Part 26

– Uraim, először trombitálnak. Csináljanak tourokat, a kik kártyáznak, háromszor körül, aztán megy minden ember, a ki meg nem akar betegedni a hosszas üléstől. Tessék egymásnak szaporán fizetni. Ah, nagyságod nyert tíz forintot: no abból ötöt rászánhat egy páholyra. Méltóságodnak pedig veszteni tetszett húsz forintot? No ha huszat adhatott a pique-dámáért, adhat még ötöt azokért a szép eleven dámákért. – Tudtam én azt.

Második trombitaszó.

– Uraim! Dámáim! Politzei Stunde hat geschlagen! Öt órán túl nem szabad kártyázni, most jött ki a konkordátum: bírságot fizet, a ki itt marad.

A toborzott nép felkerekedik és megy.

De még nehány asztalnál ott marad egy-egy csapat, mely beletüzelte magát a robberekbe, s nem hagyhatja abba.

Harmadszor trombitálnak.

– Talpra magyar! Hangzik a trombitaszó! Urak, siessünk. Itt ne maradjunk. Jön Patkó, jön Hajnal, tizenketted magával, mindenkit kirabol, a kit itt talál. Menjünk a színházba, oda nem jöhet be, mert bilétet kérnek tőle!

Még aztán egynehány tapsonczra volna szükség, mert a fürdői publikum blazirt, nem szeret maga tapsolni.

Egy csoport léhűtő ott támasztja a korlátot.

– Hát ti mért nem mentek a szinházba, akasztófára valók? Itt kell lopni a drága napot? Aló marsch, a színházba. Én fizetek helyettetek. Aztán tapsoljatok. Ha jól viselitek magatokat, kaptok tőlem előadás után fejenkint öt garast, meg egy csináltvirág bokrétát a kalapotok mellé.

Végtére ilyenformán csak megtelik páholy, zártszék és karzat. A publikum jól mulat az előadáson, de még jobban azon, hogy milyen mesterséggel engedte magát összefogatni.

Csak a tapsonczok veszik komolyan a dolgot. Előadás után, mikor legtöbb a nép a gyógy-udvaron, megjelennek levett kalappal, s kérik azt az öt garast a tapsolásért.

– Ne féljetek fiaim. Az öt garastok fejenkint kijár. Szeretem, hogy takarékosok vagytok, nem felejtkeztetek meg róla. Jó helyen fekszik nálam a kapitálistok. Majd holnap megint gyertek el tapsolni, megint lesz nálam öt garastok; az lesz már tíz garas, negyven esztendeig mindennap benn hagyjátok nálam: felszaporodik tíz ezer forintra; annak a kamatjából is megélhettek. Derék, takarékos fiúk! alig huszonöt esztendősek, már is pénzt keresnek, s nem költik el, nem iszszák be: itt hagyják nálam. No fiaim már most menjetek haza.

És ez másnap, más variácziókkal megint újra kezdődik.

A JAKLI.

(Természethistoriai rajz.)

A balatonfüredi sétány változatos mulatságai ez idén egygyel ismét megszaporodtak. Miután megszámlálta a kedélyes gyógyvendég, hogy az új sétány a Balaton-parton fölfelé épen hatszáz lépés, s bizonyságot szerzett magának a felől, hogy lefelé szinte hatszáz lépés, s mindkét útjában találkozott hatvan régi jó ismerősével, a kinek a nevére nem emlékezik, mindegyiktől megkérdezte, hogy fürdött-e ma a Balatonban? s válaszúl kapta, hogy «még nem»: miután itt-amott interpelláltatott kiváncsi ismeretlenektől az iránt, vajjon kik ezek a szép úrhölgyek, a kik itt szemközt jönnek? miután azokat hátulról is megnézte s semmiképen nem tudta kitalálni a neveiket, sem a képes, sem a sasos oldaláról a medaillonjaiknak; miután a nemzeti zenekar előtt elhaladva, édes visszaemlékezéssel gondolt rá, hogy ezt a nótát, a mit most húznak, aligha nem hallotta már valahol, s azután ismét visszatért és még egyszer találkozott az ismerőseivel, s még egyszer megkérdezte tőlük, hogy fürödtek-e már ma a Balatonban? s azok még mindig nem fürödtek, s az ismeretlenek megújított interpelláczióira ismételten megfelelt, hogy nincs szerencséje sem a szemközt közeledő, sem a háttal elhaladó szép úrhölgyeket ismerhetni; miután kellemesen tapasztalá, a nemzeti zenekar mellett ismét elhaladva, hogy most már olyan nótát húznak, a mit két nap óta nem hallott, s ha mindezek után a sétány alsó végén, a hol a szennyes ruhákat mossák, s az ökröket usztatják, megállott és végig tekintve az egyenes vonalon, olyanforma gondolatja támadt, hogy ha most ezen az óriási tekepályán valami titáni kuglizó egy óriási tekegömböt végig lódítana, hej de sok «bakonbírót» üthetne le a lábáról!… hát mondom, mikor az ember ezen melancholikus kedélyállapotig eljutott: egyszerre csak nagy riadalt lát támadni a sétány szabályosan alá s fel jövő tömegei között; szapora lótásfutás támad, felpiperézett úri kis gyermekek elszakítják magukat a bonne kezéből, s futnak egy bizonyos irányba, szép úrhölgyek tapogatják a chignonjaikat, ott van-e még a beletüzött virág? A zöld padokon kötő-varró szorgalmatos delnők iparkodnak czérnát-gyűszűt magukhoz közelebb vonni; a nemzeti zenészek arczán is mahagoniszínű mosoly támad; s egy jelszó fut végig az egész úri tömegen: «itt a Jakli!» «Hol a Jakli?» «Ott a Jakli!» S nézi minden ember, hol van? a bokrokon keresztül, a fákon keresztül, olyan fent mintha léggömb volna, míg végre valaki rábukkan, s akkor aztán van nagy diadal, hogy «itt a Jakli!»

De hát ki az a Jakli?

Tán valami vendégművész, a ki inséges czélra hangversenyt szándékozik adni? Vagy valami házasulandó előtánczos, a ki a publikumnak ablakon kihajigált poharakkal kedveskedik? vagy valami új gőzhajó, a mely a szárazföldön kerülte meg a Balatont? vagy valami guatemalai konzul, a ki most írta alá a kereskedelmi szerződést Osztrák-Magyarország s Indo-Spanyolország között? vagy tán épen valami újdon kinevezett miniszter? (Már bizony nekünk semmivel sem volna nagyobb meglepetés Jakli, mint a németeknek volt Jiricsek. Hát mi volna benne?)

Hanem hát minekelőtte kiderülne, hogy ki az a Jakli, elébb hadd mondjam el, hogy mit beszélt nekem az én kedves Andor barátom, mikor együtt utaztunk nem rég Budáról Siófokig a vasuton.

Az én Andor barátom azt állitá, hogy az állatokban is vannak szellemi tehetségek, minőkkel az ember kizárólagosan dicsekszik.

Nevezetesen, hogy a szarka el tud számolni háromig. Tovább nem. De a hármas szám ismeretes előtte. Tán ha öt újja volna, akkor ötig is el tudna számolni.

Andor barátom nagy vadász: a mi nem abból áll, hogy az ember mentül több vadat rakásra mészároljon, hanem abból, hogy a vadállatok természetét kitanulja. Ő tehát saját experimentuma után demonstrálta a feltett tételt.

– Ha a vadász lesgunyhót állít fel, tapasztalni fogja, hogy a legelső, a ki a csalétekre megjelen, az a szarka. A kisérlettevő vadász egy vaklövéssel elriasztja a szarkát. Másnap újra eljön a vadász a kunyhóba s kiteszi a csalétket. A szarka is megjelen, de lőtávolon kívül marad, s csak akkor jön le a csalétekre, mikor a vadászt a kunyhóból eltávozni látja. A vadász megint másnap újra eljön másod magával, s be megy a kunyhóba. A szarka ott lesi és vár. A vadász kijön a kunyhóból s elmegy. A szarka nem jön le a fáról: számlál: «egy, kettő!» a másik vadász még benn van. Csak azután száll le, mikor az is elment. Azután eljön a vadász harmad magával: bemennek a kunyhóba mind a hárman. Majdan eltávozik az első, az után a második: a szarka nem száll le a fáról; számlál: «egy, kettő, három!» a harmadik még benn van, s megvárja, míg az is elmozdul. Hanem ha a vadász negyed magával jön: ott már a szarkát elhagyja az algebrai ismerete, a harmadik vadász eltávozta után lejön a szarka a csalétekre, s a negyediknek martalékul esik. A négyes szám már nincs a fejében.»

Ezt, minthogy igen elmés felfedezés, s minthogy Andor barátom igen tapasztalt vadász, el kellett hinnem.

Hanem hát már most jelenthetem az én kedves Andor barátomnak, hogy ez a tétel, újabb természettudományi észleletek alapján, tetemes módosításon tágul végig: mert az én szarkám nem háromig, de tizenkettőig tud elszámlálni.

S már most, ha valaki azt kérdezi a b.-füredi sétányon, hogy ki az a Jakli? az bizonyosan valami meszszeföldről jött idegen; a ki azt a feleletet nyeri, hogy hát még annyit sem tud? hisz azt minden ember tudja, hogy ez a Jókaiéknak a szarkája.

Oh igenis. Jakli B.-Füred czelebritásai közé tartozik, a ki nélkül sem a reggeli, sem az esteli promenáde meg nem történhetik. Mikor legtöbb a vendég, mikor legdíszesebb hölgysereg hullámzik végig a sétányon, ott jár nagy méltóságos léptekkel közöttük, s neki van a legnagyobb schleppje mindannyi közt; üdvözli a legifjabb nemzedéket, s bujosdít játszik vele a bokrok között, megczibálja a kis kutyák szőrét, rárepül a szép kisasszonyok vállaira s hízelgő bókokat cseveg a füleikbe; egy óriási hajtorony tetejét kiválasztja kedvencz helyéül s felrepülve rá eleven paradicsom-madárnak, megbolygatja csőrével a fodrászati remeket, megkérdve: «hogy fontja ennek a kazal hajnak?» csintalanúl háta mögé kerül a sétányon szorgalmasan horgacsoló hölgyeknek, s kellemes emocziót szerez nekik, a czérnagombolyaikkal tova repülve, s ha végre megúnta a mulatságot, felrepül egy fára s onnan bírálja fél szemmel a társaságot, a legszebb angol nyelven közölve észrevételeit. Időközönkint meglátogatja a nemzeti zenekart is, annak az asztalán és hangjegyein ott hagyogatva látogató jegyeit, melyek bár nincsenek betűkkel írva, de mégis minden ember el tudja róluk olvasni, a mint meglátja az ott hagyott jegyet, hogy «ezt a szarka csinálta ide!»

Szokása neki sokáig elmulatni: igen emanczipált egyéniség. Mint igazi gentleman, csak enni jár haza. Néha az éjszakát is kinn tölti; mely korhelykedési hajlamát csak fiatalsága menti ki. Kénytelenek vagyunk neki elnézni. Pedig aztán van miatta nagy aggodalom. Vajjon nem érte-e valami baj? Nem keveredett-e rossz társaságba? Nem követett-e el valami olyan főbenjáró bűnt, a miért a hatóság büntető kezei elérték? Miért is nagy megnyugtatásunkra szolgál, mikor reggel beállít a kifent bajuszu pandur a duplapuskával a vállán, jelenteni, hogy legyünk nyugodtak, a szarka megvan! épen most fordította fel a kávéházban a kiflis kosarat; vagy mikor este az uradalmi kertész futárja jön jelenteni, hogy a Jakli épen egy miniszteri osztálytanácsos kalapjáról huzgálja a szalagot; tehát a legjobb társaságban van. És mindannyiszor, a midőn valakinek eszébe jut, hogy a Jaklit elfogja, ez oly hangos protestáczióval hivatkozik a primæ nonusra, mely szerint magyar nemest előleges perbefogatás nélkül elfogni nem szabad, hogy rögtön összecsődül a publikum, s kiszabadítja az elfogó kezéből: «hisz ez a Jakli!» ezt nem szabad elfogni!

Hanem aztán, a mint a régi színház órája üti a tizenkettőt, a Jakli félbeszakítja a társalgást, rekomendálja magát, s házakon, kerteken és chignonokon keresztül repül egyenesen haza, s szörnyen perlekedik a szakácsnéval, ha még nem kész az ebéd.

Külömben Jakli igen mértékletes egyéniség. Eszik húst, galuskát, de soha sem annyit, a mennyit kap. Felét a kapottnak megtakarítja szűkebb időkre. Kikeres olyan szegleteket a környékben, a hol keresményét bizton elrejtheti, pamlagtámlákat és függönyránczokat. Ha vendég van a háznál, annak a zsebeit okvetlenül ellátja félretett darab húsokkal és csíkmákokkal, a vendégek aztán a rájuk bizottal galádul odább állnak. Egyszer megsejti a küszöbön alvó nagy newfoundlandi kutyát, a mint épen egy darab sültmaradvány hovahelyezésén töprenkedik. Gondolja magában: ez olyan úr, ki ezzel a czikkel en gros foglalkozik, tehát bizalmat érdemel, s a mint az alvó lábai meszsze el vannak nyujtva, oda dugja annak az újjai közé megtakarított keresményét, s azzal, mint ki vagyonát legjobban fektette be, odább tánczol. A newfoundlandi fölébred, megérzi a tenyerébe került fidei kommisszumot; legkisebb lelkiismeret-mardosás nélkül bekeblezi azt és alszik tovább. Mikor aztán visszajön a Jakli s keresi a bankár tenyerébe letett hitbizományt, s nem találja ott többé, akkor olyan furcsa képet csinál hozzá, mint valami akczionárius, a kinek azt mondják, hogy se dividenda, se kapitális! E percztől fogva Jakli kutyagyülölő; a hol egyet megkaphat, könnyebb a lelkének, ha megczibálhatja a farkát, s e mysantrop kedélyben többé semmit sem rejt el a háznál, hanem elviszi a megtakarítottat az Écsy kertbe, s ott dugja el valahol hallgatag káposzta levelek közé.

Pedig a Jakli nagy acquizitor. A régi világban úgy hínák, hogy tolvaj; hanem az actienschwindel korszakában úgy híják, hogy acquizitor. S ebből fog mindjárt kiderülni, hogy tizenkettőig el tud számlálni, (nem pedig a fenemlített tizenkét órakor pontosan megjelenésből, mint talán többen tévesen hitték.)

A Jakliban egy nagy szabó veszett el! Egy második Wellisch Adolf (Kristóf-tér Nr. 1. I. Stock). Nincs gyűszű, czérna, varrótű biztosságban miatta egész Balaton-Füreden és ezer lépésnyi kerületben. Egy hét alatt tizenkét eset lőn rendőrileg feljelentve, miszerint a Jakli, gyanútlanul varrogató hölgyek oldala mellől, az egy perczre letet tgyűszűt orozva felkapta, s a levegőkön keresztül elvitte. Ugyanennyi kárpótlási pernek nézek én eléje. A másik hét alatt tizenkét varrótűnek hasonló kriminális úton eltulajdonítása háborította fel a közcsendet Balaton-Füreden, a nélkül, hogy a rendőrségnek sikerült volna felfedezni, hova tűntek el az elorzott kincsek? A nyugtalanított közönség már ifjabb Ráday Gedeont kezdte emlegetni. Most meg már kilencz külömböző panaszos jelentkezik nálam, hogy ugyanannyi fonat czérnáját rabolta el a Jakli. «Csak várjanak tisztelt úrhölgyeim, még három van hátra; a Jakli tizenkettőig tud számlálni; annyi gyüszűt, annyi tűt szerzett be, annyi czérna kell még hozzá.» Aztán meg fogja nyitni az établissement-t. Ollóra nincs szüksége: az van neki a feje elején, olyan hatalmas, hogy a kit megcsíp vele, sírva fakad. Ebéd után, mikor a hírlapok megjönnek, rendesen ő igen érdekeltnek mutatkozik irántuk. Különös szenvedélye a Budapesti Közlöny; azt személyesen bontja fel; végig nézi a legújabb kinevezéseket, s hozzátörüli némelyikhez az orrát: aztán megfogja a lábával s neki akasztva az ollóját, nagyokat szab belőle; valószínüleg mustrákat a szarkák egyenruhájához, s azokkal is repül rejtett szabóműhelyéhez. Délután pedig sorba látogatja a gyümölcs áruló kofákat, s azt teszi, hogy előbb megránczigálja hátulról a fejkötőjét; mikor az hátranéz, akkor hirtelen keresztül oson a zsámolya alatt s a másik perczben már repül az elrabolt cseresnyével, körtével.

És mindez a hatóságok szeme láttára történik, hogy ily rövid idő alatt háromszor tizenkét útonállással és erőszakos betöréssel párosult rablási eset hivatalos megtorlás nélkül maradt; a mi ismét a magyarországi közbiztonsági viszonyok szomoru állapotáról tanúskodik.

De sokkal jobban aggaszt bennünket, kik a Jaklival közelebbi összeköttetésben állunk, e ferde irányban nyilatkozó indusztriális hajlamainál, azon titokszerű, mondhatni miszteriózus érzület, mely a Jakli keblében a fényes tárgyak iránti hajlamaival egyidejüleg kifejlődni törekedik.

A Jakli pietista!

A mint kinyitják a füredi templomot, elől megy a pap, utána megy a sekrestyés, utána megy a Jakli. A multkor épen egy vasárnapi nagy mise alkalmával, a mint egy kegyes úrhölgy a legájtatosabban bólingat az imádságos könyvébe, egyszer csak megrángatja valaki a hajfürtét hátulról: hát ez a hamis czopf mirevaló? Az úrhölgy odatekint, s felsikolt ijedtében, azt hiszi, maga a sátán ül a háta mögött hosszu orru szárnyas fenevad alakjában! A felriasztott kétlábu hallgató szárnyra kap, s felrepül a kathedrába, a hol a pap épen heves buzgalommal töri a poklok kapuit; a pap pofon csapja a nagy könyvvel: arra a szárnyas neophita rárepül az orgonára s végig ugrálva annak billentyűin, új melódiát improvizál a prédikáczió közepett; a kántor, a ministráns gyerekek elhessegetik onnan, arra neki megy a szent szobroknak, míg végre nagy exorcizáczió után ki tudják kergetni az ablakon.

Ez nagy botrány volt: elismerem. Galambot festve, verebet elevenen láthattunk már a templomban; de szarkát soha! Tudjuk nagyon jól, hogy a szent képeken Szent Antoniust a pusztában a többi ördöngös alakok között egy nagyon dekolletirozott kisasszony s egy szarka is kisértik, mely utóbbi a szent férfiu előtt kiterjesztett könyvbe vagdal a hosszu orrával, melynél fogva, ha a dekolletirozott kisasszonyoknak szabad is, de a szarkának nem szabad templomban megjelenni; mert az sacrilegium. Annálfogva tudtára adatott az illetőknek, hogy a Jakli egyházi átok alá van vetve, s ha még egyszer a templomba bemerészkedik lépni, megfojtatik és megégettetik.

Ez ellen nincsen segedelem.

Barátom Jakli, ha a miniszteriumot megsértetted, a midőn egy osztálytanácsos kalapjára rárepültél; ha ifjabb Ráday Gedeon figyelmét magadra vontad, a midőn harmincznál több rablási eseten rajta kapattál, ezeken még tudok segíteni, de ha a szent synedrium haragját vontad magadra, nem hogy én nem tudok, de nem tud azon segíteni még Pauler Tivadar sem!

Annálfogva nincs más mód, mint praservativ módszerekhez nyulni.

Úgy teszünk vele, mint Mileticscsel: hogy se magában, se másban kárt ne tehessen, a mise alatt kalitkába csukjuk.

S mikor aztán vasárnap délelőtt a fürdői vendégek kérdezik egymástól a kútnál:

– 1. Hogy méltóztatott aludni? – 2. Megtetszik-e ma förödni a Balatonban? – 3. Lesz-e ma táncz a szálában? – A negyedik kérdés az: hogy 4. Hát a Jakli vajjon hol van?

– Az be van csukva.

– Miért van becsukva?

– Hogy templomba ne mehessen.

A miért aztán, délben szabadon bocsáttatván, azzal kárpótolja magát, hogy este haza sem jön, hanem egész éjjel nézi a jegenyefáról, hogy isznak az emberek? Azt hiszi szarka-észszel, hogy ez is a vasárnapi isteni-tisztelethez tartozik.

HA AZ EMBER HÍRESSÉ LESZ.

Tallérosy Zebulon barátom mindig azon sóhajtozott, hogy bárcsak ő belőle valaha híres ember lehetne. Kivánságát meghallgatá a sors; egy rövid év s neve ott ragyog, a hol egy Mühlfeld, egy Brinz, egy Dr. Hein s egyéb világhírű humoristák nevei ragyognak.

Van-e a hazában hirlapolvasó, a kire Tallérosy Zebulon levelei hasonló felvidító hatással ne volnának, mint a (csitt! Szerk.) Ugyanazon leleményesség, ugyanazon helyes felfogása a nép hangulatának, a mit nyomról-nyomra mindig jobban bámulunk itt és amott.

Denique Tallérosy Zebulon híres embernek érezve magát, nem férhetett bőrében, élvezni kivánta a hírrel járó dicsőséget, s elindult egy kis körútra, mint szoktak híres emberek, kik szeretik magukat ünnepeltetni.

Első nap vasuton utazott. A waggonban egyedül találta magát egy más nemen levő egyéniséggel, a kitől később, saját állítása szerint, megtudá, hogy még kisasszony. A szép lélek kanász kalapot viselt kócsagtollal, meg Kazinczy-dolmányt, nagy vitézkötéssel és illendő krinolint. A mit a költők a szépségről írnak, az mind meg volt rajta, azzal a változatossággal, hogy fehérek nem a fogai, hanem a hajaszálai, feketék nem a szemei, hanem a fogai, pirosak nem az orczái, hanem az orra. Külömben igen jeles és kellemetes egyéniség volt.

Zebulon barátunk nem állhatván sokáig az inkognitót, felfedezte magát kellemes utitársnője előtt, hogy ő az a híres Tallérosy, a mit a szép lélek igen nagy örömmel hallott, s magasztalta aztán tisztelt barátunkat és idézte jelesebb mondásait, úgy hogy az utolsó stáczión Zebulon alig fért ki a waggon ajtaján, úgy meghizott a sok dicsőségtől.

Szerencsétlen! Nem tudta, hogy kinek a kezébe került. Az a szép lélek a Divatcsarnok vidéki levelezője, hirhedett rébuszmegfejtő czelebritás, a ki azonnal, a mint papirhoz jut, siet megírni a minden tekintetben jelesül szerkesztett divatlap zöld borítékja számára e következő tudósítást:

«X. X. Ma utazott keresztül jeles és hirhedett hazánkfia Tallérosy Zebulon, egy csodaszép úrhölgy társaságában, ki által a legnagyobb kitüntetésben részesítteték; igéretét birjuk, melyet a fentisztelt delnőnek adott, hogy mihelyt országos ügyei engedendik, hosszasabb itt maradással fogja szerencséltetni itteni tisztelőit, s különösen azon tisztelőnőjét, ki e rövid napot élte legkellemesebb perczei közé fogja számítani.»

(Zebulonnak pedig van felesége otthon; erre a vidéki levelezők nem reflektálnak.)

A vasutról leszállva, Zebulon kocsit fogad; jámbor kék mándlis hazafit, s megmondja neki a falu nevét, a hova szándékozik.

A jámbor fuvaros útközben elárulja, hogy ő is szokott ám ujságokat olvasni. Zebulon kap rajta, felfedezi előtte kilétét; a fuvaros nagyon örül, hogy ilyen nevezetes személyt szállíthat a szekerén, s azontúl foly az értekezés ország dolgairól és magas miniszteriumról, egész a falu határáig, a hova a Zebulon meg akar érkezni. Itt a litterátus furmányos bátorkodik azzal a prózai kérdéssel megszakítani a tanácskozmányok folyamát, hogy hová akar szállni a tekintetes úr?

– Had hova mashova, mind az in kedves baratom uramhoz, tekintedezs Mindenvaro Adam úrhoz.

– Aha! No annál épen most van tizenkét katona a Ráczkrisztus regementből (Reusz Kösztricz) egy főhadnagygyal adóexekuczión.

– No! úgy kedves baratom uram, kocsis, nem szalok oda. Katonakkal nem jó kollizióba gyüni, a hol hadnagy van, hamar történik konfliktus, katona előtt respektussal birok, ez a hadnagy nekem kellemetlen auspicium; csak menyünk kocsmahazba.

Szerencsétlen Zebulon! Nem gyanította, hogy a fuvarosa titkos levelezője a debreczen-nagyváradi közlönynek, melynek legközelebbi száma ily tudósítást hoz:

«Q. Q. Most járt vidékünkön ama híres Tallérosy Zebulon, hirhedett czelebritás; épen akkor volt itt katonaexekuczió; a derék hazafi szörnyen szidott valami Auspiczi hadnagyot, a kinek szerencséje, hogy nem találkozhatott vele a konviktusban, mert külömben kollaczióra majd adott volna neki egy kis despektust.»

(Azt persze nem bánja a vidéki levelező, akárhogy tud Zebulon a duellálás mesterségéhez.)

Nemes barátunk tehát nem mervén érdemes barátjához szállni, kinek hasonló körülmények között az «újabb beszállásolás» alig okozna örömet, leteteti magát a falusi fogadóba.

A kocsmáros fiatal értelmes ember, újságokat is látni asztalán, felesége is fiatal menyecske. Zebulon nem állhatja meg, hogy meg ne ismertesse magát. Kocsmáros nagyon örül. Beszédbe elegyednek; Zebulon kérdezősködik családi állapotuk felől: «van-e már örökös?» Kocsmáros bajuszán pederítve, felel «még nincs, de aligha nem lesz.» Menyecske elpirul s kiszalad a szobából!

Zebulon tehát illő virágnyelven mond: «no, agya Isten, esztendőre megirkezik az, a kit olyan nagyon vartunk.» (Senkit mást nem értett alatta, mint azt az útban levő örököst, a ki majd talán születni fog a vendégfogadós örömére.)

Szerencsétlen! Nem sejtette, hogy a kocsmáros titkos levelezője a Trombitának, melyben a legközelebbi postával a következő tudósítást fogja közrebocsátani:

«Hirhedett hazánkfia, Tallérosy Zebulon, környékünket is megvigasztalá körutazása alkalmával; sokat panaszkodtunk a mostoha idők fölött; ő azonban megnyugtatott, hogy majd máskép lesz az, ha a jövő tavaszszal hazajön az, a kit olyan nagyon várunk stb.»

(Azt persze a vidéki levelező nem tudja, hogy az ujságokat nemcsak a kávéházban olvassák, hanem a policzián is.)

Mit csináljon Zebulon az unalmas éjszakán át, hogy meg ne őszüljön, míg megvirrad?

«Ne tessék búsulni, mindjárt eljön az ispán úr, meg az erdész, aztán meg a káplán úr, azok itt szoktak tarokkozni, szerencséjüknek tartandják, ha uraságodat be vehetik negyediknek.

Úgy lett. Zebulon megismerteté magát mind a három úrral, a kik természetesen mind régóta tisztelői s nagyon örvendenek, hogy ilyen nagy férfiuval ehetnek egy tálból cseresnyét.

Előhozatik az altehrwürdig tuczat kártya, melyben a többek közt a skiz hátán akkora faggyúpecsét van, mint egy tízkrajczáros bilyog, a pagát szegletéből meg le van hasítva egy darab; a ki oszt, mindig megmondja: «ott megy a skiz, ott megy a pagát.» Zebulon külömben is nagy szerencsében van; káplán úr pedig oly roszszul játszik, hogy mikor ultimót mond, primóra elszalad a pagáttal. Száz point megy egy új krajczárban. Éjfél után, mikor összeszámítanak, káplán úr fizet egy egész egységes osztrák forintot, meg tizenkilencz krajczárt, s abból csak magának Zebulonnak kilenczvenöt krajczárt, ki eként befonta a társaságot legalább két veres forintig.

De hátra van a boszú! Szerencsétlen Zebulon nem sejtette, hogy a káplán úr a P. H. titkos levelezője, ki is revancheul nem késett az ultrák egyikének körútjáról e humorisztikus megjegyzést közleni a fentisztelt lap hasábjain:

«Itt járt Tallérosy Zebulon is, ki úgy látszik, hogy sokkal szerencsésebb a 47-es tarokban, mint a 48-as politikában, mert egy éjjel összes mindnyájunknak egész pénzkészletét elnyerte.»