Part 21

Én rögtön siettem ezzel a hírrel a Hotel Londonba. Az Haynaldnak a szállója már negyven esztendő óta. Egész Bécs városában a legkezdetlegesebb fogadó: olyanforma, mint nálunk volt a Hattyú. Maga adomázta el egyszer a főpap, hogy mikor a bibornoki kalapot elnyerte, a bécsi papság sietett a szállásán tisztelegni s e miatt mindig nagy népcsoportosulás volt a London előtt. Egyszer lármát hall s az ablakon kinézve, látja, hogy egy embert a rendőrök a tömeg közül elfognak és bekisérnek. Felhivatta a rendőrbiztost s kérdezte tőle, hogy mit vétett a befogott ember? – «Hát azt mondta, hogy micsoda kopott kardinális lehet az, a ki egy ilyen szutykos vendéglőben száll meg?» Természetesen azonnal kieszközölte, hogy szigorú birálóját szabadon bocsássák. Hát azóta a Hotel London még mindig nem lett elegánsabb s a kardinális kapuját nem őrzik svájczi alabárdosok; odalenn nem vár rá a gyaloghintó (hogy szentséges lábai a földdel ne érintkezzenek), előszobájában nem udvarol két prælátus selyem szutánban; hanem úgy kell megint (sikertelen kopogtatás után) berontanom egyenesen az elfogadó szobájába s felzavarnom a senki által nem őrzött bibornokot délutáni siestájából. És a mint értesült általam a mondandó főherczegi toasztról, rögtön fölfogta a helyzetét: «Akkor nekem viszont felköszöntőt kell mondanom a főherczegre a munkatársak nevében.» – «Még pedig németül és magyarul, a dualizmus értelmében. Azt pedig le is kellene irni a nyilvánosság számára.» – «És én nekem nincs itt a prælatusom, a kinek diktálni szoktam.» – «Majd neki ülök én, tessék nekem diktálni.» És úgy történt. Haynald diktált, én meg irtam. (Annak is van már ötven esztendeje, hogy legutoljára diktandó járt a toll a kezemben.) Csak két órai határidő volt, s azalatt még le is kellett tisztázni az eredeti konczeptust. Ebben már kisegített bennünket a Pázmáneum igazgatója, morvaországi szűletésű derék magyar ember.

A toaszt szövegét elhoztam magammal; ez volt a válasz arra az emlékezetes felköszöntésre, melylyel a monarkhia trónörököse a maga szellemi táborkarát, az osztrák és magyar irókat, saját asztalánál üdvözölte. Ugy hiszem, hogy mindnyájunk érzelmeit fejezte ki benne. Mikor hazaérkezve, egy irói körben megjelentem, azzal fogadtak, hogy: «Most már igazán és komolyan ismerjük el a főherczeget, mert lakomát adott és áldomást mondott». Tréfaként hangzik ez; de nagyon komoly értelme van.

REZSŐ TRÓNÖRÖKÖS IRÓSZOBÁJA.

Az egész fejedelmi irószoba az összeállítás izlése és pompája által érdekes; de még inkább azzá lesz, ha az egyes alkatrészeknek a provenientiáit megismerjük. Mert ez a szoba nem úgy van felszerelve, a hogy azt egy udvari szőnyegész (a ki érti a szakmáját, s a kinek az az utasítása, hogy «kerüljön, a mibe kerül!») a legdrágább kereskedőktől összevásárolja; itt minden tárgyhoz valami emlékezet van kötve: elkezdve a kárpitmennyezetet tartó királysastól, a melyet a trónörökös maga ejtett el. A többi is mind tanulságos és regényes útazások szerzeménye, keleti uralkodóknak, szabad nomád törzsek emirjeinek tisztelet-ajándéka, a miket pénzen meg nem lehet venni, csak kölcsönös fejedelmi munificentia árán; köztük olyan ritkaságok, a melyekhez egész magyarázat kell. Minden butordarab, fegyver, szőnyeg, edény egy-egy történetről beszél s magával hordja azt a kiterjedt horizont, a melyet a trónörökös maga előtt kibontakozni látott.

A sors a magasan született férfiaknak szokott osztogatni állásukhoz való ajándékokat: Rezső főherczegnek gondolatokat adott. Egy gondolkozó fejedelmi sarj! Nem mindennapi tünemény. És a ki a gondolatait szereti másokkal közleni és óhajt a mások gondolataival is megismerkedni. A ki akarja látni és hallani az igazat, a valót, a ki nyílt szivet tár az őszinte beszéd elé; ki az ellenvéleményt provokálni bátor, s leküzdi, ha az övé az erősebb; de enged neki, ha azt találja helyesnek.

Ott, annál a kis iróasztalnál szokott a trónörökös értekezni nagy népismei műve szerkesztőivel, mikor azok mind a ketten Bécsben vannak. (Máskor viszont Budapesten fogadja mind a kettőt.) A trónörökös semmiféle magántitkárt, irnokot nem tart: maga irja a leveleit, munkáit, és oly korrekt irálylyal, hogy azokban soha egy törlés, igazítás elő nem fordul, még ha magyarul vannak is szövegezve. Az «Osztrák-Magyar Monarchia irásban és képben» szerkesztésénél, mondhatni, hogy a legnagyobb gond terhét a trónörökös vállalta magára. A czikkek az első fogalmazásban az ő kezébe kerülnek, s azután a felügyelő-bizottságok, az egyes szaktudósok észrevételeivel megint vissza; végre kiigazított, kiegészített alakban újra megjelenik a legfelső szerkesztő előtt, a ki aztán a legőszintébb és tárgyilagosabb birálatot gyakorolja mindannyi fölött, s a míg egyrészt meglepő szakismeretével imponál, másrészt a kettős szerkesztőség között támadható véleménykülömbségeket ritka tapintattal tudja mind a két félt megnyugtatólag kiegyenlíteni.

Ha egy költő, egy professzionátus iró előszeretettel van az iróasztala iránt: az rendes tünemény; ahhoz szokott, abból él; de a trónörökösnek egyéb hivatása, egyéb gyönyöre is van. Hivatása hadvezérré avatja; gyönyörűsége a vadászat. Mind a kettőhöz hideg vér, kemény idegzet, edzett testalkat kell. S ezekben a legjava jutott Rezső főherczegnek. Ő, a ki éjfélben fölkel és neki indul a havasoknak, nádasoknak, egy könnyű kabátban, kezében egycsövű fegyverrel, melynek lövése bizonyos halál; nem kisérve mástól, mint gyakran egy ismeretlen, vad, idegen vezetőtől, s daczolva zivatarral, leküzdve nehéz fáradalmakat; gyönyörnek találja mindazt, a mi egy közönséges tudóst menten a halhatatlanságra vezetne – a másvilágon; hogy másnap rögtön az iróasztalához űlve, legmagasabb élvezetét keresse abban, a mihez forró vér, érzékeny idegek, andalgó képzelet szükségesek: az irodalmi foglalkozásban; hogy egyik nap hadseregeket vezényeljen, másik nap a szellem táborait vezesse: ez a mi rendkivüli.

ÉN ÉS A ZSIDÓK.

Mi tűrés-tagadás? én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják: s a mi házunk és az iskola között esett épen a Baranyay-kuria, melyen zsidóknak szabad volt lakni. A sakter is ott lakott. Mindennap láttam, mikor az elvágott nyakú ludakat kihozták a kapuján a zsidó asszonyok: a képzeletem kiegészítette a többit. Szörnyű dolgok történnek odabenn! Nem is mertem én magamban elmenni azok előtt a boltajtók előtt, a hol azok a hosszú szakállú mogorva emberek ülnek, kaftánújjba dugott kézzel, papucsba dugott lábbal; egy szolgálónak kellett elkisérni az iskola udvaráig vagy legalább az Eszter nénémnek a mi házunk ajtajába kiállni s utánam nézni; de ha a sakter ajtaja előtt hátratekintettem s azt láttam, hogy nem néznek utánam a házunk ajtajából, bizony vissza is szaladtam én a fele útjáról az iskolának.

Aztán, a mit az iskolában tanultam egy nagy vastag könyvből, a minek Hübner volt a neve, az sem igen volt arravaló, hogy a zsidók iránt való előszeretetet serkentgesse bennem. Hogy engedik ezeket az embereket szabadon járni, a kik az én Idvezitőmet olyan kegyetlenül megölték?

A ki a nézeteimet a legtökéletesebben osztotta, az volt a Cziczke kutyánk. Hej, hogy iramodott neki, ha egyszer valami olyan szakállas, bugyogós alak bejött az udvarunkra. Ott már én is vitéz voltam: ugyan uszítottam utána a Cziczkét: «aló, pucz, csippd meg!» s nagyot nevettem rajta, mikor csattogott a papucsa a kifelé iramodónak, a míg az utczaajtóig elért.

Mikor aztán nagyobbra megnőttem, akkor elküldtek Pozsonyba, német szóra. Ott azután megtanultam azt, hogy van a város végén egy elátkozott hely, a mit Schloszbergnek hívnak: azt csupa zsidók lakják; annálfogva az a csoportosított fészke és tanyája minden Isten és ember ellen való bűnnek, úgy, hogy ha egy diákról megtudják, hogy a Schloszbergen volt, azt rögtön kicsapják az iskolából.

Ebben a hitben megerősödve, ismét visszakerültem Komáromba, a hol még akkor híres gimnázium volt három bölcsészeti osztálylyal.

Zsidó diákkal még mind addig az ideig nem találkoztam se lyceumban, se gimnáziumban, de csak egy szállal sem. Minek is tanult volna a zsidó diákul? Hivatalt nem viselhetett, ügyvéddé, mérnökké nem lehetett. Mirevaló volna neki a diák nyelv? Csak azért, hogy Horatiust megértse: «nunc est bibendum, nunc pede libero pulsanda tellus.» Hát szabad a zsidónak jó kedvének lenni? bort inni és tánczolni? Az volna a furcsa!

Csupán egy tudományos pálya volt a zsidók számára nyitva, az orvosi, vagy mint akkor hívták, a doktori pálya. (Még akkor csak az orvosoknak volt szabad hólyaghúzót és köppölyt alkalmazni, a prókátoroknak nem: azért hívták csak az előbbieket doktoroknak; – az utóbbiak fiskálisok voltak.)

Egyszer aztán, mikor épen a poétai klasszist frekventáltuk, megtörtént az a csoda, hogy egy zsidó diák iratkozott be a klasszisunkba.

Koricsánernek hívták.

Nem volt már fiatal legény: a negyvenet meghaladta. Eddig az ideig a kalligrafia mestere volt: szépírást tanított, gratuláló iratokat másolt aczélmetszéssel vetekedő módon. Biz ez sovány kenyér volt. Hajlott korára támadt az az ambicziója, hogy orvossá legyen: e végett előbb a humaniorákat kellett elvégeznie. A grammatikát, syntaxist megtanulta otthon, iskolába járás nélkül, a mi óriási szorgalmába kerülhetett; mert nem volt valami különös gyors eszü.

Nekünk tizennégy- tizenöt esztendős sihedereknek nagyon sok tréfát okozott ez a negyven esztendős iskolatárs, az ő furcsa tagbaszakadt alakjával, borotvált képével, mausoló kiejtésével, akaratlan komikumával.

Egy nap elmaradt a leczkéről, s midőn másnap e miatt a tanárunk megdorgálta, azt mondá mentségül a jó Koricsáner:

– Bocsánat, professzor úr, bizony nem jöhettem, mert a feleségem épen tegnap ajándékozott meg egy kis fiacskával.

Képzelhetni azt a jucundus hangulatot, a mi erre a szokatlan mentségre felrivajlott az egész klasszisban. Csak a tanárunk nem nevetett rajta; ő mindent komolyan vett, s szerencsét kivánva a tanítványának az újszülötthöz, haza bocsátá őt erre a napra, hogy ápolja a feleségét, felhagyva neki a holnapra való leczkét.

A jó Koricsáner maga is igen komolyan vette azt. Mint mindent az életben. A kalligrafiával nem fér össze a tréfa.

Egyszer összedisputáltunk iskola-óra előtt: az öreg Koricsáner, meg én.

Az volt a vitás kérdés, hogy vajjon a magyar mértékes versben a «h» betű mássalhangzó-e, vagy nem?

Én azt állítottam, hogy igen, ő meg azt, hogy nem. Én utoljára azt vágtam neki oda, hogy «mit tudsz te ehez? te zsidó vagy!» – Erre ő nekem azzal döfött vissza, hogy: «te pedig csak gyerek vagy!»

Borzasztó megbántás! Egy 14 éves férfiúnak azt mondani, hogy ő gyerek! Mai napság ezért párbajra hívnák a sértőt. Akkoriban rövidebben bántak el vele. Ő 41 éves volt, én 14. De én magyar voltam, ő pedig csak zsidó! ok és jogczím arra, hogy megfogjam a gallérját, s jó sort verjek a hátára ököllel.

Mikor akként magyaráznám a «h» betü mássalhangzóságát a zsidó iskolatárs hátán, épen akkor nyit be a tanárunk az iskolaterembe.

Szigorú és igazságszerető derék ember volt: engem (pedig sógora voltam) e kihágásért megbüntetett; ott marasztott az iskolában: csak este volt szabad hazamennem. A mi nagy szégyen volt.

Otthon pedig az anyám fogott elő.

Boldogult jó szülőm áldott jó szívű volt, de a mellett szigorú, katonás természet. Kérdé, hol maradtam. Megmondám, nagy méltatlankodva, hogy milyen igazságtalanság történt velem: én tudom jól, hogy a «h» betű konzonáns, idézhetem Vörösmartyt. «Cserhalom» ez dactylus, ha a «h» konzonáns nem volna, akkor ez pyrhycchius volna; valaki ellentmondott, azért megütöttem egyszer-kétszer: ezért ottmarasztott a professzor.

– De hát ezért minek kellett valakit megütni? kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? kiálta fel az anyám; te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát te előtted a zsidó nem olyan ember mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a «mi» vallásunkat még ötven év előtt épen így üldözték ebben a városban, a hogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te én tőlem, se boldogult édes apádtól! – Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, a kit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot és hozd tőle nekem irásban, hogy te neked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű itélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

– Megalázod magad az Isten előtt, a ki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.

– Hol keressem én azt most a városban?

– Az a te dolgod. Tudod jól, hogy melyik utczában laknak a zsidók. Járj végig házról házra, míg rátalálsz: nyisd fel a szádat, kérdezősködjél, Komárom nem nagy erdő. – De nekem a nélkül az irás nélkül a szemem elejbe ne kerülj.

Ez volt az ultimátum.

Fatális állapot.

Az ebédet már elmulasztottam, most még vacsorát sem kapok.

De nem lehetett appellálni, se az országgyülésen interpelláltatni az ügyemben; meg kellett törnöm magamat. Neki fanyalodtam, hogy hát megyek Koricsánert keresni a város végére, ott lakott.

Hát a mint az utczaajtót nyitom, valaki ugyanazt kívülről tolja befelé s a mint az ajtó kitárul, ott áll előttem az én kis Koricsánerem.

A két vállát behúzva, a fejét szomorúan félre hajtva, azt kérdi tőlem a küszöbön megállva, szelíd, reszketeg szóval:

– Irasceris mihi? (Haragszol rám?)

Hogy én haragszom-e ő rá?

S azzal alázatosan levéve a kalapját, azt mondja:

– Azért jöttem hozzád, hogy bocsánatot kérjek tőled.

Ő, a megvert ember, jön bocsánatot kérni az inzultálójához! Pedig őt nem kényszeríti erre odahaza senki. Neki nincsen erős itéletet osztó édes anyja, a ki hozzám küldje, hatalmas parancsolattal! s ő keres fel engem.

Nekem a köny kicsordult a szememből, nyakába borultam, megöleltem.

– Nem te kérsz én tőlem bocsánatot, hanem én te tőled; s már most jőjj be az anyámhoz, s mondjuk el neki, hogy kibékültünk, megbecsüljük egymást.

– Hiszen azért jöttem épen hozzátok.

Azzal bejött velem az anyámhoz s így szólt:

– Eljöttem bocsánatot kérni a nagyasszonytól, hogy így megbántottam. Én vagyok a hibás, elismerem. Mert a miről disputáltunk abban neki van igaza, a Móricznak. A «h» betű csakugyan konzonáns: csak poëtica licentiából néha lesz belőle hehentés. Ezt megmagyarázta a professzor úr nekem. Azért bocsánatot kérek, hogy okot szolgáltattam Móricznak, hogy engem megüssön. De én nekem nem fájt, mert neki van igazsága és van jó ökle. Majd azzal az öklével meg fogja ő védelmezni a zsidót, mikor a zsidónak lesz igazsága.

Ettől a percztől fogva lettem én filoszemitává.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S nem csak ideális frázis volt ez nálam: átment az életbe is.

A hol csak iskolába jártam, mindenütt azon törekedtem, hogy iskolatársaim a zsidó kommilitókat becsülettel traktálják. S ehhez nem kell egyéb, csak jó példaadás. A szeretetnek is van hódító ereje.

A kecskeméti kollégiumban, a hol már nagy rangra emelkedtem: én voltam t. i. a jogászbálra alkotmányosan megválasztott előtánczos, a klasszisomban első eminens, (a mi mellékes dolog) és a műkedvelőknél első szerelmes. Ezt a nagy tekintélyemet mindenütt érvényesíteni tudtam abban az irányban, hogy a kecskeméti zsidóság kereskedelmi osztályának művelt fiatalait a mi társas köreinkben otthonossá tegyük. Azok voltak legjobb barátaink: azokkal beszélhettünk legtöbbet irodalmi dolgokról, azoktól kértük kölcsön az olvasni való könyveket; még Petőfit is azok pártolták legjobban.

Egyszer műkedvelői hangversenyt rendeztünk az ifjúsági könyvtár megalapítására. Zenészek, szavalók kiteltek magából az iskolai fiatalságból, de iskolázott énekes, a ki operai áriákat elő tudjon adni, nem volt közöttünk.

Egy fiatal zsidó, Gallia Fülöp (később könyvárus lett) igen sokoldalú műveltséggel biró diplomás férfi, kinek a mellett gyönyörű tenor hangja volt és jó iskolája, az én kértemre felajánlotta a közreműködését, hogy el fogja énekelni Belizár operából a «Trema Bizanczio sterminatrice» magány dalát. A szövegét én fordítottam le neki magyarra.

Az előadás előtti napokon hire szárnyalt, hogy valami domonstráczió készül a publikum részéről a zsidó vendégszereplő ellen.

Nem riasztott bennünket vissza.

A szinház megtelt közönséggel; a bevétel megállapítá az iskolai könyvtárt.

Mikor a Gallia énekére került a sor, mindenki feszült figyelemmel várta, hogy mi fog hát történni.

Az én zsidó énekesem kilépett bátran a szinpadra, a zenekar elé, s alig hogy elkezdé: – «Reszkess Byzantium!» – a midőn felkiált a nézősereg közül egy ökörhajcsári hang:

– Nincs itten lú-bőr? Mit keres itt a zsidó?

Hanem azt az egy szál felkiáltót, a milyen hirtelen kiröpítette a nézőtérről a tisztelt publikum maga, az egy olyan rövid pillanat műve volt, hogy még csak félbe sem szakította az áriát. Mikor az utolsó vers elhangzott: «És minden könyei a nemes hősnek vértengerrel lesznek megboszulva!» oly általános taps és éljenriadal támadt az egész közönségből, hogy alig akart vége szakadni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez történt Urunk születése 1842-ik esztendejében, 42 évvel ezelőtt, Kecskemét városában… ilyen nagyot haladt a világ azóta!

SZERKESZTÉSI KURIÓZUMOK.

Hat rendbeli lapnak és folyóiratnak a szerkesztéséből koptam ki ez ideig; átolvastam kilenczven rizsmára menő beküldött dolgozatot, évenkint ezer levelet s mondhatom, hogy ez nem tartozik a legutolsó mulatságok közé.

Egyszer egy ismeretlen drusza azzal az indítványnyal lepett meg, hogy ha már egyszer Móricz helyett feltaláltam a Mór nevet, jobb lesz, ha egyúttal szerecsennek nevezzük egymást, jelentvén ez épen annyit, mint Mór, s milyen szépen fog ez majd hangzani: Jókai Szerecsen, Ballagi Szerecsen, Szegfi Szerecsen, Kelemen Szerecsen, s több eféle irodalmi négerek.

Másszor azt a javaslatot kaptam, hogy lapomat osztályozzam az égi kör (zodiacus) képjegyei szerint: «Kos» legyen a vezérczikk, minthogy ez dönt; «bika» a vidéki levél, minthogy öklel; «kettős» a novella, minthogy mindig szerencsés vagy szerencsétlen páros érzelmeken alapúl; «rák» a tudományos rovat, minthogy haladása ilyen, «oroszlán» a verses poézis, minthogy harap, ha hozzá nyúlnak; «szűz» a divat; szereti úgy, mint a piperét, lévén dáma; «mérleg» a börzehírek, (még pedig nagyon rossz mérleg); «skorpió» a satyra, mivel csíp; «nyilas» a kritika, minthogy puskával lövöldöz; «bak» a mit a szerkesztő maga ír; «vízöntő» a mondanivalók, mely megmossa az illetők fejeit; «halak» végre az előfizetési felhivások, melyek közül itt-ott valamelyik horgon akad és az neveztetik előfizetőnek. – Ez indítvány úgy meglepett, hogy rögtön letettem a szerkesztésről: uram, folytasd te, mert jobban tudod.

Egy elődöm azon lapnál, melyet később én pusztítottam, nagyon megtalált bíráltatni egy érdemes vidéki szinészt, melyre az érdeklett hosszú és körmönfont ellenbírálatot sodorintott s felküldte a kiadandót. Kollégám befűte biz azzal s azt írta a mondanivalókba, hogy «N. N. úr ellenészrevételei helyszűke miatt nem adhatók». Olvassa ezt N. N. úr ott Vámos-Pircsen, s ír vissza a kollégának, hogy «hallja az úr, máskor ha felvesz ellenem valami czikket, akkor a megfelelésnek is adjon igazságot, mert különben, ha én feltalálok menni Vámos-Pércsről oda, a hol az úr lakik, majd én mutatom ám meg az úrnak, hogy mi az a helyszűke?

Egy bécsi laptól egy érdemes kolléga azt kivánta tőlem, hogy miután ő «az akhtiári foglyot» közli, minthogy ez a novella nem elég hosszú, engedjem meg, hogy kinyújtsa olyanformán, hogy az egyik szökött lengyelből avart csinál, azt életben hagyja s ebből lesz azután az «avar fejedelem» mely már aztán hosszabb. Azt feleltem neki, hogy nem bánom én ha «Sonkolyi Gergelylyel» kötöd is össze, de aztán te se bánd, ha kiírom ezt a furcsa tréfát uti figura docet.

Egy vidéki érdemes hazafi egyszer ezen szavakkal köszönt be hozzám: «jó napot Jókai úr, én ide vagyok utasítva kegyedhez, de minthogy kegyed nem Vahot Imre úr, a kihez utasítva vagyok, hát mondja meg, hogy hol lakik?

Egy genialitásáról épen úgy, mint lustaságáról ismeretes író anticipálván, el is szelelvén egy novella árát, midőn annak elkészítésére a jámbor szerkesztő által sürgetőleg felszólíttatnék, utoljára ezt a megvigasztaló eszmét találta ki a számára: tudja mit kedves barátom? írjon ön maga egy novellát s tegye alá a nevemet; majd azután később én írok egyet s az alá meg ön tegye a nevét.

Egy jeles versíró pénzt kért kölcsön nehány napra egy jeles novellaírótól. «Pénzt nem adhatok, hanem novellám van, ha kell azt adhatok kölcsön», felelt ez neki. A versiró nem vette tréfára a dolgot, hóna alá csapta a novellát, elvitte egy szerkesztőhöz, az meg is vette, ki is adta a versíró neve alatt; és mindenki tudta a tréfát, csak a szerkesztő maga nem.

Nagyon szerette volna egy fiatal költő, ha már valahol egy verse megjelent volna; küldött is belőle egy csomót egy szerkesztőhöz, különösen lelkére kötve, hogy figyelmezzen ott egy versre, melynek czíme a «fergeteg». De a szerkesztő semmit sem felelt rá, sem poste restante, sem a lapban; s a költő elbúsultában még össze írt egy csomó verset, közé azoknak is a «fergeteget», s elvitte azt egy másik laphoz, ajánlva ezt a fergeteget a szerkesztő nyájasságába. Ott ismét elhallgattak róla; a költő kétségbeestében még egy harmadik csomó verset gyalult, oda is bele plántálta a «fergeteget» s neki rontott vele egy harmadik divatlap szerkesztőnek. Valamelyik majd csak elsül. Hát egy vasárnap, talán egyszerre megszorultak a szerkesztők vers dolgában, vagy egyszerre megszállta őket az emberszeretet, elég az hozzá, hogy mind a három lapban egyszerre megjelenik a «fergeteg». No iszen befergetegeztek azután a szegény poétának! Maig sem mernek tőle több verset napvilágra hozni, mindig attól tartva, hogy hátha a másik is épen akkor rántja elő.

Egy emberséges csizmadiamester megkap egyszer az utczán: «uram, egy pár sort szeretnék beigtatni az ujságba». – «Szivesen, mi legyen az?» – «Képzelje ön, egy adósom kilencz év előtt eltávozott Pestről, most egyszerre visszakerült és kifizetett; hát csak azt szeretném kiiratni, hogy lám mégis vannak becsületes emberek a világon.» – «Vannak bizony és ön különösen maga az, a ki kilencz esztendeig elvár az adósára s midőn kifizeti, még megdicséri érte.»

Azt nem tudja senki, hogy a halhatatlanság rendbehozói, a betűszedők milyen fontos szerepet játszanak a szerkesztőkre nézve. Azt nem is említem, hogy a halhatatlanság útjának göröngyei, a sajtóhibák, az ő remekműveik; de lényeges befolyással vannak ők magukra a lapokra is. Vannak zsarnok betűszedők, a kik fölkeltik a szerkesztőt még reggel hét órakor, a kik tiltakoznak minden közbe irandó sor, újra tördelés, változtatás ellen; a czikknek maradni kell, a hogy ki van szedve; vannak ismét humorisztikus betűszedők, a kik tréfás jegyzeteket szednek a czikkek alá; néha a czikkíró maga is bitorolja ez érdemes firmát; ismét vannak költői lelkületű betűszedők, kik, ha nem telik ki a lap, egy-egy kis apró czikkecskét, egy-egy fővárosi ujdonságot oda szednek, a mennyi épen kitölti a hézagot; a szerkesztő hogy megörül neki, mikor meglátja, hogy «nini!» – végre pedig vannak kritikus betűszedők, a kik megdicsérik a szerkesztőt, ha valami jót hozott s ellenkezőleg megbirálják, ha tetszésöket meg nem nyeré, a kik visszaküldik a kiszedendő kéziratokat azon kérdéssel, hogy okvetetlen meg kell-e ezeknek jelenni? Én e véleményeket nagy tiszteletben szoktam tartani s megtörtént rajtam, hogy egy félig kiszedett czikket szétszórattam, az érdemes halhatatlanság rendezőnek azon észrevételére, hogy külömbet tudna ő ennél szedni, ha semmi sem volna előtte.