Part 19

Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e lázadási kisérletért s én is «mitgefangen, mitgehangen» majd úgy meglazsnakoltatódom a jóbarátság kedvéért, a hogy csak illik. Egyébiránt elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell haza találnom, mikor azt sem tudom, hogy hívják azt az utczát, a hol lakunk?

Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama jött, még pedig nem korbácscsal a kezében, hanem igen is nyájas arczczal. Olyan jó szelíd képe volt, hosszúkás finom arcza, nagy, bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához, igért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki: «hogy ha engemet szeretsz». Pirongatta a makranczos fiut, hogy nem szégyenli-e magát előttem? lám én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem, akkor azt mondta, hogy no az én kedvemért bejön, de aztán hamar kiereszszenek bennünket: hanem annyit mégis megtett haragjában, hogy egy kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.

A nyájas asszonyság megfogta kezeinket s egy pompás, selyemmel bútorozott termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.

Nagy sötét szoba volt az, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt, roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek, kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak czifrázatul; a falak mellett fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.

A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arczképe: az úr zsinóros mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött szalaggal.

A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, a minek hátul két nagy, elől két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta, olyan összelapult ránczokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van valaki abban a ruhában; fején suta hímzett főkötő volt; szemei előtt pedig nagy zöld ellenző, a mitől alig lehetett az arczából valamit látni.

Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé: «ki jött be?»

Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:

– A Gyurika, meg a Móriczka.

– Úgy? monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.

Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak, estefelé már alig tudta megkülömböztetni az alakokat. Fejeinkre tette két kezét és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a Móriczka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.

Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlük szabadulni. Ott kellett neki maradnia és beszélgetni a nagymamával.

Az öreg asszonyság igen jó kedvű volt és életvidám. Tudakozódott tőlem mindenről, a miről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? mondtam neki, hogy ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.

Gyurika elkezdett feszengeni.

– A nagymama megint benne van már a testamentomban; ereszszen el már játszani.

E naiv véleményre a jó öreg is elnevette magát. Nem voltak már fogai és mégis nevetett.

A szobaleány akkor ozsonálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta a nagy karszék támláját s átgördítette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménynyel és kalácscsal.

Nagy társaság volt; ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, a kit láttam már egyszer az examen alatt s úgy féltem tőle, mikor valamit kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.

Ennek a felesége volt az a nyájas, szelíd asszonyság. Gyurika mamája. Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyulánk halavány leányka, a kit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt, a kit még ölben hordozott a dajka.

Azonkívül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt, meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, a ki Pápán járt iskolába, meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, a ki azt képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.

Még azután ott volt a nagymamának egy öcscse, valami nyugdíjazott huszárkapitány, a kinek a fejében egy darab ezüstből volt csinálva, meg egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még azonkívül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, a ki nem szokott a többiek közé ülni, mert azt nem szerették; nem tudom, hogy miért?

Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, épen tizennégyen ültünk annál, a kik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a többi a családhoz tartozott.

Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négy akkora csészéje volt, mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon, s ha nem adtak neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a gyerekek esznek-e?

A nyugdíjazott kapitány, meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy álljon be katonának, melyikhez csap fel? huszár lesz-e, vagy gyalogkatona? ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos, hanem generális.

A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, a min az nagyokat kaczagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha miattuk.

Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; a míg ő beszélt, addig még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból.

Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban mindenki kedvez. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő uralkodik az ifjakon és véneken.

Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az lehetett a magyarázata, hogy Gyurika anyja igen gazdag volt s ennél fogva őt úgy tekintették, mint a kiből valaha legnagyobb úr válik a családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész még az öreg mama kezén lévén, a ki mindig bíztatta őket, hogy egyiknek ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet? eldugdosott ezüst, arany, élére vert pénzek, ócska bibliák, a levelek közé lapított bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika, ezt a Józsi, ezt a Juczi. Néha közbe születik egy új pretendens, annak megint új hely jut a codicillusban; mind úgy el vannak látva a gondoskodó nagymama által.

Öreg is volt már, igazán az öreg mama; ha tíz olyan gyermekéletet, mint az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé s a világban az a hit, hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.

Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti ruháját, főkötőjét, a mikben kivánta, hogy eltemessék; elkészíttette koporsóját, rá is iratta nagy arany betűkkel nevét, és hogy «meghalt az Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén». Mikor aztán egyik nap a másikat ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az elmúlt évszámot s egygyel többet iratott helyette.

És a midőn eljöttek hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok, ismerősök megköszönteni őt az új születés napján, a kis gyermekek verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat hímeztek számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét gránátszínű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér tafota vánkosaival, csipkés szemfödelével és lefeküdt bele, szépen összetéve kezeit mellén és szemeit lehunyva csendesen, a hogy halottak szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az elrendelt sorban. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi, meg a szelíd asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén, utánuk a két kisebb fiu, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány onnan a konyhából. Balfelől legfent a nyugdíjazott huszártiszt és az özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.

Mikor egyszer így mind mellette álltak, nekem is megengedte a jó öreg asszonyság, hogy benn legyek, akkor mind sorba megcsókolták összetett kezeit, ő pedig folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik, miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még bele fekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.

Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok maradjanak, az egyetértést meg ne háborítsák; a melyik közülök nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit pártul fogják, a gyöngébbek az okosabbak tanácsán járjanak, és végtére, hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt esztendeig elviseljék; sírhalmára gondot viseljenek, azt minden évben felhantoltassák és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol fekszik? hogy azok megemlékezzenek róla.

És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben egyik-másik gyöngébb szívű elérzékenyült, és halkan zokogni kezdett, azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e számos családtagok kezeit sorban megcsókolák.

Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagy tekintélyű, magas homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:

«Óh anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?»

A miért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott s csaknem keseregve mondá fiának:

«Hogy tudsz te én nekem ilyen rosszakat mondani?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még nem mult el az az esztendő, a midőn egy reggel hat órakor már elkezdtek zúgni a harangok. «Valami nagy halott van», mondák odahaza.

A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel az iskolába, mert meghalt az édesatyja.

Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!

Mit mondhat most a jó öreg mama?

Leczke után tanítónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanítás, hanem a helyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnénk, az egész iskola ki fogja kisérni a nagy halottat.

Nevezetes férfiu volt, nagy pártfogója az egyháznak és iskolának: illő, hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, a kik vele megfogyatkoztak.

Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öreg diákok tanulták a gyász-éneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének egy-egy méla töredéke; délután kiállítottak bennünket hosszú sorban az iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.

Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról. Jöttek a gyászénekes-diákok, – a tisztelendő urak selyem tógáikban, – a négy lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve, bársonynyal behúzva, nagy aranyos czímerek mindenik oldalán, kétfelül a kocsi mellett díszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek fáklyákat, selyemre nyomtatott czímerekkel fedve; azután… hallatszott valami csendes szomorú hang; mint mikor sokan sírnak egyszerre, s csendesen, mint valami álom vonult el előttem egy feketébe öltözött hosszú csoportozat: a gyászoló család.

Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában; testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sírt, de feje lecsüggött mellére és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh hogy ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, ő rajta lett volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, a mi jó volt, hiszen nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap a halált: és ime ennek meg kelle őt előzni.

Letört családjának dísze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…

A többiek, a kik utána jöttek, mind sírtak és nem szégyenlették a sírást annyi nép előtt. A kis Gyurika is sírt, és elrejté arczát nénje kezébe és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes előkelő férfiak, vállaikra emelve.

Azután egy vége-láthatatlan sereg nép vonult még utánuk, tisztes öreg emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg voltak illetődve, olyan csodálatos színe volt minden arcznak, hogy én olyant még nem láttam soha.

A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiuk elől, apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.

Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg asszonyt, a mint leroskadt a sírra, a mint felemelték és kocsijába vitték, és mind ez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.

Oh rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem azoknak, a kik őket odáig kisérik és ismét visszajönnek.

E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott, hogy édes anyja elköltözött e városból, a hol minden tárgy olyan szomorú emlék volt rá nézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával; nem is fognak többet visszajönni.

Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával; gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat s új eszmékhez szoktam.

*

Hajh, bizony sok idő elmult már azóta!

Ha összeszámítom, hát épen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy negyedrésze!

Sok, nagyon sok idő.

És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port: «mint lehet abból kenyeret keresni?» és holnapután megint más szemmel fogjuk azt nézni: «hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?»

Hányt vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és bennem, arczomon, szívemben idegen érzések váltották fel egymást, a mik úgy nem hasonlítanak egymáshoz, mint a vad rózsa illatos bimbója ahhoz a fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, a mi a rózsa virágából szokott lenni, ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, a honnan elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolcz óra volt, iskola kezdődött. A kis fiuk most is úgy siettek, nagy könyvek a hónuk alatt, fekete tábla az oldalukon, némelyik olyan aggodalmas arczczal: bizonyosan nem tudja a leczkét.

A nagy tábla előtt most is úgy mondták; «ábe ab, vaskalap, ha megütik, megharap».

A kérdés most is az volt, hogy «ki teremtette e nagy világot?» A kis gyermekek már tudnak rá felelni, és a bölcsek még most is törik rajta a fejüket.

Minden úgy van, a hogy volt.

Utam arra vitt a jó öreg asszony laka felé. A ház most is zöldre van festve, miként akkor, a mérges oroszlánfej még most is harapja a réz pereczet, a mivel zörgetni kell.

Az ajtó kissé nyikorog, a mikor kinyitják s az udvar be van nőve fűvel, miként hajdan nem volt. De arra a kérdésre, hogy ki van itthon? még most is azt felelik: az öreg asszonyság odabenn van.

A jó öreg nagymama! Ő tehát most is él!

Végig megyünk a hallgató szobákon. Benyitunk az ismeretes ajtón; minden úgy van, a hogy volt. A nagy sötét almáriomok, valamivel még sötétebbek, a tornyos pohárszékek; egy bútor sem kivánkozott a másik helyére. Meg voltak elégedve állapotukkal. Ott a szegletben most is a nagy kerekes szék, benne ül a jó öreg asszony; csak alig bír már mozdulni, minden érzéke elhagyta, beszélni is csak alig tud. A vén társalkodóné ott áll a háta mögött és köt harisnyákat, nem mintha szüksége volna rá valakinek, hanem csak szokásból, hogy teljék az idő.

Az idegen lépéshangra kérdezi az öreg, hogy ki jött hozzá?

Mondják neki, hogy a Móriczka van itt, a Móriczka innen és innen, a ki a Gyurikának olyan jó pajtása volt.

– Úgy? a Móriczka! rebegi a jó öreg, s odaint magához és iparkodik kezével fejemet elérni és hajamat megsimogatni; «hogyan megnőtt.»

És azután leteszi kezeit és kaczag: az ember azt gondolná, hogy most nevet, pedig ez nála annyit jelent, hogy sír.

Nem kivánja, hogy beszéljek, mi újság van a világban? elég neki, ha kezemet kezében tarthatja, s mikor búcsúzni akarok, még azt mondja, hogy maradjak.

Nincs is miről beszédet kezdeni vele, mert az mind síráson végződik.

Mit is kérdezhetnék tőle? Hová lett a számos család? Miért van most oly egyedül?

Oh arra mind nagyon szomorú volna a felelet.

Három regényíró kifáradna abban, ha azt mind elakarná regélni, a mi e családdal történt.

Gyurika nénje, a halvány karcsú leányka, legjobb tánczos volt három farsangon a dalidókban, a negyediken legfehérebb halott a koporsóban.

Utána való évben az a kis piros arczú leányka halt meg skárlát himlőben; a halál mind a fiatalokat válogatta.

Kisebbik fia, a katonatiszt egyszer, valami mellőztetés miatt párbajt vívott; keresztül lőtték, a tüdéjén ment át a golyó, úgy hozták haza halottan.

Azután Gyurika anyja következett; férje halála óta folyvást idegbajokban szenvedett, az orvosok kifáradtak benne; egyik fürdőről a másikra járt, egyszer azután el is maradt, a hol örökre kigyógyult.

Egészen szomorú a szép eladó unokahúg története: azt egy csapodár ifju elcsábítá, elvitte magával; azután elhagyta nyomorban, gyalázatban: a leánynak volt bátorsága tűrni a nyomort, de nem a gyalázatot; mérget vett be. Rokonai ugyan, kik siettek a bocsánatadással, jókor érték s kiszabadíták a rögtöni halálból; de azután lassan elsorvadt s egy év alatt csendesen elhalt.

Mint a villámcsapás jött rögtön erre a hír, hogy a kollégiumban tanuló idősebb unoka, egy szorgalmas ifju, ki ügyvédi pályára készült, egy délután fürdés közben görcsöt kapott lábaiba, s bár legjobb úszó volt, ott társai szeme láttára menthetetlenül a vízbe fulladt. Egy csekély nyomorult patakba, a mit máskor játszva úszott keresztül.

E rettentő hírre a szerencsétlen anya, ki mindkét gyermekét elveszté, forró lázba esett, s tizennégy nap alatt kimult. A jó öreg nagymamát itt elhagyá már a keresztyéni türelem lelke.

– Hát illik-e ez tőletek, dorgálá a halottat, eltemettetitek velem unokáimat, és azután meghaltok magatok is, és hagytok engemet itt kínlódni ezen a világon; én hantoljam be a ti sírotokat? Én temessem el valamennyit! Oh ez kegyetlenség! szörnyű kegyetlenség.

Az idők újra múltak szokott soruk szerint, a jó öreg asszony mindig újabb évszámot festetett a koporsóra, és előtte nem hal meg senki.

Pedig még testvére is hátra volt. Az is sokáig élt már azzal az ezüsttel foldott koponyájával: ideje volt teljes nyugalomra menni neki is; az öreg asszony azt is eltemette.

De hiszen még megmaradt két unoka; Gyurika és leánytestvére.

Amaz derék szép ifjuvá nőtt fel; ott volt a testőrseregnél: azt mondják, hogy nem volt nálánál szebb egy sem. Emez elnyomorodott szegényke, kinőtt, köszvényben szenvedett; szánalom volt ránézni; még a jó öreg mama is ha ránézett, felsóhajta magában: «bár az Isten még ezt is magához venné.»

Meg is történt. Hosszú betegségnek halál a vége. A gyermek elszáradt, elfonnyadt, mint mikor két gyümölcs van egy száron, az egyik megnő, piros lesz, a másik elsárgul, és lehull. Ez is lehullt a sírba.

Eddig is kedvencze volt Gyuri a jó nagymamának, és most mind azon szerelmét, melylyel többi gyermekeit, unokáit elhalmozta, mind ez az egy örökölte. Ah milyen büszkesége volt benne! Ha csak nevét említék is, magánkívül volt örömében.

Ez a legszomorúbb történet.

Az ifju bátor volt és vakmerő. Közbejöttek borzadalmas idők, az ifju elfeledte, hogy neki jó öreg anyja van és annak ő utolsó öröme; elment valahova, a honnan sokan nem tértek vissza. Ő is elmaradt ott; azt sem tudni, hogy hol? azt sem tudni merre? azt sem tudni: volt-e szemfedője, mikor eltemették? Csak azt tudni, hogy meghalt; csak azt tudni, hogy nem jön haza többé.

Lehullt már levél és virág és gyümölcs a fáról, nem volt már senkije az öreg anyának, a kire várjon. Mind elmentek előre.

Ekkor jutott eszébe az a mellőzött rokon, a kiről eddig senki sem beszélt. Most azt vette maga mellé, az lett az egyetlen egy. Az is harmincz éven túl lehetett már, midőn ez történt: addig észre sem vették, most egyszerre udvarolni kezdtek neki nősülendő piperkőczök, gavallérok s nagysádnak kezdték nevezni.

A mellőzött leány pedig azzal állt boszút piperkőczökön, udvarlókon és szomorú öreg nénjén, hogy mikor legjobban féltették, akkor meghalt kolerában.

És a jó öreg asszonyság, ki úgy elkészíté magának előre a koporsót, egyedül maradt életben: annyi vidám rokon közül, a kik előtt hoszú évek sora állt még, midőn együtt álltak ott körüle, és ő feküdt a koporsóban szépen, kezeit összetéve és szemeit behunyva. És annak huszonöt esztendeje már, és az nekem úgy tetszik, mintha csak tegnap előtt lett volna.

DEÁK FERENCZNÉL.

1875 szeptember 10-én.

Budapest fővárosának egy olyan részében, a mit a touristák nem irtak még le, tölti a verőfényes időszak napjait a nemzet kegyelt férfia.

A százházon túl, paradicsomtermő kertektől környékezve, egy olyan utczában, a mit kétfelől terebélyes fák szegélyeznek, van az a zöldre festett kerítés, mely a Deutsch-villát elzárja a külvilágtól. Ünnep délután van, s ember még nem jár az utczán, a kitől kérdezősködni lehetne, hanem azt minden bérkocsis tudja, hol lakik Deák Ferencz, s egyenesen odahajtat velünk.

A kényelmes nyári lak fiatal park közepett fekszik, fákon és virágcsoportokon még nem látszik az ősz búskomor színe. A nyitott veranda alatt ül Deák Ferencz egy pamlagon, bő téli kabátban (hálókabátot sohasem viselt), körüle rokonai, látogatói, egyik ápoló rokona, egy finom alkatú, szőke, kék szemű sylphid, ki az öreget papának nevezi; a másik egy feketehajú, élétpiros büszke szépség, (vendéghölgy); aztán egy délczeg huszártiszt, meg egy magamforma vén képviselő, a ki mindenképen el akar tagadni az ötven esztendejéből egyet, meg egy felsőházi tag, a ki velem együtt csak azért akar harmincz esztendősnek látszani, hogy a fejét meg ne hűtse. Mert ilyenkor őszszel, mikor a parokámat felteszem, minden ember azon kezdi, hogy abba köt bele. Denevértermészet! «Tedd fel azt a kalapot!» «Ámbár úgyis fedve van a fejed.» «Bizony magam is rászorulok ides-tova, de várok vele míg ötven esztendős leszek.» «Hiuság! a te neved képviselő, még fiatalítja is magát!» «De itt a zsebemben a keresztlevelem.» «Az bizonyosan az öcsédé lesz.» «De: nem lehet egy apának két Tádé fia!»

Most közbe szól Deák Ferencz: «Miért ne lehetne? Mikor hajdanában a nemesi katasztert készítettük, találtunk egy apát, a kinek mind a három fiát Jánosnak hívták, egy másiknak pedig két Ferencz fia volt. Az utóbbi ki tudta menteni magát. Azt mondta, hogy az egyik fia Ser Ferencz, a másik pedig Bor Ferencz. T. i. hogy a naptárban Franciscus Seraphinus és Franciscus Boromæus csak a három első betűjével szokott jelezve lenni».

Áttértünk ezután a mai szent ünnepnapra: Mária-napja volt; a városligetben nagy búcsú, erre egy nagyon kedves adomát mondott az öreg úr.

Kehida szomszédságában is van egy hirhedett búcsújáró hely, melynek van egy csodatevő kútja, a minek a vize mindenféle betegséget meggyógyít, s azonkívül is használatos. E hely birtokosa jó barátja volt Deáknak s sokszor időzött ott nála. Egyszer a többi között marasztja, hogy ne menjen még. «Sietnem kell haza, mondá a vendég, holnap angyalok napja van; búcsú lesz s még az éjjel lajttal vizet kell hordatnom a szent kútba, mert egészen kiszáradt.» Hanem azért használt az mindenre.

Deák mondá neki, hogy mint okos felvilágosult ember, miért nem hagy fel ezzel a szent kúttal, ha már nincs benne víz? «Azt én nem tehetem, felelt a tulajdonos, mert az árendásom százhúsz forinttal többet fizet a korcsmámért, azért, hogy a szent kút ott van.»