Part 22

Egyszer a vezérczikk íróm megbetegedett, pedig æsthetikai értekezést kezdett meg az észről és szívről, s vége volt igérve a jövő számban. Nekiültem hétfőn és megírtam a végét az észnek és szívnek, pedig most sem tudom, melyik az egyik, melyik a másik? Keddre P...-nak kellett volna novellát adni, nem adott: ülj le fiam, írj magad; ez is elkészült. Verseket kellett volna küldeni Petőfinek, Aranynak és Tompának, egyik sem küldött, semmim sem volt a vadverseken kívül; azt is magamnak kellett írni. Szerdán a humoreszket kellett volna megkezdeni Laukától, az pedig szállást változtatott s nem mondta meg, hová? Ez a rovat is rám éhezett. Csütörtökön a nemzeti szinház, irodalom és ujdonságokra érett az idő, ezeket a jó Sükeinek kellett volna betölteni; ő pedig tökéletesen elfelejtkezett róla, pedig a csütörtök utolsó nap a szerkesztés heti rendében. Mit volt tenni? az utolsó betűig magamnak kellett megírni az egész lapot, minden czikk és vers alá soha nem hallott álneveket nyomatva. «Hol lőtted ezt a sok abszurdus poétát?» kérdezé tőlem Petőfi, mikor hazakerült s meglátta a lapot.

– Hol ám?

MAGYAR SZINÉSZEK ÉLETÉBŐL.

Hajh, azokban a boldog időkben, a mikből régi nagy művészeink kerültek elő, sokkal mostohább volt a szinész sorsa, mint most.

Mikor a jó Sz...i Kecskeméten játszott, mint fiatal reményteljes szinész, nem volt több egy piros nadrágjánál.

Azokban az időkben nappal is el lehetett viselni a piros öltözetet, s ezért Sz...i piros mondhatlanja nappal az utczán, este a szinpadon végzé kettős szolgálatát.

Ebédre akkor a cserepes vendéglőbe jártak, oda tartottak a helyben fekvő ezred tisztei is, kiknek ezredese örömest eltréfált jó kedvében a jámbor szinészekkel.

Feltűnt neki egyszer a fiatal szinész piros mondhatlanja s megszólítá érte, hogy mi jelentése van annak?

Sz... hivatalos komolysággal értesíté, hogy ezt azért vette ma fel, mert estére tábornokot fog személyesíteni.

Másnap azonban megint az a piros tünemény lépett a vendéglőbe.

– Ah, ma megint generális! – kiálta rá a tulsó asztaltól a víg ezredes s engedé magának újra megmagyaráztatni Sz...itől, hogy ezúttal azért vette fel a pirosat, mert estére régi magyar vitézt kell játszania.

De harmadnap is csak a piros nadrág volt kénytelen helyt állani.

– Teringettét, – kiálta az ezredes, vállára ütve a fiatal szinésznek, – ön ma megint generális.

De a szinész szeméből kiesett a köny e szóra s véget vetett a tréfának.

– No, no, ne legyen szomorú, vigasztalá az ezredes, megbánva, hogy tréfált vele. Teringettét, az nem szégyen; önnek csak egy ruhája van, mégis mindig más embert látok benne a szinpadon, más szinésznek meg tíz is van, mégis mindig ugyanazt az embert látni benne.

Katonásan volt meghatározva, de annak a hadfinak helyes fogalma volt a művészetről.

*

Általános bevett szokás volt hajdanta, hogy a színészi osztály pályájukat változtatott református tanulókból telt ki; még most is nagy többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve. Legkevesebb pedig közöttük az evangélikus. Tudtomra kettőnél többet nem ismertem, az egyik volt Petőfi, a másik Fekete Soma.

Egyszer Petőfi vándorszinész korában valami kis városban keresztül utazván, megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, a ki nagyon szives volt iránta.

Az első szónál bizalmasan veregetett a molnármester Petőfi vállára:

– Hát maga szinész? no, annak örülök, mert én is kálvinista vagyok.

AZ ERDEI DAL.

Engem is meglepett egyszer a világfájdalom.

Én bizony nem is tudom már, mit vétettek az emberek, mit a világ, mit az egész áldott természet nekem? elég az hozzá, hogy abban az állapotban éreztem magamat, a mikor a vad poéta azt kivánja, hogy omoljanak össze a csillagok, nyiljék ketté a föld s nyeljék el, temessék el őt közköltségen.

A gazember! hát nem elég magas neki a kútágas? okvetlen a hold szarva kell neki, hogy arra akaszsza fel magát?

Azt hiszem, tartoztam nehány száz forint adóssággal hitelezőimnek s nehány kötet regénynyel kiadóimnak, a mikből nem tudtam hogyan szabadulni; ez volt minden bajom. Oh, ez más embernél is így van; ne higyjétek, hogy a Byron-utódok sötét haragja onnan származik, mert megbomlott az emberiségbeni hitük; legfeljebb a csizmájuk talpa szakadt le s nincs bizalmuk a vargaczéhben, hogy találnak-e abban embert és hazafit, a ki elég keresztyén és felvilágosult lesz azt újra megtalpalni, jobb időkben bizván?

Kivételt teszek azon nemesebb keblekért, a kik magasabb okoknál fogva gyűlölik a világot minden bennelevőkkel egyben; tudniillik máj- és lépfájdalmak s hæmorrhoidalis szenvedések miatt; már ezeknek több okuk van szidni az emberiséget, mert a beteg ember méltán úgy tekinthet minden nem szenvedőt, mint a ki az ő elvesztett egészségét megtalálta és bitorul használja.

Nekem nem volt a májammal semmi bajom és mégis olyan csúfnak, oly utálatosnak találtam ezt az egész világot; miért a fák, meg a békák olyan zöldek, az emberek meg oly pirosak, a tinta olyan fekete, a papiros meg oly fehér? miért nem feketék inkább a fák, fehérek a békák és zöldek az emberek?

Mit tud nevetni két bolond, mikor úgy összejön egymással? Mit tudnak olvasni ezeken az ujságokon, a mikbe én is annyi ostobaságot irok? miért nem hajigálnak ki a szerkesztők engem az ablakon? és a publikum a szerkesztőket utánam? és a világ maga magát szinte azon ablakon keresztül?

Hogy van kedve valakinek egy fát ültetni, mikor úgy is tudja, hogy ellopják a gyümölcsét? hogy van kedve valakinek házasodni, mikor gondolhatja, hogy majd fia s lánya lesz, mennyi boszúsága lesz velök? Hogy tud valaki Pestre kivánkozni, mikor ennél unalmasabb fészek nincs a világon? s hogy tud valaki Pestről kimozdulni, a ki már egyszer beleesett, mikor a vidéken egyebet se lát, mint nyomoruságot?

És az emberek is milyen haszontalanok mind! A város egyik végén temetnek, a másikon tánczolnak. Mikor valaki jól lakik, sirnia kellene, arra gondolva, hogy mások hogy éheznek. A ki jól alszik, fel kellene minden perczben ébrednie, és arra gondolnia, hogy hányan vannak, a kik most nem tudnak aludni, és sirni fölöttük! Teszi ezt valaki? Senki, senki. Önzők, szivtelenek az emberek! megérett, megrohadt gyümölcs a világ. Hol az a magnus annus Platonis! hol az az itélet napja! hol az az üstökös, a ki véget vessen már egyszer mindnyájunknak! s legyen valahára általános quitt a világgal.

Ilyen csunya, sáros kedélylyel azután kikóboroltam a hegyek közé, az erdőkbe; s olyan jól esett, hogy ha egy-egy nagy pöffeszkedő gombát találtam az útamban, azt felrughattam. Ah, milyen édes boszút állni magamért a sorson, az ő kegyenczeiben, a gombákban. A gomba a szerencse közvetlen gyermeke, mert semmiből terem, véletlen alapon; azért édesen esett benne a szerencsét meggázolnom.

Hogy is nem írtam én azt meg akkor versekben?

Ilyen úttalan, czéltalan bolyongásaim közt egyszer az erdők mélyéből egy hathatós kardal zendül fel előttem, melynek dallama nagyon is jól ismeretes volt előttem.

«Isten áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel…!»

Hm. Vajjon ki lehet az, a ki olyan vígan tud lenni most?… Derék dolog ez a hymnus, a kinek kedve van hozzá… No, csak rajta. Danoljon, a ki még szeret danolni. Én ugyan nem akkompanyirozok neki.

Azonban a dal mindig erősebben hangzott és nem akart megszünni. Úgy látszott, hogy az éneklők végtől-végig el akarják énekelni Kölcsey versét.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy neki vágtassak-e egy tüskebozótnak s félkabátom hátrahagyásával kikerüljem az éneklőket, vagy a rövidebb utat választva, elmenjek mellettük és ha lehet, sötét arczommal megrontsam jó kedvüket?

Az irigység ez utóbbit választatá velem.

Egy kis csalit választa el csak a danolóktól, annak zöld ágbogain keresztül fúrva magamat, egy sík mezőre értem, melynek közepén állt egy nagy terepély bükkfa.

Ott a bükkfa alatt ült a zöld pázsiton tizenkét ember; a gyermekkortól kezdve, a husz évesig.

Azok danolták ott a hymnust.

Az a tizenkét alak ott mind vak volt.

Szegény árva fiúk mind. Kik nem látnak sem eget, sem földet többé.

Behunyt szemekkel, égnek emelt arczczal, lelkesült ajakkal úgy éneklék ott a kerekfa tövében: «Isten áldd meg a magyart!» hogy a köny kicsordult szememből.

Ha még tinéktek is drága név a haza, ha még a ti szivetek is örül a jövőnek, ha még a ti ajkaitokon is van áldás a nemzetre, az emberiségre, mit szóljak akkor én, kinek mindent adott Isten, a mi örülni, remélni jogosít!…

Ott maradtam sokáig; elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek a jámbor fiúk, el kezdettek játszadozni, körbe fogott kezekkel pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa körül s úgy nevettek, úgy örültek mindenféle apró tréfán.

Széjjel mentek a mezőkön, keresgéltek virágokat, kötöttek azokból bokrétákat, koszorúkat, feltették a fejükre, odatűzték gomblyukaikba, kalapjaik mellé; milyen szép lehet ez annak, a ki látja!

S ismét hozzá kezdtek valami víg dalhoz, a mi az életet dicséré és mind azt, a mi az életben szép, a szép eget, a közös szeretetet, a boldog ifjúságot, s a mindent áldó Istent.

Azon vettem észre magamat, hogy kezeim össze voltak kulcsolódva.

«Bocsáss meg nekem Istenem, hogy eddig nem láttalak!»

Vége volt nálam a világfájdalomnak, eldobtam magamtól az esztelen embergyűlöletet, messze a bozót közé hajítottam; meg sem mondom hova? mert volnának bolondok, a kik érte mennének és felkeresnék.

Hazamentem. Leültem dolgozni; kielégítettem hitelezőimet, kiadóimat és azóta sem világfájdalom, sem embergyűlölet nem kerülgetett soha.

És még most is, midőn meggyógyult kedélylyel bolyongok ugyanazon erdőkben, ha véletlenül az ismerős nagy bükkfa elé jutok, visszagondolok ama jelenetre, s ha valami bántó gondolat üldözött, mindig elmarad ott tőlem.

A MAGYAR NÉPHUMORRÓL.

A humor csak szabadelmű és felvilágosúlt népek tulajdona.

Nemzetek, a kik szeretik kimondani az igazságot, mikor nyíltan nem lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; a kiknek szelleme azon önállóságra jutott, a honnan a jót a rossztól nem csupán a hagyományos hit, hanem saját itélőtehetség tudja megkülömböztetni, a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.

Khinában nincs nyoma a humornak.

Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, melyek khinai népmondákból gyűjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában egy kútat, melyből, szomjas levén, inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kútjának hívják, ott hagyá és szomjan odább ment; – másutt a khinai bálványisten hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának tartja; – mint útálja a tengeri szellem a pecsenyeszagot; – hogy készített Kao Ti császár kövekből hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek elpusztíták; – hogy viszik fel a khinait halála után hosszú varkocsánál fogva az égbe; – hogy veri meg a házi bálványistent a khinai kereskedő, midőn veszteségben van, – mindezek nekünk elég humorisztikus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve, s nincsenek igényeik a kedvderítésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy misszionáriusnak e kérdésére: «ismerted-e a derék páter Barnabot?» azt felelelé: ismertem, ettem belőle.

Az ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tűnik fel humorisztikus alapgondolat, mentűl közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként enyészik el e szinezet, a mint közelebb jár a kalifák trónjához. Az arczraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.

De ragyogni látjuk a humort a szabad görög népnél; ezredek óta fenmaradt egyes ötletek, mint a spartai nő mondása fiához: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel; Leonidás válasza Xerxeshez, ki azzal kérkedett, hogy nyilai elsötétitik a napot: «akkor árnyékban fogunk harczolni»; a perzsa követek elé tett közkonyhai barnaleves Lacedaemonban, bizonyítják, hogy a humor a nép szellemében is otthonos volt, nem csupán Demokrit tanaiban s Nikarkhosz epigrammáiban; s nem egyedül Diogenes iskolája volt az, a bonmot legrégibb mesteréé, ki maga is kénytelen volt elszívelni Fileptől azt a bonmot-t hogy «bölcsnek igen nagy bolond, bolondnak igen nagy bölcs». Aesop és Phaedrus, az állatok megszólaltatói bölcsen oldák meg azt a kérdést, hogyan kell a hatalmasoknak szemükbe mondani azt, a mit az ügyefogyottak gondolnak magukban; hogyan lehet hibákat megostorozni, a mik vagy olyan finomak, hogy az igazság istenasszonyának serpenyőjén súlyt nem vetnek, vagy olyan magasan vannak, hogy az úgynevezett istennő pallosával odáig el nem ér.

Az óriási Róma még humoros ötleteiben is óriás: mint Jupiternek még nevetése is mennydörgés. Ki ne emlékeznék e mondásokra: «Ego vero Carthaginem delendam esse censeo!» – «Caesarem vehis!» – «Miles, faciem feri!» – «Sit divus, dum non sit vivus!» – s a nagy jelenetekre, mikhez azoknak emlékei kötvék; ki ne ismerné az adomát, mely a «Hannibal ante portas» czímét viseli, midőn a szorongatott római nép árverezni kezdte azt a tért, melyen győztes ellensége állt; ki ne tudná a Caracalla Geticus szójáték siralmas büntetését?

A keresztyénség diadalával egyidőre el kellett hallgatni a néphumornak. Olyan idők következtek, a midőn erős hit, látnoki buzgalom, szent önfeláldozás voltak a világot fentartó erények; s ezek ellenében nem volt helye semmi kétkedésnek, a gúnynak, satyrának meg kelle némulni, az ég volt megnyilva, abba kelle nézni, emberi hibákat nem láthatott a szem.

Később azonban még is kezdett egy tárgyat találni a gunyor, mely ellen nyilait hegyezhesse, egy új, még eddig nem bolygatott hatalmas nagy urat: őt magát, az ördögöt.

A legrégibb adomák azok, a mik az ördögről szólnak. Hogy űzték ki az ördögöt az algarbi királyleányból egy rossz asszonynyal ijesztgetve? hogy szólalt meg az ördög a magdeburgi templomban, egy Te Deum alatt, midőn a lelkész ezt éneklé: «Hanc ego diem gloriosam feci!» visszafelelve: «hanc ego diem cruentam feci!» Hogy vitte el az ördög a rossz mértéket adó kocsmárosnét lóvá alakítva, útközben hogy veretett egyik lábára patkót, s ime reggel a visszaváltozott nőnek a meztelen sarkára volt szegezve a patkó; hogy találta meg a részeg ember a pohara fenekén az ördögöt; hogy szedte rá az ördögöt a ravasz menyecske, lehetetlen feladattal, a mi abból állt, hogy egy szál kondor hajat egyenesítsen ki; ezt a sötét kedélyű urat épen úgy üldözték azon időben az adomák és élczek, mint jelenben az uzsorásokat, s más gyűlöletes karaktereket.

Később egy-egy orthodox adoma is felmerült a schismatikus szőrszálhasogatások közepett; minő az, midőn Theodosius császár hajlandó volt a tudós Eunomius tanai felé hajolni, ki az arian hitszakadás feje volt, akkor Amphilochius püspök egy nyilvános elfogadás alkalmával trónja elé lépett, s mély tisztelettel meghajtá magát, míg mellette ülő fiát csak úgy félvállról lenézte. E gorombaságon megharaguvék a császár, s azt mondta, hogy lökjék ki azt a neveletlen embert; mire Amphilochius hozzá fordulva szólt: Látod, uram, így jár az a mennyországban is, a ki csak az atyát tiszteli és a fiát nem.

Később, midőn a papi hatalom sok helyütt a visszaélésekig kezde túltengeni, származnak a babonákat és a szerzeteket tárgyazó adomák; gúnyos emlegetései a szertelenül elszaporodott ereklyéknek, miben a leleményesség valóban egész a komikumig van vive; például: egy hang abból a trombitaszóból, a mitől Jerikó falai ledültek, üvegbe pecsételve; egy rög abból a földből, a miből Ádám készült, úgynevezett bolus Damascena; a Sámson által összekötözött rókafarkak, a miket a kölni toronyban a férjhezmenendő asszonyok, nem tudni miért, magna cum devotione venerabant; Belzebubnak a szakálla, Mózsesnek egyik szarva; a sánta Mefibozeth csizmája, öt szem Ezsau lencséjéből, artocreas ex chocolata americana, a mi Tóbiás lakadalmából megmaradt; Ádám apánk burnótszelenczéje; item burnótszelenczék a Faraó álmodta hét sovány tehén körmeiből; két akó az özönvízből; Góliáth kézikönyve a hadviselésről; arany mondások, a miket Balám szamara még azután is egész kötet számra enunciált; gúnyiratok az akkori casuisták kitünőleg rossz latin verselése ellen; például egy, mely állítólag a norinbergai szent Kristóf szobra alá volt írva:

«Oh magne Christofore, Qui portas Jesu Christe, Per mare rubrum, Et non franxisti crurum, Quod non est mirum, Fuisti enim magnum virum.»

Legtalpraesettebb s mindenesetre legszelidebb ezek között az, a mit VIII. Henrik angol király udvari káplánjáról mond a hagyomány, a ki azon időben, hogy a király hat új törvényczikket hozatott a papok házasodása ellen, midőn az udvaronczok kötődtek vele, hogy meg van tiltva a papoknak, hogy feleségük legyen, viszonzá rá: «de nincs megtiltva az asszonyoknak, hogy papjuk legyen». Majd, hogy a reformáczió korszakot kezde képezni a népek életében, a néphumor mind jobban érni kezde; az ezen korból ránk maradt adomákból felemlítem a legszebbet:

1560-ban V. Károly császár, ki a Luther tanainak véres üldözője volt, saját szemei előtt ilyen komédiát láta végbemenni:

A komédiások emelvényén (még akkor nem hítták szinpadnak) megjelenik egy vén ember; kezei közt egy nyaláb fa, gallérjára e név írva: Reichlin. A fát lelöki a földre, s némán odább megy.

Jő egy másik, annak gallérjára e szó van írva: Erasmus Rotterodamus, az a szétszort hasáb fákat halomra rakja s eltávozik.

Utána jő a harmadik, kit álczájáról is meglehete ismerni, hogy Luthert képviseli; az fáklyát hoz, s a máglyát meggyújtva, ott hagyja.

Akkor jő a negyedik, kinek czíme X. Leo, ez a tüzet el akarja oltani egy veder vízzel, de víz helyett olajat tölt rá, s még nagyobb lesz az égés.

Végre jő egy ötödik alak, tulajdon Károly császárnak öltözve, véres pallossal kezében, hogy majd ő szétveri azt a tüzet, a mi által azt épen egészen elterjeszté.

És azt a gúnyjátékot maga a császár is végig nézte.

Más nyomait találjuk a néphumornak a városok emlékjegyeiben, mikbe olykor a legcsudálatosabb ötletek vannak örökítve, néha nem is igen nagyon aesthetikusok. Némelyeknek egész folytatólagos története van, mint az arrasi kőmacskának, mely egy kőegérrel játszik; azt a jelt akkor emelték az arrasi polgárok, midőn a francziák ostromlák erős városukat; alá írva e mondást: «Les français prendront Arras, quand çe chat prendra çe rat»; a francziák azonban bevették Arrast, s akkor azt a tréfát mívelték, hogy a «prendre»-ből lefaragták az első betűt, akkor aztán így hangzott a mondás: «Les français rendront Arras, quand çe chat rendra çe rat.»

Ide tartoznak a gúnyemlékek, mint a magdeburgi emse, mely egy zsidót szoptat; a prágai torony négy főutczája, melyről az a tréfa, hogy: öt volna az, de a ki nem igazi fia az apjának csak négyet lát belőle; meg kell itt emlékeznünk a Pasquino szoborról is, melyet az olasz nép hatalmasai ellen írt gúnyiratok felragasztására használt, s a melyről aztán a személyeskedő gúnykölteményeket ma is pasquilnak nevezik.

A humorizálás kiterjedt még a sírkövekre is, mikre némelykor egész betűtalányokat véstek vagy nevettető képtelenségeket írtak rájuk; sőt a gúnymondatok, emblematikus betűösszeállítások emlékpénzeken is örökítve vannak.

Majd ismét a papi szószékre került fel a néphumor, a midőn divatos bűnöket, uralkodó nevetséges szokásokat ostorozott. Ilyen mulatságos prédikácziókat találunk még régebben, mint Ábrahám a Santa Clara adomás beszédei, a széles szoknyák és hosszú férficzopfok idejéből. Ez utóbbiakkal nagy vitájuk volt a tisztes uraknak, «de caudis rationalibus, et irrationalibus.» Persze a caudae irrationales mindazok, a mikre sem embernek sem állatnak szüksége nincs. Divat ellen azonban, bármilyen nevetséges volt legyen is, küzdeni soha sem lehetett, a varkocs ott maradt a férfiak nyakacsigáján, mire aztán a szent filozófok egy keserű epigrammal sújták a czopfjához ragaszkodó férfivilágot.

Legalább nevettek rajta.

Voltak személyes képviselői is a néphumornak, akkor azoknak igen tisztességes nevök volt – «a bolond». A legtöbb jó ötlet ezen kezdődik: «egyszer volt egy bolond». Többnyire fejedelmek, királyok tartották őket magok körűl s ma is irígylendő szabadalommal ruházták fel őket: keserű igazságot mondani a fejedelmek szemébe, miknek rossz következésétől a csörgő sipka sokkal jobban évdelmezte a kimondó fejét, mint a sisak vagy akár az infula.

A középkor leghíresebb bohócza azonban nem volt királyi udvarnál: azt Tyll Eulenspiegelnek hitták, kinek tréfái nagyon jól illettek az akkori idők szájízéhez, s a kit, – csodálatos ellentétül – épen egy kolostor tartott menedékkel; pedig a rakonczátlan bohócz magukat a szívós szerzeteseket is megtréfálta, mikor lehetett, mint például, mikor az apát úr rábízta, hogy távollétében vigyázzon rá, vajjon az éjféli misére elmennek-e mind a fráterek? hát bizony a bohócz restellte azt a hidegen lesni, hanem a falépcsőnek, melyen alá kellett jönniök, kivette egy fokát, a mit a jámborok nem láthatva a sötétben, mind keresztűl buktak rajta. Ő aztán a meleg szobában csak azt számlálta, hogy hányat puffan oda künn?

Később a piaczra szorúlt ki a humor, talált önálló hajlékot magának a vásári bohóczok ponyvabódéiban, melyek között a franczia Mondor és Tabarinét méltán emlegeti művészete csarnokaival egy sorban.

És azt igen bölcsen tevék a hajdankor fejedelmei, hogy a gúnyt maguk körűl tarták és fizettek neki, hogy ott maradjon, mert a midőn később kizárták az igazmondást a vár kapuján, a bolond a nép között beszélt.

A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve. Csalán hegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a gazdagok pazarlását, az urfiak könnyű erkölcseit, majd a papság tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedék; néha a biboron keresztűl is csíptek; s mint az Oeil de Boeuf krónikái, néha elég merészséggel bírtak a fejedelem és udvar emberi gyöngéit is csiklandozni; mindig pedig és mindenütt lázadásban találjuk a humort azon legszélesebb szuverén hatalom ellenében, mely koronáját nem annyira maga viseli, mint mások fejére rakja: – ez a mélyen tisztelt nőnem.

Már a jámbor asceták celláira fel volt írva a kettős verssorozat:

ret re te ret re Qui ca uxo li ca atque dolo pit rem tem pit rem

Egész könyvek irattak ily czímek alatt: «az asszonyok csalfaságairól», «litánia az asszonyokról», «asszonyok privilégiumaik», «szent Dávidné zsoltárai.»

Boccaccio Decameronja, Lafontaine regéi mind e szeretetreméltó zsarnokság elleni merényletek; újabb időkben egy franczia épen egész foliantot gyűjtött össze azon gúnyversekből, a miket minden idők költői, sziveik megkönnyebbítésére elmondtak az asszonyokról: «le mal, qu’on dit sur les femmes», s ez bizonyosan igen kis része az egésznek.

A néphumor szeretett néha tömegekben is nyilatkozni, mint Francziaországban a hugonották elleni processziók alatt; a farsang utolsó napján a «bolondok pápájának» nevezett alakjátékban; mindezek valami mély meggyökerezett meggyőződés nyilatkozványaiul vehetők az előidéző kor jellemezésére.

Azonban háladatos is tudott lenni a nép nedélye: a hős fejedelmek győzelmeinek híre alig élt tovább, mint a meddig azok sebei behegedtek, kik azokat kivívni segítének, de a mi jót tettek, a mi jót mondtak, azt megörökíté a népadoma; s a nagy Fritz, első Napoleon, Péter czár s a mi Hunyady Mátyásunk emlékei már az iskolás gyermekek szívében is élnek.

Tekintetes Akadémia! igen tisztelt, tudós uraink!

A midőn e jelen tárgyat választám székfoglaló értekezésem alapjául, nem volt szándékom csupán egy tréfás estét szerezni magasra becsült tudós férfiainknak; hanem óhajtám a tudományos világ figyelmét felhívni egy eddigelé ügyeletre nem méltatott, talán meg is vetett, minden esetre kevéssé becsült tárgyra, mely pedig a búvárlatot épen úgy megérdemli, mint hazánk geognoziája és régiségtana; értem a nép adomáit.