Part 27

(Azt persze nem gondolja meg a levelező, hogy az embernek otthon hitelezői is vanak.)

Már most kerülj haza Tallérosy Zebulon.

A legelső, a mint otthon benyitja az ajtót, az, hogy a felesége tíz körömmel ragad a hajába.

– Hát te semmire való vén kandur! Micsoda szép kalandok útán jársz te, ha elszabadulsz? Ki volt az a csodaszép hölgy, a kinek megigérted, hogy majd oda mégy hozzá lakni? Úgy-e? Eltagadtad, hogy már feleséges ember vagy? Kiadtad magadat diáknak; úgy-e fertelmes?

Zebulon az ártatlan emberek flegmájával veszi a dolgot; tudja, hogy nem vétett semmit.

– Micsoda bolond beszid ez? Ki elbolondabitota teneked?

– Soha se tessék tagadni. Itt van nyomtatásban ni. Ugy-e? Csodaszép hölgyek kellenek neki?

Zebulon olvassa az árulást, bámul, esküszik, káromkodik, a harcz annál elkeseredettebb lesz; szerencséjére csengetnek az ajtón, soha szivesebben látott vendég nem jöhetett a házhoz, akárki legyen.

Azon akárki pedig senki sem más, mint a szabó, meg a csizmadia, meg a boltos, aztán meg a masamód, mind hozzák a kontót.

No köszönöm az ilyen megszabadulást.

– De mi ütött az urakhoz, hogy ma gyünek hozam? Talán lutrit megnyertem, a kire nem tettem, vagy mi?

– Igen is, itt van az ujságban, hogy méltóztatott igen sok pénzt nyerni. Most tessék kiegyenlíteni e kis tartozást.

Tallérosy lát és olvas, olvas és káromkodik.

– Micsoda nyeresig? It a tarczam, kifordítom, befordítom, kívül is anyi van, mint belül. Micsoda nyeresig? Egy paprikahendlinek az ara, semmi több.

De azok nem akarják elhinni; a mi nyomtatva van, az nem lehet nem igaz. Zebulon esküszik mennyre-földre, nem használ, azok nem mozdulnak, míg legalább valamit nem fizet abból a nagy nyereségből. Csöngetnek az ajtón. No hála Istennek, jön valaki megint, a ki által megszabadul Sisera hadaitól.

Két ismeretlen úr áll előtte, a kiket nem látott soha.

– Ön az a Tallérosy Zebulon?

– Szolgálatjukra.

– Mi baja van önnek Auspiczi hadnagygyal?

– Soha se is halotam nevit.

Ekkor egyik úr előhúz egy ujságot a zsebéből s mutatja neki:

– Mit akart ön ezzel mondani?

Zebulon elámul.

– Soha in, az in iletemben!

– Akar ön elégtételt adni azon úrnak, kit úgy megsértett, s kinek mi segédei vagyunk?

– Eligtitelt, de minek eligtitelt?

– Tessék igent, vagy nemet mondani.

– Nem akarom. Sem eligtitelt, sem kevistitelt nem akarom. Nem bantottam senkit.

– Úgy, tehát nem ad elégtételt? s tudja ön mi az olyan embernek jutalma, a ki a megbántásért megtagadja a lovagias elégtételt? Annak a hátán megtánczoltatják a rájtpájcslit.

Jaj Zebulon! Ennek fele se tréfa. Ezek haragos urak. Mit csinálni velük? Ki szabadít meg ebből? Hol van egy policzáj?

Mintha csak kivánságra jönne, itt van a policzáj.

– Herr Zebulon. Alant vár a kocsi. Tessék velem jönni oda a numero ultimóba.

Ezt nevezem aztán esőről csurgó alá! Kihívás elől behívás elé.

– Herr Tallérosy! szólt a rend tiszteletreméltó fentartója a numero ultimóban. Micsoda botorságokat beszélt ön itt: Türről, Garibaldiról, hogy majd eljönnek? Miért mondta azt?

– Én?

– Ne tessék tagadni. Itt van az ujságban; nos talán nem igaz?

Zebulon annyira meg van rettenve, hogy nem talál szavakat mentségére.

– Ezúttal örülhet ön, hogy nagyobb büntetés nem éri, hanem kénytelen vagyok önnek tudtára adni, hogy az efféle lázítások miatt önnek a várost elhagynia nem szabad.

Óh átkozott híressélétel.

Már most szegény Zebulon barátunk igy van:

Ha hazamegy és bezárkózik, a felesége kikaparja a szemeit.

Ha nyitva hagyja az ajtaját, a hitelezői nyakára járnak.

Ha kimegy az utczára, rajtpájcslit tánczoltatnak meg a hátán.

Ha pedig el akar szökni a baj elől, elcsípik, mint országháborítót.

Így jár, a ki híres emberré lesz, s azt nem tudja titokban tartani.

A PATHOLOGICOPHISIOLOGIAI PÖRESET.

– Ugyan, tisztelt doktor úr, mondja meg én nekem, lehetséges-e az, hogy valakit az unalom megöljön?

E sajátságos tárgy felől interpellálta gr. Berzy házi orvosát, a tudós doktor Pipitért.

Doktor Pipitér azt felelte rá, hogy «lehet».

– Magyarázza meg azt nekem, kérem.

– Hát az úgy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés szüli a rásztkórt, a rásztkórból következnek különféle organikus hiányok, a sápkór, a lépkór, a lépkór után következik a májdaganat, a szívtágulás, a szívtágulásra jön a szívütér csontosulás; innen támadnak a gerinczagy bántalmak, azokból jön ismét a hátgerinczsorvadás, ezen komplikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt, nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszú, a csontszú hozza magával a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz, míg végre a test csupa merő unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb hazába.

– Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét irásban?

– Szivesen, monda doktor Pipitér, és megirta a tudományos értekezést és műértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas szer arra, hogy valakit megöljön.

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos felvilágosítást s ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ a legszellemdúsabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra szerelmes akart lenni.

Két óráig volt gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi de eodem, s az annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött rá eleget ásítani.

– Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon! tört ki végre Szeréna grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment, s ők egyedűl maradtak.

– Nem adná ezt nekem nagysád irásban?

– Írásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.

– De én nekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint törvényes bizonyítvány szükséges.

– No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely szerint elismertetik, hogy báró Tinódi két esztendő és hat hónap alatt, a míg a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinódit Szeréna grófné bizonyitványa s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint gyilkossági merénylet tevőt, a ki Fellegi Szeréna grófnőt meg akarja ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédeket szólongatott, kikkel kihivassa élet-halál bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.

EGY BETEG EMBER ÉJJELI MULATSÁGA FÜRDŐN.

Patiens fölteszi magában, hogy az orvos rendelete szerint korán átadja magát a nyugalomnak, s lefekszik kilencz órakor.

A kezdet nehéz, mert ajtaja előtt a folyosón összetalálkozik két beszédes asszonyság, s azok addig el sem eresztik egymást, míg kölcsönösen meg nem beszélték, milyenek voltak a toilettek a mai promenádon. X.-né milyen rettenetes rövid ruhát visel! a zsidó kisasszonyok milyen borzasztó pucczot űznek! Y. úr azóta bárónak hivatja magát, mióta grófnéknak udvarol. Hogy a víz milyen hideg volt ma, hogy a kútnál egy kisasszony elájult; hogy a vendéglőben a tegnapi marhahúst adják fel mai vadászvagdaltnak; hogy milyen jó volna már otthon.

Végre kibeszélték már magukat, s szélylyel mennek.

Patiens reméli, hogy tíz órára mégis csak elalszik.

Ekkor megzendűl a csendes éjben a nachtmusik. – Új czelebritások érkeztek, azokat üdvözlik. Még pedig többen is, a mint a zene vándorlásából kivehetni.

Patiensnek módjában van psychologiai tanulmányokat kezdeni a lejátszott darabokból a megtiszteltek egyéniségére. Az elsőnek a Dunanant húzzák, meg a legújabb csárdást: «az asszony, a leány verve jó!» Ez egy független földesúr Somogyból, vagy honnan. A másodiknak a «Hazádnak rendületlen»-nel kezdik, s «búsul a lengyel»-en végzik. Ez valami hirneves államszónok. A harmadiknak elrántják a Rákóczyt, a Klapkát, meg a marseillaiset. Ez legalább is honvéd ezredes.

E studiumnak is vége, s következnék az alvás.

Hanem a mellékszobában lakik egy kereskedő feleségével, meg három leányával; azok most érkeznek haza a város végéről, a hol egy kóser korcsma van, melybe vacsorálni járnak azon leendő polgártársaink, kik nagyon sürgetik az egyenlőséget. Mind az öten azon versenyeznek, hogy egymást túlkiabálják. Patiens szeretné őket megkérni, hogy legyenek csendesebben, de fél tőle, hogy holnap kiírják a Lloyd nyilt terébe, s inkább végit várja a családi konczertnek, melynek fináléját a folyosón kiporolt krinolinok, s összevert topánkák dobütései képezik.

De végre mégis csak csend lesz. Patiens kábult fővel lesi az áldott álmot, mely lázát enyhítse.

A mély csendben hatalmas lépések verik fel a folyosói viszhangot. Tekintélyes sarkantyús csizmapár rengeti végig az épületet, s egy ágyúdörejnyi hatalmas ajtócsattanás hirdeti valamennyi alvó vendégnek, hogy most van vége a kalabriás partienak.

– Ejnye, ez ugyancsak becsukta az ajtót! mondják mindannyian, a kik részesültek benne.

De annyira még sem csukta be, hogy megint ki ne nyissa; elkezdvén a nagy haranggal csöngetni, kimért időközökben, hol kettőt, hol hármat.

Végre előkerül egy szobaleány.

– Mi tetszik?

– Hol a csizmahúzó?!

Végre ez a baj is megorvosoltatik; az óra tizenkettőt üt, s a patiens kezd fél álomba keseredni, melyben csupa csizmahúzók ülnek a mellén, a torkán, a homlokán, meresztik rá a szarvaikat, harapdálják két ágú fogóikkal, s fúrják az oldalába agyaraikat.

Következik azonban a nemezis.

Egy brünni serfőzőnek van egy kis kutyája, a ki eltévedt, s most erre a folyosóra bukkanva ki, elkezd minden ajtón kérezkedni. Elébb szépen kapargatja az ajtót, azután egyet-kettőt csahint, majd megint odább megy a gazdája rejthelyét keresni.

A patiensnek már káromkodni sincs ereje. Félig alszik, félig meg van őrülve. Végre a kis kutya állhatatosan megmarad kaparni a sarkantyús vitéz ajtaja előtt, s változatosság kedveért egy-egy nokturnot üvölt cis mollból.

Egyszer aztán végét veti a mulatságnak egy hatalmas csattanás; a sarkantyús hazafi egy somfabottal felvilágosítá a hű ebet félreértése felől, s az aztán ordítva, üvöltve szalad végig folyosókon, lépcsőkön, rémületet és ijedelmet gerjesztve mindenfelől.

A patiens kezd rajta gondolkozni, hogy nem jobban kipihenné-e magát, ha fölkelne?

Az óraütések éjfél után három óra felé kezdenek szaporodni.

Ekkor egy kis barátságos szél kerekedik. A közös folyosónak egyik ablakát nyitva felejtették, most az kezd el muzsikálni. Bárcsak összetörnék! sóhajtja magában minden ember, de egyik sem érzi magát hivatva, hogy felkeljen, s a többiek kedveért is betegye az ablakot.

De négy óra felé mégis csak erőt vesz az álom a szempillákon, s a patienst nagy nehezen narkotizálja.

Ekkor, mint a mennydörgő Jupiter, jön vágtatva a savós szekér, mely hozza a gyógyító nedvet a betegek számára, s vágtat végig az udvaron, mint egy igazi mennydörgés.

Patiens épen azt álmodta, mintha forró zsírban úszott volna nyakig. Ugyan jó, hogy ez a kocsi fölébresztette. Fölteszi magában, hogy már most valamivel hűsebb liquidumban fogja megkisérteni az úszást!

Addig-addig próbálgatja, míg reggel felé csakugyan szerencsésen elszenderül.

Hanem akkor megint rárántják a reggeli muzsikaszót. Nincs mit tenni, be kell végezni az éjszakát, akár volt érdemes arra, hogy éjszakának hívják, akár nem.

A HOLT EMBER.

Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlen egy requizitum puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba, onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinűleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy héti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat von.

– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?

– Ki mondja azt?

– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.

– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem prætendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticzipácziót kérek.

– Micsoda posthumus czélokra?

– Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.

– No még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticzipáczió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

– Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házi gazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztűl ment, meglátott a tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát, törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát s odább állt vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bachus templomban rá akadhatott, már akkor az India tollatlan két lábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna præparálva.

– Nini. Az úr megette az én pulykámat! támadt rá az igazgató a szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot s az aláhúzott sorokra mutatott:

– Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.

TOLVAJ HISTÓRIA.

Éj volt, sötét volt, petroleum még a világon sem volt; a retek-utcza 212. számú ajtaján egy köpenyegbe burkolt férfiú surrant be, ki ugyanonnan a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8. számú pinczeszobába lebotorkázott.

– Hah! ki az? kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem lehete egymástól megkülönböztetni.

– Én gróf Karthagoi Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét keresem, a kitünő tekintélyű Knödlfressert.

– Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejű alak, gyanus léptekkel mozdulva előre.

– Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni, szólt a gróf; én egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak nyilni az előkelő világ krémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek kiállítása az én feladatom lenne.

– És mi lenne a mi feladatunk?

– Semmi egyéb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azokat nekem átszolgáltatni, a mi pénznemű, azt maguknak megtartani.

– Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.

Gróf Karthagoi Hannibál nem szorított ugyan kezet Knödlfresser úrral, hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.

*

Karthagoi Didonia egyike azon hölgyeknek, a kik szépek.

Didonia grófné a szó szoros értelmében nő volt, mert hiszen ha férfi lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.

Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi, hanem azt nem sugták meg, hogy kinek hiják azt a férfit?

Karthagoi Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja díszes kőnyomatu betükkel szerkesztett jegyekkel ismerősei fényes koszorúját, különösen pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy valamelyikhez a felesége levelet irt.

Az ilyen levelet gavallér ember mindig tárczájában szokta hordani, mint valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságíró a belépti jegyet. Azon estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most érkezett porosz kreuzjunkerek, lesznek bemutatva, minden embernek el fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a kérdéses levél.

El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.

*

Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és kollégái, kegyetlenűl felfodorított hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.

Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai gentlemanek úgy viselték magukat comme il faut.

Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó volna egy kis écarté, mindenki úgy vevé észre, hogy tárczája távolléte által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.

Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszítésében reggelig.

Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő saját tárczáját is ellopták.

*

Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a… az az, hogy nem csengetnek, mert a grófnak portása van, hanem hát hoz a komornyik egy rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czímezve.

Hannibál sejtette már a nagy fokhagyma szagról, hogy honnan jön e küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.

Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és hímzett hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, s ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.

Ott voltak Arthur, Eduárd, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket gyanuba vett.

Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg Didonia szerelmes levelét?

És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.

Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!

HOGYAN FOGY EL MAGÁTÓL A PORZÓ? VAGY AZ ÚJ TÖRÖK KÖLCSÖN.

Az angolok legközelebb rászántak egynehány milliócskát azon mystikus kérdés megfejtésére: hogyan van az, hogy a porzótartóból az aranypor, a nélkül, hogy valaki megenné, a puszta ide-oda töltögetéssel tisztára elfogy? S ennélfogva nyitottak egy kölcsönt Törökország számára, hogy azzal a hadseregét szerelje fel s a hátralevő zsoldot fizesse ki. S hogy ez így és ne máskép történjék, Sir Thomas megbizatott, hogy e pénz hova fordítására szigorúan ügyeljen fel. Következnek az okmányok, miket Sir Thomas ez ügy felderítésére rendbeszedett.

1-ső okmány. A hárem felügyelőtől.

Tekintetes úr! Ismered-e a halhatatlan Szádinak azon versét, mely ezt mondja: «nincs fegyver asszonyi szemnél gyilkolóbb?» Továbbá, tudod, hogy ezt mondja az Alkorán: «leggonoszabb ellenség a gond és a bú.» Én tehát megkapván a hadsereg kiegészítésére és felszerelésére küldött első 8 millió forintodat, miután, az előrebocsátott alkotmányos paragrafusok szerint, az asszonyi szemek is a fegyvernemek közé számíttatnak, s a gond, mint ellenség, erős ellenállást kiván, s minthogy a nagy úr háreme eddigelé csak nyolczszáz odaliszkból áll, e bataillonnak ezerkétszázig való kiegészítésére és fölszerelésére megtartottam négy milliót, a többit elküldtem a nagyvezérnek. Alázatos szolgád. Innám-Záde.

2-ik okmány. A nagyvezértől.

Nagyságos úr! Bizony nagy szükség volt arra a kis pénzre. Különösen szükségesek az erődítések. Annálfogva elrendelém, hogy az én számomra, meg a nagy úr számára ezentúl ne fából, hanem márványból építtessenek a nyári kioszkok, s e czélra megtartottam két milliót, a többit átszolgáltattam a Khazniárnak. Alázatos szolgád. Neted-Oda nagyvezér.

3-ik okmány. A Khazniártól.

Méltóságos úr! Megkaptam a két milliót. Nagyobb biztosság okáért csupa Wertheim és Wiese-féle ládákba pakolva küldtem el a Szerdár Ekremnek. A pakolás, etc. belekerül egy millióba. Alázatos szolgád. Hafiz-Etne, Khazniár.

4-ik okmány. A Szerdár Ekremtől.

Nagyméltóságú úr! Megkaptam azt a kis milliót. Elég kevés. Ebből az én strategiai mozdulataimra, hárememnek ide-oda szállítására, hintóimra, paripáimra, csatatervek és hadibulletinek megírására rendeltetett hivatalnokokra alig elég ötszázezer forint, a többit még is átadtam a Defterdának. Alásszolgád. Oh-nemér basa.

5-ik okmány. A Defterdártól.

Excellentiás úr! A mint megkaptam az ötszázezer forintot, kétszázezeret mindjárt elküldtem a rumli bégnek; a többit pedig azonnal magamhoz vettem, s hajóra ültem, s elmentem Amerikába gabonát vásárlani. Ha pár nap alatt vissza nem jönnék, úgy bizonyosan elnyelt a czethal. A paradicsomban majd számolni fogok. Aláz-szolgád. Ja-ja, defterdár.

6-ik okmány. A rumili bégtől.

Kegyelmes uram! Igen jó, hogy a hátralevő zsoldról gondoskodtál. Magamnak mindjárt megtartottam belőle százezer forint hátralevő zsoldot. Igaz ugyan, hogy én még csak egy esztendeje szolgálom a szultánt, de tegyük fel, hogy ha addig, a míg másutt generálissá lettem, mindig itt szolgáltam volna, soha sem fizettek volna: a hátralék felment volna százezer forintra. A többit elküldtem az Anatoli bégnek. Alázatos szolgád: Jolhuz basa.

7-ik okmány. Az Anatoli bégtől.

Dicsőséges uram! Helyeslem a küldeményt; csak több volna. Elsőnek tartom, hogy hadseregünkbe új szellemet kell önteni s azt európai lábra állítani; e végre ötvenezer forintért legelébb is jó franczia borokat vásároltam össze, köztük igen jó, vontcsövű champagnei pezsgő ütegeket, melyekkel a tisztikar épen most gyakorolja a czélbalövést. A többit elküldtem Barthwisch basának, hogy oszsza ki. Alászolgád. Neizéj basa.

8-ik okmány. Barthwisch basától.

Rettenetes uram! Borzasztó ez, hogy nekem ötvenezer forintot küldenek; holott a magam követelése hatvanezerre megy. Már most mit csináljak? Kénytelen vagyok az egészet megtartani s a magaméból küldeni tízezeret Neadki agának: a hadsereg fizetésére. Alászszolgád. Barthwisch basa.

9-ik okmány. Neadki agától.

Ragyogó fényű uram! Kaptam tízezer forintot az alattam levő hadsereg fizetésére. Ez áll ötezer emberből, jut mindenikre két forint. Épen, a midőn ki akarnám osztani, veszem a hirét, hogy kétezerötszáz emberem részint megszökött, részint levágatott. Ez az én hasznom, mert az én érdemem. Tehát a megmaradottaknak kiadatám a rájuk eső ötezer forintot, a hadnagyokra, altisztekre és káplárokra bízva a kiosztást. Neadki aga.

10-ik okmány. Egy basibozuk káplártól.

Te hitetlen kutya! Ma nyomtak a markomba kilencz piasztert, hogy azt az alattam levő tíz legény között oszszam ki. Először is kilenczet tíz felé elosztani nem lehet; másodszor pedig, ha a legénység megtudná, hogy zsoldot kezdenek fizetni, zendülés ütne ki a táborban, mert azt gondolnák, hogy annak így kell lenni. Én tehát, hogy mind az algebra szabályainak, mind a tábori fegyelemnek eleget tegyek, a kilencz piasztert megittam magam, s következőleg jelenthetem neked, te meg add tovább, hogy «én» – «ma» meg vagyok elégedve. Macsali basibozuk.

KÉT ÓRA EGY UJSÁGÍRÓ ÉLMÉNYEIBŐL, A KI ÁLLANDÓ HELYLYEL BIZTOSITTATOTT.