozhassanak rajtuk, míg a tömérdek 30 és 15 krajczáros bankjegyeket a hivatalnokok fizetésére osztogatják. Úgy, hogy már egyszer azon tanakodtak nagy szorultságukban, hogy apró guerillacsapatokra oszoljanak, s úgy folytassák a háborút szanaszét az országban.

Ezzel röviden búcsút vettünk. Gózon Lajos visszament a mezőn tanyázó seregéhez, az éjet ponyva alatt töltendő, a hogy ezt azon hadtest minden tisztének kötelessége volt tenni.

IV.

Görgei táborában az utóbbi napokban többen fordultak meg a képviselőházi pártok és a magyar miniszterium emberei közül, a kik mind azzal a hírrel tértek vissza, hogy a hadsereg általában igen rosszúl van hangolva a nemharczos hazafi osztályok iránt.

Most nincs itt az ideje annak okairól beszélnem.

Ennek az eredménye bizonyos nyomasztó bizalmatlanság, kétkedés, őszinteség-hiány volt mind a két részről, a mi gonosz álomnyomásként nehezedett a kedélyekre. Görgei volt az a pont, a hol a félelem és a bizalom egymással érintkezének.

Az előbbeni napokban különös összejövetelei voltak a rejtélyes emberrel nehány politikai nevezetes emberünknek.

Akármi eshetőséget kérdeztek tőle, mindenre azt felelte, hogy az «természetes,» ez «úgy fog lenni»; semmit sem tudhattak ki tőle.

Végre Szemere elküldte hozzá Sz… gh képviselőt, hogy tanulja ki a vezér akaratát s szükség esetén beszéljen jól a lelkére; azonban el ne árulja, hogy őt a miniszterelnök küldé, mert akkor tartózkodó lesz.

Sz… gh egyike a legnemesebb lelkű, őszinte embereknek, ki tettetni egyáltalában nem tud, ki ennél fogva azon kezdte a beszédet a vezérrel, hogy őt Szemere küldé s elmondott aztán mindent őszintén, nyiltan, a mire választ akart nyerni.

És ez volt a legsikeresebb mód. A kinek a kabbalisztikus válaszaiból az alattomos fürkészőnek lehetetlen volt eligazodni, az a becsületes őszinteséggel, és szigorúan kérdező hazafi előtt nyílt, őszinte lett, s elmondott neki mindent, mit ez tudni akart.

Másnap megérkezik hozzá Szemere: fölkeresi őt; a vezér a mint meglátja, azon kezdi, hogy «tegnap beszéltem Sz… ghgal».

– Melyik Sz… ghgal? kérdi nagy csodálkozást tettetve a miniszter.

– A képviselővel.

– Úgy? Igen. Ismerem. Derék ember. – Mit akart itt?

Erre Görgei végig nézett hideg, fagyos tekintetével rajta – s azzal elfordult és egy szót sem szólt hozzá többet.

Szemere tehát méltán, és egész ártatlan, semmit sem sejtéssel állíthatá, hogy ez olyan eszeveszett ember, a kivel már beszélni sem lehet.