Part 16

Komoly dolog volt-e ez? Mi benne a való? Nem vagyok képes rá megfelelni. – De sem Katona főmérnök személyisége nem arra való, hogy vele tréfát űzzön valaki, sem Hazucháé nem olyan, hogy nagyon szerette volna a tréfát, sem a tárgy maga, hogy azt tréfának használja fel valaki.

Nemsokára Hazucha meghalt, magával temetve el a titkát, s mi ismét ott vagyunk a Petőfi-végzettel a fekete éjszakában, a melyből csak nevének csillaga világít elő: porát szétfujta a szél…

A PETŐFI-MEGJELENÉSEK REJTÉLYÉNEK MEGOLDÁSA.

E napokban volt szerencsém egy régészeti kiránduláson együtt utazhatni Petőfi egyik legrégibb és legbizalmasabb barátjával: Bathó Ferencz úrral, jelenleg gróf Károlyi Alajos stomfai uradalmának tiszttartójával, a ki a költővel, még mikor az vándor szinész volt, Váczon sokszor megosztotta kenyerét. Később a szabadságharczban mint honvéd, együtt szolgált vele Bem alatt; az orosz invázió után pedig mint menekült honvéd Szendreyhez került, Petőfi apósához, s azóta mindig a család legbizalmasabb embere volt, s később rokonságba is jött vele. Petőfivel Marosvásárhelyen találkozott legutoljára, három nappal a segesvári ütközet előtt; egész éjjel együtt volt vele s marasztotta, hogy ne menjen Bemhez vissza; de nem birt vele. Reggel 3 órakor Petőfi kocsira ült s elhajtatott. A vesztett ütközet után tudakozódott Petőfi felől, s többekkel beszélt, a kik mind azt mondták, hogy gyalog látták őt futni a kozákok elől. Hogy hová lett, azt senki sem tudta. Mikor Julia hazajött egyedül, Szendrey kétszáz aranyat adott a leányának, hogy menjen el férjét felkeresni. Az utánjárásnak az lett az eredménye, hogy Petőfiné bizonyossá lett a felől, hogy Sándor elesett, s visszatérve már új férjét mutatta be atyjának, Árpádot, kit Szendrey megkedvelt, s az új házasságba belenyugodott.

Ekkor 1850-ik ápril végén egy hódmezővásárhelyi asszony jött fel a mágócsi pusztára, a hol akkor Szendrey lakott, s Bathóval kivánt beszélni.

Bathó már akkor nem viselte álnevét, a mi alatt bujdosott, mert Kende tábornok a vidékbeli honvédeket, szám szerint 34-et, a maga felelősségére szabadon bocsátá.

A vásárhelyi nő azt az izenetet hozta neki egy nála lakó menekült úrtól, hogy az beszélni óhajtana vele személyesen. A vele jött kis leány meglátta a szobában Petőfi arczképét s gyermeki naiv meglepetéssel mondta: «nini, ez itt annak a bácsinak a képe, a ki nálunk lakik». Erre a szóra Bathó rögtön elhatározta magát, hogy átmegy Vásárhelyre a szállástadó nővel.

Az ott egy kis udvarszobába utasítá őt, a hol egy férfialak feküdt az ágyon, ki az ő láttára rögtön felkelt és eléje sietett.

Soha ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett; ugyanazon arcz, hajviselet, szemek, még a Petőfinél oly sajátságos fejfelkapás, mozdulatok, a lépések megnyomása és maga a hang is ugyanaz.

És mégsem volt az.

– Mi tetszik önnek, uram? kérdezé a megérkező.

– Hát nem ismersz rám? Feri! szólt a rejtélyes alak, kezét nyujtva eléje, «én vagyok Sándor».

– Uram! szólt Bathó, az igaz, hogy ön oly bámulatosan hasonlít Petőfihez, hogy az embert zavarba hozza; de ön mégsem az. Én őt nagyon jól ismerem, ön rendkívül hasonlít hozzá, de azért mégsem ismerem el annak.

Ekkor a rejtélyes ember elkezdett beszélni mindenféle viszonyokról, a mik a Petőfi és Szendrey-család között voltak, oly körülményekről, a miket csak a beavatottak ismerhettek; Juliáról, Zoltán fiáról; a debreczeni összejövetelükről; együtt utazásukról. Mindent tudott, a mit nem tudhatott más, csak Petőfi. És mégsem volt Petőfi.

És a míg beszélt, annyira vitte Bathót, hogy az elkezdett kétségeskedni. Utoljára még a tegezést is elfogadta. Végre Bathó átadott neki húsz forintot, s azt mondta, hogy maradjon itt; ő vissza fog térni Szendreyhez, azzal közölni fogja e titkot, s ha Szendrey is elismeri őt Petőfinek, akkor majd kieszközlik, hogy külföldre kimenekülhessen, ellátják pénzzel, a mennyire csak szüksége van.

Ez az ember már azt is tudta akkor, hogy Julia férjhez ment, s ezzel indokolta, hogy nem akar Szendreyékhez elmenni.

Bathó erre visszatért Mágócsra s a szintén akkor hazatérő Szendreynek elmondta a vásárhelyi titkot, s kérte, hogy látogassa meg ő is azt az embert, a ki oly feltünő hasonmása Petőfinek, hogy az ember a saját szemei és fülei után sem mer fölötte itélni.

Akkor este volt már. Csak másnap reggel lehetett Vásárhelyre visszatérni. Mire másodszor is megérkezett a parasztlakhoz Bathó, már akkor a rejtélyes embernek csak a hülyt helyét találta ott. A szállástadó asszony értesítése szerint az, a mint megkapta a húsz forintot, rögtön egy pár új csizmát hozatott, azt felhúzta s azzal úgy elment, hogy vissza sem tért többet. Szendrey megérkeztét már nem akarta bevárni. Ezzel bizonyította be, hogy csaló volt.

De hogy veszedelmesen kellett hasonlítania Petőfihez, azt kétségtelenné teszi, hogy egy oly közelálló barátjával, mint Bathó, képes volt elfogadtatni magát, mint Petőfi.

És így már most az is megérthető, a mit Katona mérnök beszélt Hazucháról. Ugyanennek az embernek kellett lenni annak is, a ki őt Budán megszólítá, s a kit Hazucha épen úgy megemberelt, mint a többiek, a kik ez alak által magukat illuziókba hozatni engedték. Ez a legvalószinűbb megoldása a Petőfi-megjelenések legendájának.

EGY MAGYAR KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.[7]

I.

A pápai nagy kollégium mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba, abban a ház kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, a kiknek kicsiny volt ez az egész világ.

Az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam.

Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most.

Mindegyikünknek volt saját kedvencz szenvedélye: Orlaié a költészet, Petőfié a szinpad, az enyim a festő ecset.

Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalás modora ép oly rendkívüli volt, mint az én kompoziczióim. Maga készíté plasztikai szabályait, mint én a festékeimet.

Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlai megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a czímerül festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!

Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arczképét, kicsinyben, olajba; nem tudom, hova lett ez a kép. Orlai emlékverseket írt számunkra, Petőfi könyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben.

Azután széjjel mentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit.

Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hirhedett költője volt Magyarországnak, Orlai ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt? a helyett, hogy ülnék az én kedves mosolygó festékeim között, ime itt szántom ezt a sok csunya fekete betűt, s azt szeretném, hogy ha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlai irná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

II.

Sokan azt hiszik, hogy Petőfi csak szenvelgésből irta azokat a verseket a nyomorról, mely őt környezé. Pedig az mind szomorú való volt.

Ő gyermekkorában igen jó nevelést kapott, mert atyja tehetős ember volt.

Véletlenül családja egyszerre nyomorra jutott; igen-igen szegények lettek; Petőfi soha sem beszélt azon okokról, melyek családját megronták; csupán rokonaitól lehetett megtudni, hogy csalárd adósok megszökése juttatá atyját tönkre, ki valamely alföldi városban mint kocsmáros volt kénytelen élelmét keresni. Egyszer említi csak «a jó öreg kocsmáros»-ban:

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának. Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el. Így szegényült el a jó öreg kocsmáros. Áldja meg az Isten mind a két kezével.

Még Sándor volt a család egyetlen reménye, neki jó nevelést adtak, lehetett volna belőle ügyvéd, szolgabiró; jó tanuló volt, tanárai dicsekedtek vele; egy szó sem igaz abból, a mit ő egy versében írt: «Secundába pónált mégis sok szamár professzorom», ő jól tanult, s csak a színpad és a gonosz versek okozták, hogy belőle híres, nevezetes ember nem lett, a kit mai napig is megsüvegelnének mind Laczházán, mind Szabadszálláson, mert hiszen neki még most élte virágában kellene lenni; alig volna több harminczkét évesnél.

Egyszer azonban úgy elvette az Isten az eszét, hogy iskola helyett szinházba kezdett járni, a tudós tanárok bölcs beszédei helyett hallgatta azt a sok helytelenséget, a min a komédiában röhögnek és sírnak a víg és szomorú bolondok; ebből aztán az lett, hogy Sándornak el kellett hagyni az iskola küszöbét. Az atyai ház küszöbe pedig el volt előtte tiltva.

Gyalog bújdosott az ország egyik szélétől a másikig; a ki inkább tudott éhezni, mind kérni, meghalni az útfélen, mint hibáját megbánni. Ment, a merre megindult: atyjának átka nem sietteté, anyjának sirása nem lassítá lépéseit. Szinpadot keresett és beállt szinésznek.

Nagyon fiatal volt még akkor, s ez a tulajdonság csak a nőkre nézve előny a szini pályán; neki nem jutott egyéb osztály a dicsőségből, mint a szinpadra kihordott székek és asztalok.

Nem sokára megtanulta azt, hogy a szinház lakásnak nagyon hideg s a babér olyan ostoba fa, a min semmi ennivaló gyümölcs nem terem. Később tréfásan beszélgeté el akkori napjairól: «rózsa lugosokon háltam és felhőkkel takarózám», értve alattuk a szinfali limlomokat, mik párnáját és paplanát képviselték, mikor egyéb szállás hiányában a szinpadon aludt.

A nyomor, a kétségbeesés végre nem hagyott más utat számára, mint katonává lenni. «Zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény.» Soha sem vitte odább a közlegénységnél. Furcsa katona is lehetett a jámbor: Horácziussal a tölténytartóban, és Schillerrel a csákójában. Ez a kettő volt akkori tanulmánya. Az őrállomáson, hol az ember olyan egyedül áll, hamar megunhatja magát. Sándor ilyenkor előszedegeté kedvencz poétáit, s a puskát vállára vetve, deklamálva járkált alá s fel az őrhelyen. Mehetett ő tőle azután akárki fia ott keresztűl, még ha tábornok volt is, ő senkit sem látott, nem hallott, nem tisztelgett, miatta akár a faköpönyeget is ellophatták volna. Egyszer épen a felváltására jött káplár azon kapta, hogy az őrállásra elfeledett szuronyt tűzni a fegyverére, hanem a helyett olvasott. A káplár fogta és vitte Sándort a kapitányhoz, nem ügyelvén azon szép mondásra, hogy «justum ac tenacem propositi virum… non vultus instantis tyranni (magyarul «káplár») mente quatit solida». Ha a kapitány olyan jó ember nem lett volna, be sokszor megjárta volna Sándor azt az utczát, a hol a fűzfavesszők beszélnek, az lett volna aztán igazán: «was der Wald spricht?»

Bizodalmas óráiban sokat elbeszélgetett katonai éveiről, legkevesebb panasz nélkül; csak egy kellemetlen emléke volt belőlök: mikor télen a havat kellett kihordani a kaszárnya udvaráról; ezt szivesen átengedte volna másnak.

Néhány adomát feljegyzek utána, azon furcsán szomorú dolgok közűl, a mik szegény közkatona fejében megragadnak, a ki ezer ismeretlen pajtás közül egyiket-másikat minden ok nélkül megszereti…

… Egy szelid jámbor lakótársa volt Sándornak, kit valami vétség miatt hadbiróság elé idéztek. A jó fiú, mikor az első emeletből a másikba kellett felmennie, olyan érzékenyen búcsúzott el minden szobatársaitól, mintha soha sem látnák többet. Azok kaczagtak rajta. Hiszen legfeljebb egy pár napi ismeretség lesz belőle a porkolábbal, abba csak nem hal bele. Petőfi azután kikönyökölt az udvarra nyíló ablakon s ott pipázott a világba; egyszerre a fölötte levő emelet ablakából egy katonai egyenruha forma bukfenczezik le előtte, majd kiverte szájából a pipát; utána néz, csakugyan egyenruha volt, de benne volt maga a katona is, ott a kövezeten még egyet fordult és azután meghalt. Az ő jámbor szobatársa volt az. Félnapi kurta vasra itélték, s ő kivetette magát az ablakon…

… A másik pajtásának szeretője volt otthon. Sokat töprenkedett rajta: hátha addig férjhez is megy, a míg ő kiszolgálta az idejét? Minden nap várta tőle a levelet, soha sem jött, a legény mindig sápadtabb lett; pajtásai tréfáltak, ingerkedtek vele, biztatták, hogy ne búsuljon: «más város, más leány!» de a legényt nem vigasztalta semmi. Egyszer új állomásra kellett átvonulniok, útközben a szomorú legénynek hallatlan jó kedve támadt, dalolt, ugrálta a pocsétákat, s kötekedett társaival; «ez a fiú ma vesztét érzi» mondogaták azok magukban. Egy helyen letelepült a zászlóalj pihenni; az út mellett volt egy nagy szőlős kert, a szilva épen érőfélben. «Fogjad csak kissé a puskámat», szólt a víg legény Petőfinek, «megnézem, érik-e a szilva?» A fiú sokáig oda volt, már a készülőt dobolták, a midőn sietve jött a szőlőpásztor, s jelenté az őrnagynak, hogy egy katona lopja a szilvát. A katonák oda mentek, – szegény fiú! nem hogy a fa gyümölcsét fogyasztotta volna, hanem még magát is oda akasztotta rá szilvának…

… Volt egy nagy korhely fiú a zászlóaljban, férjek veszedelme, menyecskék romlása, ki után minden városból elszökött egy-egy jámbor asszony; ennek olyan volt már a háta, mint a jóféle kordován a sok vesszőzéstől, s megszokta már a botot, úgy, hogy még csak meg sem jajdult a harmincz alatt. És ez mind a szerelem sebe volt rajta. Gyakran egész éjjel kimaradt a kaszárnyából, nem is mentette aztán magát érte, hanem kiállotta a mi dukált. Egyszer szinte késő éjjel barangolt az utczán; az őrálló észrevette s rákiáltott, hogy megálljon! a ficzkó a helyett futni kezdett, az őr utána lőtt, s a sötét éjszakában vaktában úgy találta, hogy a golyó szivén ment keresztűl. Rögtön meghalt, – talán egy pár csókért.

Száz ilyen apró jellemzetes kalandot regélt Petőfi katonaéletéből; kár, hogy azokat maga fel nem jegyezte. Egy kellemes emléke maradt fenn ez időkből: egy jó, hű pajtás emléke, ki érzelmét s kenyerét megosztá vele; ezt énekli meg későbbi verseiben annyiszor; ezt halmozza el legőszintébb áldásaival, ezt dicsőité legtöbbször, midőn az ő nevét már bel- és külföld elismeré, amazét nem említé senki. E név Kuppis Vilmos. Hova lett, mivé lett? nem tudom. Reménylem, hogy Petőfi áldásai legalább ő rajta foganatosak voltak.

Két év múlva kiszabadult a katonaságból Petőfi. Egyik jó szellem a másikat segíti, őt a betegség és elgyöngülés segíté ki innen.

Ekkor még alig volt tizenhét éves – és már obsitos katona.

Késő évek után történt, midőn Petőfi már hírhedett költő volt, hogy egy este belép hozzá egy bakancsos őrmester, s illő tisztelgés után kérdi tőle, ha tetszik-e még rá emlékezni. Hogy ne emlékezett volna! Ő volt egykori káplára Petőfinek. Csak azért kivánta őt most meglátogatni, ezen jártában, hogy tisztelkedjék nála, s ha talán megbántotta volna egykoron, ezért tőle bocsánatot kérjen. Petőfi nagy örömmel fogadta a derék hadfit, de még csak arra sem birta rávenni, hogy nála leüljön; tudja ő, úgymond, hogy ámbár Petőfi sem kapitány, sem tábornok, azért mégis olyan nagy ember, a kit neki tisztelni kell. Ezt tartotta Petőfi mindig a legnagyobb hódításnak, melyet versei az emberi sziveken műveltek.

III.

Az első vers! az első nyomtatott vers!

Ah! ezen szó értelméről nincs másnak fogalma, mint a költőnek.

A mi a szerelmesnek az első «igen» szó, az ügyvédnek az első kedvező itélet, az: – de hogy az! száz annyi a költőnek az első nyomtatott vers.

Minket is megragadott ez a szent őrültség, mit az udvarias világ költészetnek nevez; Pápán voltunk, diákok voltunk, mi is alkottunk magunknak tudóstársaságot.

Hát mi rossz volt abban? Lám az igazi tudóstársaság sem árt senkinek; mi kárt tehetett volna hát a mienk? Neveztük mi azt illő szerénységgel képzőtársulatnak.

Választottunk elnökül egy derék tanárt, aztán alelnököt, jegyzőket, választmányi tagokat, tartottunk gyüléseket, a mikben szónokoltunk, úgy mintha országgyülésen volnánk, szavaltunk, mint a szinpadon, s vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk fel verseket és novellákat, megbiráltuk, s a mi jó volt, azt beirtuk egy nagy könyvbe, melyet híttak érdemkönyvnek. Ebben maig is találni olyan verseit Petőfinek, a mik nem láttak napvilágot (értsd napvilág alatt nyomdai festéket).

Ez aktiv mulatság a könyvolvasás passiv élvezetével levén összekötve, kicsiny társaságunk közvetlen előmozdítója volt az irodalomnak az által, hogy a megjelent jobb műveket megvette és bámulta.

És mégis akadtak pártosok, kik ez ártatlan mulatságunkat kigúnyolták, s elnevezték szép társulatunkat képzelődő társaságnak.

Hogy sértett bennünket ez a gúnynév! Pedig pecsétje is volt már társaságunknak, melyre nagyszerű geniust metszett egy pápai vésnök, nagyobb volt a feje, mint az egész alak; ezzel pecsételtük meg a diplomákat, miket tiszteletbeli tagoknak osztottunk. És mégis kigúnyoltak bennünket.

A gavallérok és a betyárok, ez a két öröklött ellenséges osztálya minden irodalom-félének, kik jobbnak tartották kávéházban és kocsmában dőzsölni, míg mi szónokolunk és verseket deklamálunk. Pápán iskolai törvény szerint a kocsmázás birsága volt tíz garas, a kávéházjárásé pedig öt forint, minélfogva a gavallérok még jobban lenéztek bennünket, mint a betyárok.

De ki lett víva nemsokára a társulat becsülete. Minden megelőző hír nélkül, senkitől elő nem segítve, nem hiresztelve, egyszerre, mint az üstökös, megjelenik az Athenaeum hasábjain egy vers Petrovics Sándor aláirással (ez volt Petőfi családi neve).

Az pedig nem volt jelentéktelen dolog; akkoriban nem létezett hét szépirodalmi lap, csupán csak egy, és az is nagyon válogatós volt; szerkesztője Bajza és Vörösmarty.

Ez korszakot képezett társulatunkban. E vers kivívta számunkra az egri nevet. Hogyan? az Athenaeumban jött ki a vers? lehetetlen! Pedig úgy van, suttogták mindenfelé s kezdtek ránk valamit tartani.

– Most már te se nyugodjál addig – szólt hozzám Petőfi, büszke öntudattal – míg tőled is meg nem jelenik valami.

És azután én sem nyugodtam addig. És azután adtunk ki egy egész könyvet, a minek neve volt Tavasz, Szentmihályi Sándor viselte a költségeit; és ha valaki olvasná azokat a furcsa verseket és novellákat, a mik azokban vannak, hogy elmosolyodnék rajtok; én pedig, valahányszor azokat előveszem, mindig valami olyan köny féle jelen meg a szemeimben; milyen boldogok voltunk akkor!

IV.

On revient a ses premiers amours. Visszatérünk az első szerelemhez.

Petőfi első szerelme volt a szinpad. Ez a kaczér kendőzött múzsa, a ki a kegyetlent, a szívtelent játsza azok előtt, a kik életüket kinálják neki, a ki elcsábítja tisztes apák, anyák fiait, s midőn utána bolondulnak, ott hagyja őket nyomorban vigasztalan, ki hagyja őket nevetni, lepisszegetni, keresztűl bukni és azután hátat fordit nekik, mint minden kaczér hölgy megbukott imádójának.

Mennyivel szelidebb lény vagy te költészet istennője! Te nem kérded választottaidtól, milyen alakjuk van? te csak a szellemmel alkuszol, téged érdekelni tud a szép lélek, az ember portetemével és kongó hangjával semmi közöd.

A szini pálya csak töviseit termé Petőfi számára; a rózsákat osztogatta bőkezüleg másnak. Egy-egy megszökött mészároslegény, a kinek nyalka termete volt; – csavargó, részeges naplopók, kiket dörgő hanggal áldott meg a természet; – bohóczkodó furcsa pofák, kik szerettek magukból bolondot csinálni a közönség kedveért; – cziczomázott gavallérok, kiket szép embereknek tartottak a kisvárosi kisasszonyok; – szemöldökrángató intrikusok, kik olyan gyönyörüen tudták magukat rossz embereknek álarczozni, hogy minden bolond rájuk ismerjen: ezek és ilyenek aratták a tapsokat, a koszorúkat; Petőfit, a gondolkozó, a művészetben élő, a szenvedélygazdag szinészt észre sem vette senki. Szerény alakja, kevéssé szinpadi arcza, korlátolt hangterjedelme mind nem jó ajánlólevél volt számára. A jobb emberek sajnálták.

Ő otthon, magányában Hamletre készült és Coriolánra, és a színpadon vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepet játszott, az a vőfély volt a falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a velenczei hölgyben, Szökött katonában a notárius, Learban a király bohócza. Ő mind ezeket tagadhatatlanúl saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat s tapsra kényszerítse tenyereket.

A szinészvilág nem sokat adott rá, senki sem féltette tőle babérait, még azzal is bántogatták, hogy nem ő az a Petőfi, a ki ama szép verseket irja, hanem egy másik, ki itt és itt lakik. Az ilyenekért azután a keserűségig dühös volt.

Még jobban fájtak neki az apró szerepek: a mi más senkinek sem kellett, azt mind az ő nyakába rótták. Ilyenkor azután megtette azt az apró boszúállást, hogy a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt csinált magából, hogy az egész közönség kaczagott rajta, s egy izben, midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett eljátszania, azt a tréfát követte el, hogy a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkós botot tűzött fel, s midőn a furibundus hős neki fordul, kiáltván, húzz kardot gyáva stb. s ő kihúzta a bunkós botot, olyan kaczajt gerjesztett vele, hogy a súgó is belesült a szerepbe. Ezért azután megbüntették öt forintig, a mit azonban az igazgató, Komáromi, elengedett neki.

Hát még azután a fizetés! volt neki huszonnyolcz bankó forint proporcziója; az a proporczió pedig furfangos találmány; ezen az úton ismerkedik meg a vidéki szinész Keplerrel és Newtonnal, kivált mikor azt mondják neki a hónap végén, mint Petőfinek, hogy nemhogy ő kapna valamit, de még ő fizet vissza. Ezt nevezik proporcziónak.

Oh milyen sokszor ébredt fel a szegény szinész, a nélkül, hogy aznap kenyeret sütöttek volna valahol az országban számára és mégis büszke volt azt tudatni mással, hogy ő nyomorban él.

Ezen a pályán nem volt rá nézve semmi javulás; Kecskemétről feljött Pestre; onnan ugyan sok szekér jár fel hetivásárokra, pár forintért el is hozták volna, de az fényűzés lett volna reá nézve; gyalog indult neki a nagy útnak; egy jó kecskeméti ember adott neki egy kenyeret, és egy ürüczombot, azzal indult meg Magyarország első költője Magyarország fővárosába.

Az úton belebetegedett a fáradtságba, s valahol a pusztán feküdt, talán minden ápolás nélkül. Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok, s a hosszú borozó-asztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg költő olyan boldog volt akkor! Ez időben az Athenæumban olvastuk azt a versét: Hortobágyi korcsmárosné angyalom! S mondogattuk magunkban, be vigan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban.

Pestről is odább csalogatta a csalárd szenvedély, «benézek Debreczenbe, bolond Istók gyanánt!» Többet vendégszerepelt az országban szanaszét, mint leghirhedtebb művészeink, csakhogy azokat diadal és koszorúk fogadják, ő nyomort és koldusbotot talált.

Utolsó szini fellépése ismét Pesten történt: a Szökött katonában játszotta Gémesit; a csekély siker meggyőzte a felől, hogy a szinpad nem az ő hazája. Szavát nem lehetett eléggé hallani, s végül oly zavarba jött, hogy ilyest mondott: «tehát Gergely úrfi a menyasszony?» s kiigazítá hirtelen így: «Julcsa kisasszony a vőlegény».

Ekkor végre megszánta ama szelidebb nemtő, a költészet: «hagyd te oda azt a hűtlen kaczér nőt, maradj te az enyim: az csak sebeket adott mindig, én gyógyítottam be azokat, az kigúnyolt, én felmagasztalálak; az üldözött, én nyugalmat adok, az elvette ifjúságodat, én örökké ifjúvá teszlek!»

Jó, hogy áldott szelleme sugallatát meghallgatá s egészen az irodalomnak adta magát.

De a kedves chimærat soha nem tudta elűzni szivéből s a bájos hűtelent, a ragyogó szinészetet még azon perczben is megénekelte, midőn az irodalommal szent frigyét megköté.

Madárnyelv nélkül beszélve, midőn a Divatlaphoz beszegődött segédnek.