Part 25

Az alapeszme ez: Van egy derék, becsületes szinbiráló, a kit egyszer egy fiatal szinész azzal sért meg, hogy kijátszsza őt a szinpadon. A megsértett kritikus e bántalomért hogyan áll boszút? Úgy áll boszút, hogy e bántalom után elkezd drámákat irni, mikben a legjobb szerepeket megbántójának osztja, azt lapjában folyvást dicséri a darabokkal együtt; ilyen módon halálos ellenségét egy év alatt a halhatatlanság tetőpolczára emeli, nagy emberré teszi! A szinész e nagylelkű tények előtt kénytelen meghajolni. Megvallja, hogy legyőzetett, megvallja, hogy ellenfele a legnemesebb szivű kritikus, a ki valaha tollat forgatott; megvallja, hogy ő fel van olvasztva e nemeslelküség lávájában, és végre megvallja, hogy ő nem is férfi, hanem kisasszony, kezét adja a kritikusnak, összeesküsznek, férj és feleség válik belőlük, s azután kezdik el csak még egymást con amore magasztalni.

Mint látni tetszik, az eszme magasztos és emelkedett, a mellett, hogy rendkívüli merész és megragadó. Párosul benne a franczia drámák csattanóssága, az angolok lélektani mélysége, a spanyolok lovagiassága, a németek érzelmes kedélye, a magyarok hazafiui fellengése és egy pár oláh melódia. Mily lélektani erő van ezen szavakban, midőn a kritikus azt mondja: «nem! én ott leszek!» s mennyi érzelem a szinész önküzdelmében, a midőn így kiált fel: «oh, ki tudna erre felelni!» szintoly megható azon jellemző nyilatkozata a szinésznek, a midőn azt mondja: «oh, azt nagyon jól rendelte a sors, és a lánczhíd részvényes társulat, hogy Budáról Pestre balfelől, Pestről Budára jobb felől kell a lánczhidon átmenni, mert ha összetalálkoznánk, ki tudja, mi történnék velünk!» S mily szépen szelidűl át végül az ellenkező nyilatkozatra, a midőn azt mondja: «Két toll és egy kalamáris, két hirlap és egy referens, két szív és semmi dobbanás!» Ennél költőibb gondolatot gondolni is meggondolatlanság lenne! Mily remek gondolat az is, hogy a megtörtént kibékülés után bejön a szinpadra egy macska, ez által akarván jelképezni a háziasság boldog csendéletét.

A mű ugyan magában is olyan, hogy azt elrontani sem lehet, ámde az előadók személyesítő talentuma ennek értékét még tízszerezte. A kritikus páratlan volt a maga nemében; minden mozdulata, tekintete, pillantása művészi és szellemdús. A költő lelkében csak ilyen kritikusok születhetnek. Nem tudjuk a költő eszméje volt-e, vagy a szereplőé, hogy a midőn meghallja a nemes szivű kritikus bántalmaztatását, minden hosszas monolog helyett alá s fel jár a szinpadon s csizmája minden lépésnél csikorog. E csikorgás többet fejez ki egy egész Philippikánál. Benne van abban a sértett büszkeség, a támadó nagylelküség, a férfi fájdalma és a hazafi bánata. E gondolat a közönség öt és fél perczig tartó tapsaival találkozott.

Nem kevésbbé remek volt a szinész személyesítője. Csekélységet állítunk, ha azt mondjuk, hogy minden szavát, néha minden hangját külön mozdulattal kisérte, nem is említve plasztikai mozdulatai közül többet, csak, a midőn zsebkendőjét ott hagyja a szinpad közepén. Ezen elejtett zsebkendő méltó volna egy szobrász ecsetjére.

Hát még a közbeszőtt dalok! Az én nagybátyám látta Malibrant, én magam ebédeltem abban a vendéglőben, a hol Csillag Róza lakott, s az inasom jó lábon állt Lesnievska szobaleányával, de ilyen éneket nem hallottunk soha! Ez felemelt a hetedik égbe, a hova még perspektiva sem jár, ez kifordított önmagamból, mint a téli keztyűt, ez minden érzékemet elbűvölte; ezt az éneket még éneknek nevezni is megbántás, annyira szép volt.

Nem lehet csodálni, ha a közönség elragadtatásában minden felvonás után kihívta és megkoszorúzta a szereplőket és az irót, utoljára a drámabiráló választmányt is kihívta és megkoszorúzta. A hatás oly iszonyú volt, hogy minden ember a szomszédja nyakába borúlt és összeölelkezett. S a darab végeztével a páholyokból és az erkélyről, meg a zártszékekről nem akart hazamenni a közönség; erővel azt kivánták, hogy ismételjék nekik rögtön a darabot, s csak akkor engedtek, a midőn az ügyelő kijelenté, hogy a gáz nem tart tovább. Még akkor is akadtak enthuziaszták, a kik vállalkoztak, hogy ők elnézik azt sötétben is.

E mai est méltán epochát képez szinházunk történetében s életünk legszebb napjai közé sorozható éjszaka létére.

_Kakas Márton._

Ime tisztelt szinbirálók, így kell kritikát irni, ha azt akarjátok, hogy hosszú éltetek legyen e földön. Ez által egyszersmind azt is bemutattuk, hogy Kakas Márton nem csak gorombáskodni tud. Oh Kakas Márton tud nyájas is lenni, ha dühbe hozzák.

UTOLSÓ NAPJAI A FÜRDŐ IDÉNYNEK.

A végzetes szeptember 15-ike közelit, naponkint Csimboraszóit a bőröndöknek és kalapskatulyáknak szállítja a Kisfaludy a Balatonon át; a vendégek, koleracseppekkel a zsebükben, távoznak a világ minden része felé, a boltosok szegezik a ferslagokat; minden arra mutat, hogy az idény vége felé jár.

Csak nehány megátalkodott jó kedvű vendég daczol még a naptárral, s moratoriumot mutat az idénynek. Magyarország egyik hajdani tisztelt kormányférfia, azután a Klapka-invázió egyik vezénylő tisztje, egy ifjú gróf, Z. ügyvéd barátom, azután az én hajdani kedves pápai tudós tanárom, T...y, bájos hölgyeikkel, kedves családjaikkal, azután jóságáért köztisztelt Sz.-né nagynéném a sárgaházban, gr. R.-né, néhány pesti kereskedő, pápai tanár, az idény legkitartóbb híve, a hevesi földesúr, A-y, az orvosok, a szolgabiró, járásbiró, a katonai térparancsnok; aztán meg mink. Vakmerő vállalkozók: meghosszabbítani az idényt.

Az idő pedig olyan szép, a Balaton oly kellemes, mint nyár derekáig soha sem volt. A hölgyek bátran szelik a hullámokat; köztük legkitartóbbak a hajdani tárnokmester bájos neje és tündérszép sógorasszonyai, kiknek eleven kedélye új életet önt a haldokló idénybe; egy-egy reggel felöltöznek parasztnőknek, gyümölcsös kosárral a fejükön, s elmennek szőlőt-körtét árulni a sétányra Rókánéval. A vendégek nem bírják Rókánéval kivallatni, hol vette ezt a két szép parasztleányt? Máskor meg apáczának öltöznek fel, sorra látogatják ismerőseiket; azok nem ismernek rájuk, konverzálnak velük francziául, s csak akkor hüledeznek, mikor a távozó apáczák kaczagva mondják a búcsúszót magyarul. Esténkint összekerül a társaság a mi udvarunkon, a nagy tubuson át holdat, Saturnust és Marst vizsgálni.

Egy napon aztán a fürdő kedvenczeit is hirtelen elszólítja valami családi ügy. Az Écsi-villa üres marad. Erre egy kétségbeesett levelező búvában megirja a F. L.-nak, hogy üres már a fürdő, csak néhány lézengő beteg maradt még itt. Általános elszörnyedés a még itt maradt hölgyek között! Mi «lézengő betegek!» Au contraire.

Most járnak még csak a hölgyek össze s kezdődik az egész idény alatt szerzett tapasztalások kölcsönös kicserélése. Melyik családnak mi jövedelme van? mit költ? hogyan fizet? honnan hozatja a ruháit? hogyan él odahaza? mi baja van? Ez az úr mért volt itt? Mért ment haza időközben? Mért jött vissza? Meddig tart még, ha így viszi?

A jó sors gondoskodik új táplálékról. A visszatérő gőzös vőlegényt hoz a füredi legszebb leánynak, az igazgató kedves unokahugának. Az idény végére a mi mindennapi kenyerünk! És jó, hogy ez a kenyerünk van, mert a pék úgy is azzal fenyeget, hogy 15-ikén túl nem süt zsemlyét. Ez a vőlegény két napig eltart nekünk. Akkor megifjítja a haldokló idényt egy szép zsidó leány. Igen is, egy holt zsidó leány. Szép derék leány volt. Egy csunya rossz legény rágalmazta a szép leányt. Akkor a szép leány magához hivatta a csunya legényt, és megverte kegyetlenűl. A csunya legény nem hogy elhallgatta volna e szomorú légyottot, de még inkább szaladt vele a biróhoz, megmutogatta a hátán a kék foltokat, igazságot követelt, s a biró aztán elitélte a hős leányt két napi fogságra. A szép leány appellált, de nem a szolgabiróhoz, hanem az úr Istenhez, s azon való szégyenében, hogy őt tömlöczre itélték, megszakadt a szive. Még az nap el is temették. A halálhírre megint elsuntyolodik néhány vendég, s a társaság ismét kevesebb lesz. A napok rövidülnek már, hanem az esthajnal és a szürkület gyönyörű. Sehol sem láttam azt a tüneményt, csak a Balaton mellett, a mit «a föld árnyékának» neveznek. Egy méla szélcsendes alkonyatkor, midőn a nagy tó tükre oly sima, mint az ég, a mint nyugaton leszáll a nap, az átelleni láhatáron az ellentét jelenik meg, az árny. Egy sötét lilaszürke félkörből kiemelkedve, mintha egy fekete nap hajnala volna, három széles világos kék küllő szeli keresztűl egyenesen a felhőtlen eget, négy közbeeső opálszinű mezőre osztva azt fel; a világos kék küllők, a középső épen a zenithen, egész az alkonyégig húzódnak, s ott is hasonló legyező idomban futnak össze; az ember mintha a feje fölött elfutó délkörök gerezdjeit látná.

A folyvást élesebbé váló ellentét az égen átvonuló sávok között addig tart, míg fény van az alkonyégen, s a kék sávokon már keresztűl ragyognak a csillagok, míg az opálsárga égmezők folyvást nappali köd félderűjét mutatják. A tüneményt bevégzi egy gyönyörű meteortűz végig futása a keleti égtől a nyugoti felé, szokatlan ragyogású csillag fejével, láng uszályával.

A kék küllőkön majd sötétebb kék vonalak húzódnak végig, mig az opálszinű alapot hajnalpiros és aranysárga csíkok hasogatják végig, szivárványként ívezve át az egész égboltot négyszeresen.

De mi ez mind a gardasütéshez képest!

Este későn hat, állig begombolkozott férfi toppan be szobánkba s jelenti, hogy fogva van már a garda. De nem csak fogva, sőt száz vágással kivégezve, sőt nyársra húzva és kegyetlenűl megpaprikázva. A tűz is ég már a garda számára. Erre aztán a fürdősereg egész maradványa, férfi, asszony mind megindul a gardasütés szinhelyére, fegyverkezve késekkel és pisztolyokkal (mikben bor van).

De hát mi az a garda?

Az a Balaton heringje. A tábor számra költöző hal, melynek vándorlását messziről meglátni a víz szine fölött, a hogy a hátaik csillámlanak; úgy hogy mikor vasárnap délelőtt Tihanyban legjobban tartja a misét a pap a kéttornyú templomban, s a kiállitott őr elrivallja magát: jön a garda! ott hagy minden ember misét, papot, templomot, s szalad a csónakokhoz a gardát fogadni.

Hanem hát a gardát nem mesterség megfogni, de mesterség megsütni. Ahoz okos ember kell! mondja T-y. tanár. A szolgabiró és vén pandurja vállalkoznak erre. A gardát csak cserepcsikon lehet sütni. Egy szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsikon sütés? Megrakják a nagy tüzet künn a Balaton parton, egy szép szabad tarlón, azt hagyják parázszsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a máglya széléhez tüzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom határán, s az eként felnyársaltak kisérteties süstörgéssel pirulnak ott körben; mikor az egyik felük megsült, a nyárs a másik oldalára csavartatik. Nagy tudomány kell ehez a szakácsnak, aztán meg egy jó barát, a kitől a keztyűjét elkérje kölcsön, hogy a kezét össze ne égesse. Mikor aztán vége az autodafének, a körülálló társaság minden tagja kap egy nyársra húzott gardát nyelestűl s eszi, a míg fát nem talál. A végrehajtó közeg, a pandur, töltögeti közben az olvasatlan poharakat.

Még ezzel sincs kimerítve az idény. Vannak, a kik telhetetlenek a fürdőélvezetben s nem akarnak megmozdulni. Pedig a hajóskapitány is elbúcsúzott már, nem tesz semmit, itt van helyette az ellenőr, kapitány lesz az, és tovább jár a hajó. A czigányok is elköltöztek melegebb éghajlat alá. Helyettesíti őket egy rögtönzött vokálquartett, mely éjente az igazgató ablakai alatt produkálja magát. A telegráfos is elköltözött, s a betűörlő masinát is elvitte magával. Nekem azért csak egyre klavirozzák ott Pesten a telegrammokat, mikor már nincs húr a zongorán nálunk.

S még mindig vannak, a kik nem akarnak megmozdulni. Már a hideg fürdős szobaleányok, s a melegfürdős szobalegények is elköltöztek. Mindegy. Itt maradt a hideg fürdő, meleg fürdő, s úszunk tovább. A katonai térparancsnok, ki az egész idény alatt nem fürdött a Balatonban, ma kezdte el a hideg vízben úszást.

Azután itt vannak a szőlőkúrások. Hiszen a Balaton melléke egyetlen szőllőskert. A szőlőkúrások között legbuzgóbb patiens az én kedves barátom T-y tanár. Igen derék, kedélyes férfi – esti hat óráig. Akkor eltünik az erdő magányában, s mikor hét órára előkerül, már akkor egy morosus, lehangolt ember. E titokteljes magányban ez alatt három font szőlőt pusztit el kúrából, s mikor előjön, az a csendes lelkiismeretmardosás látszik az arczán, mintha arra gondolna, hogy vajjon a szőlő pusztítás által nem egy imputáczió alá hozta-e magát az Oidium Tuckeriival és a Philloxera vastatixszal? Vannak itt egyébiránt többen is, a kik a szőlőkúrát használják, csakhogy azok nem pilula alakban szedik be az orvosságot, hanem megvárják, míg decoctum lesz belőle, s így még jobban használ.

Ne de ma már a pék is bezárja a boltot, s több zsemlye nem születik; a vendéglős bezárja a traiteuriet, s több birkát nem sütnek meg őzpecsenyének, a kávéházat is bezárják; a hátramaradt vendégek nem kapnak se kávét, se kártyát, se asztalt, se szivart. Még a szegeket is leszedték a falról, hogy ne legyen hová felakasztani a kabátjaikat.

Még ez sem használ. Ha nincs zsemlye, van kenyér, ha nincs mészárszék, van csirke, pulyka; a kártyázók összetalálkoznak nálam, játszunk krajczárban. (Talán azért irták rólam, hogy kilépek a baloldali körből.) S ha mindenki szétszalad is, végig itt maradunk mi hárman, az igazgató, T-y tanár, meg az én népem.

Az az, hogy négyen: hát a Jakli!

Ki ne ismerné Jaklit?

Nagy urak, excellentiás úrnők számítják magukat barátai közé.

Híremnek javát a Jaklinak köszönhetem.

A Jakli az idén is geniális szarka maradt.

Nem ereszkedett le többé a nagy közönség mulatságai közé, hanem annál sokkal mélyebb kedélyhangulatai voltak. Naponkint eltávozott nehány órára a háztól s ez időt arra használta fel, hogy ismeretséget kötött a ligetben egy szarka-szívéhez méltó szarkanővel, mely ismeretség később egész komoly viszonynyá izmosodott. A Jakli kihordta félretett falatjait, kalács és sült darabkákat, választottjának a pagonyba, s megosztá vele szerzeményét. Gyakorta elcsalogatta magával szarkaszépét egész a házunk lépcsőzetéig, sőt néha a templom csarnokáig is, a hol szarkanyelven élénk eszmecseréket folytattak, de az illető szarkahölgy soha sem volt rávehető, hogy a Jaklival szárnyöltve besétáljon. Úgy látszik, polgári házasságot kötöttek. S már most engem kínoz az a gondolat, hogy e hazánkban el nem ismert viszonynál fogva hogyan fog már most a Balaton környéke benépesülni törvénytelen szarkákkal.

Megint egy új nap!

Reggel négy órakor, még sötét van, már kopognak az ablakomon. «Nézzük meg a tubuson a hajnalcsillagot!» Tanár barátom, ügyvéd barátom, korán felkelt szép asszonyok állnak az udvaron, előhozzuk a teleskopot, s nézzük a ragyogó mennyei brilliántot, a Siriust, s a Vénusok legszebbikét, a hajnalcsillagot, mely olyan most, a távcsövön át, mint egy teli hold, s világít, mikor már egészen világos nappal van, s aztán a pompásan derülő hajnalt.

Ez az utolsó mulatsága az idénynek.

Publikum már nincs, czigány nincs, theatrum nincs, sétány nincs, vendéglő nincs, kávé nincs, pék nincs, telegráf nincs, mészárszék nincs, bolt nincs, savó nincs, a tarokpartie leolvadt piquetpartiera, még a savanyúvíz sem savanyú már, de mi azért még is helyt állunk és folytatjuk az idényt.

Hanem aztán este, mikor a veranda alatt elkezdünk vacsorálni, egyszer csak megzendül valami a fejünk fölött, mintha egy szál bőgőhúr dudolna a magasban, s egyszerre csak lecsap valami az asztalunkra, a tál közepébe, a gyertya világába; egy repülő szörnyeteg: egy poloska.

Egy repülő poloska!

Poloska, a ki repül. Nem vár az àèrodromon feltalálására, már feltalálta. Repül maga.

Ez rettenetes állat.

Megfogni nem lehet, mert a ki hozzányult, az a kezével egy szobában nem hálhat. Ha megölik, abban a szobában ember meg nem maradhat a bűztől. A hol eltapossák, olajfolt támad a padlón. S az első után jön tiz, jön száz, jön ezer!

Mikor reggel az igazgatónak e szót említjük: «repülő poloska!» elsápad: s így szól: «hát már megérkeztek?»

Mert ezek zárják be a füredi idényt. Mikor a repülő poloska megjön, akkor megtelik villa, fürdőház, templom a szörnyeteggel, melyet megölni lehetetlen, mert büdös. Akkor egyszerre vége van minden idénynek: a fürdőt bezárják, a gőzhajó katlanát kioltják; a plébános hóna alá csapja a breviáriumot, s több misét nem mond; az elkésett vendégek menekülnek, a merre utat látnak; repülő poloska ellen nincs oltalom: az felhatol még a tihanyi kolostorba is, s tizennégy napig purgatoriummá változtatja a refektoriumot.

Csupán a Jakli boldog. Rá nézve a szobákba tolakodó büdös fenevadak sokasága valóságos embarras de richesses: neki ez a bűz «haut gout.» Nem győzi őket felvillázni. Ezek az ő kanaháni fürjei! Minket is megszabadít tőlük ekép. Duplex libelli dos est.

S igy végződik be az idény. Hideg, zivataros este berekeszti a jó kedv napjait: búcsúzunk, összecsókolózunk; a Kisfaludy utolsót füttyent, s a füredi sétány most már igazán üresen marad.

SZINHÁZI PUBLIKUMFOGÁS FÜRDŐN.

Másutt is nehéz a közönséget arra fellázitani nyáron, hogy színházba menjen, hát még fürdőn? a hol az ember, ha egymást nézi, az is elég mulatság.

Már délután három óra s még egy jegyet sem vittek el a pénztártól: pedig a veranda és gyógyudvar teli van válogatott közönséggel.

Egy, e tárgyban sok érdemmel biró toborzó neki indul a keserű adószedésnek.

Három termetes úr, ki most végezte az ebédet oda fenn, ide jött le a fekete kávét elkölteni.

– Ah, kedves egészségükre az ebédet! Hanyadszor tetszik ma kávézni? Csak másodszor? Harmadszor majd ozsonnára, úgy-e? De meg is látszik az áldás! Ez aztán az egészség! El tetszik ma jönni szinházba? Mit? Hogy nem kellenek önöknek a szinészek? Igen, de annál inkább kellenek önök a szinészeknek! Önök már háromszor ebédeltek ma, azok meg, szegények, csak ma estére fognak tegnapravalót reggelizni, ha lesz bevétel. Csak nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni a hazán, hogy ily bőség idején a tudomány és művészet meghaljon éhen!»

Ezek megadják magukat.

Most idevetődik valami vatermörderes, borotvált állú egyéniség; valami bécsi börze-ágens.

– Ah, hozta Isten! Ön valószínűleg zártszéket keres a mai színi előadásra? Hogy érdemes-e azt megnézni? Elhiszem azt. Hogy ön bécsi, párisi szinházakhoz van szokva? Bagatelle! Ez itt olasz és spanyol! Ma lép föl signora Filomela di Carmonadli az «Afrikai nőben» Meyerbeertől, a mit még Párisban sem adtak! Nem hallotta ön hirét signora Carmonadlinak, férjezett Savanyo Caposta? Az nagyszerű! Párisban jobb szeretik, mint Charlotte Grisit! Aztán milyen a kiállítás! A díszletek mind selyemből és khinai porczellánból vannak; az előfüggöny maga négyezer ötszáz hatvankét forintba került; Pestet ábrázolja: ott van a kereskedelmi csarnok az előtérben, este hat órakor kiteszik az ablakába a bécsi börzeárfolyamról érkezett telegrammot, azt is megláthatni rajta, s mikor vége van az előadásnak, minden ember kap két forintot vacsorára. És mindezt hetven krajczárért.»

A börzeügynök nevet és fejcsóválva viszi a hetven krajczárt a kaszszához.

Most végig megy egy köpczös parasztgazda, feleségével, leányával az udvaron.

– Ah jó napot, bácsi; színházba ugy-e? szinházba? hogy nem oda? hát hova? Nincs az most itthon. Elment Veszprémbe; ne is keressék: menjenek inkább a szinházba. Ma uj darabot adnak. Pompás darabot, lesz benne ének, táncz, nagy tüzijáték. Hogy ki volt az a Choufleuri úr? Hát nem hallották hírét? az Napoleonnak az első minisztere, valóságos született franczia: ez volt az, a ki kivitte, hogy Francziaországban nem fizetnek szőlődézsmát, se akczist, azért indított Napoleon háborút, hogy azt akarta, hogy itt se fizessenek. No hát ez az a Choufleuri. Ezt meg kell nézni; előadás alatt fánkot fognak osztogatni, s előadás után minden ember kap egy pohár bort (otthon a pinczéjében, ha még maradt.)

Ez is velünk jön.

Egy gömbölyű arczú és termetű tisztelendő atya telepedik le valamelyik asztalhoz.

– Alázatos szolgája, admodum reverendissime domine! Engedje meg, hogy tiszteletemet kinyilatkoztassam. Rég van szerencsém, jó híréből ismerni. Hogy honnan ismerem? Hahó! Ki ne emlegetné azt, a ki annyi jót tesz a szegényekkel, az inségesekkel? Nézze csak, admodum reverendissime, ezt a szerencsétlenséget. Ma reggel a direktor épen arra nyit be a színpadra, mikor kilencz szinész már a nyakára kötötte a kötelet, hogy mikor felhúzzák a kurtinát, őket is húzzák fel vele együtt. Borzasztó eset! Ha kilencz szinész egyszerre elöli magát, tizennyolcz özvegyet hagy maga után! Most ezeknek a javára lesz előadás: eltetszik jönni ugy-e? Nem is kérdem. Hogy még ma haza akar admodum reverendissime utazni? Szinház után a legszebb idő. Hogy itt hagyja az alkalmatosság? Semmi baj. Itt az én négy lovas hintóm, parancsoljon vele; akár mikor; mibe fogassak? brumba, faëtonba, batárba, nájdicsámba? Tessék választani.

A tisztelendő úr is kénytelen velünk jönni.

Most híre futamodik, hogy három előkelő úr, a ki nagyon bizonyos páholyvásárló, összeesküvést tervez a szomszéd faluban lakó X. úrhoz teendő barátságos kirándulásra. Ennek útját kell állani. Pedig már a kocsit is megrendelték.

– Alászolgája! Hallották már azt a borzasztó esetet? Most beszéli itt egy hiteles ember, a szomszéd falubeli káplány, hogy szegény X. úr a múlt éjjel megtébolyodott. A vendégeit, a kik nála voltak, baltával hajigálta, maga a szegény káplán is az ablakon menekült ki előle. Én kértem, hogy ne mondja senkinek, ne is mutassa magát többet itten, hogy híre ne futamodjék. Ugy-e jól tettem? Szegény X. úr! milyen derék ember volt! Aztán el tessék jönni a szinházba.

No ezeket is itthon marasztottuk.

Most egy kereskedő család érkezik, nagy pompával, három hölgy, két férfi!

– Helyet, helyet: asztalt ide, pinczér! Nem látod, kik jönnek? Ez a derék család ni! Ilyen hazafiak és honleányok kellenének sokan! Bezzeg nem kell ezeket bíztatni, hogy jőjjenek a szinházba: mindennap ott vannak. De akárhogy elnézi az ember, nem is lát szebb leányokat az egész publikumban, mint ezek. Úgy segéljen, a publikum fele csak azért megy szinházba, hogy őket láthassa. Az apjuk, az pedig a legszolidabb ember fél Magyarországon; s aztán micsoda generozitás! Kitesz akármi született mágnáson. Művészetre, irodalomra, a mit kiád, számba sem veszi. Ezt becsülöm aztán.

Ez mind hát mögött mondatik, de úgy, hogy hallhassák.

Világos, hogy mind ott lesznek.

De az is világos ám, hogy a közül a hat üzér közül, a ki amott egy asztalt elfoglalt, s gyapjúról meg repczéről értekezik, egy sem szándékozik komoly harcz nélkül megválni a hét tizesétől. Ide már drasztikus eszközök kellenek.

– Uraim! A ki lump, ahhoz nem beszélek! A ki nekem azt mondja, hogy az a hetven krajczár is boldoggá teszi, annak azt mondom, agyiő, nesze még hetven krajczár hozzá, légy kétszer boldog! A kinek csak a pénz az Istene, a ki két garasért az öreg apját is eladná, olyan emberrel én szóba sem állok. Karsamediner! Tessék felszedni az elhajított szivar csutákat; az igen jó üzlet. Önök azonban tudom, hogy nem ilyen emberek, hanem igazi gentlemanek, a kik ötven krajczáros kabánoszt szívnak. Pfuj Teufel! Az olyan ember a ki visszakér a koldustól fél krajczárt, ha egy egészet adott neki. No iszen, majd olyan embert is mutathatok én az uraknak.

Hárman vállat vonnak és nevetnek rajta: de három megtér és kapitulál 50 krajczárig egy parterre jegyre.

– Itt jön az amerikai! Ez a derék gyerek ni! God bàj sir! Hogy vagy öreg? Most jött ide s már magyarúl beszél. Hau-du-ju-dú! Eljőjj ma a szinházba, öreg, jó hír jött Amerikából: megverték a rabszolgatartók az északiakat kegyetlenül. Vagy te is északi vagy? No hát akkor az északiak verték meg a rabszolgatartókat még kegyetlenebbül. Erről lesz az egész előadás, és kedvedért angolúl fognak énekelni az egész darabban végig, s a yankee doodle csárdást elhúzzák háromszor. Végül a Kearsage és az Alabáma hajók között történt tengeri csata fog életnagyságban két csavargőzös halászladik által produkáltatni.

No ez egy páholy!