Part 20

A vízről aztán áttértünk a csengetyüre. Két tárgy van az öreg úr keze ügyében elhelyezve, egy légycsapó, meg egy óriási nagy csengetyü. Hogy az első mire való? azt könnyű volt kitalálni; a pesti levegő, mint már analysálva van, áll egy rész élenyből, háromrész légenyből (carbonicum: nem Bursche) meg egy rész légyből. Ezeket a repülő Lusztkandeleket rendre kell utasítani. Hanem az az elnöki csengetyű mire való? Az öreg úr felfogta azt és csengetett vele. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy a tisztelt ház hallgasson. Nem biz az, hanem hogy a messzelakó gazdasszony meghallja és hozzon friss vizet.

Erre aztán én is elmondtam az öreg úrnak, hogy mennyire meg vagyunk most elégedve az elnökünk csengetyüjével. Példányképe lettünk a rendnek. Mai nap azt mondta tisztelt elnökünk: «fel kellene még olvastatnom a házszabályok értelmében az indítványkönyvet és az interpellátióskönyvet; de miután azokba mindez ideig semmi sincsen beleírva: a tisztelt ház engedelmével, úgy hiszem, helyesen fogok cselekedni, ha nem olvastatom fel». S a tisztelt ház egyhangulag beleegyezett.

«Bizonyosan nem volt ott Simonyi Ernő.»

Most már, ha a fejem leütik, sem tudom megmondani, hogy tértünk át az országházról az állatkertre: erre is volt az öreg úrnak egy jó adomája. Mikor még a jóságos Ferdinánd koronaörökös volt, akkor került az első giraffe a bécsi állatkertbe. Egy kiváncsi polgár épen a trónörököst magát szólította meg, mikor a schönbrunni kertben sétált, hol lehet azt a ritkaságos állatot meglátni, a minek a nevét nem tudta. Ferdinánd a kisérőihöz fordult, s azt mondta; «zeigt ihm einen Ligurianer; so ein seltenes Thier hat er gewiss noch nicht gesehen».

A giraffeokról áttértünk az újságirókra (fatális eszmelánczolat!); az öreg úr elmondá, hogy egyszer Kemény Zsigónál Mátyás napján ebéden volt, s ott felköszöntötte a hírlapirókat, a kiknek ma nevük napja van. Hogy-hogy? kérdezék tőle mindannyian. Hát úgy, hogy Mátyás teszi azt a jéggel, a mit ti az újdonságokkal: «findt er keins, so macht er eins».

«Az ám, mondék, csakhogy a löbliche policáj sokszor megtette a szegény újságíróval, hogy «macht er eins, so findt er keins».

«Különösen Zsigóval történt ez meg sokszor, folytatá Deák. Majd minden éjjel fölverték az álmából azzal, hogy itt van Pultz úr (a censor-rendőrbiztos), valamit ki kell venni a lapból, s valami mást tenni helyébe. Egyszer megsokallta a mulatságot Zsigó, s mikor éjfél után bekopogtat hozzá Pultz úr azzal a szóval, hogy baj van, a főczikket ki kell venni, különben lefoglalják a lapot, Zsigó álmos is volt, mérges is volt; azt mondta: no hát foglalják le! azzal befelé fordult s tovább aludt. A rendőrbiztos csak magyarázta neki még a dolgot: alkudozott vele, hogy legalább a kék plajbászszal aláhúzott sorokat vegye ki a czikkből: de Zsigó már akkor úgy horkolt, hogy rengett bele a ház! A biztos hazament s referált Protmannak, hogy a szerkesztő nem enged a fenyegetésre, hanem horkol. A hatalmas főnök megütődött: «da muss was dahinter stecken!» Már most csak azért se foglaljuk le a lapot! S másnap sértetlenül megjelent a czikk. Ilyen dolog volt akkor az újságírás!

Kemény Zsigmond emlékénél egészen fölmelegedett az öreg úr; ő ismerte tanítványának, e tiszta léleknek, e lángelméjű államférfiúnak legfőbb becsét, kinek lelke elébb megtörött, mint porhüvelye, míg ő, a mester, a testi szenvedések közepett is a szellemóriás maradt. Magasztalását, sajnálatát mindnyájan osztottuk.

Most új látogatók jönnek: mi helyet adunk s búcsút veszünk az öreg úrtól.

– De ne tessék elszaladni! kiált utánunk minden olvasó. «Hát az öreg úr egészségi állapotjáról nem hallunk valamit?»

Úgy hiszem, hogy folyvást arról beszéltem.

Deák Ferencz derült, vidám kedélyben van: adomázik, mint hajdan, szelleme teljes ruganyosságával bír; nem a ki az egész társaságnak a hátán fekszik, de a ki kedves hangulatával az egész társaságot kezén hordja. Csak az a kéz reszket kissé, ha felemelve tartja. (Nem reszket a lélek!) A veszélyes betegség csaknem egészen elmúlt, s a maradék is teljes gyógyulásnak ad helyt. Visszatért jó álma, étvágya, szabad lélekzete, izomereje: s most már nem csak az életnek, de a közéletnek is reméljük őt visszaadva látni.

Mint szerető rokonai mondják, az öreg úr most már kész elfogadni a pest-belvárosi képviselőséget: még pedig nem csak mint megtisztelő kegyelet czímét, de mint tettleges munkakört: «én nem akarok szavazógép lenni,» mondá, s szándéka megjelenni az országházban, hogy részt vegyen annak tanácskozásaiban.

Olyan napot nem látott még az országház, mint az lesz!

Adja Isten, hogy minél elébb bekövetkezzék, s adja hosszú sor folytatását ennek az örömnapnak.

JÓZSEF FŐHERCZEG CSALÁDJA KÖRÉBEN.

Sokat írtak már felőle, mint «nagy» emberről, szóljunk róla egyszer, mint a «jó» emberek mintaképéről, a családatyáról.

Minden államnak az alapja a család, s jó, ha a családi élet áldásaira onnan felülről jön a példa.

Többször volt szerencsénk a magyar nádor fiát családja körében tisztelhetni, s mind annyiszor azt a meggyőződést szereztük, mennyire drága ránézve az otthon. Kastélyának belső pompáját nem a bútorzatok drágasága adja meg, hanem az emlékezet becse. A falakon István főherczeg, az utolsó nádor aquarell-festményei; a családi képek sorában a gyermekek kedvencz nevelőnéjének arczképe; ereklyék, miken az anyák kézmunkája van megörökítve; a főherczegnők szobája művészi atelier, a főherczegfiuké tanulóterem: magáé a főherczegapáé műhely, muzeum és fegyvertár.

A mi idejét nem a közügyek veszik igénybe József főherczegnek, azt mind szeretett családja körében tölti. Igazi patriarkális élet van itt. Reggel korán, a nappal együtt kelnek, délig dolgozik mindenki; tizenkét órakor pontban ebédelnek, azután jön egy kis családi hangverseny, zongora, czimbalom, dal, újra munka, tanulás, kertészkedés, vívás, tornászat, fél hétkor együtt vacsorál a család, s kilenczkor már csendes a ház. Csak ha tüzi lárma támad a szomszédban, akkor szakad félbe a csendesség: a főherczeg, a tűzoltók parancsnoka, siet maga a vonata élén a vész színhelyére s ott működik, míg a pusztító elem le nincs győzve, néha másnap délig is.

A főherczeg gyermekeit rajongva szereti, maga mondja róluk: «ezekben már kettős magyar vér foly» (anyáról is Koburg-Koháry királyi család sarjai).

Egy jó barátunk, ki a főherczegi házzal közvetlen összeköttetésben áll, ez érdekes adatokat közlé velünk e példaszerű családi életről.

József főherczeget a jó Isten azzal a jóval áldotta meg, mely itt a földön leginkább képes igazán boldogítani az embert, mely kárpótolni képes minden veszteségért, de melyet nem pótolhat semmi; adott neki kedves, jó családot. Ott van a gondos, kedves, szerető és szeretett nő; körülötte az élénk, szép, eszes gyermekek. Mintha csak rólok szólna a zsoltár: «Feleséged mint a bőven termő szőlőtő, a házad falai között; gyermekeid mint az olajfa hajtási az asztalod körül. Ime így áldatik meg, a ki az Urat féli».

Mária Dorothea főherczegnő, a legidősb herczegkisasszony, gyönyörűen fejlett, felnőtt hajadon. Homlokáról magas értelmiség, szeliden fénylő szemeiből életvidor jókedv és szende szívjóság sugárzik elé. Példánya a jól nevelt fejedelmi hölgynek. A tudás minden ágában kimüvelve, igaz magyar nemzeties érzületben felnövekedve, az európai művelt nyelveken kívül, melyeken szabatos tisztasággal beszél és ír, a latin nyelv titkaiba is beavattatott. Művészi hajlamairól már sokat irtak a lapok, s valóban nem közönséges hivatottságra valló képeket festett jeles művészünk, Vastagh György vezetése alatt. Hasonló lelkesedéssel ápolja a zenét is, s a generál-bassban egy ideig Erkel Gyula volt mestere. A múlt farsangon el volt terjedve a magas szoczietás közt a vélemény, hogy Mária főherczegnő a budai várpalota fényes termeiben a világba fog vezettetni; de az uralkodó-háznál divó szokás szerint ez majd csak jövőre fog megtörténni, ha betöltendi a főherczegnő 18-ik életévét. Csupán Valéria főherczegnő tánczestélyén izlelte meg a táncz hevélyeit és gyönyörét.

Nővére, a három évvel fiatalabb Margit főherczegnő, a szelidség, báj, kellem megtestesülése. Testvérnénje művészi hajlamaiban ő is osztozik. Rajong a zenéért. Kisebb darabokat már is komponál titokban. Egyet ezekből sikerült nővérének megkeríteni, melyet a télen át esténként tartatni szokott családi koncertben el is játszottak. Mindenkit meglepett a kétségkívül gyermekies kisérletben is félreismerhetlenül mutatkozó dallamosság és szerkezeti tisztaság. Ebben is anyjuk leányai mind a ketten.

Józsi főherczeg, az idősebb fiu, a nyáron lesz 13 éves. Igazi grand-seigneur a szó ideális értelmében. Előkelő, urias minden mozdulata, modora, gondolkodásmódja, a nagyúrias gőg, fenhéjázás, elbizakodottság legkisebb árnya nélkül. Előzékeny, megnyerő, lekötelező. Most a gymnasiumi III-ik osztály tantárgyaival vesződik; vesződik, nem azért, mintha nehéz feje volna, sőt ellenkezőleg, nyilt eszű, könnyű felfogású. Hanem vesződik ambitioból, becsvágyból. Édes apja tudvalevőleg megköveteli, hogy gyermekei ország-világ előtt nyilvánosan beszámoljanak tanulmányaikról; mert nem akarja, hogy az ő számukra külön sütet készüljön. Azért a főherczeg-úrfiak is csak úgy kénytelenek tanulni, mint akárki fia. Három tanár van mellettük alkalmazva, s reggel 8-tól 11-ig, délután 4-től ½7-ig foly mindennap a tanulás a rendes tantárgyakból. Azután jönnek a szabad-művészetek: zene, rajz, lovaglás, vívás; lovaglásban a híres lovas, Juhász honvéd-alezredes, vívásban Keresztesi Sándor a főherczegek tanítója.

A kis László főherczeg, a mennyire elválhatatlan jó pajtása három évvel idősb testvérének, a mily benső szeretettel ragaszkodik hozzá, oly ellentéte bátyjának. Modora népszerű, fesztelen, semmi korlátot nem türő; merő pajzánság, csupa elevenség egész a féktelenségig. Egy helyben ülni, no arra ugyan nem képes. Számára nem létezik fa elég magas, árok elég széles, folyton ugrál, szaladgál, s vidám zajától egész nap viszhangzik a tágas kastély, s a még nagyobb kert. Van is ám dolguk tanítóinak, őt megfékezni. Hanem azért arany-jó szív. Önzetlen egész a magáról megfeledkezésig. Apró ötleteivel, melyekben kifogyhatatlan, gyermeteg élczeivel az egész főúri társaságot mulattatja. Ha huszár nem lesz belőle, hát akkor semmi sem! Bátyja ellenkezőleg már most is egy kis államférfiú.

A két legkisebb, Erzsébet és Klotild piczi főherczegnők, még nagyon is aprók. Igazi kis angyalkák a Murillo képeiről. Ezek az egész családi körnek beczéi, szemefényei, aranyos játékszerei. Isten tartsa meg őket, s nevelje nagygyá kitünő szüleik örömére, a haza javára és büszkeségére!

SZÜRETI MULATSÁG ALCSUTHON.

«Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst!»

Ezzel a szóval biztatott fel József főherczeg ő fensége, mikor legutóbb Alcsuthon voltam a «Romano csibakéro sziklaribe» dolgában.

Nem is felejtkezett meg az igéretéről, egy patriarkális táviratban meginvitálva a mai szüreti mulatságra: «nagyon jól fogunk mulatni». (Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita mulatságnak nem igen jó mulatság.)

Kilencz óra volt, mikor a vasutról odarepített a négy kisjenői sárkány. Már akkor a két kis főherczeg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra készen várt rám, József herczeg botot is faragott a számomra, hogy könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, «ott van már a papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ide érzik a jó szaga!»

Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsuthi bandája már messziről rákezdte a Rákóczy-indulót, mikor észrevett bennünket. A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei között nagyszerű tészta galacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak; csak maga a főherczeg volt czivilben, kék kötény kötve a derekára. Két nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant rézüst fortyogott, az egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a «czakumpakk», egy melléktűzön csendesen sistergett a bakagombóczhoz való hagymás zsír, – mindenkinek tele volt a keze dologgal. «Hát nekem nem lehetne valami hasznomat venni?» – «Dehogy nem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább nem lesz kozmás, mint tavaly volt.»

S aztán megmagyarázta a főherczeg, hogy mi minden lesz a mai lakomán. Így szólt a «szüreti menázsi» 1894 október 16-ikán: Marhahús paprikás krumplival. (No ezt már ismerem). Azután «bakagombócz». (Ez tésztából készül olyan egy fontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután egy óra hosszat főzik bugyborékoló vizben, míg megpuhúl, akkor zsírba rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele). Azután lesz «czakumpakk», (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbe vegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a tetejébe), azután jön czigánypecsenye, meg zsiványpecsenye (ezt nyárson fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk «granatéros marschot» (hát ez mi? túros csusza, de turó helyett hagymás krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) aztán még jön a «visokai sütemény», ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, a kinek ezüst vitézségi rendje van.

Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is. Hevenyészett asztal lett terítve, a főherczegnőnek átadatott a magyarul irt «menázsi» s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kinálás. A kisebbik professzora a főherczegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy fotográf-műhelyt s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó társaságot: a főherczeget a kanállal a szájában; én szerencsére nem látszom a pohártól, a miből épen iszom.

Először jóllakott a menázsiból az úri társaság, akkor hozzáült a honvédcselédség; következtek utánuk a czigányok; még azok sem bírták elfogyasztani, akkor aztán jól tartották a szedőket. Olyan volt ez, mint a Thábor-hegyi prédikáczió.

Ebéd után hozzáláttunk a szüreteléshez (így jó az) s egy egészséges séta után én eltüntem Rómer Flóris szobájába (úgy hívják azt, a hová bekvártélyoztak) s ott neki ültem regényt irni; mert hát nemcsak a nagyherczegek parancsolnak velem, hanem a «Kis királyok» is.

Ilyen az én szüretem!

Észre sem vettem, hogy már vacsorára jár az idő: dehogy voltam éhes. Ha az apát úr fel nem jön értem, a holnapi tárcza a «Nemzet»-ben hosszabb lenne.

«Várnak már odalenn!»

De azt nem árulta el, hogy mire várnak?

Nagy meglepetés volt. Már a tornáczba érkezve, hangzott elém az alföldi népdal, a mit a főherczegnő szobájában énekeltek; a kórusban túlnyomó volt a szopránhang, de az elámulás csak akkor fogott el, mikor a terembe léptem s megláttam az egész társaságot. A főherczegi család ifjú tagjai és az udvarhölgyek mind népies jelmezekbe voltak öltözve; Mária főherczegnő gyöngyös pártával, zsinóros pruszlikban, gyönyörű gömöri parasztleány volt, míg Margit főherczegnő kisjenői oláh fátának volt öltözve, ezüst szövöttes katrinczával, piros mellénykével, ezüst virágokkal hímzett, hosszú bő ingujjakkal, karmazsin piros csizmában, a mi mind úgy illett hosszú fonadékú aranyszőke hajához. Zichy Irén grófnő pompás győrvidéki menyecske volt, míg Boxberg Paula bárónő aranycsipkés főkötőjében, virágos viganójában a mátrai pompát képviselte deli alakjával. A két kis főherczeg Bánk bánt és Hunyady Lászlót miniatureben, – maga pedig József főherczeg igazi eredeti debreczeni csikós ornatusban pompázott; lobogós ingujjakkal, birkaprémes mentéje fél vállára vetve, alatta az ólompitykékkel kivarrott pruszlik, sallangos kostök, a szíj mellé dugva, (megsúgta később, hogy szűz dohány van bele vágva), a gyűrt torkú csizmán hatalmas pengős sarkantyúk, s a vállán keresztül csavarva a kivert nyelű karikás ostor.

«Milliom bocsánat! hisz ebben az egész társaságban csak én magam vagyok egyedül a német.»

«Azt énekelte a pap: ne nézd uram, hogy ő német!»

Majd vacsorához ültünk. Sejtettem, hogy táncz lesz ennek a vége! A hogy be is következett; vacsora után átment a társaság a tánczterembe. Ott várt már felvont hegedűvel Csányi Pista bandája, s rárántotta a láb alá valót. Hiszen tánczosnő lett volna szép számmal; de tánczos csak egy volt, a kis József herczeg; a ki ki is tett magáért.

Mondék a főherczegnőnek: «eszembe jut most az az operette, a minek a czíme «Tiz leány és egy férfi».

«Majd lesz itten több is!»

Kiváncsi voltam rá, ki lesz az? Csak nem a fiatal tisztelendő tanár úr?

Egyszer aztán megperdül a sarkantyú s előáll maga József főherczeg, Mária főherczegnőt párul vezetve, s bemutatja azt az igazi huszáros, csikósos magyar tánczot, a milyenre én csak kecskeméti diákkoromból emlékszem, mikor a verbunkosok járták a promenád közepén. Tökéletes alföldi magyar legény volt, mikor abban egyenesre ágaskodik a jó kedv, neki szánja magát, de soha egy pillanatra el nem veszti a komoly délczegségét, nem rugdal, nem toporzékol az, hanem kevélykedik, abban a virtusa, s minden mozdulatával azt mondja, «ki a legény a csárdában?» De gyalog is szivesen eljöttem volna Alcsuthra, csak azért, hogy ezt a tánczot lássam.

Egyszer aztán azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok a tánczban. Vittek.

Még azt mondta a főherczegnő, mikor vége volt, hogy elég jól járom a palotást.

«Hjaj! Fenséges asszonyom, nem palotás ez már, hanem csak ruinás.» Denique, megesett.

Tudom, hogy ezért az exceszszusért kereset alá fognak venni idehaza; de hát majd én is azzal védem magamat, a mivel a bécsi operaszinházi páholynyitó, a ki Milán királynak gyufát nyujtott a foyerban szivargyújtáshoz: hogy «kényszerítő körülmények forogtak fenn».

Éjjel azzal álmodtam, hogy Kecskeméten a jó Siposs bácsi, a jogtanárom examinálni akart, hogy «quid juris». – «Non sum paratus: az éjjel bálban voltam.» – «Tánczoltál?» – «Omnino.» – «Habes eminentiam.»

Aztán mikor felébredek, keresem a fejemen a papillotokat, a mikbe a szép dúsfűrtű szőke hajam van becsavargatva: (azok is mind szerelmes versekből voltak hasogatva).

Hol van az már – Marczi fiam!

KIRÁLYÉKNÁL.

Bizony rég ideje, hogy egy magyar király tudósaival együtt tanakodott tudományos munka létrehozása iránt; arra pedig, hogy uralkodó fejedelem levente fia saját készítette irodalmi művet nyujtott volna át koronás atyjának, nem is emlékszem.

Épen a Tisza-jubileum előtti napon kaptam a trónörököstől levelet, melyben értesít, hogy ő Felsége deczember 1-én fogadja őt és az «Osztrák-Magyar Monarchia irásban és képben» szerkesztőit kihallgatásra, átveendő a munka első füzetét; ugyanabban meghív magához, a munka szerkesztősége megtiszteléseül adandó ebédre, megbízva, hogy a magyar szerkesztő és művészeti bizottság elnökeit, Haynald bibornokot és Keleti Gusztáv igazgatót és hívjam meg a nevében. (A másik elnök, Benczúr inkább elkészít egy képet, mint hogy ünnepelyes lakomákban vagy gyülésekben részt vegyen.) Azonnal siettem a bibornokhoz; nem volt senki az előszobájában, úgy kellett hozzá bejelentetlenül berontanom. Munkában találtam, mint mindig. Ajánló leveleket diktált prælatusának. Mert Haynald senkitől sem tagad meg semmit; az ő jótékonyságának bőségszarvából hull minden, a mi aranyat ér; többek között az ajánló levelek: festő és zeneművész úgy számít azokra bel- és külföldön, mint hajdan az indulgentiális levelekre a másforma művészek.

A trónörökös azt irta a levelében, hogy elébb szép diplomatikusan puhatoljam ki, hogy nem lesz-e terhére a bibornoknak a Bécsbe utazás? mert bár nagyon nehezen nélkülözné a jelenlétét, nem szeretné, ha csupán az ő kedvéért venne magára ilyen öreg úr akkora fáradságot. Megmutattam a bibornoknak ezt a passzusát a levélnek. Nagyon tudta méltányolni annak az értékét. Csak az «öreg úr» ellen tett exceptivát, tréfás tiltakozással. – «Legyen megnyugodva eminencziád: majd elmondják az ellenségei, hogy «nem öreg úr!» (Már akkor fujták is a követ.)

A Tisza-jubileum után harmadnapra (ezt már a mamelukok így fogják használni időszámításra, mint az Izlám-hivők a Mahomed-futást) odafenn voltunk a császári várpalotában, a trónörökésnél, pontban tizenegy órakor. Weilen barátom fekete frakkban, én kardosan és panyókásan: mindegyikünk a hóna alatt a maga füzetével, Weilen a némettel, én a magyarral (a mienk japáni papirra volt nyomva). Ő Fensége előre figyelmeztetett, hogy elébb a magyar szöveget fogja ő Felségének átnyujtani: azért, mert Bécsben a magyar a vendég, s a vendégé az elsőbbség.

Ő Felsége ez alkalommal legbenső dolgozószobájában fogadott; nem a diplomácziai kihallgatások helyiségében. Csendes kis szoba az; egyszerű, pompa nélküli otthon. De mégis van benne valami felbecsülhetetlen pompa; két életnagyságú arczkép. Mind a kettő ő Felségét a királynét ábrázolja, legvirulóbb ifjúkorában; csaknem egymás mellett áll a két kép, csupán egy közbeeső ajtó által elválasztva: mind a kettő ugyanazon felfogásban, nem mint uralkodónőt, de mint hódítónőt őrökíté meg a királyasszonyt egyszerű eszményi fehér öltözetben, a mire hosszú, tömött gesztenyeszín fürtei térdein alul omlanak alá. Az első arczkép oly tündérien bájoló kifejezéssel tekint alá; a másodikon már uralkodik az anyai méltóság és boldogság kifejezése.

Ő Felsége igen derült kedélyben volt. Arczszine férfias, erőfeszítő munkában edzett egészségre mutat, erőteljes kifejezésű vonásaiban, a nála megszokott fenséggel párosult nyílt nyájasságon kivül, ezuttal valami örömsugárzó gyöngédség volt a hangulatadó. Nem hódolatfogadó monarkha és tisztelgő álltak egymás előtt; hanem apa és fiú. A beszédek nem voltak irásból olvasva; hanem jöttek a szivből. Az egész ünnepélyes jelenet a valódi patriarkhális üdvözlés és elfogadás szinét viselte magán. Mikor a király kezét nyujtá a trónörökösnek, s ez megcsókolta a nyujtott kezet, ez a magunk saját puritán ősszokásainkra emlékeztetett vissza.

Ezután a trónörökös átnyujtá a királynak a mű magyar és német szövegű első füzeteit; mire ő Felsége hozzám fordult, s magyarul szólva, elismerését fejezte ki a szerkesztőség és a munkatársak iránt, hogy ily rövid idő alatt lehetővé tették ily sok nehézséggel járó munka megindítását. S azután mind a két szerkesztővel hosszasabban társalgott, értesülést kivánva a mű összeállítása és kiadása részleteiről; egyszer aztán ismét a fiához fordult: «Ezt a czikket te irtad, úgy-e bár?» kérdezé, a bevezető czikkre mutatva, s aztán a szerkesztőkhöz intézé rögtön a szavát; «Jól van az a czikk megírva?» a mire én, még az illemes válaszon túl azt is bátor voltam felelni, hogy a főherczeg a legjobb irója ennek a műnek. S ebben egy csepp hizelgés nincs. Oly rövid, tömör és kifejezésteljes irálya van Rezső főherczegnek, néhány sorban egész képet visszaadó, hogy azt mindnyájan mintául vehetjük: innen és túl a Lajtán.

Ez ünnepélyes átadás után visszatértünk a főherczeg lakosztályába, a hol együtt Weilen tollviselése mellett szerkesztődött meg a lapok számára való szövegezése a lefolyt jelenetnek.

Az elbocsátásnál tudatta velem a trónörökös, hogy a mai díszlakomán áldomást fog mondani a szerkesztőségre, a jelen és távollevő s még azután közreműködendő munkatársakra; még pedig Haynaldot külön felköszöntve, mivelhogy egy bibornok egyenlő tisztességben részesül a királyi herczegekkel.