Part 2

A márcziusi ifjak közül még többen is elmentek a csatatér babérait tépni. Degré Alajos mint huszártiszt sebet is kapott az isaszeghi ütközetben, Úrházi György hirlapíró egy kozák lándzsadöfés sebhelyét viselte holtig a homlokán, Ballagi Károly írónak Budavár ostrománál a karját lőtték keresztül, Sárossy Gyula, az «Arany trombita» írója, s Táncsics Mihály, a socialista író, az in effigie felmagasztaltatásban részesült. Vajda János zászlótartó volt; Sükei Károly is végig szolgálta a hadjáratot, mint hadnagy ez a kis termetű, de nagy erélyű emberke, kinek márczius tizenötödikén dadogó hangjával kiejtett szava röpke mondásúl maradt fenn: «nem kkkell ilyenkkkor hallgatni az okokokos emberekre!» Azután Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Balázs Sándor, majd Vadnay Károly, Tóth Kálmán, kik még a márcziusi napokban fiatal diákok voltak, de mielőtt a költői babért kivívták volna, a legnehezebb idők harczi babérjait szerezték meg homlokukra.

Egressi Béni, a kedves dalköltő, Petőfi verseinek dallamosítója, mint honvédszázados harczolt számos csatatéren; Egressy Gábor, az utolérhetlen szavalóművész, mint kormánybiztos és szabadcsapatvezér játszotta a legszebb hősszerepet a Kárpátok között. A magyar hadsereg romjaival ő is kivándorolt Törökországba s éveket töltött a számkivetésben. A király kegyelme megnyitá előtte hazája határát, visszatérhetett honába. Honába igen, de nem a maga országába, a szinpadra. Az intendáns nem ád amnestiát. Ekkor aztán a magyar közönség gyűjtés útján adta össze a páratlan nagy művész fizetését, hogy az újra elfoglalhassa a helyét a szinpadon. Ott is halt meg, a szinpadon, a saját csataterén, a hogy illik a szellem harczosához, egy mesterszerepe közepén.

Oroszhegyi Józsa alacsonytermetű, czingár emberke volt, tökéletes khinai arcztypus, még a sárgaszínnel is ellátva. Hirlapíró volt és költészettanára egy pesti felsőbb leánynevelő-intézetnek. A hadjárat alatt ő is szabadcsapatot alakított, melynek viselt dolgait a hivatalos Közlöny is megörökíté. A végén ő is átmenekült Törökországba. Orvosi diplomája volt, az ozmán hadseregnél alkalmazást nyert; abban meg is maradt; utóbb tábori főorvosi rangra vitte. Hét nyelven beszélt és írt tökéletesen. A hatvanas évek vége felé meg is házasodott, török leányt vett el. Sokoldalú tudományáért, különösen nyelvismereteért a törökök nagyon megbecsülték. Egy ebéd után hirtelen felhajtott egy pohár arakot s attól kapott a fejére a denevérszárnyú angyaltól egy olyan legyintést, hogy a hét nyelv közül hatot egyszerre elfelejtett, csak a hetedik maradt meg a nyelve hegyén: a magyar anyanyelv. Ekkor kénytelen volt hazajönni Magyarországra; itt azután a magyar kormányelnök gondoskodott a kegydíjáról, mely életét fentartsa – a halálangyal szárnyának második szellőcsapásáig. Mozgalmas életet végzett; pedig milyen nyugodalmasat kezdett!

Vas Gereben (családi néven Radakovics József) szintén a márcziusi fiatalság közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők közé érdemesíti. A szabadságharcz alatt a kormány által gyámolított Néplapot szerkesztette, s a későbbi évtizedekben tehetséges munkása volt a nemzeti irányzatnak. Vidám, eleven, életpiros arczú fiatal ember volt, a kinek a feje fölött az idők viszontagságai nyomtalanúl múltak el. Kétszer házasodott, mindannyiszor eszményi szép nőt vett feleségül. Egyszer Bécsbe utazott, a hol ügyvédi praxisa után volt valami dolga. Az utczán valami baját érezte. Máskor is elő szokott az nála fordulni. Egy kis szívdobogás. Ismerte már a csalhatlan gyógyszerét: Digitalis. Utjában volt a Burg melletti gyógyszertár. Oda tartott a panaceát megrendelni. Mikor a gyógyszertár ajtaját kinyitotta maga előtt, még ezen a földi világon volt; mikor betette az ajtót maga mögött, már akkor a másik világon járt. A legtöbb irónak ez a vége. A jótékony szívszélhűdés. A szivünkkel dolgozunk. A természet diktálja, hogy az elhasznált életműszer felmondja a szolgálatot. Egész lajstromát az írótársaimnak számlálhatnám el, a kiket ugyanez a gyorsposta szállított el boldogabb hazába.

Irinyi Józsefre kerül a sor. Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak volt a legszebb férfi, a kit valaha ismertem. Termete Antoniusi, arcza klasszikus idomzatú, feje mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók, beszéde gyors, a francziához inkább hasonló, mint a magyarhoz. Francziához hasonlított az egész modora, viselkedése, szokásai, társadalmi fogalmai. Tökéletesebb párisi alakot nem lehetett képzelni Irinyinél, ki mindenben hű utánzója is volt a franczia arany fiatalságnak, mely közt nevelkedett. Senkit sem respektált, mindenkivel komázott. Egyszer Deák Ferencz azt kérdezé tőle, hogy mit adnak ma a nemzeti színházban? – A Hunyady Laczit – felelte Irinyi. – Ugy? A Hunyady Mukinak a fiát? – mondá Deák. – Irinyi volt a pesti tizenkét pont összeállítója, ő volt, a ki e pontokat kinyomatva a Landerer és Heckenast nyomda ajtajából a közönség közé szórta. A szabadság éve alatt tagja volt a képviselőháznak. Kiváló alakja meg van örökítve az országgyűlés megnyitását ábrázoló nagy képcsoportozaton. A Bach-korszak alatt ismét visszatért az irodalmi pályára. Ismeretei, nagy tehetsége ott ismét nagy elismerésre jutottak. Az a sajátsága volt, hogy télen sem viselt soha meleg felöltőt. Csikorgó januári időben találkoztam vele gyakran az utczán, szétgombolt frakkban (mindig frakkot viselt, még a forradalom alatt is) és fehér mellényben. Azt mondta, hogy Párisban nem ismerik a hideget.

Egyszer aztán alaposan meghütötte magát: gyomorgyulladást kapott. Orvosa, jó pajtása, félreismerte a baját; gyomorkatarhusst konstatált s erometicát rendelt neki: s azzal magára hagyta.

Irinyi József nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető, se fizetett ápoló.

Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, butorai összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett, a nélkül, hogy valaki segélyére sietett volna.

Vele együtt mult ki az utolsó franczia-magyar.

Idézzek-e még több kisértetet?

Nem menekül-e még a hallgatóság kegyetlen előadásom elől. Hisz magamnak is megreszket a szivem a szellemidézés közben.

Pedig még többen vannak, a kik a földalatti induló zeneaccordjaira, halotti lepedőikbe burkolva előttem végig haladnak.

Ott jön a «Kegyencz» drámaírója, a magyar emigratió vezére, átlőtt szivét takarva szemfedővel. Megszólítom: «miért volt ez?» Felemelt csontkeze ujjával int: «ha megmondanám, te is utánam jönnél.» Megsemmisíteni magunkat, mikor meggyőződtünk róla, hogy élő alakunk utjában áll a nemzet jövendőjének.

Majd Vidacs János alakja vonul el lelkem előtt. Milyen igazi magyar fiú volt 1848 márcziusában, mikor az Egyetem-téren összetalálkoztunk. Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetű ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsagó szavára mozgásba jött a tenger: a néptenger. S ő szerette ezt a tengert hullámba verni, partot ostromoltatni vele. Értett hozzá. Talán egyetlen valódi forradalmi jellem volt a magyarok közt. A hadjáratot végig szolgálta fegyverrel. De azután sem nyugodott el soha. Feszítő rugója volt minden mozgalomnak, mely az idegen absolut uralom megtörésére támadt itthon s fentartá az összeköttetéseket ott künn. A börtönoduk penésze nem tudta kigyógyítani belőle.

És a mellett a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapított, mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám, dicsekedés. A Vidacs-ekék híresek voltak a hazában és a külföldön mindenütt, a hol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik. Együtt dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s a munkások nem panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdonosuk maga is ott veri a vasat az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és a családjának, a mely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerűséget követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt: ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország közbizalma, melyek titoktartást követeltek.

Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság Budapesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár megalakítását tüzte ki feladatául. Igazgató elnöke lett a szabadságharcz egyik legnépszerübb tábornoka. Munkásokul behozták a külföldön leghirhedettebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel alkalmazták, mint a milyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.

Ez volt a megölő fátum.

Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolta, hogy ez az őrületes verseny semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros munkabérfölemelést el nem bir. Pedig most már az ő munkásai is fel vannak izgatva.

A részvényes-gépgyár aztán nehány esztendő alatt elvesztegette a millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de a közben a földig verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs gyárat. Alapítója, a még mindig fiatal népképviselő egy rosz napon egy kigyó-utczai ház negyedik emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.

De a kezelésére bizott közpénzekből egy fillér sem hiányzott. A honvédmenház alapjára begyült összegeket halála előtti napon az utolsó forintig leszámolta az építő bizottságnak. Egy homályfolt sem maradt a nevén. A szakismeretlen vállalkozás egészségtelen versenye ölte meg.

Hasonló halált választott a szabadság hosszú küzdelmének egyik legkiválóbb vezéralakja, Nyáry Pál. Végzetes elhatározásának indító oka sohasem jött nyilvánosságra. Rongált vagyoni állapot nem lehetett az, mert rokonai igen szép összeget érő vagyont örököltek utána, mely az egyszerű magányosan élő urát bőven eltarthatta. Halálának titka csak sejthető; rendkivüli helyzetekből, lélektani kényszerűségekből összebonyolult oly kinzó szövevény támadt, melyet egy lágy ember félkézzel letépett volna magáról; de mely a vasembert agyonfojtotta. Nyáry Pál életének regényét én jól ismerem, de leirni nem fogom soha, – elrettentő például mindazoknak, a kiket valami végzet arra ösztönöz, hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját boldogságukat, lelküket, mindenüket.

És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, a míg majd én is nem kopogtatok az ajtón: akkor zúgjátok, hogy «szabad!»

A LÁTHATÓ ISTEN.

Jól tudom én azt, hogy e két szó hadizenet tőlem minden eddigi uralkodó fogalomnak, elkezdve a Brahma, a Budha imádójától, a ki azt mondja: «az enyim az!» a keresztyénig, mohamedánig és izraelitáig, a ki azt mondja: «láthatatlan az!» és a nihilistáig, a ki azt mondja: «nincsen az!»

Azonban én nem vagyok próféta, a ki új sektát szándékozik alapítani; hanem csak költő, a ki sokat átélt, sokat látott és sokat átérzett.

Voltam egy kissé természetbuvár is, a ki a Kosmos nagy írója nyomán elhatoltam az emberi tudás véghatáráig, a csillagködképletekig, a miket a távcső szabálytalanul keringő fénytömegekre bont fel, s e fényes chaoszban a kezdődő teremtés művét sejteti velünk.

Ki az ott?

A tudósok azt mondják rá, hogy az egy olyan nagy eszme, mely emberi fogalmakba bele nem fér, s melyet Istennek nevezni, a ki emberi dolgokkal törődik, antropomorphismus. Hisz a föld maga egy láthatatlan porszem a világegyetemben, s a napok összesége, a miket ő esztendejének, századának, évezredének, æocenejének, plyocenejének nevez, egy eloszthatlan percz a nagy mindenségben. Ki ügyelne ennek a percznek a történetére? Ki törődnék az ázalagokkal, a kik egy eczetcseppnek sphæráján egymással küzdenek, s magukat embernek, s nemzetnek nevezik? s még azoknak az apró bajaikkal is? s láthatatlan lelkük kimondhatatlan érzéseivel? a ki itéletet hozzon erény és bűn fölött? tanítson szeretni felebarátot, hazát? odakölcsönözze teremtő lelkét a sárdarabnak? holott annak az egész planétája csak egy porszemnyi töredéke – nem is a ragyogó mindenségnek, hanem – a láthatatlan semminek. Hisz ez a föld maga is egy «nihil»: a legközelebbi naprendszer lakói, sőt maguk az Uranus lakói már nem tudnak róla, hogy «van».

Azonban én egy kissé kertész is voltam. Évről-évre elnéztem azt a közönséges sárga pillangót, mely derék nyárban millió számra repked a gyümölcsös kertekben s petéit leginkább az almafák leveleire rakja le. Két hét mulva a forró kánikulai nap kikölti az apró hernyókat, a mik oly kicsinyek, hogy alig lehet őket puszta szemmel észrevenni. És ennek a górcsövi paránynak már van tudata arról, hogy a mostani forró napok után jönni fog a tél, jég és zuzmara, hogy ez a falevél le fog esni a fáról s akkor ő elvész. És van tudata arról, hogy neki élni kell, és egy új tavaszszal mint pillangónak szállni fel a légbe. És van tudata arról, hogy ha ő annak a falevélnek, a melyen született, a felső fényes epidermisét lerágja, akkor az össze fog zsugorodni és őt az alsó molyhos borékjával be fogja göngyölíteni, s akkor ő a tél hidegét bizton kiállja tavaszig. És van együttérző értelmisége, hogy valamennyi társával együtt egy-egy vékony selyemszállal oda kösse a fa ágához azt a levelet, a mely neki hazája fog lenni, hogy mikor eljön a tél, le ne hullhasson róla, megmaradjon a jövendőnek.

Ki az ott?

Ki tanít ennek a paránynak, mely nem nagyobb, mint az irónom letört hegye, meteorologiát, technikát, társulási egyetértést, előrelátást, hazaszeretetet a maga szülőfölde, a falevél iránt? – S aztán mikor ott állok a megoldhatlan csillagképlet s a szélben lengő téli falevél közt, s végig gondolok a saját életemen!

Nem mondhatom, hogy sok szenvedés, megpróbáltatás, viszontagság ne ért volna. Hanem azt mind magam kerestem. Ha meghúztam volna magamat, talán nekem sem jutott volna belőle több osztalék, mint másnak; de mindig űzött a vágy szembe menni a nehéz időkkel, néha még baljóslatok, ellenálló akadályok daczára is.

Ifjuságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá s kezdetben biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ volna hazám s senki sem neheztelne érette. Én azt egyszerre elhagytam s választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből vannak fonva s nimbusza nem világít, hanem éget. És mégis Őt látom e sorsfordulatban; mert nekem ez a pálya minden szenvedéseivel, küzdelmeivel, nehézségeivel együtt a gyönyörök végtelensége volt; menedékem az országos viharokban, vigasztalóm az elcsüggedésben; harminczhárom év óta az egyetlen hely, a hol mindig megtaláltam mindazt, a mit a nagy világban és a kis világban elvesztettem, volt az íróasztal.

Majd szólok még az íróasztalról később.

A márcziusi napokban Petőfivel együtt én voltam az, a ki a népszabadságot kikiáltottam a szabad ég alatt. Az első szó kimondója fejével játszott; mert ha az egész nemzet nem visszhangoztatja azt, az a fej elveszett. Ki költé fel e visszhangot? Ki őrzé meg fejeinket?

Hát azután, hányszor álltam a nyitott sír szélén? Csatatereken, ellenséges táborokon keresztül hatolva, ostromolt városokig, bombazápor alatt. Szegeden a lőporos raktár robbant föl mellettem, s körültem az egész tért beteríté romokkal; én érintetlen maradtam.

Világosnál az «utolsó» napon egy olyan társasággal ebédeltem együtt, melynek minden tagja tudta már, hogy a fejét eljátszotta, s nekem sem volt semmi okom a magamét jobbnak hinni a többiekénél. Csak egy választás lehetett még: az, a mit egykori ügyvédi főnököm tett, a ki szemem láttára lőtte főbe magát. Azon gondolkoztam, hogy melyik lesz jobb? Mert bizonyára az én életem is olyan jól be volt ott végezve, mint a többieké. – Ekkor egyike a legelkeseredettebb politikai ellenségeimnek odatoppan elém, paraszt kocsisnak átöltözve, s azt mondja: «a szomszéd városban van a feleséged, a ki utánad jött Pestről, ülj fel a szekeremre, viszlek», s ezzel a szóval ez az ember, a ki nem szeretett, kiragad a halál torkából s a muszka táboron keresztül hatolva, megszabadít.

Ki küldte ezt oda?

Fél évig bujdostam erdőkben, ismeretlen emberek között. Azok, a kiknek hivataluk lett volna, hogy üldözzenek, segíték elő menekülésemet, s a komáromi kapitulátió menlevele általi megszabadulásom nem költemény.

Hanem hát ezek mind materiális csodák. Jók egy magánélet regényéhez sensationális fordulatoknak; de a kitűzött jelmondathoz nem adnak semmi bizonyítékot. Te «egy» ember vagy, a ki azt mondod: «Láttam az Istent, mikor megszabadított!» de hol volt az Isten akkor, a mikor a többiek halálra mentek: a kik voltak olyan jók, mint te vagy!

Tudom. – De nem ismerem el a halált büntetésnek s az életet jutalomnak. Missió mind a kettő. Egyikünknél az az áldozat, hogy meghal, a másikunknál az, hogy élve marad. Hányszor irigyeltem én azokat, a kik már dolgukat jól végezve, pihennek: hányszor évtizedeken keresztül? De a holtak és élők áldozata egy czélra szolgált; nagyobb czélra, mint egy emberi boldogság; e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására. S a kik e czélért meghaltak, többet tettek, mint mi, a kik e czélért élve maradtunk.

Ha akkor ellágyul a nemzet, most nincs Magyarország.

A csillagképletek, a téli falevél, az egyes emberélet történetén túl ott van «Ő» a nemzetek nagy életének fordulataiban.

Minden nemzet addig él, a míg missióját betölti; ha azon túl megy, elmulik, s ha új missiót talál, új alakban támad fel.

A klasszikus korszak mythosza szerint a fátum fölötte állt még az isteneknek is; a bölcsészet ezt tagadja; de azt el kell ismernie, hogy az emberi szabad akarat egyenlő tényező az isteni hatalommal; mert e nélkül a lélek nem volna lélek; s az a Teremtő, a ki az embernek lelket adott, a hatalmát osztotta meg vele.

És itt találunk rá a látható Istenre: a midőn az emberi szabad akarat valamit elront, hogy fordítja csodamódon ismét jóra. Néha óriási szenvedések, áldozatok árán, de a miknek díja az árát mindig túlhaladja.

Ne szóljunk a zsidó nemzetről, mely Jehova választott népének vallva magát, Istenétől mégis hazájából kiűzetni hagyatott. – Ha ott maradt volna, most a drúzokkal együtt juhokat, tevéket őrizne kis hazája legelőin s nem volna több egy nomád népfajnál; míg szétküldve a széles világba, nevezetes tényező lett a népek között.

De keressük mi csak a saját nemzetünk történetében a látható Istent.

Előtámad, senki sem tudja honnan, Ázsiából-e vagy a volgavidéki Éjszak-Európából egy néptörzs, s helyet foglal Európának egy olyan országában, melynek népzagyvalékát se Róma, se Attila, se Nagy Károly hatalma nem birta egy összetartó birodalommá alakítani.

Ki vezette őket ide?

Ki adta neki a súlyos megintést a Lech mezőn, hogy ne vesztegesse el magát, mint elődei, a hunnok, avarok; hanem maradjon otthon földet és emberszivet művelni, országot alkotni. Csapásnak látszott; megmentő intés volt.

Ki adott világot a lelkének, hogy a midőn két vallás között kellett választania, ne annál állapodjék meg, a mely őt kelet felé vonja, hanem a mely a nyugottal egyesíti? Nem a dogma itt a kérdés, hanem a cyrillbetű, ezek a rabszolgaság lánczszemei, a mikkel a moszkvai egyedúr minden népet, a mely azt fölvette, magához kötöz.

Mi a nemzetek története? – Küzdelem az istenerő és az emberakarat között. Néha együtt halad mind a kettő; az a nemzet nagy lesz.

Néha győz az «akarat» az istenerő fölött, hanem az ember, a nemzet elvész.

Néha egy erős csapása a világteremtő kéznek megtöri az akaratot; csapásnak látszik, de mentő intés volt az. Mikor az ember, a nemzet önmagával meghasonlott s önbűnével ássa sírját.

Megkaptuk ez intést a mohi pusztán, megkaptuk a Csele pataknál. A nemzet halála látszott az lenni. Csak tisztító tüze volt.

Hisz ez a nemzet önmagát akarta meggyilkolni akkor.

Nézzük végig a mohácsi vészt megelőzött korszak rettenetes törvényeit; a jobbágy nép millióinak elnyomására, megkinzására kigondolt czikkelyek egész sorozatát; az egész megyék nemességét proskribáló határozatokat, azért, mert a szegény jobbágygyal rokonszenveztek; az embernek, a saját magunk vérének állattá lealjasítására czélzó végzéseket, egész addig a hahotával vegyült átkozódásig, hogy «lutherani comburantur!» aztán kérdezzük, hogy nem kellett-e ide egy vérözön, mely szennyeinket letörülje, hogy aztán kezdjünk a tiszta lapra egy új, fényesebb, dicsőbb történetet írni.

Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az Isten egy jobb ellenséget.

Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a reformátió, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a szabadságérzet, emelkedhetett föl templomi szentséggé a hazaszeretet.

E nagy csapása nélkül az Istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt zsarnokokból és nyomorult helotákból állna; rég elpusztította volna önmagát.

Mikor a leczke megfogant, akkor az, a ki ránk bocsátá vaskezét, ismét visszavonta azt rólunk. Nem maradtak-e e kéz ujjainak a nyomai rajtunk?

Akkor aztán átestünk a másik végletbe. Az Istenerővel küzdő emberakarat helyett úrrá lett nemzetünk fölött a sors előtt lefekvő álmatag közöny. A világ látott volna egy tüneményt, hogy múlik el egy nemzet, csupa életunalomból. Nem pusztítja ellenség, csak úgy elmúlik magától, a főrend átalakul németté, a jobbágyság beolvad a tótba, oláhba; csak a köznemesség és a papság marad meg – latinnak, magyart csak a nagy alföldi városokban találni már. Nincs költő, nincs tudós, nincs országgyülési szónok, a ki a magyart képviselje többé.

Ekkor ismét jött az intő vaskéz. Jött a József császár alatti germanizáló korszak. Végveszedelmünknek látszott, pedig ujjászületésünk volt az. Mindenki ismeri a genesisét. A koronázatlan uralkodó azt parancsolá a magyarnak: beszélj magyarul, hozz törvényt, tanácskozz, biráskodj magyarul. A magyar vármegyék azt felelték vissza: nem! mi latinul akarunk beszélni; ez kell nekünk, a magyar nem alkalmas arra. Akkor aztán azt mondta nekik, hogy: «no hát beszéljetek és kormányozzatok németül».

S e szó fölrázott bennünket öngyilkos mákonyálmunkból. Erőnk tudatára ébredtünk. Kincs lett ránk nézve, a mit eddig lábbal tapostunk. A veszély szabadított meg.

A ki megnézi azt az üres lapot, mely törvénykönyvünkben Mária Terézia és II. Lipót nevei közé szorult, ezen a fehér lapon ott találhatja az istenkéz látható írását.

Akarjátok újabb csodáit hallani, a mik már élő szemeink előtt nyilvánultak?

A min egy századon keresztül hasztalan fáradozott annyi nagy szellem, a népszabadság nagy művén, ezt a lehetetlen, óriásnak való feladatot egy márcziusi napon megoldja egy csoport fiatal költő, ujságíró és egyetemi tanuló, s arra az egy szóra, hogy «ezt kivánja a nemzet!» felszabadul a nép, a föld és a szellem. Én láttam e napnak istenarczát s fényétől még most is elvakul szemem, ha visszatekintek rá. Ott járt előttünk, tűzoszlop képében, mint a szolgaság házából menekülő Izrael előtt. Láttam ezredévek bálványait egyszerre összeomlani, egyes embereket a tegnapi énjükkel ellenkezővé teremtődni, láttam egy korszakot egy percz alatt megszületni, láttam egy szolganépet egy varázsszóra szabad nemzetté átalakulni. Láttam az Istent!

És azután láttam egy nemzetet, melynek egész egy emberöltő ivadéka nem tanult fegyverrel bánni, melyről azt énekelte költő és történetíró, hogy el van már puhulva, mint egy óriást fölkelni fektéből s puszta kézzel megvívni kilencz oldalról rátámadó fegyveres ellenség légióival s diadalmaskodni valamennyin.

És ismét láttuk küzdelemre kelni az emberakaratot az istenerővel. Diadalunkra, melyről azt hittük, hogy hazánkat újjá teremti, jött a csapás, melyről azt hittük, hogy hazánkat megsemmisíté.

És ime, újra élünk. Nemzetünk ismét úr saját hazájában, nyelvünk elfoglalta hatáskörét, minővel még soha nem birt; országunkat mint saját nevű monarchiát a kerek föld elismeri s szavunk döntő súlylyal bir a világrész végzetében; hitelünk szilárd, területünk vasutakkal van odaszőve Európa czivilizált régiójához, irodalmunk virágzó, művészetünk elismert, tudományunk kezdeményező, és jövendőnk egy uralkodó kezében van, a ki több, mint atyánk: – jó barátunk.

Talán, ha az emberakarat győzött volna, nem lenne jobb.