Part 23

Érezte már a Kisfaludy-társaság a nép teremtő lelkének fontosságát irodalmunkra nézve, a midőn elrendelé, hogy a hazában divatozó népdalok összegyűjtessenek. Az eredmény meglepő volt, nem is sejtett gazdagság, felfedezetlen szépségek, új formák, ezerszínű változat tárult elénk, s a gyűjtemények hatása megérzett a következő évtized költőinek versezetén, a kik különösen egyet tanultak meg abból: meg tudni választani az érzésekhez az alakot; éreztetni a rímmel az eszmét, zengést adni a gondolatnak.

Hasonló fontossággal bírnak ránk nézve a nép adomái. Semmi népleírás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint a hogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.

Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez, annyira, hogy akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy az más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni; igen nehéz pedig újat teremteni, a mi meg nem történt.

Csak két nemzet adomakörét hasonlítsuk össze, a németét a magyaréval, hogy ez éles külömbségekről meggyőződjünk.

A német irodalom szerencsés egy oly sok éven át folytatott nagy becsű nyűjteménynyel bírhatni, minő a «Fliegende Blätter,» melynek adataiban a német nemzet életét, jellemét, szokásait sokkal hívebben látjuk lefestve, mint azt bármely «gründlich» tudós doktor ethnografiája elénk bírná rajzolni. Azon folyóirat nem egyes humorizáló szerkesztő teremtménye, minők aztán vannak többen, melyek azonban az egyoldalúság mellett néha csak helyhez és időhöz alkamazott humorral táplálkoznak, – hanem ezt az egész német nemzet elménczei segítik összeállítani élethű daguerreotypokban, miket a nép maga rajzolt, a nép maga autografizált.

Midőn aztán az élethű, csupán és kiválólag a német nemzetre ráillő adomákat sajátjainkkal, a mik szintén nem gyártva, de gyűjtve vannak, összehasonlítjuk: akkor tűnik fel a kiegyenlíthetlen külömbség a német és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása, az intézmények alapjai, a közélet kerékvágásai és millió apró körülmények között, melyek egymás mellett igen, de egymás helyén soha nem fognak állani.

Német törvénykönyv paragrafusait lehet magyarra fordítani, és viszont, de adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti a másiknak.

A magyar néphumor ép oly önállóan fejlődőtt, mint más mívelt nemzeté. Már Priscus Rhétor Attila udvaránál is talált bohóczokat, kik a hun király lakomáján az egybegyűlt vendégeket jó kedvre deríték; sőt, hogy maga Etele sem volt a humorisztikus ötletektől idegen, arról elég adatot szolgáltat a hagyomány; a minthogy a mai székelyek, kiknek hun eredetéből az utolsó körömszakadtáig nem engedünk el egy hajszálnyit is, máig is a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek.

Királyaink és főuraink később is tartottak bohóczokat udvaruknál; a kik közül nevezetesebbekűl emlegeti a hagyomány Stibor vajdáét; Beczkót, Mátyás királyét; Apaffi Mihályét, Birót; és Teleki Mihályét, sőt Markalfot is nekünk tulajdonítják, rossz hangzású neve mellett, mint a ki Salamon király híres bolondja volt, csak az nem bizonyos, hogy vajjon bölcs Salamoné-e, avagy a magyar Salamon királyé, ki mint tudjuk, csak vénsége felé lett bölcs, ellenkezőleg azzal a palesztinaival. Szintén nagy híre volt Mária Therézia udvari bohóczának is, kit egy elmés kálvinista diák képviselt, s kiről a hagyomány igen eleven ötleteket tartogatott fenn, minők a «Fiat voluntas tua,» s az INRI-betűk megfordított tételének magyarázata; Insula Raczkeviensis Non datur Jesuitis, melynek az lett a vége, hogy a kegyes atyák nem nyerték meg káposztásnak azt a kicsi szigetecskét, mely valamivel nagyobb, mint Reuss-Schleuss herczegség.

Ilyen formáknak tekintették egy időben a hegedősöket is; ezek gyakran tréfás dalokat zengedeztek hol a népnek a köztéreken, hol a főuraknak a termekben; ezeknek egy pár elkésett példányát feltaláljuk még Tinódiban és különösen Gyöngyösiben, ki félig belső inas, félig udvari költő, Széchy Mária udvaránál olyanforma helyet foglalt el, hogy midőn hajlott korában versei döczögőssé váltak, asszonyának e tréfás szavára: «Bizony, kend már nem Gyöngyösi, hanem Göröngyösi,» ezt felelheté vissza: «De ám kegyelmed sem murányi Vénus már, hanem murányi vén hús!»

Szintén az ős hagyományok közé tartozik a Mátyás királyunkróli adomakör. Galeotti is sokat feljegyezett róla, még többet tud a köznép; a czinkotai itcze, a budai kutyavásár, a tétényi malomkő, a három kérdés, mind magukon hordják azon kor zamatját, s legnagyobb részüknek nem leltem pendantjait semmi más nyelvű gyűjteményekben, és így bízvást eredetiek, s már annyiban is kedvesebbek a velük egykoru más nyelvűeknél, hogy mentek az akkor széltében divatozott mosdatlan száju skurrilitásoktól.

Hasonlóan régi a Zrinyi Miklós által felhozott adoma a székelyről, kit az ördög visz a hátán; kérdi tőle a szemközt találkozó társa: komé, hová? «Visz az ördög a pokolba.» «A bizony rossz.» «De még rosszabb lenne, ha ő ülne a nyakamba, s én vinném őt a pokolba!» Ez czélzatul volt felhozva arra, hogy az akkor vitázó két nemzet melyikéhez szegődjék a magyar?

Ugyane korból való egy magyar főúr emlékverse bátyjához, ki az ellenpárthoz szított.

«Bátya, ne higyj a németnek! Akármikép hitegetnek; Mert ha ád is nagy levelet, Mint a kerek köpönyeged, Pecsétet üt olyat rája, Mint a holdnak karimája, Nincsen abban semmi virtus, Verje meg a Jézus Krisztus.»

Legrégibb kezdeményei bizonyosan a néphumornak azon gúnyadomák, mik egy-egy veszetthírű falura költettek. A németeknél a schildaiak, a lalenburgerek azok, kikre minden megtörténhetetlen ostobaságot ráfogtak, tehát a polgári osztály: nálunk e helyett a közrendűek osztoztak a kölcsönös tréfákban; Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédecz, Kóka stb. hirhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihuzott sárkány, a borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő, s a fatális lencse történeteiről, a miket igen régen hosszu versbe foglalva is lehete hallani.

A magyar népadomák gyűjteményei közt legrégibbnek tartom «Világbencze nevetséges történeteit», a miknek nagy része ugyan igen észrevehetőleg fordítva van német és latin anthologiákból; helyenkint ilyen kifejezéseket is találni benne, mint: «kereste őt kibékíteni» (suchte ihn zu besänftigen), azonban egynehány mégis magán viseli a kor és faj bélyegét, minő például az, mikor a kálvinista diák be akart jutni Mária Terézia koronázási ünnepélyére s az ajtónál őrt álló két granátos, kiknek utasításul volt adva, hogy csak a zászlós urakat és azok cselédjeit bocsássák a terembe, megállíták, kérdve, ki szolgája? – Én a Zebaoth szolgája vagyok, felelé a kandidátus.

Ismered azt az urat? – kérdi egyik granátos a másiktól. – Felel rá a másik: Bizonyosan valami erdélyi mágnás lesz, mert olyan furcsa neve van; ereszszük be hozzá. Ugyanebben találni a «ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes», később politikai mottóvá is alakult történetet.

Később igen becses gyűjteményt birunk e nemben: gróf Szirmay «Hungaria in parabolis»-ában, melynek különösen kéziratban levő példánya teli van a magyar néphumort jellemző eleven adatokkal. Ő is vett fel azok közé gúnydalokat, mint szintén Erdélyi János a maga népdal-gyüjteményébe. Jellemzetes pedig, hogy ez a humorisztikus mű latin nyelven van írva.

Utóbb is foglalkoztak e téreni böngészettel Furkács Tamás, a tudós palócz s valamennyi naptár-készítő.

Azonban mindez csak tarlózat volt egy olyan mezőn, melynek termékenysége most már bámulatra ragad bennünket.

Három év alatt egy gyüjteményben, egy folyóiratban és egy másfél íves hetilapban, eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam közrebocsátani.[9] Közel ezerre megy és folyvást növekszik a közlésre várakozók száma, legalább még ennyi, a mit nagyon ismert volta, vagy csiklandós természete, vagy egyéb tekintetek miatt félre kelett tennem.

Több gyüjtemények, mint Vas Gereben, Hegedüs és Garaméi, az országgyülési adomák szintén ezeren túl szaporítják e számokat, és mindez nem csinált, nem gyártott munka, hanem egyenesen a magyar nép humorának felhivatlan nyilatkozványa.

Oly gazdag és oly kiválólag saját adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak.

A mezei munkás azzal rövidíti munka-idejét, hogy társaival tréfásan kötődik, éles ítélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak gyöngeségeit, s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. A középosztály kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan lánczolatban, s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgálnak a leghumorosabb adomák eredeteül.

Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki az adomák után a magyart nem tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni, annak rossz a szive.

A német adomákban főszerepet játszik a polgári osztály; e csendes, megszokott idomtalanságaihoz hű, lassan haladó osztály, melynek mulatságosabb részét filisztereknek csúfolják.

Nálunk a filiszterről nincs fogalom. A magyar kézműves, mesterember, a kik között a néphumor különös kedvenczeiül tűzte a derék csizmadiákat, épen ellenkezőleg vállalkozó szelleméről nevezetes, s a mi adoma ráragadt, az épen ebből származott.

Mindkettőnek egyenlően természetes üldözője azonban a diák. Már ebben az egyben van némi találkozás a két nép között. A diákok hajlamai mindenütt igen egyformák. Azonban az intézmények itt is különbséget tesznek. A német tanulók egyletei, a burschenschaftok, divatos verekedések, az úgynevezett paukereiok, virtuozítások a sörivásban, szabadabb közéletök, apró sipkájuk, ágyúszerű czizmáik, földig érő pipaszáruk, vajmi más alakot adnak ez osztálynak, mint a mi konviktusba zárt tanulóink, hosszu togáikban, háromszögű kalapokkal, makrapipával; a kiknek furfangjaik épen abban élesültek, hogy a zárdai tilalmat mint játszhassák ki, a kiknek legácziókba kelle járni, világjáratlanságuknál fogva épen annyi balgaság és tréfa alkalmai közé; a kiknek a vett sérelmeket nem lehet mindjárt éles schlagerekkel egymás arczára karmolni, hanem havakig el kell hordani, míg alkalom nyílik a tréfás, és épen azért sokkal élesebb megtorlásra.

A német diákból azután, ha fiatal éveit kitombolta, lesz derék hivatalnok, jámbor lelkész, úr, doktor és többnyire szentimentális ember.

A magyar diák azután lesz jurátus, szolgabiró, tábla, biró és valamennyi minőségben mezei gazda.

Jurátusaink délczeg hetykesége, patvaristáink gavalléros furfangjai, összekötve gyakran inasi alárendeltséggel, s az ezekből származó humoros helyzetek, egészen hiányoznak a németnél, cserében az akadémiai élet adomáiért, a mik nálunk idegenek.

Németországban csaknem oly rendes dolog doktornak lenni, mint nálunk táblabirónak, s a hogy amott a doktorfaj képezi a közvélemény túlsúlyát, úgy nálunk a táblabiró.

Ezt egyiket sem lehet a másik népfaj humorába átültetni.

Nálunk a doktor beteget gyógyít, s nagy tiszteletben részesül. Amott a doktor képviseli a pedanteriát s rovására megy minden adoma, a mi e tárgyból támad.

A németeknél a gerichtstafelbeisitzer hivatalos személy, kiről igen komolyan beszélnek; később elnevezik: staatshæmorrhoidariusnak, az övé minden penészszagú, tintapecsétes adoma, a mi az archivumok porával együtt kerül napvilágra; nálunk a táblabiró egész középosztály, mely nemzetünket s intézményeinket apró hibáiban s nagy erényeiben képviseli.

Hol vannak a megyegyülések, országgyülések áldott reminiscentiái másutt, mint mi nálunk? a pártok által feljegyzett adomáktól kezdve, a tisztújítások kortesi gúnydalsorozatáig, egy históriai képét alkotják azok a magyar nemzet közéletének, s tanuskodnak a szellem küzdelmeiről, mely egymaga még az, a ki csatát nem veszített nálunk soha.

A németeknél igen bő tárgya a humornak a katonaújonczok nehéz idomíthatósága. Ilyen adomákat a magyarban nem ismerek. De kifogyhatlanok az adomák a huszár vitézségéről, a huszár büszkeségéről, csodatetteiről, tüzéről és nyugalmáról s czifra ötleteiről. Huszárja más nemzetnek is van, de huszáradomája nincs. Cserében aztán nekünk meg vannak inzurgens adomáink, a miknek nagyon jól esik, hogy német Nationalgarde-erlebnisseket kapnak maguk mellé útitársakul.

Még egy egész népfaj van mintegy beleolvadva a magyar nép humorába, mely akárhol megjelenik, a tréfa és furcsaság jelképeül áll ott, a szegény, a jókedvű, a sokattűrő czigány. De sok jó órát szerzett a magyarnak a sok rossz nap alatt a szegény czigány! – –

Annak a humorisztikus szegénysége, annak a tréfás nyomorúsága, annak a gúnynyal vegyes alázata, diogenesi bölcsészete, ázsiai lustasága, kifogyhatatlan furfangjai, ötletgazdag ravaszsága, gyors észrevételei, mennyi mesélni valót hagytak az urak számára; a czigány mindig derültebb fele volt a nép életének.

A mi adomák azután egyéb népfajokról járnak szájról-szájra nálunk, azok bizony csak kölcsönbe esnek, s különösen német szomszédainktól azokra sok revancheot nyerünk, bár azok nem olyan ügyesek, mert ők nem kapnak bennünket úgy első kézből, mint mi őket.

Egészen külömbözik pedig a magyar és német köznép eszejárása s más világnézletéből eredő humora.

A magyar pór együgyűsége inkább tettetett, a németé inkább ráfogott; a német köznép humorát saját népének válfajain élesíti, (a szász, a bajor, a porosz és osztrák állandó tréfa tárgyai egymásnak; a sváb valamennyinek), ugyanezt a tárgyat a magyar köznép itthon is bőven feltalálta; legélczesebb adomái azok, miket saját sanyaru viszonyai költöttek, s némely közülök egész kort rajzol, mint az a palócz mondása a szolgabiróhoz, kinek tanácsára a helység a nemzeti kölcsönre aláírt részvényeit Hirsch Jakabnak eladta: «Nem venné-e meg Jakab még az adónkat is? Jó olcsón odadnók!»

Még a két nemzet árnyoldalairól vett adomák is külömbözők; a magyar proletár és a német egészen más légkörben élnek: emez a városi nép ravasz zsebmetszője, furcsa cynizmusával, obligát rongyosságával, sajátságos egyenlősége utópiáival; amaz a puszták délczeg fia, hetyke merényeiről, regényes kalandjairól nevezetes, a miknek a vége rendesen szomoru.

Hiányzik pedig egészen a magyar néphumorból a szójáték; a mit egy talpra esett mondás így indokol: «a magyar nem szokott a szavával játszani».

A berlini szöglettámogatók (Eckensteher) élczei, a híres bécsi bonmot-k nálunk egészen idegenek, nagy ritkaságként van gyüjteményemben feljegyezve egy pár, mi a néptől ered; de azok is csak tréfák, mélyebb értelem és magasabb czélzat nélkül, minők a németekéi és francziákéi, hanem a legjobb franczia bonmot-k egyike tudtomra magyartól (Eötvös József) eredett; egy franczia diplomata ugyan is azt veté fel, hogy Francziaországnak Angliát megrohanni «il n’y a q’un pas», – a magyar erre azt felelte: oui, le pas de Calais.

A mit humorisztikus íróink nyujtottak szójátékokban, azok nagyon erőtetettek és élcztelenek, különben sem akarom az irodalmi humort a néphumorral összezavarni, mely egymástól független; hiszen a világirodalom legszarkasztikusabb humoristáját, Cervantest, a világ legpathetikusabb nemzete, a spanyol, birja sajátjául.

Nevezetes tanúságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások: virágos arabeszkjeiben hasonlítnak a keleti népek, törökök, perzsák adomáihoz, de gúnyoros kifejezéseik azoktól külömbözőkké teszik. Igen sokra fellelhetni a megfelelő közmondást a németben is, de szó szerint lefordítani egyiket sem tanácsos; ebben is független egymástól a két nemzet humora, bár a közönséges ember észjárása alapeszméiben oly sokszor találkozik is. Közmondásaink már igen kimerítő gyüjteményekben vannak összeszedve.

Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban, népmesékben; az utóbbiak közt különösen egyben, melyet Csalóka Péter czím alatt hallottam még nagyon kis gyermekkoromban meséltetni; valódi pendantja Eulenspiegel csinjainak, a nélkül, hogy azokból fordítva, másolva lenne, sőt népszokásainkkal annyira egyöntetű, hogy eredetiségére bizvást lehet hivatkozni, s a mellett oly naiv fantáziával van elmesélve, hogy én nem mernék hasonló alkotására vállalkozni. Még a hol e mesék a tüneményes légkörbe átmennek, oda is átviszik magukkal a humoros zamatot; azt még a tündéreknek is meg kell engedniök, hogy a magyar ember velük komázzék; a ki sokkal nyílt szeműbb, sem hogy akár a griffmadár, akár a rézkirály, akár más egyéb magasság láttára porba ejtse jó lelkiismerete önbizalmát.

A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő írónak szégyenére ne váljék.

Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy ime írtam kilenczvenegy kötet (azóta 250) regényt és egyebet, mert azok valószinüleg nehány lustrum elmultával Dugonicsnak azon korszakban közkedvességü regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; – de fogom mondani azt: «ím e kötetekben gyüjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; – az pedig él, – míg a világ áll.»

MILYEN DEMOKRATÁK VAGYUNK MI?

(Fürdői prédikáczió.)

Tisztelt közönség!

Azaz, hogy bocsánat!

Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő, Nagyságos, Méltóságos, Főméltóságú és Kegyelmes, Tiszteletes, Tisztelendő, Nagytiszteletű és Főtisztelendő, Érdemes és Nagyérdemű, Mélytudományú és Széptehetségű, Reményteljes, Bájos és Szellemdús uraim, úrhölgyeim és kisasszonyaim!

Ha valakinek a czímét kifelejtettem volna, méltóztassék ez iránt utólagos kárpótlást követelni.

Az előre bocsátott megszólításból is sejtheti mindenki, hogy milyen demokraták vagyunk mi.

Pedig még nem mondtam el mind. Mert nálunk még a napszámosnak is van czíme. Németben, francziában, angolban az «ihr,» a «vous,» a «you» csak megszólítás de a «kend» az már titulus.

A titulus dolga nálunk valódi tanulmány, mert itt nem tűri minden ember, hogy «eccellenza»-nak titulálják, mint Olaszországban, hanem megkívánja azt a czímét, a mi épen őt megilleti.

Nagyméltóságú úr nálunk a miniszter, ha egyúttal belső titkos tanácsos is, ha nem az, akkor csak kegyelmes úr. Nagyságos a báró, méltóságos a gróf; hanem ez csak Magyarországra nézve áll; Erdélyben megfordítva áll az illeték: ott méltóságos a báró, nagyságos a gróf; annálfogva ugyan vigyázzon, a ki egy teremben erdélyi és magyarországi grófokkal és bárókkal jön össze, hogy bele ne zavarodjék a czímezésbe; mert ez hiba lesz.

Azonkívül nagyságos urak a királyi táblai ülnökök külön-külön, hanem mikor együtt ülnek, akkor csak «tekintetes királyi tábla.»

Nagyságosok és főtisztelendők az uralkodó egyházi főméltóságok, csak főtisztelendők a más felekezetbeliek, nagytiszteletűek az esperesek, tisztelendők a plébánosok, tiszteletesek a lelkészek és káplányok; a tanító, az csak rektram.

Ha egy méltóságos asszony egy tekintetes úrhoz megy nőül, mind a kettő nagyságosnak hivatik.

Tens úr a diplomatizált ember, egész a városi hivatalnokig; még az esküdt is tens úr; de már a szolgabiró tekintetes. Jelesebb hybridumot nem csinált a tekintetes czímmel senki, mint Biharmegye vidám emlékezetben levő egykori főispánja, kinek egyszer fáklyás zenét adtak, a mire ő megköszönő szónoklatot akarván tartani, e szókra nyitá ajkait: tekintetes urak; hanem a mint meglátta az ablakából azt a sok szűrös embert maga előtt, egyet változtatott a czímen s azt mondá: «tekintetes emberek!»

Nemes úr, a kinek armalisa van, és az prædikátumot is visel, a mi ősi leszármazását jelezi, például Ludasy Gans Mór.

Egyszerűen nemzetes úr az alsóbb gazdatiszt, kisvárosi mérnök, pusztabiró és írnok.

Vitézlő úr a jubiláns katona.

Nagy uramnak hivatnak a borbélyok, gabonakereskedők, talpaskereskedők.

Ifju úrnak czímeztetik pedig a fűszeres és rőfös szatócs, a ki aztán megőszülhet, mégis mindig ifju úr marad.

Kegyelmed a falusi biró, kend, a mi azon alul van.

Ezekhez az újabb kor még néhány czélszerű titulust csatolt.

Tisztelt polgártárs! Nagyérdemű hazafi! Érdemdús lapszerkesztő! Tehetségteljes írótársunk! Nagymíveltségű úrhölgy! Lelkes honleány!

S mindezeknek helyes használatára ugyan ügyelni kell, mert akár a kisebb, akár a nagyobb czímet alkalmazza az ember illetéktelenül, a megtisztelt haragját vonja magára okvetlenül.

Látjuk bizony, hogy miniszterek és hétszemélynökök lemondanak hivatalaikról; de megtartják a nagyméltóságú és méltóságos czímet.

De megjárta ezzel a czímekben való válogatással egy Bach-korszakbeli hivatalnok, kit Bezirkskomissär létére a panaszos ember egyre nagyságolt. «Én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.» «Már kérem szépen, mondá rá az együgyű paraszt, erre mifelénk csak azokat szoktuk tekintetes úrnak hívni, a kiket megbecsülünk».

De még szebben járt egyike a Schmerling-korszakbeli Magyarország kanczellárjainak, kit a folyamodó polgártárs egyre kancellista úrnak czímezgetett. No no atyafi, mondá ő excellencziája, én cancellár vagyok, nem cancellista. No hiszen még erre is rásegítheti a jó Isten! fohászkodék kegyesen a paraszt. S úgy látszik, hogy a jó Isten meghallgatta a kivánságát.

A sáros vármegyei táblabiró is szabadkozott a méltóságos czím ellen, a mivel az instans paraszt illetgette, mondván: mit ér a titulus vitulus nélkül? Mire a hízelgő paraszt azt mondá: «meg van te benned uram mind a kettő!»

S a czímretartás meg van a legalsóbb rétegekig.

Mikor Talpas János uramnak elkészíti a jegyző a bizonyítványát, nagy nehezteléssel mond neki: «De már hát semmit sem tesz a nevem elébe?»

«Ugyan mit tehetnék oda?»

«Hát legalább azt tenné oda, hogy «néhai.»

Egy erdélyi méltóságos úrnak még az összes rendelkezésünkre álló titulusok sem voltak kielégítők, ő rangbeli társait úgy czímezte, hogy «mylord.» Egyszer aztán csaknem botba ütközött e czímmel; egy falusi uraság, a kit mylordnak czímezett, ráförmedt: «mért hí az úr engem bulldoggnak?» Ő persze, valahány bulldoggot látott, azt mind mylordnak hitták, s azontúl semmi mylordot nem ismert.

De hát mikor még a szellem bajnokainál is kitörnek ezek a czím utáni epekedések. Nem rég azt indítványozták a magyar lapok, hogy Liszt Ferenczet ki kell nevezni «zene-grófnak». Akkor aztán az analógia kedvéért egy festőt meg kell tenni «pemzli-bárónak» s egy írót «lúdtoll-herczegnek».

S miért ne, ha jó ötleteiért megtehette Balaton-Füred a maga tréfa-virtuózát nemzetbárójának?

A képviselőházban az a szokás, hogy ott mindenki per tu van – buffetben. Némelykor eszébe is jön az embernek Széchenyi István adomája, kinek a barátságával nagyon dicsekedett egy pesti bankár: «mi egészen frére et cochon vagyunk egymással!» «Oh igen, mondá Széchenyi, én vagyok a frére, ő meg a cochon.» Hanem benn a teremben nem járja a barátság, ott «Pinczehely képviselője» felel «Nagybarom képviselőjének» per tisztelt előttem szóló úr, ha mindjárt testvérek volnának is, s ha meg a kaszinóban jönnek össze, már nem tudnak semmit a tegezésről. Ezért újabb időben az a czímezés lett felkapva az országgyülésen, hogy ifju, öreg, mind bátyámnak hívja egymást. Eleinte furcsa, hanem aztán megszokja az ember. Külömben az alföldön régen szokásban van, s pótolja az «uram» czímet. Az «úr» és «uram» közt nagy külömbség van, mit megmagyarázott Arányi professzor a kis diáknak, kit előfogott az utczán, hogy mit visz? «Bort viszek Aszályi úrnak.» «Mondjad fiam Aszályi uramnak, mert csak neked urad az, és senkinek másnak.» Ezért az erdélyi krónikaírók együtt is használják mind a két czímet, a hol nagyon meg akarnak valakit tisztelni: «úr uram». A képviselők czímei tehát a következők: Te a buffetben, tisztelt előttem szóló a házban, bátyám a klubban, tisztelt honatyám, ha valami kollektára kell aláírni. Ha pedig a miniszterelnökhöz híják ebédre, a meghívón nagyságos úr a czíme. De hát mi jogon vagy te nagyságos úr? förmed rám a szomszédom, a ki ezt a czímet látja. «Vannak rá igényeim. Először is most választottak meg tiszteletbeli zsidónak.» Elég volt neki; nem kivánta a többi indokokat.