Part 28

– – Mindjárt tizenegy óra lesz, kezdődik a látogatási idő. Hiszen szép volna az a látogatás, csak a strázsa meg tudná különböztetni a hitelezőt a jó baráttól. Ahol van ni, már kopognak. De nagy baj az, hogy az ember az ilyen helyen nem tagadhatja el, hogy otthon van. Vagy legalább ha engem bezártak, én meg kizárhatnék mást. Szabad! Ez bizonyosan a szabóm, az szokott legkorábban jönni, szabad nó! Azám. Plane a manichaeusom. Erről el is feledkeztem, hogy meg kell újítani. Hát mi jót hozott kedves barátom? Pénz kell? Hát azt gondolja ön, hogy ez pénzváltó műhely itten, vagy hogy én itt felsőbb felügyelet alatt bankókat csinálok? Csak a kamat? Azt tudhatja ön, hogy arra az időre, a míg az ember itt ül, kamat nem jár. Quo jure? Hát eo jure, hogy a ki már egyszer a status börtönébe be van csukva, azt az adósok börtönébe ugyanakkor be nem lehet csukni. No hát. Alászszolgája. Megint kopognak. Ez nagyon alázatos kopogás; ez kérni jön. Mondom. Nyugtatvány a kaszinói részvényről. Tisztelem alásan; most egy kicsit más kaszinóba járok. Alászolgája. – Hát ez kicsoda? Nem is kopogtat, csak benyit. Ahá, a szedő fiú. Hát neked mi kell? A faktor úr küldi a korrekturát! Korrekturát? mintha nem tudnátok, hogy én most magam is korrektura alatt vagyok? Az volna még illetlen, hogy a ki hibáiért bűnhödik, a más hibáit rovogassa. Sajtóhiba! Az enyim is csak sajtóhiba. Hagyd itt no. De vissza ne jőjj érte. Mondd meg a faktornak, hogy elviszem magam. De siessek vele! Hát hogy ne? Mihelyt kiszabadulok. Lódulj. – Hát most megint mit hoznak? Nagynéném küld egy tányér szőlőt. Szép szőlő, jó szőlő, de a cselédnek, a ki hozza, mindennap egy forintot kell adnom, mert Ó-Budáról jön, és így ez nagyon drága szőlő. Vagy ne szeretne a nagynéném ilyen nagyon, vagy küldene a szeretetéből egyszerre egy hétre valót. – Tyhű, de jó, hogy kinéztem az ablakon, ott jön Kortyondi, ez minden szőlőmet megeszi, ha el nem dugom a paplan alá. Más rejtekhelyem nincs. – Mondom, hogy ide jön. Ah, Isten hozott; te csak mindennap meglátogatsz. – Hogy én hogy vagyok? Bolond egy kérdés! Látod, hogy itt vagyok. Hogy te is itt vagy; az tant pis pour moi.

Hogy miért? Hát azért mert engem csak hetenkint egyszeri bőjtre ítéltek el, te pedig hetenkint kétszer megbőjtöltetsz. Még azt mondja rá, hogy tréfálok. A hol van ni, már meglelte az eldugott borocskámat, a mit délre tartogattam, pedig milyen szépen elmaszkiroztam az ablakban ujságlapokkal. – No, megínt ki kaparász az ajtón? Valami nagyon apró ember lehet, a ki nem éri föl a kilincset. Már magamnak kell kinyitnom. Ah, ezek a kis körösztfiaim. No, kis mókuskák, hát hogy kerültetek ide? A mama küldött: névnapot köszönteni. Úgy? igaz, hiszen ma nevem napja van. No, hát csak fujjátok el azt a ritmust. «Az Isten tartsa meg sokáig mostani boldog állapotjában.» Köszönöm, kis fiaim, nesztek egy kis pénz, tisztelem a mamát. – Hát maga lelkem, mire vár azzal a czédulával? mért nem jön be? A kisasszony küldi. Oh, a kedves kisasszony! Csak legalább tudnám, hogy kicsoda? Ugyan mit ír? Ez bizony szép. Légy ott a szinházban, tizedik számú páholy, halvány rózsaszin ruhában, piros korall karperecz a karján. Mondja meg kedvesem, hogy este hét órakor én is itt leszek, a Nr. 91. páholyban, sárga rózsaszin ruhában és kedvemben, de hála Istennek semmiféle karpereczczel a csuklómon. – No csak ez kellett még, hogy azt hozza a balsors a nyakamra, a ki most jön! Bunfordi, az én politizáló kisértetem. Jaj, hogy öl ez engem majd egy óra hosszat a magas politikával. Napoleon, Drouyn de Lhuys, Reakczio, Eugenia, Crinolin, Status quo, Garibáldi rossz lába, Otto király jó lába, Alfred Leuchtenberg, Ypsilanti, Rajxrát, Budget, adófelemelés, Vojvodina, Nehéz nyavalya, Conservativek, Liberalisok, Centralisták, Antiminiszteriálisok, Feudalisok, Föderalisták, Paragrafus, Közös ügyek, Dualismus, Új lapok, Brigantik, Bourbonok, Bukások, Ratazzi, Antonelli, Napoleon herczeg, Brochure, La France, Times, Mak Clellan, Mexiko, Sárga láz, Wielopolszky, Muszka alkotmány, Bismark, Porosz junkerek, Nemzeti szinházi komité, Hitelintézet, Balaton lecsapolás… ez így megy végtől végig s az alatt fújja a füstöt a legkeserübb kapadohányból, a mit valaha kitrafikáltak. Hogy fújhat valaki egyszerre kétféle füstöt a szájából?

– Jaj! csakhogy valahára egy okos ember vetődik hozzám.

«Szervusz Miska! te legalább tartlizni tudsz; elmulattatsz, a míg itt vagy.»

Csak mondd tovább Bunfordi pajtás, hogyan történt a dán jegyzék, meg az amerikai közvetítő jegyzék, meg a hessenkasseli jegyzék; mi addig egy kicsit kártyázunk, hanem azért oda hallgatok én.

Jaj, be rossz kártyát osztottam magamnak! Négy király! Hogy az lehetetlen! Persze lehetetlen; nem is az én kezemben van az, hanem Bunfordi beszéli tele a fejemet négy görög királyhatnám kandidátussal.

Jaj, hogy az ördög bújjék a te potomáki hadseregedbe Bunfordi, most e miatt elnéztem az utolsó kártyát s matsban maradtam.

No ez szépen megy.

Minden játszmán elvesztek egy forintot.

És ezt azért kell szenvednem, mert a potomáki hadsereg nagyon ázik.

Mit ordítasz úgy Bunfordi egyszerre?

Hogy mi a tüzes ménkű olyan vizes?

Bizonyosan a potomáki hadsereg mondurja.

Nem ott! alattad!

Te szerencsétlen! tán beültél az ágyamba?

Mi van ott? Mi van ott! Egy tányér szőlő. Már most a szőlő is oda van, meg vizes ágyban alhatom. Ez meg itt elnyeri öt forintomat.

Hála a Mindenhatónak, egy órát harangoznak. No a ki itt nem akar rekedni, az siet haza.

És pedig «erre» én nem voltam elítélve.

AZOKRÓL A «SPITZLIK»-RŐL.

Van egy bécsi módi, a mit alkalmilag Pesten is el szoktak kívánni.

Valahányszor a nép az abszolutizmus bűzös börtönéből kiszabadul, a helyett, hogy tele-tüdővel színá a szabadság virágos mezejének illatát, még egy kis időre visszatér az elhagyott nyirkos helyekre, hajtó-vadászatot tart börtöne férgei után: spitzliket keres.

Mint mondám, ez bécsi mód; ott szokták az alkotmányos életet rendesen a spitzlik üldözésén kezdeni.

Hogy az abszolutizmus Magyarországon is használta a titkos rendőrség intézményét, az kétségtelen; hanem annak alkatrészei annyira hivatalos egyéniségek, vagy annyira ismeretes szomorú czelebritások voltak, hogy ugyan együgyü teremtésnek kellett lenni, a ki valami szive titkát rájuk bízta. Aztán mit is akart megtudni általuk tőlünk a kormány? Hogy mi a germanizálásnak szivünkből-lelkünkből ellene dolgozunk, hogy hazánk állami létéről soha le nem teszünk, hogy epedünk a szabad intézmények után, – hogy reméljük a bitorló abszolutizmusnak rettentő összeomlását, – s annak szétrugdalt romjai helyén alkotmányunk újra felépítését? Ezt akarta a titkos rendőrség által megtudni tőlünk az abszolut kormány? Hisz ezt megmondtuk neki nyiltan a szemébe, a hol kívánta, sőt ha tetszett, írásban is adtuk neki. Ezt meghallani nem volt Dyonis mesterséges fülére szüksége.

Hogy voltak a társadalomnak kétséges jellemű tagjai, kik bizonyos dæmoniakus ambiczióval költött komplottok felfedezésében kerestek ephialtesi hírnevet, s árulkodásukkal jó barátok bizalmas körét vitték hosszú szenvedések próbatüzébe: azt is jól tudom. Számoljanak keblük istenével.

De itt azon szerencsétlen kikiáltott emberekről akarok szólani, a kiket a titkos mende-monda ilyenkor ezzel a hátukra akasztott névvel szokott dekorálni: «spitzli» – «szaglár».

Inkább humorisztikus rajzot vázolhatnék-e tárgyról, ha többen igen komolyan nem kérdezősködtek volna tőlem, hogy vajjon hihető-e ez a városszerte elterjedt szájhagyomány?

Hihető-e az, hogy emberek, kiket eddig tiszteltünk, kikkel naponkint együtt társalogtunk, kikre ügyeinket, dolgainkat rá bíztuk, egyszerre csak úgy legyenek előttünk bemutatva, mint társadalmi kémek, a titkos rendőrség bérenczei?

Sőt a napokban már egy hosszú írott lajstromát is beküldték hozzám a rendbeszedett spitzliknek, számszerint hetvenhatnak (!), kiknek neveik mellé az összegek is ki vannak téve, miket szolgálataikért húztak; a legfelső 5000 forint, a legalsó 3000 forint. (Ez egy pipakupakoló neve után áll: vajjon mi feladatot szánt ennek a szegény ördögnek a szájhagyomány? tán a Kazinczy-pipák viselőit kellett evidentiában tartania?)

A legtöbb csihésnek kikiáltott persze kávés és korcsmáros; vannak azután grófok, bárók, doktorok, ügyvédek, királyi tanácsosok, nyugalmazott katonatisztek, hivatalnokok, iparosok, szerkesztők, tanárok, szolgák, örömleányok, boltosok, bankárok, papok, szerzetesek, sőt még jámbor czigány brugósok is.

A lajstrom eredetére nézve az állíttatik, hogy azt egy beavatott toll írta ki az eredeti fekete könyvből, mely a pénzkiosztást is kontraszignálta.

A beküldő nagy betűkkel írta utána: «én nem hiszem.»

Azt nagyon is jól teszi, ha ezzel a hittel nem terheli a lelkét.

Egészen mások, sokkal nagyobb emberek voltak azok, a kik akkor Magyarország sírját ásták, s ha már azoknak megbocsátottunk, az apraját ugyan ne üldözzük.

Annyival kevésbbé, mert az üldözés méltatlan fegyver volna kezünkben.

Ha valaki vétett a haza és a honfiak ellen, s oly helyen áll, hol újra véthet, mondjuk meg szemébe, a mi való; de háta mögött alattomban ne orgyilkoljuk le senki jó hirnevét.

Ez a spitzli-kergetés nem egyéb, mint a kenyértársak versenygése.

Egyik üzletember a másikat kikiáltja titkos kémnek, hogy a publikumát elhajhászsza; egyik czigány zenebanda a másikat vádolja kémkedéssel; sőt még a tivornyaházak főnöknői is ily úton iparkodnak rosszabbítani egymás becsületét. Tisztességes küzdtér-e ez?

S midőn látunk az elrágalmazottak között olyan derék, becsületes hazafiakat is, kiknek nincs egyéb bűnük, mint hogy nem lehetnek szerencsések népszerűséggel dicsekedhetni, hogy tán nem barátjai az újabb koreszméknek, de azért a maguk emberségéből élő független emberek: lehetetlen, hogy a pártellenfelek védelmére szót ne emeljünk, kimondva azt, hogy a titkos vádaskodás nem találkozik helyeslésünkkel.

Szembe, a ki nem szeret!

A franczia nagy nemzeti mozgalom napjaiban azt irták az utczaszegletekre: «mort au voleur!» (halál fejére, a ki lop!) Ezt a jelszót felírhatjuk mi is. S valakinek a becsületét ellopni nem csak azért legsúlyosabb, mert a becsület a legdrágább kincse mindenkinek, hanem azért is, mert azt legnehezebb visszaadni.

KILIAMERON.

Ezer novella.

Érdemes munkatársunk, Kakas Mártontól e czím alatt ezer novellából álló gyűjtemény kezdetik meg, melyek mind ilyen rövidek lesznek; a mely lapon megkezdetnek, azon be is végeztetnek. Kivétel nélkül a Nagy Tükörben adatnak, s ekként száz esztendő lefolyása alatt épen elkészíttetnek; s 1957-ben egy csomóban kiadattatnak.

1. EZ A VILÁG SORJA.

I.

Cserhalmi Betti legszebb leány volt egész X. vármegyében ezelőtt huszonnégy esztendővel, ezt mindenki elismeri, a ki akkor látta.

Dombi Gabi pedig a legszegényebb legény volt ugyanabban az X vármegyében. Ezt is elismeri minden ember, a kinek valaha adósa volt.

Hanem azért Dombi Gabi igen derék, nyalka fiú volt, hétköznap szorgalmatos, vasárnap mulatságos; irt kalligraphice, tánczolt magnifice; prókátor volt; tudott olajat sajtolni a kőből; jókedvű virgoncz gyerek volt, a kinek annyi volt nyolcz-kilencz dámát egyszerre mulattatni, mint kilencz replikát egyszerre lediktálni.

Egyszer Dombi Gabinak az az ideája támadt, hogy ő Cserhalmi Bettibe belészeressen.

De hogy mer egy Dombi Gabi egy Cserhalmi Bettibe belészeretni?

Sőt nemcsak belészeretett, hanem el is kezdett a házához járni.

De hogy mer egy Dombi Gabi egy Cserhalmi Betti házához járni?

Még azt sem volt elég, hanem meg is kérte feleségül.

Azzal aztán azt nyerte, hogy kosarat kapott.

Hallatlan vakmerőség! Egy Dombi Gabinak megkérni egy Cserhalmi Bettit!

De kosarat is kapott. Úgy kell neki.

II.

Cserhalmi Betti azután férjhez ment valami más hivatalbeli úrhoz, a ki rangjához illett, attól született is neki egy kis leánykája: megint Betti. A férje egyszer csak meghalt, s ő belőle lett özvegy asszony.

Dombi Gabi pedig neki adta magát bújában az ügyvédkedésnek, lett belőle híres ügyvéd, a ki megperelt számtalan uradalmakat; szerzett házat és jószágot; tartott kocsit, lovat, inast és traktálta úri vendégeit.

III.

Huszonnégy év mult el azon nap óta, a melyen Dombi Gabi hátához vágták a kosarat Cserhalmi Betti házánál válogatatlan szavakkal; azóta Bettinek szép nagy eladó leánya van, olyan szép, a milyen ő volt valaha; talán tizennyolcz esztendős lehet. Azt mondják, hogy X vármegyében nincs szebb leány a szőke Bettinél.

Dombi Gabi pedig elhízott, elpotrohosodott azóta; a ragya is megverte a képét, azt mondják, hogy hetenkint csak egyszer beretválkozik, s a kezeit soha sem mossa. A mellett goromba, dühödt vadállat lett belőle, a kivel félelem egy födél alatt lakni. Éjjel horkol, nappal krákog: iszik, pipázik és tubákol; egy szóval a legfurcsább kis szörnyeteg, a kit csak ingyen lehet látni.

Egy napon Dombi Gabinak az jut eszébe, hogy Cserhalmi Betti házánál újra mint kérő lépjen fel.

Talán a tisztes özvegy kezéért?

De nem biz az, hanem annak a leányáért.

S a jámbor özvegy, ki azelőtt huszonnégy évvel a csinos, kedves Dombi Gabihoz nem akart nőül menni maga, most a goromba, potrohos Dombi Gabihoz – nőül adta a leányát.

Ilyen a világ sorja – angyalom.

2. A REJTÉLYES CSONTVÁZ.[10]

Kopogtatnak a fiatal ember ajtaján s odakinn a nagynéne szava hangzik:

– Nyisd ki Józsi, nyisd ki.

Józsi orvosjelölt volt; nagynénje költségén tanult Pesten; a nagynéne látogatni jött be faluról.

Józsi soká nyitotta ki az ajtót, s a nagynénének úgy tetszett, mintha valakivel beszélne odabenn.

A nagynéne igen szigorú volt erkölcs tekintetében; a mi igenis rendén van.

Azonban Józsi felnyitotta az ajtót s bebocsátá a kellemes látogatót, kezet csókolt, bevezette a szobába, engedelmet kért, hogy egy kissé várakoztatta; de elébb sietett holmi boncztani készleteket eltakarítani az asztalról, mint a miknek látása a nagynéne idegeire kellemetlenül hatott volna: mindenféle levágott kezek és lábak.

– Jaj, ne is mondd, mert mindjárt elájulok.

Mégis csak jó figyelmes fiú ez a Józsi.

– De mintha beszédet hallottam volna idebenn?

– Igenis. Fennhangon tanultam. Készülök a rigorozumra.

Milyen jó szorgalmas fiú ez a Józsi.

A nagynéne szétnézegetett a szobában nagynénék szokása szerint, lerakva asztalra és pamlagra zacskóját, napernyőjét s egyéb műmellékleteit. Egyszer meglát a szögletben a szekrény mellett valami embermagasságú alakot, fehér lepedővel leterítve.

– Nini, mi van ottan? kérdi, rámutatva a hosszú napernyővel.

– Az ottan – egy igen szép csontváz; – meg akarja nézni kedves nénikém?

– Mit? micsoda? csontváz? Le ne takard! fel ne takard! mert mindjárt meghalok ijedtemben. Szentséges Isten! Miért nem mondtad mindjárt, hogy csontváz van a szobádban? be nem tettem volna a lábamat. Jujujuj. Az éjjel bizonyosan vele álmodom. Jaj csak ide ne jöttem volna.

A jó néne kapta vette napernyőjét, tarisznyáját s futott ki a kisértetes szobából; hiába magyarázta neki Józsi öcsém, hogy ez tudományos tárgy; neki szüksége van arra a tanulmányok végett; az minden doktornak van; a nagynéni azt mondta rá, hogy bizony utálatos mesterség az az övé; s hogy ő nem lenne doktor, ha fél Pestet neki adnák is.

Józsi öcsém azután elvégezte a kurzust s letevén a vizsgálatokat, a mint diplomáját megkapta, legelébb is sietett kedves nagynénjének bemutatni friss baccalaureatus fejét, s megköszönni szives segedelmét, szóközben azután megkérte, hegy látogassa meg mentől elébb majd Pesten.

– Ott van-e még szobádban a csontváz? kérdé a jó néni nagy aggodalommal.

– Nincsen már, kiadtam rajta.

– Mi a kő. Hát miért?

– Nagyon sokba került.

A néni nagyon ránézett. «Sokba került? A csontváz? Ugyan mi kell egy csontváznak?»

– Hát először is igen sok selyemruha kellett neki.

A néni még most sem értette a dolgot, s egyik ámulásból a másikba esett.

– Selyemruha kellett neki?

– Azután meg nem győztem fagylalttal.

– Micsoda? Te nekem azt mondtad, hogy ott a lepedő alatt egy csontváz van.

– Hiszen az is volt; de olyan csontváz, a min még a hús is rajta van, s a mi még a fogainak nagyon tudja hasznát venni.

– Oh te semmirekellő gaz kópé.

Józsi öcsém nevetett. Nevethetett már, mert a zsebében volt a diploma.

3. A BÁMULATOS JUHÁSZ.

Távol nyugoti partokról, az oly tudós, mint mélyérzelmű franczia nép fiai közül megindula nemrég egy férfiú, ismeretlen országokat felfedezni s bejöve Magyarországba.

A míg Pestig ért, sok degoutant dolgot talált rajtunk; nem tetszettek neki gőzhajóink, meprisálta hoteleinket, piquirozta víseletünk, s tökéletesen embêtirozta, hogy a magyar nyelv annyira külömbözik a némettől, pedig a francziához sem hasonlít. Ő eddig tökéletesen azt hitte, hogy minden emberi nyelvnek vagy az egyikhez, vagy a másikhoz kell hasonlítani.

Fel is jegyzett rólunk olyan csoda dolgokat, hogy itt az emberek a csizmaszárba húzzák a nadrágot, s egy gatyához annyi gyolcsot vesznek, a mennyiből három is kitelnék és hogy a szalonnát nyersen megeszik.

Azután bátorságot vett magának még tovább is utazni; hősi elszántsággal helyet váltott magának Biasini gyorsszekerére, megmutatandó a világnak, hogy ő bátor volt keresztül törni az oly félelmes mystérekkel teljes alföldi pusztaságon, a hol a benszülöttek tán most is emberhússal élnek.

A mint Mező-Túron túl a rónára kiértek, valami porczikája eltört a szekérnek, s a passageuröknek az lőn tanácsolva, hogy szálljanak ki egy kicsinyt addig a hintóból, míg a bajt ismét összekötözik.

Routiére-ünk nem volt gyáva ember; látva maga előtt a következő város tornyát, s tudván, hogy odáig el nem lehet tévedni, nem akarta magát addig ott únni a szekér mellett, a míg azt kigyógyítják, s neki indult gyalog az útnak előre.

Egyszerre kutyaugatás állítja meg menését, a kutyaugatást parancsoló fütty csitítja el; utasunk egy juhnyáj közelében látja magát; a juhászbojtár pörge kalapjában, tulipános szürében a felröffent kuvaszokat terelte hátrafelé, barátságosan intve az utasnak, hogy ne féljen semmit, nem bántják a kutyák.

A franczia nem is engedte magáról azt hitetni, hogy ő félhet valamitől, hanem megállt, s gavallérosan köszönt a juhásznak a tanusított szivességért, természetesen francziául, mert magyarul nem tudott.

– Merci, mon cher, merci.

A juhász szép becsülettel visszafelelt neki francziául.

– Il n’y a rien a remercier (nincs mit köszönni).

A franczia elbámult; alig hitt füleinek.

– Ön tán franczia? kérdezé kétkedve.

– Nem biz én, felelt a juhász ismét francziául; mert én magyar vagyok.

– De hát talán lakott Francziaországban?

– Nem biz én: soha sem voltam ott.

– Hát hogyan ismeri ezt a nyelvet?

– Megtanultam.

– Merveilleux! Hát szokták ezt itt tanulni?

– Hogy ne szoknák.

– De vajjon mi czélra?

– Hát hogy az ember olvashasson francziául.

– Ön tán még olvas is franczia könyveket?

– Mais oui: voilà, most is itt egy a szűröm ujjában.

A franczia bámulva látta a juhász szűre ujjából előkerülni Jean Jacques Rousseau «Vallomásait».

– Ciel! Ez Rousseau! S érti ön ezt?

A juhász igen csinosan felelt rá, elmondta, hol egyeznek, hol térnek el saját nézetei Rousseauétól; mi tetszett benne neki leginkább, és mindezt a legértelmesebb észrevételekkel kisérve.

A franczia oda volt bámulatában; utoljára a juhász még olyan udvarias volt, hogy egy csomó szivart vett ki mándlija zsebéből s megkinálta belőle az utast. Valóságos Havannah volt. Azután adieut mondott neki s búcsút vett tőle, mert a kolompos félrevezette a birkákat, azok után kellett szaladnia, hogy ismét visszaterelje őket a messziről látszó gémes kút felé.

A franczia szemeit dörzsölte, ha nem álom-e ez? és bámulva nézett utána sokáig.

A dolognak igen egyszerű magyarázata pedig az, hogy a szomszéd pusztán gazdálkodó fiatal birtokos, ki igen derék művelt ember, kisétálván a pusztára, repczéjét megtekinteni, csak úgy ostorral kezében: ott hirtelen legelésző túzokokat vett észre. Közelben legeltető juhászát rögtön beküldé tanyájára a puskáért s maga addig felvette a juhásznak könnyebb haladás kedvéért hátrahagyott gunyáját s vigyázott a juhokra, magával hordott olvasmányával töltve a közbeeső időt. Ő volt az, a kivel a jámbor franczia Rousseauról vitázott.

Ez meg aztán nekiült az úti-naplójának s megirta benne az egész olvasó világ csodájára, hogy Magyarország Pestig ugyan eléggé czivilizálatlan, hanem Tiszán túl, ott kezdődik a legnagyobbnak képzelhető műveltség, elannyira, hogy ott a juhászbojtárok is francziául, angolul beszélnek, Jean Jacques Rousseau munkáit olvassák, s az utasokat Havannah szivarokkal regalirozzák.

4. AZ EZÜST IBRIK.

Pocski Pista igen jó, kedves ember volt.

Sokra kiterjedő jósága közül csak azt az egyet hozom fel, hogy mikor a feleségének szeretője volt, annak ő mindig maga szokott névnapot és újesztendőt köszönteni; ő vitt neki orvost, ha beteg volt; rekkomendált neki szabót, ha rosszúl állt rajta a ruha, s elvezette a vendéglőbe, kávéházakba, ha még nem tudta volna ott a járást, s abonirozott neki a szinházba, hogy mulathassa magát szegény.

Igaz, hogy azután a névnapi és újeszendei ajándékot nem vetette meg, saját patikakontóját amazéhoz iratta, elrontott ruháit elviselte maga, vacsoráját kifizetteté vele, s szinházi jegyével maga járt be; hanem bizony mondom, hogy ez is csupa jóságból történt rajta.

A feleségét Petronellának hívták; szép asszony volt: tavaly a kánikulától a szüretig volt neki egy választottja, a kit Ottokár grófnak neveztek; volt több választottja is, hanem azok ez alatt fürdeni jártak Helgolandba, meg Ischlbe, meg ki tudná még hova?

Hát az asszonynak ez idő alatt születésnapja fordult; – szokott több születésnapja is lenni egy esztendőben, – erre a sokszor felemlegetett alkalomra Ottokár egy újdonat új ezüst theafőző ibrikkel lepte meg az áldott asszonyságot, hódolata és figyelme jeléül.

A derék menyecske otthon nem látta czélszerünek férje előtt bevallani, hogy a theásibrik hogyan született vele egy napon? hanem elhitette vele, hogy azt ő vette férjének Istvánnapi ajándékul, következvén István király napja, a minek Pocski Pista persze, hogy nagyon örült.

Annyira örült neki, hogy mindjárt fogta az ibriket, a mint a felesége elment hazulról, s katulyába tette, sietett vele a zálogházba, s kért rá kétszáz forintot konvencziós monétában.

Ott megnézték az ibriket okos műértő emberek, s azt mondták neki, hogy nem adnak rá kétszáz forintot jó pénzben, hanem kerek summában két huszast, minthogy vagyon az készítve khina ezüstből.

Az ily rútul megcsalt férj rohant rögtön haza ibrikestől, tele haraggal és méltatlankodással: ott találta épen felségét és Ottokárt, a grófot.

Petronella és Ottokár gróf érdekes beszélgetésben valának elmerülve, Pocski Pista nem engedte azt bevégezni, hanem maga kezdett újat.

– Nézze a gróf, milyen infámis a világ. Csalnak a mesteremberek mind, nem lehet rájuk bízni semmit. Itt van ni: most vettem a feleségmnek nevenapjára én magam egy ezüst theás ibriket a leghitelesebb aranymívesnél, mint tizenhat próbás ezüstöt, kifizettem becsülettel, s mikor haza hozom, akkor veszem észre, hogy khinaezüst. Gyalázat! alávalóság; így megcsalni az embert. De megyek azonnal és beperlem a semmirevalót. Khinaezüstöt adni igazi helyett!

Petronella Ottokárra nézett, Ottokár Petronellára; nem tudom, a kettő közül melyik lehetett nagyobb zavarban. A harmadik, a férj bizonyosan nem. Ő a legnagyobb lélekjelenléttel állítá, hogy azok a mesteremberek őt mennyire megcsalták!

MIKOR EBÉDRE HÍVSZ VALAKIT, MEGMONDD, HOGY HOVÁ?

Karvalyi nagy gavallér volt a maga idejében.

No az alatt, hogy «nagy gavallér», nem azt értem, hogy csikorgó csizmát viselt, meg fényes kabátot, hanem azt, hogy tartott elegáns szállást, kocsit, lovat, ezüst zsinóros inast – a kedvese számára; ott adott estélyeket, banketteket, szupéket, dinéket, szoarékat, matinékat, a melyre hivatalosak voltak elegáns gavallérok, szinészek, tánczosnők, énekesnők s más szolid társalgású szellemek.

Ezt mindenki tudta a városban.

Kevesebben tudták azt, hogy valahol egy kis újvilág-utczai udvarlakásban Karvalyi úrnak egy más, szerényen butorozott szálláskája is van, a hol a neje lakik három felnőtt leányával, a kik hímeznek és csipkéket mosnak s munkáikat pénzért eladják; s tulajdonképen itt van Karvalyi úrnak otthona.