Part 29

Ezt, mondom, sokkal kevesebben tudták.

Egyszer Karvalyi úr megint nagy bankettet adott, száz palaczk franczia pezsgőt vesztett fogadásban azon kérdés fölött, hogy K… tánczosnénak ki van-e tömve a lába, mikor tánczol, vagy egészen igazi? elvesztette a fogadást; nem volt a tárgyban semmi vatta.

Most e veszteségre nagy pezsgőzésnek kelle végbe menni; hogy legyen a ki a száz palaczkot elfogyaszsza, olyan embereket is meg kellett hívni a vendégségre, a kik még egyébkor nem voltak nála; így fogta el Karvalyi valami régi jó ismerősét, s kérte igen szépen, hogy holnap jőjjön el hozzá: nagy ebédet ád.

Az ismerős igérte, hogy elmegy.

Másnap az ismerős szépen fel is készül, s ebéd idején beállít Karvalyi úr szállására, a hol a családja lakott, melylyel régibb ismeretségben állt.

Csak a nő és a három leány volt otthon, azok pedig már asztalnál ültek, egy nagyon takarékos ebédke vége felé, melynél nem hogy pezsgőről lett volna szó, de pohár sem volt elég, a miből a vizet igyák.

Az ismerős bámulva mondá, hogy ő ide van híva ebédre a háziúr által.

Az pedig nincsen itthon.

Már úgy tehát bizonyosan a napot tévesztette el; holnapot értett holnapután helyett. Bocsánatot kért, ajánlotta magát és elment.

Azt az egyet esze ágában sem forgatta, hogy Karvalyi úr őt nem ide hivhatta ebédre.

Délután véletlenül összetalálkozik vele az utczán. Karvalyi úr nagyon derült állapotban volt. Megragadta.

– De ugyan barátom uram, mért nem jött el? Milyen fölségesen mulattunk; vártuk egész négy óráig.

A megtámadott komoly képpel felelt:

– Hiszen én ott voltam délután két órakor, de már akkor megebédeltek.

– Kicsodák? kérdé Karvalyi úr, gonoszokat sejtve.

– Hát a ténsasszony és a kisasszonyok.

– Ön talán az én szállásomon volt? kiáltá megrémülve Karvalyi.

– Hát hol másutt?

– S tán megmondta a feleségemnek, hogy én önt ebédre hívtam?

– Azzal mentem be.

– No akkor szép mulatságot készített ön az én számomra odahaza…

MELYIK HÁT A JOBBIK?

Talfájay úr igen jó ember volt.

Még pénze is volt sok.

Ebből gondolható, hogy minden ember igen nagyon is szerette.

Azok között, a kik igen nagyon szerették, volt két unokaöcscse is; az egyiket hivták Endrének, a másikat Kristófnak.

Kristóf idősebb volt Endrénél tiz esztendővel; Endre pedig akkor járt juratériára Pesten.

A két unokaöcs természete merőben ellenkező volt egymással; különösen a legfőbb pontban, a pénz dolgában.

Talfájay úr volt mind a kettő gondnoka; legjobban ismerte körülményeiket. Az a Kristóf, az csupa magasztalni való fiú volt; az Endre pedig nagy széltoló, pénzpazarló, a ki mindig ruha nélkül jött haza Pestről a terminus végén.

– Nézd a Kristóf bátyádat, te korhely! te naplopó; szokta ilyenkor mondani Talfájay úr a tékozló fiúnak: az az ember. Neki alig maradt egy pár ezer forint értéke a szülőiről; mégis milyen rendesen meg tudott belőle élni, s a mióta maga átvette a vagyonát, legalább is megtizszerezte: olyan lennél! úgy tudnál gazdálkodni! De nem ám korhelykedni; a makaóasztalnál ülni, a biliárdot nyúzni, dominus frater. Ohó! Meg aztán a tánczosnéknak koszorúkat hajigálni, meg pezsgőt inni és fehér keztyűben járni, öcsém! Ha! Meg nem ám ismeretséget kötni uzsorásokkal, a kik százat iratnak ötven helyett, gavallér! Biz úgy! Neked tudom, a mint nagykorúvá lész, egyszerre füstöt vet a vagyonod, pedig szépen örököltél apádról, anyádról; a sok adósságban majd mind lefoglalják.

Pedig már csak egy esztendő volt hátra a nagykorúságig.

– Pedig az én vagyonomra ne sokat számolj. Én ki nem tagadlak semmiházi, én tovább elélek mint te; mert nem éjszakázom, nem iszom rumot theával, sem stb. Addig pedig, a míg élek, én ugyan egy garast sem adok.

Szép tanácsok, fenyegetések mind nem használtak Endre úrfinak; a legközelebbi terminus végén megint olyan képpel jött haza, a miből azt lehetett kiolvasni, hogy ennek pénz kell.

Nem is hagyta sokáig találgatni baját, nagy hamar előállt vele.

– Kedves urambátyám, adjon nekem kölcsön egy kis pénzt.

– Kölcsön? hogy adnék kölcsön? Hát nem tudod, hogy még kiskorú vagy?

– Adjon hát ajándékba.

– Tudod, pénzt nem adok. Ha ruha kell, megvarratom, a kosztodat kifizetem; ha bor kell, adok hordóval.

– No ne tréfáljon, nekem kész pénz kell, még pedig kétszáz forint.

– Kétszáz forint! Tudod-e, hogy mennyi az a kétszáz forint? Törvényes ember vagy, most tanulod a just, jól tudhatod, hogy kétszáz forint egy nemes ember fejváltsága, kétszáz forint egy nemes asszony törvényes moringja, s te csak úgy mondod azt, hogy «kétszáz forint.» Sipkát kell akkor emelni öcsém, mikor az ember azt mondja, hogy kétszáz forint, mert az nagy úr.

– No hát tísztelem alássan a tekintetes kétszáz forint urat; kivántam nála tiszteletemet tenni.

– Nem beszélsz vele öcsém. Nem kapsz. Nem adhatok.

– Nekem pedig okvetlen kell.

– Mire kell? Adós vagy? Tartozol vele?

– Igen is.

– Csak azért sem adok. Ha pénzt vettél fel s nem tudsz fizetni: csukjanak be, azt akarom, hogy csukjanak be.

– Nem fognak érte becsukni, mert ez becsületbeli adósság; becsületszóra vettem fel, ha nem fizetek, csak a becsületemet vesztem.

– No akkor se baj. Főbe lövöd magadat s punktum.

Endre öcsém látva, hogy nagybátyja könnyen veszi a dolgot, ő is könnyen fogta.

– Biz én nem lövöm magam főbe, hanem majd keresek valami becsületes uzsorást, a ki százas kamatra előteremti azt a kis pénzt, úgy is csak egy évig kell neki utána várakozni.

Azzal fütyörészve odább ment.

Egy óra mulva Talfájay bácsit Kristóf öcscse látogatta meg. Oh az egészen más ember volt ám. Ez szépen megkérdezte, hogy érzi magát a bácsi? elmondta, mi van az újságban, hogy kel a zab, meg a gyapjú; dicsekedett, hogy milyen jó nyereségei voltak, itt vett, ott eladott valamit; árverésen potom áron jutott ehez, ahoz, a mit már nagy nyereséggel kérnek tőle. Most is egy igen jó üzlet kinálkozik a számára; csak kétszáz forint kellene rá, egy év alatt száz perczentet lehetne rajta nyerni, de most neki nincs, mert mind kukoriczába ölte, azt pedig nem akarja elprédálni, mert most leszállt az ára, de tavaszra megint felmegy; pedig sajnálja, hogy elszalasztja az alkalmat.

– Hiszen, öcsém, adok én kölcsön egy esztendőre.

– Lenne olyan jó kedves bátyám? szólt Kristóf, kapva a véletlen szerencsén.

– Hogy ne adnék? Mindig visszafizetted pontosan.

– Egyébiránt én nem kivánom haszon nélkül. Minthogy magam bizonyos százat nyerek rajta, kedves urambátyámnak ajánlok belőle tizenötöt.

– Nem öcsém, világért sem veszem el a szerencsédet. A mi után te fáradsz, annak te vedd a hasznát; nekem ne adj többet, mint a törvényes hat kamatot. Ha nyersz rajta, megérdemled, mert derék, életre való fiú vagy.

Azzal nyitotta a ládáját az öreg úr s kivett belőle két csomag bankjegyet, mind újdonatúj ötforintosok voltak, azon módon, a hogy a bankból kikerültek; azokat az öreg úr mind szépen száz forintnyi összegekben osztályozta, körül kötve aranyczifrás zöld papiros szalaggal. Úgy adta át Kristóf öcscsének.

Nem volt kétsége benne, hogy az jó hasznát fogja venni.

Délután megint eléje került az a másik; fütyörészve jött, a hogy elment.

– No, megvan már a kétszáz forint, mondá nagybátyjának durczásan.

– Hol vetted? Kit öltél meg érte?

– Hát a hogy mondtam. Kerestem valami uzsorást, a ki adott.

– Micsoda kamatra?

– Száz perczentre.

– S ki volt az a semmirekellő gazember?

– Már azt nem szokás megmondani.

– Nem is hiszem, hogy kaptál pénzt.

– Biz az pedig itt van a zsebemben; tessék megnézni.

Endre úrfi kivett a zsebéből két csomag bankjegyet, s Talfájay bácsi nagy hüledezve ismeré fel bennök saját újdonatúj ötforintos bankóit, aranyczifrás zöld papirszalaggal keresztül kötve. Kristóf öcscse élelmes ember volt, az ő tulajdon pénzét adta Endrének kölcsön százas kamatra.

Egy kicsit megvakarta a füle környékét s felhúzta rá az orrát, de nem szólt semmit, hanem azontúl soha sem mondta Endrének: «olyan lennél, mint Kristóf bátyád.»

EZ ELŐTT.

Tetszik azt tudni, hogy én a magyar-utczában 21-ik szám alatt lakom, egy csendes kis magányos szobában, melynek ablakaiból két nagy szép kertre nyílik a kilátás. A kertek nem az enyimek, hanem a belőlük átlengő virág illat – az az enyim.

Fölöttem megint egy másik poéta lakik, Szigligeti; szintén olyan fekvésű szobában, szintén arrafelé nyíló ablakokkal; – egész órákig halljuk egymás dobogó lépteit; a magányos szavalás hangjait, miket a szentelt dühbe hozott költő, mikor egyedül van, csupán láthatatlan múzsájának mond el.

És ha még hat emelete volna ennek a háznak, mind a hat emeletnek ugyan abban a szobájában okvetlenűl valami poéta ember fogna lakni, s írná egymás tetejében a sok mindenféle kigondolhatót, ki versben, ki prózában; – mert hát meg van ez a hely babonázva!

Ezelőtt negyvenöt évvel volt ennek a háznak a helyén egy alacsony, rozzant vityilló, abban volt egy kis udvari szállás két szűk szobával, (képzelhetni, most azon a helyen egy szoba van, az is kicsiny, hát még mikor kettő volt!) az egyik szobát lakta egy becsületes czéhenkívüli csizmadia; a másikat egy fiatal költő, a kit keresztnevéről híttak Károlynak, azt pedig nagyon restellték előkelő rokonai, hogy vezetéknevéről – «Kisfaludynak» czímezték.

A fiatal ember száműzve volt az apai háztól, azon szégyen miatt, hogy ilyen mesterségre adta magát! Rokonaitól tehát semmi segélyre nem számíthatott – sok ideig.

Urak, úrfiak! válogatott összes munkák kiadói, fiatal sárkányevő talentumok, tengerszippantó geniek! vajjon mit gondoltok, hogy élt meg ezelőtt félszázaddal az olyan ember, ki a magyar irodalomnak szentelé tehetségét; – a mi persze, hogy nem mérhető össze a tietekkel?

Mikor még honoráriumnak híre sem volt, s mikor még a magyar író koldulni szégyenlett.

Hát az bizony úgy élt meg, hogy nappal képecskéket festegetett, miket az egyetlen műárus M. darabonkint három-négy forintjával fizetett (bankó czédulában), este azután ülhetett az irásnak, olvasásnak; a festő tartotta az írót, az ecset gondoskodott másodszülött testvéréről, a tollról! A képecskéket mégis csak inkább el lehet adni, mint a verseket.

Az egyik szobában ült író- és rajzoló-asztala mellett Kisfaludy Károly, a másik szobában ült a tőke mellett a szegény kontár csizmadia. Amaz a halhatatlanság emlékét építé: költeményeket írt; emez a mulandóság sebeit orvoslá: csizmákat foltozott; s a költő és a csizmafoltozó igen jó egyetértésben éltek együtt.

Mikor Kisfaludy elkészült valami képpel, a mi a műárusnak megtetszett, (adott érte tán öt forintot is); míg a szegény csizmadiának elfogyott a munkája, csak úgy gubbasztott háromlábú székén, az ifjú költő megvigasztalá:

– Ne búsuljon János mester, van nekem most egy kis pénzem, megélünk belőle együtt. – S megosztá vele azt a keveset.

Máskor meg a költő pénze fogyott ki; a műárusnak nem kellett a munka, meg-megszakadt a szerény kereset: a csizmadia észrevette aztán a szomorúságot:

– Ne búsuljon ifjú uram, van nekem most munkám elég; majd elélünk valahogy! – s akkor aztán egész éjjel ott ült a tőke mellett, hangzottak mustája csattogásai reggelig: hogy ő is megoszthassa szegény keresményét az ifjú költővel.

Így éltek együtt évekig a költő és a csizmadia a kis udvari szállásban, egymás baját, gondját és kenyerét osztva; ilyen zene mellett születtek a rímek, miket tíz év mulva az egész ország hangoztatott… és ezt most majd el sem hinné senki.

Oh aranyat termő vaskora a magyar költészetnek!

A KOLDUS VERÉB.

Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy madárral, hogy vegyem meg, még pedig verébbel. Olyan nagyon kért, hogy vegyem meg, hiszen csak egy krajczár kell érte. Hogy lehetne egy verébért többet kérni egy krajczárnál.

Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem; hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajczár; ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság; hát csak megvettem a jámbort.

A sváb kölyök szaladt a krajczárral, hogy vissza ne híhassam vele, én pedig tenyeremre tevém a madarat, hogy repüljön a hova akar.

De az csak nem repült sehova a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém.

Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál fogva függ azon.

Már ezen majd segítsünk, mondám a jámbor szenvedőnek s elővéve oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony szivesen ojtottam volna szegénynek mindjárt másik lábat is be; de ámbár ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek; s e helyett zsebemben hordott viaszszal és gyolcs-szatyinggal, mint aféle kertészember, bekötém az amputált lábat. Nem tudom helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.

– Látod verebecske, mondám, ez rád nézve épen nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, úgy is két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz külömbséget. Most már repülj Isten hírével.

Szót is fogadott, elrepült s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg tudott biz az állani egy lábon.

Hetek is elmultak azután, a midőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, a mi sajátságos tisztelgési forma lehet a veréb nemzetnél, azután mind közelebb jön, a fejét farkát billegetve, mórikál, mint valami jó ismerős.

– Nézd, mond a nőm, ennek a madárnak csak egy lába van.

Valóban, az én sánta madárkám volt az. Honnan tudta ki, hogy én hol lakom? hogy tudott utánam jönni? micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg neki, hogy ez az ember, a ki engem nem evett meg, mikor foglya voltam, bizonyosan ennem is ad ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és ozsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál. Oda lippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná: adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát; egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség, ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.»

Nyár vége fele szavainak bizonyságaul el is hozta magával két felnőtt fiacskáját. A két nagyfejü, sárga szájú kamaszt odaállította egy rózsasövény mellé, maga pedig odajött őket bemutatni, és kikérni számukra jövendőbeli pártolásunkat. Azután felszedegette a neki hányt kenyérdarabkákat s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát közöttük anyailag s csiripelt hozzájuk erősen; bizonyosan ilyenformát mondhatott nekik: «látjátok ti nagy kamaszok, ide s tova magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak ide jöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot, itt nincs sem macska, sem lépvessző, sem verébfogóvas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől kell várni. Köszönjetek szépen!»

Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik oka külömben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcsöm sem termett.

TÖREDELMES VALLOMÁS.

Jelentem egész tisztelettel mindenrendű és rendetlen ismerősömnek és nem ismerősömnek, hogy én rám semmiféle elvégezni való dolgát ne bizza, mert azt akár a kútba dobta volna. Nálamnál jobb titkára nem lehet senkinek, mert én minden ember dolgát úgy elfelejtem, mintha sohasem hallottam volna.

Annyira még nem vittem ugyan a feledékenységet mint L. Kálmus barátom, hogy ebédre hijak magamhoz valakit, mikor Pestről elutazom; de az már megtörtént rajtam, hogy nyugtatvány helyett azt irtam a kiadónak, hogy boldog ünnepléseket kivánok.

Egyszer Komáromban járván, megkér egy ismerősőm szépen, hogy vinnék el egy levelet Pestre egy másik ügytársának, a melyben ő megirta rendén, hogy félnek az árvíztől, mert a jég még nem ment el a Dunáról; holnap iktatják be a püspököt; a felesége várandós; a nagybátyja haldoklik, siessen mentűl előbb haza. Persze, hogy a levél félesztendeig a zsebemben hevert. Úgy kánikula táján véletlenül összetalálkoztam az adresszátussal: «nini! önnek egy levele van a zsebemben, fogja; nem lesz nagyon sürgetős, elolvashatja otthon.» – Képzelem, hogy örült ez, mikor el kezdte olvasni, hogy Komáromtól még nem ment el a jég.

Annyira tehát már vittem, hogy leveleket nem küldöznek általam.

Egy időben minden héten kaptam két-három drámát, és kifejezhetlen mennyiségű novellát és verset, hogy mondjam meg felőlük a véleményemet. A hova a szerző valamelyiket letette, az azon módon ott maradt. Ebből azután ilyenforma mulatság következett: a letéteményezők mindennap meglátogattak, hogy elolvastam-e már műveiket? Engedelmet kérek, még nem. – Hát mikor? – Majd péntekre. (Pénteken el szoktam szökni hazulról.) Balgaság! Szombaton megint megcsíptek. Utoljára azt mondtam a sürgetőnek, hogy igen jó a munkája, csak vigye el ehez meg amahoz a kiadóhoz, szerkesztőhöz; míg egyszer a kiadók és szerkesztők ellenem röffentek, hogy meglőnek közköltségen, ha nekik békét nem hagyok. Némelyik szerző ugyan csóválta egy kicsit a fejét, mikor a szomorujátéka helyett egy-egy humoreszket kapott tőlem vissza; de úgy egy sem haragudott meg rám, mint nagyon tisztelt hazámfia** Lajos, a ki «Julia» novellája helyett «az Apagyilkos» czímű drámát 5 felvonásban nyerte volna cserébe. Pedig igazán mondom, ez az utolsó idegen kézirat a fiókomban, melynek öt esztendő óta nem akadt gazdája, pedig kinálom minden embernek, a ki csak eltévedt kéziratot sürget rajtam.

Volt is, van is mindig egy csomó anonym ismerősöm, a kikkel évek óta megszoktam együtt mulatni, a színházban beszélgetni, az utczán egymás hogyléte felől tudakozódni; igen sokkal még 48 óta per tu vagyok, s most már szörnyen átallom megkérdeni tőle, hogy tulajdonképen kinek híják? Egyszer többek között egy igen derék orvossal és egy jeles műértő zeneszerzővel ismerkedtem meg egy társaságban, a kikkel azután igen sokszor összejöttem. Egyszer valami boldogtalan kiadónak az a kétségbeesett gondolatja támadt, hogy lapot szerkesztessen velem. Egy hétig nagy tűzzel vittem a dolgot. Annyi munkatársat engagiroztam a laphoz, hogy a másik héten utánam következő szerkesztő egy esztendeig nem bírta őket agyon verni. Ezalatt történt, hogy a két jó barátom egyikével találkozva, nagyon szépen felkértem őt, hogy tenné meg, írna a lapunkba a nemzeti színházi operai előadásokról és hangversenyekről. A tisztelt férfiú rám mereszté szemeit s azután bocsánatot kért, hogy ő ugyan mindennapos a színházban, a kedvemért meg is tenne egyet-mást, de ezt már mégis nem vállalhatja el. Néhány nap mulva találkozom az én másik jó barátommal; valami esztergályos munkához választóvízre volt szükségem, azt pedig orvosi rendelvény nélkül nem adnak: ugyan kérem önt szépen, adjon nekem rendelvényt egy uncia választóvízre. Az én barátom nagyot nevetett rá. Hiszen nem vagyok én orvos! Hát mi? Zenész. No akkor hát tudom már, hogy az a másik miért nézett rám olyan furcsán, mikor zenebirálatokat kértem tőle!»

Az a rossz szokásom van, hogy mikor valami hosszabb munkán dolgozom: ha az utczára kimegyek, ott is folyvást dolgozom tovább; úgy, hogy mire hazaérek, az egy tárczára való holmi kész. Hanem ilyenkor aztán az szokott rajtam megtörténni, hogy nem ahoz megyek, a kihez indultam, s kénytelen vagyok azt kérdezni tőle: nem tudná ön nekem megmondani, miért jöttem én most ide? Mikor nyáron künn lakom a zöldben, persze, hogy kisebb gondom is nagyobb annál, hogy én ott a papirost bámuljam; sokkal külömb mulatság annál azt nézni, hogyan nő a lóhere, meg a spárga? mikor aztán be kell hoznom a tárczaczikkemet a városba, mert a szedő már dörömböl az ajtón: akkor még egy betű sincs belőle megírva. Azt azután az úton végig lestenografiázom s mire haza érek, a czikk kész, csak le kell irni. Útközben át kell mennem az alaguton, ott fizetni kell egy krajczárt, azután a lánczhídon, ott megint egy krajczárt. A rézmárkát eldugni a zsebbe, mikor elő kell adni, meg nem találni sehol s kétségbeesni, hogy már most nem mehetek tovább: ez igen sűrű véletlen; következik azután, hogy a fehérhajó alatt kell átmennem útrövidítése végett, ott a kapu alatt árul gyermekjátékokat egy öreg asszony, ez az öreg asszony el nem tudja gondolni, miért szokott néha korán reggel egy poros ember krajczárt nyomni a markába? Azt gondolom, ott is alagút van.

Az az egy jó van feledékenységemben, hogy ha valaki megbánt: azt úgy el tudom felejteni, mintha soha sem láttam volna. Maig is van olyan emberem, a kit évek óta kerülök, s úgy rémlik előttem, hogy nagyon haragszom rá, de már nem tudom, hogy miért?

Hanem a kit egyszer azután megszeretek, azt nem felejtem el.

KI HÁT AZ A KAKAS MÁRTON?

Jó idő óta, hol levélben, hol galléromnál ragadva, kérdezgetnek itt is amott is, hogy bizonyos Kakas Márton kilétéről és hollaktáról adnék tudósítást; mindezen kérdezősködésekre eddigelé jónak találtam kitérőleg felelgetni, azt is gyaníthatva, hogy tán e kiváncsiság olyan érdemes urakat is bánthat, a kik szeretnék megtudni, vajjon ez a becsületes ember hol csavarog olyankor, a mikor más becsületes ember a személykereset-adót fizeti? s hol lehetne egy szerény Mahnzettellel rátalálni s holmi restáncziákat anno ennyi meg ennyiből megsteuereintreibolni rajta? Azt épen nem mondhattam a kérdezősködésre, hogy én magam legyek az, mert akkor rám nyomják, hogy két fejem van, fizessek mind a kettőtől; azt sem válaszolhattam, hogy nem ismerem, mert hiszen hűséges dolgozótársam. Hát csak tartottam egy ideig a közönséget holmi «ibis, redibis»-féle válaszokkal; hanem valamelyik vasárnap nagyon megszorítottak.

Ez a jámbor barátom valami verset írt, nem tudom én, mit? azt elszavalta valaki, nem tudom én, ki? valami műversenyen, nem tudom én, hol? végül a közönség hítta a szerzőt. Mi lesz ebből? gondolám magamban: vajjon megtartja-e azt a regulát, a mit a hajdani ördögidézések formuláztak: «jelenj meg előttem tetszetős, deli legény alakjában és engemet meg ne ijeszsz; s hozz én nekem harminczháromezer darab aranyat, kelendő pénzben!» Hm: magam is elvenném.

De bíz az én Spiritusom nem jelent meg; utoljára engem kezdtek el döfölni könyökkel, hogy adjam elő, hová tettem?

Már most tehát, nehogy rám fogják, hogy katonaköteles egyént rejtegetek magamnál, kénytelen vagyok elmondani az egész történetet, elejétől fogva, azon módon, a hogy megtörtént; a maga tiszta valóságában.

A mint a tisztelt közönségnek tetszik mindenféle irkafirkáimból tudni, én egy savanyúkedvű, mogorva, haragos ember vagyok; a kinek abban telik kedve, ha más embert ijesztgethet, szomoríthat, méregbe hozhat. Ez énnekem a hivatalom; ezért engem rendesen fizetnek.

Ezért én irok mindenféle szomorú és rettenetes történeteket s úgy esztendőnkint tíz, tizenöt embert, néha azonban rámegy ezerre is, a kiket mindenféle halálnemével megöldösök, s az én nekem nem kis fáradságba kerűl, mert azok védelmezik magukat, s egynehányszor, kicsi híja volt, hogy ők nem öltek meg engem.

Egyszer épen a Véres könyvet irtam, melynek folytán szerződésem volt a kiadóval, különféle utakon, módokon százötvenezer embert ágyúval, lőporral, vízbefojtással és kardélével kiirtanom.

Épen új halálnemeken törtem a fejemet: a midőn egyszer csak az a csoda történik velem, hogy a tollam nem akar fogni a papiron. Akár hogy nyomom, erőtetem, nem ád ki egy árva betűt sem. Megtörlöm, megfaragom, újra tintába mártom: mind hiába; a toll nem akar a véres munkának részese lenni.

Valahányszor leteszem kezemet az iróasztalra, lámpásom üvegharangja mindig egyet kondul, mintha órát ütne.

Haragosan új tollat szúrok a töviskes disznótollszár végébe; ez már majd fog: mikor akarom folytatni a megkezdett írást, nincs sehol; keresem félóráig, felhányom az egész asztalt: utoljára megtalálom a fiókom legeslegfenekén, a hol az örök tűzre kárhoztatott vadkéziratok álltak.

Hogy került ez oda? Bánom is én! Boszorkányság. Törődöm is én boszorkányokkal! Idegen asszonyszemélyekre semmi gondom.