Part 18

Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatlanul kaczagni, s mire magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?

Aztán nem is kezdtük ujra.

Pedig egy pillanat előtt azon a ponton álltunk, hogy örökre elváljunk egymástól; a mi csak évek mulva következett be aztán, és az is csak ügyetlenség volt.

IX.

Vahot Sándor, a gyöngéd költő széplelkű nejének hasonló szellemű ifju, gyermeteg testvére költé fel Petőfi szivében a legelső rokonszenv boldog érzelmeit.

Még ki sem volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, még csak titkos óhajtás volt a költő szivében ez a gondolat, midőn a legváratlanabb csapás ezt a szót nyomta rá: gyász!

Etelka meghalt. Meghalt, mielőtt élt volna.

Ne is kereszteltesse senki Etelkának leányát, mert e név viselői korán halnak el. Ez az én vakhitem.

Én láttam Petőfit igaz fájdalmát egy évig viselni. Nagyon, nagyon szenvedett. Évekig gyászolta Etelkát.

Szegény ifju gyermek, ha ő meg nem halt volna, talán Petőfi is élne most. Talán őrszelleme tudott volna lenni a földön. Így pedig magához szólítá őt, midőn költőjének nem volt mit tenni többé e világon.

A cziprus lombok minden sora a legigazabb könytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől átölelve, elkezdve ama verstől «elmondom, mit eddig rejtve tartogattam», egész addig, hogy «függ már a lant megérintetlenül».

Ezen sorok Petőfi lelkének legszebb, legnemesebb vonásai, – mert legigazabbak.

Emlékezem rá, hogy e halál után két esztendővel, midőn Etelka sírját halála évnapján meglátogatta, feldult arczczal lépett be hozzám.

– Látod, milyen silány az ember! mondá csüggedten; a temetőből jövök, Etelka sírjától; sírtam, mint egy őrült. És a mint visszafelé jöttem, egy idegen szép leány jött reám szembe; s a mint egymás mellett elhaladtunk, én – utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.

Milyen mély, fenékig tiszta tenger lehetett azon érzés, melyben ily átvonuló árnyék is meglátszott. Minő teljes tele tiszta érzelemmel volt az a lélek, ki szemrehányást tett magának azért, hogy egy szép hölgyre kiváncsian tudott nézni, midőn egy másik sírjától jött, ki azóta rég porrá omlott oda alant!

Etelka halála egészen világgyűlölővé tette Petőfit. A cziprus lombok után nyomban következik ez a vers: «Megvetésem és Utálatomnak hitvány tárgya ember a neved!» Ezt a verset ugyan egy korábbi kiadásban a jó öreg Reseta, szelid, becsületes czenzorunk lealkudta Petőfitől: «Lássa ön, mondá a kedves öreg, én sajnálok öntől egy sort is kitörölni, de ha szeret engem, hagyja ki ezt költeményei közül»; hanem egy későbbi kiadásba ismét be van az téve, s a mi utána következik, az mind sötét, vadonat eszmékkel van tele.

Petőfit ez eset elűzte Pestről, ujra bebarangolta az egész hazát; most már kényelmesebb úttal, mert mindenütt tárt karokkal fogadtatott, de annál nehezebb szívvel, mert most már volt, a mi Pestre visszavonja: egy sír. Imitt-amott írt versei erős tanubizonyságot tesznek háborgatott kedélyéről, mely csak ott csillapul le néha, midőn a szülői házhoz ismét koronként visszavetődik, midőn anyjának a legtisztább gyermeki szerelmet vallja, midőn vigasztalja, hogy ne aggódjék azért, hogy kenyere oly barna, az mégis jobb izű, mint másutt bármi lakoma, és a midőn megénekelheti a pusztát, ezt az ő lelkével azonos határtalan képét a szabad, a korlátlan természetnek!

Ez időben találkozott Tompa és Kerényi költőtársaival; az «erdei lak» költői versenye örökíté e találkozás emlékét.

Azok a dőzs-dalok, miket ez időközben írt, mind olyan szép tarka bokréták, miket örömest szagolgat az ember, a míg meg nem tudja, hogy a temetőből vannak tépve. Csak egy elfájdult, elfáradt erős szenvedély hangjai azok, miknek vígsága alatt mindenütt meg lehet találni a keresztül nyilalló fájdalmat.

«Kívül a síron nyílik a virág S belül a sírban féreg és halott van!»

Még a midőn késő – késő idők mulva új szerelme gyöngyeit megirta, akkor is keresztülvillámlott még e fájó gondolat legforróbb ömledezésein.

«Sírba tették első szeretőmet!»

A szerelem gyöngyei korszakot képeznek Petőfi verseiben, de nem életében: én bizony már azt sem tudom, hogy a kihez irva voltak, érzett-e olvasásuk alatt mást, minthogy azok igen szép költemények?

Csokonai Lillája háromszor ment férjhez, s ötven évvel élte túl a költőt.

A költők sorsa úgy látszik minden században ugyanaz.

X.

Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye valamelyik helységébe. Szép, komor hajlásu vonásai, szintelen arcza, kissé melancholikus szemei, s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon arczoknak, a miket a ki egyszer látott, soha el nem felejt.

Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon igazolni kellett magát. Az ifju utast is megállítják a falu közepén, s türelmetlen ellenvetései daczára vezetik a faluőrök a jegyzőhöz.

Az ifju lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatal, czivilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó röviden hitte végezhetni baját az által, hogy magát egyszerűen megnevezte előtte:

– Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.

A jegyző arczán semmi változás.

– Van uraságodnak útlevele? kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. Mert ebben a vármegyében ilyen nevű compossessort nem ismerek.

Petőfi egy perczig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban épen úgy ismerték, mint a delnők boudoirjaiban, s arczképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s ime itt egy kaputhordó irástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?

Többet nem szólt, hanem előadta az útlevelét; a jegyző összenézte, ha megegyez-e arcza a személyleirással, szépen előttemezte és visszaadta az iratot. Tessék tovább menni.

Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a jegyzőhöz.

Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, a kinek a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.

Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét s átnyujtá szó nélkül.

De a mint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől reszkető hangon kiálta fel:

– Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!

És azzal átölelte a költőt s oly jól esett neki, hogy örömkönyeit keblére sirhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kisérte őt ismeretlen útjára. Ennek az öregnek az áldása kisérte őt talán legtovább.

XI.

Semmi sem oly megdöbbentő az eszmélni szerető olvasóra nézve, mintha most végig olvassa Petőfi verseit, s majd itt, majd amott akad amaz erős sejtelmeire azon gyászos végzetnek, mely őt utolérte.

Az ember el-elborzad bele.

A halál sejtelme, a halál előérzete mindenütt.

Szüntelen ugyanazon véres szomorú kép, melyet utóbb ideáljává tett, s szerelmes lett bele. Ezek a költői lélek profetiái!

«Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek»… – – – – – – – Hogy ha én majd meghalok, Nem leszen kő síromon…» – – – – – – –

Valóban nincs sírjának emléke.

– – – – – – – – «Most gomblyukamban a vírág, S ha újra zöldül a világ, Talán sírom halmán fakad.» – – – – – – – –

Ismét odább:

Ha az Isten ekép szólna hozzám, «Fiam, én neked megengedem, Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik.» Erre kérném akkor Istenem: … hogy tavasz legyen, Harcz tavasza, hol rózsák teremnek, Veres rózsák férfi kebleken, S lelkesítve zengjenek a harczok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek s az én szivemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág.

Távolabb egyre sötétebben:

«Ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönyezetlen szemfedő borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, a mely rajtam domborúl. Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat…»

Ismét tovább:

«… Te fergeteg jöjj… S szórd el csontommal hírem, nevemet, Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett!… – – – – – – – – – – Véres napokkal álmodom, … Ha megfagyok, ha meghalok … a csatatéren»…

És legvégre:

«Egy gondolat bánt engemet, Ágyban, párnák közt halni meg… … Ne ily halált adj Istenem… … Ott essem el én A harcz mezején, Ott folyjon ez ifjui vér ki szivemből S ha ajkam… végszava zendül Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fujó paripák Száguldjanak… S ott hagyjanak engemet összetiporva…»

E véres sejtelemmel teli verset ő irta 1846-ban, mély béke idején, viruló ifjuság korában, menyegzője küszöbén.

És úgy lőn, a hogy kivánta.

Hat év óta hat külömböző esetét hallottam halálának.

Mindegyik elbeszélő merőben ellenkezett a másikkal, s bizonyítá a magáét. Hat közül öt tehát nem mondott igazat, én még azt is merem állítani, hogy a hatodik sem mondotta azt.

Nem látta őt senki meghalni. De annyi bizonyos, hogy meghalt.

Hol és mi úton? melyik virágot táplálja porló hamvaival? nem tudja senki; elmult, elenyészett, mint a vihar, melyről nem tudni, honnan jött és hova lett? Nem tudja senki más, nem is kérdezi más, csak az esti szellő, viharos lelkének szelidebb testvére, mely eljár a természet költőjének hamvaihoz, fülébe sugdosni:

«Porladozzál porló szeretőddel!»

A JÓ ÖREG ASSZONY.[8]

Régen, régen volt biz az már!

Mikor engem legelőször az iskolába vittek.

Csak épen akkora fiu voltam, hogy épen kilátszottam a földből, s elbirtam a zsoltárt, ha két kézre fogtam.

Maig is emlékezem azokra a benyomásokra, soha sem is fogom elfeledni.

Elvitt jó apám kézen fogva egy nagy rettenetes épületbe, a minél iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak az épületnek, magas márvány lépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, a minek lehetetlen volt belátni a végét.

A hosszú folyosón kettős ajtók voltak jobbra-balra, a miken keresztül rejtelmes syllabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át; az emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák classisok ismeretlen titkaiba vezetett fel, öreg diákok csörtettek alá, kik végezték a leczkét s mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt.

Oh mi óriások voltak én előttem ezek az öreg diákok, mennyit tudhatnak már ezek, a mit én nem tudok!

A folyosóra nyiló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem s kezemnél fogva előre bocsátott.

Háromszáz gyerek ült odabenn harminczhárom padon, mind olyanok, mint magam. Rettenetes egy ország, a hol csupa gyerekek laknak! a falon egy óriási tábla; arra irva szörnyeteg nagy betűk, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálczával, a gyermek-tábor pedig mondta rá: «ábe ab vas kalap, ha megütöd, megharap!»

A mint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt, hóna alá fogta a pálczáját, elénk jött, köszöntött; áldott jó apám elmondta neki, hogy ujonczot hozott a számára; ne sajnálja velem az ő fáradságát.

A nagybajuszú férfiu megsimogatá simára nyirt lenhajú fejemet, s kérdezé, hogy hívnak?

Én mondám, hogy «Móricz».

Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat. Ezek a fiuk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hívhatnak valakit Móricznak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb rendes nevezetűnek?

Egy ideig csak néztem, hogy vajjon édes apám is itt marad-e velem? és a mint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik és engem itt hágy egyedül ebben az ismeretlen nagyvilágban, a hol mindenki rám néz, s senki sem ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sírjak megtettem volna.

A nagy férfiu, a kit a többiek ujjaikat feltartva, úgy hívtak, hogy «rektor úr», a folyosóig kikisérte jó apámat, onnan azután visszatért s engem beültetett a második padba egy kaputos, meg egy mezítlábos fiu közé: a mezítlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiu, mint az úrfi. Oh az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan biró volt a maga országában.

A mezítlábos fiu ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, a miből mártogatott s szorongatott erősen két linea közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája járt a nagy igyekezet miatt.

Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután tele csepegtette tintamalaczokkal az írását, légyházat csinált belőle; engemet is biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, a mit én a világ minden kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt mondta, hogy «Mó–ricz!» én úgy szégyenlettem magamat s nem csúfolhattam vissza, mert őtet Gyurinak hívták.

Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiu engem is kiszólított a padból, odaállított a két térde közé, bemutatott a zsoltárba és szép nyájasan felszólított, hogy mondjam meg: micsoda betű ez?

Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.

Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanítottak már engem olvasni otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélekzetem el nem fogyott. A rektor úr megborzalta a fejemet s azt mondta, hogy hisz ez már nagyon is jól megy.

Az én arczom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsértek már meg egy párszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső rektoromé, a ki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.

Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, a ki mellettem csak úgy ötölt-hatolt a syllabák között s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.

Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt hallani.

A mint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a szivem; hátha engem is kérdeni fognak: «ha elnézed e világot, mit gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?» és én még nem tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezítlábas bajtárs is felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondani valóját, hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakítá az examinálást.

Ilyen nehéz kő soha sem esett le a szivemről, mint akkor; meg valék szabadulva a legnagyobb félelemtől, a mit valaha kiálltam. Hiszen a mi leczke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog többé ilyen rettegésem lenni.

Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját gyújtó-üveggel, a mint a nap odasütött.

A mosdatlan kamasz ordított és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen igéri, hogy nem teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni s kiállani a három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének. Hogy mer az a fiu most haza menni az atyjához?

A fiu még azután soká bőgött odahátul; mi pedig el kezdettünk énekelni szépen: «óh mely boldog az oly ember éltében!» a rektor úr verte a taktust az asztalon s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám mosolyogna s még buzgóbban énekeltem.

Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fenhangon, imádság után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leczkét, s azzal hazabocsátá a nagy tábort.

Ott kinn meghúzták a nagy csengetyűt, mely egyedül az iskolai nagy hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd classis népe között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.

Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen s úgy vezetett haza abba a nagy messzeségbe; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan messze még nem voltam soha.

Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném szilvás derelyét készíte számomra, a miért jól viseltem magamat s úgy hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa alá s fenhangon elkezdtem tanulni a kis káté és a hármas kis tükör nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nem csak a mezítlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig, akkor legyőztem azt is.

Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen az olyan régen volt már, hogy azt a fiatal embert, a kit akkor a komáromi kollégium első osztályában Móriczkának csúfoltak, bátran tekinthetem egy olyan személynek, a ki ezelőtt huszonhat évvel semmit sem tudott arról, hogy én micsoda atyafiságban állhatok ő vele?

A közül a háromszázharminczhárom gyerek közül azután igen sokat nem láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, a mint az ábéczét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emlékezném, ha megint elém jönne s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiu legyen most is, mint ezelőtt egy negyedrész századdal.

Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat és mikor mi is megnőttünk akkora óriásokká, a minőket én bámultam az előtt, hogy tudnak egyszerre négy lépcsőt ugrani? és mindent tudtunk keresztül-kasul, a mi azokban a nagy vastag könyvekben van megírva: akkor alig voltunk többé tizenketten a háromszáz közül.

Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, a hol az a nagy bölcseségű mester, az élet tanítgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, a minek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálczájával, ha roszszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképen a reménység, barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragraphusoknál.

Egy-kettő már bevégezte iskoláit s pihennek csendesen, otthon, édes anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószínűleg ők sem én felőlem. Van olyan, a ki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, a hol ő szerezgette hajdan.

Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen. Nem tanítottak minket arra.

Volt azonban egy kortársam, a ki mellőlem még a legelső iskolában elmaradt; erre még most is emlékezem, az én legelső szomszédom, a kis Gyuri.

Épen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint tudott ez a fákra mászni; a szájával sipolni; nyelvére tett levéllel fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekíteni, milyen győzelmes volt mindig a pitykővel, a pilinczkkel, a barabarabájszum-mal való játszásban; a mikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjel nagyobb fiúkat, hogy sírva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte enni a zöld baraczkot, hajigálni a vén szakállas zsidókat és kergetni a kósza kutyákat az utczán; a mit én mind nem mertem.

Én gyáva voltam, nagyon gyáva.

El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt rettegésemnek: nem tudom ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók megfognak és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni s elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeserítette. Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?

A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A legrettenetesebb képzelettel birtam magamban elgondolni, milyen helyzet az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad körüle: olyan mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes anyám! ne hagyjanak engem eltemetni!

Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálczáim, s nem volt reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy paraplé-nyelet kaphatnék valahol, a mi ideáljaim netovábbját képezte; s ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az udvaron is.

Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkozni, órákig elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem épen egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, a miket félelem volna elmondani.

Míg más okosabb gyerekek összejöttek lapdázni, lármázni, kinn a szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében építettem magamnak kukoriczaszárból házat, a melybe el lehetett bújni, ott faragtam mindenféle fegyvereket, kézíjakat, képzelt ellenségek ellen, ott készítettem földalatti sírboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengetyű három is, kisebb-nagyobb, a mikkel őket elharangoztam s írtam számukra epitaphiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.

Egyszer az én kis Gyuri pajtásom is meglátogatott engem az én saját kukoriczaváramban, az én selyembogársírboltom mellett, egy szombat délután, a mikor nem volt iskola.

Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle balga történeteket, a miken nagyon rosszúl mulatott; nem volt sem hinta, sem laptázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem volt kedve szerint.

– Te is olyan vagy, mint a nagymama, szólt duzzogva, az is mindig koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.

– Koporsókkal? kérdezem én megdöbbenve.

– Az hát, felelt Gyuri kedvetlenül; van neki három koporsója is, aztán azokba minden nap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik sokszor halottnak, úgy tesz, mint a ki meghalt s mindig azt kérdezi, hogy szépen el fogjuk-e temetni?

Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg őket; majd ő eljön értem s azután játszunk együtt szépen.

Másnap délutánra szólt az engedelem. Akkor eljött értem a kis Gyuri, meg az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk s én olyan távolra el nem mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utcza is idegen ország volt.

Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, a hol minden ablaknak öblös vaskosara volt ki az utczára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai között a kalapácsos rézpereczet, a mivel zörgetni kellett, ha zárva volt az ajtó.

Nincsenek-e itt kutyák? ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig követett; volt egy nagy, de ez lánczra volt kötve s külön ház volt a számára építve.

Egy hosszú folyosón, meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután előszedte játékszereit, a mikkel tele volt minden szeglet: dobot, kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.

Azonban még alig volt ideje felállítani a gyalog és lovas hadakat, alig mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal, midőn jött a szobaleány s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a nagymama elébb látni akar bennünket.

Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele a nagymamának? láthatta már eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma engedjék őt játszani.

A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját s olyat húzott a könyökére, hogy az ríva ment el onnan.