Part 24

Nemes faj vagyunk, valljuk meg az igazat. Demokraták vagyunk csak a nálunknál magasabbakkal szemközt: arról pedig ki tehet, ha minden emberre nézve van még egy másik ember, a kivel szemközt arisztokrata legyen.

Már mint nemzet büszkék vagyunk. A minő mellékneveket a tótnak, a németnek, az oláhnak adunk, az minden egyéb, csak nem hízelkedés. 1848. márczius 15-kén mondta Tisza Kálmánnak a házmestere azt a nevezetes észrevételt, hogy «heute hab’ ich zum erstenmal gehört Német ohne hunczut». Ez persze régen volt, s azóta a vélemények gyakran változtak; a nóta is azt mondja, hogy süvegelje meg a magyart mind a német, mind az oláh, mind a tót! Egy jó öreg táblabírónak volt az a szavajárása hajdan, hogy «szolgáljon bennünket a német!» Ugyanazt 49-ben a haditörvényszék elitélte, s aztán, mint maga mondá, hét esztendeig úgy szolgálta a német, hogy még az ajtaját is az csukta be utána, azóta nem kivánja többé ezt a tisztességet.

Az «óh nép» maga is nagy arisztokrata, a hol magánál kisebbet talál. Az egész telkes gazda mesalliancenak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez megy férjhez; a debreczeni civispolgár nem vegyül össze a kékbeli emberrel; világszerte tudva van, mily áthághatlan sorompó létezik a tanyás gazda és a gányó között, mily magas lény a pógár a pugris emberhez hasonlítva, mily megvetett embervakarcs a duhaj a redemtus szeme előtt.

A botbüntetés eltörlése fölötti vitában egy hatalmas szövetségese jelentkezett a méltsás felsőháznak; ezek a csikós- és gulyásgazdák voltak, a kik lehetetlennek tarták megélhetni ebben az országban, ha nekik a bojtárjaikat nem szabad többé megcsapatni.

Még a koldusok közt is van arisztokraczia: – «Mit? szól sértetten a vak koldus feleségéhez, mikor megtudja, hogy a leányát egy sánta koldus kéri nőül: hogy meri a szemét felemelni hozzá?» Természetesen a vak koldus leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő partie.

Sőt még a rabok között is van rang és előkelő világ: a szegedi vár foglyai között a magasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeséggel tekintenek alá az apró cseprő orgazda népre, csirkefogóra, kapczabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az ilyen alsóbb rangú tolvajokkal, s valamennyi között Rózsa Sándor, mint tolvajok herczege hordja fenn a fejét, s méltóságának öntudatát a törvényszékkel és vizsgáló birákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet másként kivallatni, mintha a bíró bort hozat, leül vele, koczint vele, s aztán diskurálva kikérdezi.

Mentül feljebb, természetesen annál jobban emelkedik a nemes öntudat. Minden osztálynak vannak brahminjai és páriái. Az uradalmi fiskális előtt a lótófutó ügyvédnek tyúkprókátor a neve; a nagykereskedő előtt a Kurzwaarenhändler csak Pinkerljud; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a coulissier neve «Lump,» mire ez azt feleli, hogy «Sie sind auch noch kein Papier»; a hirhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus; míg legfenn az előkelő körökben, a kékvérüek khinai falán belűl elszámlálhatatlan a rangfokozat, a régi nemestől az újdonsültig, a zászlós úrtól, az arany gyapjú, arany sarkantyú, arany kulcs, a szent István, Lipót, s vaskorona stb. rendek lovagjaitól elkezdve azokig az eltűrt lényekig, a kiknek a mágnásból csak egy fertály jutott, s néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alúl kapta ki.

Sehol pedig oly arisztokratikus ragyogásban nem tündöklünk, mint a demokratikus alapokon nyugvó országgyülésen. Ott vannak először a vezérszónokok, a kik midőn felállnak, a házban senkinek piszszenni nem szabad, az elnök egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani csengetyűt hangoztatja a buffetben ácsorgók beidézésére. Közbekiáltások nem tűretnek; személyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Beszédjük ciceroval nyomatik a lapban. Ezek az országgyülés brahminjai. Egy fokkal alább következő szónokok, a kiknek félóráig szabad beszélni, de a beszéd alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgy is megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd elolvassuk. Ezek az országgyülés ksetriái. Azután következik az a szónok, a ki azon kezdi, hogy «rövid leszek», s aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig; a ház lármáz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban, mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek az országgyülés szutrái. Azután következnek a szónokok, a kiknek megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztűl hangzik az ominozus bíztatás: «eláll!», míg le nem ül; ezek az országgyülés páriái. Végre azok a derék nagyrabecsülendő egyéniségek, a kiknek nem hallani egyéb szavát, mint «igen» és «nem.» Ezek az országgyülés mamelukjai. Ime az egész indus hierarchia itt van.

És milyen hiábavalóság mindez a hiú tetszelgés, a mivel magunkat megkülömböztetjük, – a katona előtt.

Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, a ki nem katona, az csak paraszt! Vagy magasabb műnyelven: «so ein verfluchter Civilist».

Régi adoma, de épen ide illő, a hogy aztán a katonai rangfokozatot felállítja a huszár.

Legelső a világon az úr Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. – Azután jön a baka. – Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi többi parasztok?

Annyit tudok, hogy azok a parasztok, a kikhez én tartozom, az írók, azok legutoljára jönnek. A poéta! a skribler! a firkász! Ugyan ki ne érezné magát ezzel szemközt herczegnek?

Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette szemére, mint lesújtó invektivát, hogy hiszen regényíró! Mire aztán Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a politikával, mint a pálinkafőzés, a mivel Dessewffy épen akkor foglalkozott.

De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomottabb osztály szükölködik arisztokráczia nélkül. Még Khina sincs jobban ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orientalisták, s mind a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó ha látják. Legközelebb az akadémiai díszlakomán egy rendes tag azt kérdezé a szomszédjától: vajjon ki légyen amaz ismeretlen fiatal ember, a ki most poharat emelt? Amaz ismeretlen fiatal ember én voltam.

Azután következnek a levelező tagok; ezeknek szabad beszélni, de szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden.

Azután emelkednek ki a Kisfaludy-társaság tagjai, büszke önérzettel a kívül rekedt tollviselők fölött.

Végre a hírlapírók, a kiknek a féken tartására egy külön törvényt kellett alkotni az országgyülésnek. Permanens statáriumot. Ezen partizánok rangfokozata ismét eloszlik a nagy lepedőlapok journalistáira, alább jönnek a heti lapok szerkesztői, azután a vidéki lapok; és végül a glebæ adstricti, a vidéki levelezők misera plebs contribuense.

És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per «Mi» beszélnek a közönséggel, mint ő felsége a király!

És mindannyi fölött áll, mind valamennyinek ura és réme: a kritikus; a ki elítél, megkegyelmez és lenyakaz; egy személyben: biró, király és hóhér.

Ez a szellem arisztokracziája!

S most következik az, a mi előtt minden demokratikus elv meghiúsul: a szépség arisztokracziája.

Már Sándor czár azt mondta Magyarországról, mikor itt átutazott, hogy ez egy ország tele királynékkal.

Oh be igazat mondott! Jaj de értenek az uralkodáshoz!

És méltán. Ez az egyedüli nemesség, melyet semmi éghajlat alatt senki kétségbe nem von.

Aristokraczia, melynek nem kell korona, inkább ő oszt koronákat.

A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem jobbik felének nevezik őket.

A férfinem harczol és sebeket oszt, a nőnem gyógyít és ápol.

A férfi a haragban nagy, a nő a szeretetben.

A férfinem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez jobbat?

A férfiaké a kenyérirígység, a nőké a szánalom. A nő megosztja kenyerét az éhezővel.

A síró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfinem elleni élő vád; a nőnem felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét.

A férfi megtud hazájáért halni; de a nő tud érte élni. Női hazaárulót Magyarország története fel nem mutat.

A férfi hős a küzdelemben; a nő hős a szenvedésben.

Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők ítélnek meg bennünket szivünk és lelkünk becse szerint.

Ők bírják, ők osztják azt a nemességet, mely örökön örökké fenn fog állani, a míg nemes sziveknek értéke lesz köznapi sivár lelkek fölött.

Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nemmel szemközt sem mondtunk le arisztokratikus hajlamainkról.

Őseink, a nemes urak, gavalléros nagylelkűséggel megadták a szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özvegygyé lett, mi pedig a demokraczia nemzedéke, egész mezitlábos őszinteséggel kitiltjuk a nőket még a tiszteséges kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne szóljon a szép nem. Ez a mi demokratikus nézetünk.

Azt megengedjük nekik, hogy angyalok legyenek: de hogy emberek legyenek, azt nem.

Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden pályán helyt állani, a hol észszel, ügyességgel versenyezhetni a férfi-nemmel; de hát mit értenek ahoz az amerikaiak, a kiknél a demokrácziát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabó-mestert az ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ leghatalmasabb birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát, visszamegy szabó-műhelyébe, s varrja egykori hadserege számára a köpönyeget. Fi donc! Ennyire mi nem sülyedhetünk.

De az Isten előtt tán csak demokraták vagyunk?

Minő kérdés? Magasabb köreink számára franczia hitszónokokat hozatunk Pestre nagybőjti prédikácziókat tartani, a kik délben prédikálnak, mikor a filiszter eszik, és olyan nyelven, a milyenből a filiszter nem eszik.

De ha már sem a hölgyek előtt, sem az Isten előtt nem vagyunk demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk? A pénz csak nem ismer rangot?

Dehogy nem. A hány iparvállalatot megindítunk, annak az élére vagy egy híres országgyülési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy hirhedett tábornok szükséges. Nem azt nézzük, hogy a ki szappant, meg téglát akar gyártani, értsen hozzá, hanem, hogy nagy ember legyen, s az aztán persze olyan téglát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint a tégla; ha gyertyát készit, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a miniszteriumnak kell kirántani a sárból.

Egyetlen egy magyar demokratát ismertem életemben, az volt az Irinyi Józsi. Ez annyira demokrata volt, hogy Deákot csak Ferkónak, Széchényit csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferencz, mit adnak ma a színházban? Ő felel rá: Hunyady Laczit. – Ugy-e, mondá Deák, annak a Hunyady Mukinak a fiát, a ki ország kormányzója volt ötödik Laczi idejében?

Azóta nem született demokratánk.

Valljuk meg az igazat, bizony arisztokrata nép vagyunk mi. Ebben van a fő virtusunk. Régen vigasztalom én magamat azzal, mikor nemzetem sorsa fölött elgondolkozom, hogy minden népet teremtett az Isten valami czélra: az angolt azért, hogy lássa el varrótűvel az egész világot, a francziát azért, hogy Európa el ne alugyék, az olaszt azért, hogy énekeljen, a németet azért, hogy dolgozzék; egyedűl a magyart teremtette azért, hogy benne gyönyörködjék. Nyugodjunk meg ez öntudatban, s fogadjuk el a titulusunkat.

Arra pedig bárkivel, bármekkora fogadásra késznek ajánlkozom, hogy esztendő ilyenkorra minden ember demokrata fog lenni Magyarországon. – Akkor kezdődnek el az új képviselő-választási mozgalmak. Akkor tessék majd bennünket megnézni.

A DIPLOMACZIA.

Valahányszor a jó Teleki Mihályra gondolok, soha sem állhatom meg, hogy őt igen okos embernek ne ismerjem el.

A jámbor Apafi fejedelem első minisztere lévén, keservesebb állása volt, mint egy mostani politikai lapszerkesztőnek; alant bátorságot, fent félelmet követeltek tőle; Sztambulból azért fenyegették, ha Bécs ellen nem készült; Bécsben azért nehezteltek, ha Sztambulnak fogadott szót; otthon meg azt akarták, hogy legyen önálló. Egyik békességet követelt tőle, a másik háborút, és ennyi scylla és charybdis között, ennyi ellenkező szél mellett ő neki úgy kellett kormányozni a status hajóját, hogy a töröknek is híve maradjon, Bécscsel is barátságban álljon, meg az otthon levőket is kielégítse. Illenék hozzá a jelszó: «et capram et caules.»

Magyarországi elégületlen atyafiak sokat jártak át hozzá, izengettek, leveleztek titokban, biztatva a főurat, hogy szövetkezzék velük. Különösen nagy panaszuk volt nekik Cserjési és Kenderesi uraimékra, a kik odafenn Bécsben szűntelen áskálódnak a tekintélyes hazafiak ellen, sugdosnak, árulkodnak a kabinet előtt, hogy maguknak előmenetelt készítsenek. Teleki biztatta őket, hogy csak várjanak, majd jobbra fordul a sorsuk.

Egyszer Rainger, bécsi követ, Sztambulba utazván Erdélyen keresztűl, négyszem közé kapja Telekit s erősen kezdi fogni, hogy ha oly őszinte barátsággal viseltetik a bécsi kabinethez, hát fedezze fel neki azokat a hazafiakat, a kik ő ellenük panaszleveleket küldöznek Erdélybe, a kik Bécsből mindenféle rossz anekdótát megküldenek, a kik szüntelen árulkodnak ő előtte?

Teleki Mihály egy kissé vonakodott: nem illik az embernek a bizalommal visszaélni; szegény embereket minek keverné galibába; hiszen ártatlan dolog az egész. Hanem Rainger addig sarkalta, addig biztatta, hogy hiszen semmi bántásuk sem lészen az uraknak, csak épen jól esik az ilyen titkokat tudni, hogy az ember óvatos lehessen, a míg Teleki nagy nehezen ráállt, hogy a követ biztosító szavára, miszerint nem fogják bántani a kivallottakat, megmondja neki, hogy biz ezek a titkos bujtogatók: – Cserjési és Kenderesi uraimék…

Rainger nagyon görbe képet csinált erre a vallomásra: de be kellett neki vele érni, akár hitte, akár nem; hanem annyi bizonyos, hogy Cserjési és Kenderesi uraimék az napságtól fogva semmi befolyáshoz sem juthattak odafenn többet.

E szerint Teleki három legyet ütött egy csapással: megtartá bécsi jóakarói barátságát, elhárítá magyarországi barátairól a bajt, s megrontá legmakacsabb ellenfelei befolyását.

– – Hogy ez alkalommal én sem használtam elbeszélésemhez az igazi neveket, annyi diplomacziát viszont én rólam is tegyen fel mindenki.

TEKINTETES KOLDUSNÉ ASSZONYSÁG.

(Szomorú történet.)

Én nem tudom, ki volt az a gonosz ember, a ki én rólam kihiresztelte, hogy én jó ember vagyok. Mikor én ki nem állhatom a jó embereket!

Jó ember az, a ki megbuktatja a legjobb barátját, azért hogy az ellenségének rossz kedvet ne csináljon; jó ember az, a ki zálogba teszi a felesége köpönyegét azért, hogy a legelső korhelynek, a ki őt kedves barátjának szólítja, kiválthassa a kabátját; jó ember az, ki az inasát, kit maga elcsapott tolvajság miatt, hogy kenyér nélkül ne maradjon, elrekommendálja a legközelebbi ismerősének; jó ember az, a kit ma pofon ütnek, s holnap ő kínálja a kibékülést: azért én előttem a «jó ember» czime a legeslegutolsó qualitású mindennemű megtiszteltetések között.

Tehát már most tessék elképzelni, hogy engem valaki azzal rágalmazott, hogy én jó ember vagyok.

Mi lett belőle?

Az utczán leszorítottak a járdáról; – pénzt kértek tőlem, soha sem adták meg; – a boltban rám tukmálták a kimustrált portékát; – fiatal poéták versnyalábokat toltak be hozzám, hogy ajánljam a szerkesztőknek; – a pinczérek megitatták velem a kalapos festéket kávé gyanánt, s a világ minden megszorúlt embere engem nézett a jótékony női egyletnek; – a koldusbörzén kész pénzen árulták az adreszemet; ágiója volt, mint a kreditakcziáknak.

Egy reggel elkezd valaki kopogtatni az ajtómon, először egyet, azután kettőt, azután hármat és így tovább; hiába mondtam neki, hogy tessék! szabad! be lehet jönni! egyre kopogtatott; utoljára is fel kellett az asztaltól kelnem s magamnak nyitnom ki az ajtót.

Egy jó időben levő asszonyság állt a küszöbön; fején fekete selyem capuchon, zöld máslikkal, karján rejtelmes tömöttségű tarisznya; az egész igen tisztességes alak, a milyennek kis gyerek koromban magam is csókoltam elégszer kezet.

– Kakas Márton úrhoz van szerencsém?

– Nem nagy szerencse. Hanem instálom, tessék belépni innen az ajtóból, mert fűttetek.

A tisztes asszonyság ráhatározta magát, hogy belépjen a szobába, de arra nem lehetett rávenni, hogy helyet foglaljon. Úgy látszék: fogadása tartotta, állva mondani el élte keserűségeit.

Elmondá, hogy őt az utóbbi évek mennyire tönkretették; három fia elhalt; minden vagyonát elveszté; a mi azon felyűl maradt, azzal megszökött a férje; mikor már semmije sem volt, akkor porig leégett a háza s daczára annak, hogy úgy maradt, mint az ujjom, mégis kirabolták a zsiványok! Most már három nap óta nem evett semmi főttet, koldulni nem tud, mert az nem szokása; s épen most hallja, hogy egy gazdag nagybátyja Zomborban haldoklik, s őt akarja örökösének megtenni; de ha oda nem mehet, mindenből kitagadja, és ő e miatt kétségbe van esve, mert nincs úti költsége Zomborig.

Engem a szánalom fogott el s egyúttal a szégyenpirulás. Nem volt több a kazszámban egy forintnál. S hogy adjak én egy forintot egy ilyen sokat szenvedett asszonyságnak, a ki most Zomborba megy gazdag örökséget átvenni?

Végre mégis bátorságot vettem magamnak, s nagy zavarral és arczpirulással markába nyomtam a derék asszonyságnak az árva egy forintost, s ezer bocsánatot kértem tőle, hogy most többet nem adhatok, mert valójában ez az egész pénztáram.

A jó asszonyság elfogadta mentségemet és az egy forintost, s elég kegyes volt nem vetetni velem észre, ha netalán megsértettem; a min valóban komolyan aggódtam.

Mintegy tíz nap múlt el azután, midőn egy délelőtt ismét hangzik a megátalkodott kopogtatás s újra megjelent a tisztelt asszonyság előttem.

– Megtetszett érkezni Zomborból?

– Igen is meg.

– Életben tetszett találni urabátyját?

– Fájdalom, nem. Meghalt és nekem semmit sem hagyott. Nem hagyott más örökséget, mint az irgalmas emberek részvétét.

Most már nem bántam volna, ha ebből az örökségből is kitagadta volna.

Az a merész gondolatom támadt, hogy megpróbálom, ha nem vágná-e a szemem közé, ha most csak két huszast adnék neki?

Nem vágta a szemem közé.

Megköszönte szerényen, megáldott és eltávozott.

Egész nap háborgatott a lelkiismeret, hogy mint tudtam ily keményszivű lenni! lehúzni tőle egy huszast, mikor magamnak még maradt kilencz?

Végtére mégis csak kibékűltem a lelkiismeretemmel, s midőn újabb tíz nap múlva ismét belépe hozzám, fel sem keltem az asztaltól, úgy kérdeztem tőle.

– Mi tetszik megint?

– Már csak visszamegyek megint Zomborba. Az örökösök egy kis reménységet adtak; tán csak jobbra fordul a sorsom.

Ezúttal adtam neki egy huszast, s azt mondtam, hogy sok dolgom van. Ki sem kisértem, hogy elment.

No ez már csak elég gorombaság. Ez tudom, hogy nem jön többé hozzám, s majd szidalmaz országszerte.

Dehogy szidalmazott. Tíz nap múlva megint itt volt, s beszélt nekem az én elismert nagylelküségemről, meg hogy most jön Zomborból, s négy nap óta nem evett meleg ételt.

Teringettét! Zomborban ugyan rossz világ lehet, ha már nem is főznek.

Nem adtam többet neki ezúttal egy tizesnél.

Azért is megcsókolta a kezemet, s a mint kicsuktam az ajtón, még odakívül is hálálkodott, s elrekomendált mindenféle angyaloknak, hogy fogadjanak szivesen, ha valaha szemük elé kerülök.

Nekem kezdett ez az adófizetés nem tetszeni. Az ilyesmi nem olyan, mint az opera, hogy annál jobban tessék, mennél többször hallja az ember.

Hát ujabb tíz nap múlva megint beáll hozzám.

– Mi tetszik?

– Zomborba…

– Ne utazzék kegyed Zomborba az Isten szerelmeért; maradjon itthon békével; még meghűti magát az uton, s az is csak az én bajom lesz.

– A szerencsétlenség…

– Hagyja el, mert most mindjárt én kezdek el beszélni arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok; lovas betyárok ütöttek rám, elhajtották ezer előfizetőmet, a gyapjumat elverte a jég, a jószágaimat a holdban minden hónapban konfiskálják, a mellett el vagyok itélve három esztendei segédszerkesztőségre, hetenkint kétszeri bőjttel s huszonöt vers elolvasásával súlyosítva; szánjon meg engemet minden ember, és ne kivánja, hogy én szánjam.

Azt gondolják, hogy elment?

Dehogy ment. Megvárta, hogy kibeszéljem magamat, akkor megint előlkezdte, hogy neki Zomborban ilyen meg ilyen történet végett kell megjelenni. Nekem sok volt a dolgom; hogy mentűl hamarább szabaduljak tőle, adtam neki egy hatost. Azzal ugyan nem tudom, hogy jut el Zomborig?

Azt is megköszönte. Mondtam neki olyan formát is, hogy már most nem bánom ám, ha nem látom többet.

Ezt úgy látszik, hogy nem igen vette szivére, mert egy hét mulva megint megtisztelt látogatásával.

Most már nem adtam neki többet egy garasnál.

És ezzel szépen a normális állapotba jutottunk. Azóta minden héten eljön a szabályszerű garasért, én sem kérdem, hogy hová utazik vele? ő sem mondja, hogy hidegen, vagy melegen költi-e el; megáldjuk egymást kölcsönösen, s a dolog megy olyan szépen, mintha törvénybe volna iktatva.

… Ezelőtt egy pár héttel valamelyik ismerősömet kellett meglátogatnom, a ki a külvárosok egyikében lakik, annál épen theaestély volt; az estélyen igen díszes tisztességes uri emberek voltak jelen. Ismerősöm neje karon fogott, s bemutogatott sorba a társaság minden tagjának, a kik mind igen tiszteletreméltó derék urak és asszonyságok voltak; végre azonban egy ismerős arczot is látok közöttük.

– Tekintetes Szlatyináné asszonyság, házbirtokosnő!

– Oh kérem, régóta van már szerencsénk egymáshoz. Mikor méltóztatott Zomborból megérkezni?

A tisztelt asszonyság mosolygott, és azt kérdezte, hogy rhummal iszom-e a theát, vagy arakkal?

Azután leültünk czapárizni. Mondhatom, hogy a derék asszonyság igen jól játszik: egy garasomat sem birtam tőle visszanyerni, pedig nagyon szerettem volna.

Már most csak azt hiszi mindenki, hogy többet nem látogatott meg?…

… Azóta is minden héten eljön a maga garasát átvenni.

MINTA SZÍNBIRÁLAT VAGY «EZ AZ ÚT A HALHATATLANSÁGRA.»

«A nemes boszú», melodráma 3 felvonásban. Irta egy hires ismeretlen; egy hirtelen ismerős jutalomjátékául.

Szerkesztő úr! A mai est valódi diadalünnep volt, diadal a szinészekre és a kritikusokra, diadal a közönségre és a jegyszedőkre, diadal az egész világra nézve.

Már az előcsarnokba beléptünkkor örvendetesen lep meg bennünket a pénztárnok úr nyájas, mosolygó arcza, valamint az ácsorgó arszlánok szerény észrevételei, mikkel az előttük elhaladó delnőket kisérik. Az ajtón belül szelid nyájassággal üdvözöl minden belépőt a szinház bárója, mi nyájasan köszöntjük vissza a derék zászlós urat, s megkérdjük tőle, hogy fogja e a mai darabot hangos kommentárokkal kisérni? Igen is, a derék mylord azért eszik épen mellczukrot, hogy hangjánál legyen. A mint széttekintünk, egészen el vagyunk bájolva; a közönség mindenütt tömve van, tömve a páholyokban és a zártszékeken, és a kaszinó erkélyen hosszú sorban. A világítás hasonlit a legnagyobb északfényhez, s valami kedves exotikus illatot gerjeszt, a mit szavakkal nem lehet megnevezni. Az első meglepetést képezi mindjárt az előfüggöny, melyen pompás allegóriai képben van ábrázolva, mint jönnek a drámairók sorban a tantiémért, s kezet csókolnak egy magasan ülő primadonnának; ennek lábainál hever egy vén kritikus, a ki a Dunába hordja a vizet, mint illik paradicsomi öltözetben, elől két kis tánczosnő, az egyik fején gázvilágítási kisérlet. Ez tökéletesen elragadó. S az ember szinte sajnálja, midőn a súgó jelszavára e tünemény elragadtatik szemeink elől.

Azonban kárpótolja e veszteségünket az előadott mű, mely valódi remeke a drámairodalomnak. Én nem ismerem sem Shakspearet, sem a Touloni éjszakát, de bátran mondhatom, hogy annál egyik sem szebb.