Part 15

Erős világot vet Csokonai egyéniségére a «Konstantinápoly» czímű költemény, mely atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul elő; az utóbbinak czíme «A vallás». Ez is a törökkel takarózik a nyomtatott kiadásban, s maga elé teszi Konstantinápolyt, melyhez pedig se iránya, se irálya nem illik; amaz pedig pajkos szatira, emez pedig egy emelkedett philosophi költemény, mely kezdődik egy új invocatióval.

S a mi fő, a nyomtatásban ki van hagyva belőle az a stropha, mely kétségtelenné teszi, hogy biz ez nem csupán a török vallásra vonatkozik. Az egész így szól:[3]

Denevér babona, bagoly vakbuzgóság, Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság? Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén, A vitézek karján, a népek bilincsén? Míg az emberi nem hajdan a természet Együgyű keblében nyugva heverészett, Nem emelte még fel kiáltása szavát, Hogy keresd a vak éj fiainak javát: Boldog volt a világ; _a hit és a szentség_ _Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség;_ Állott a természet örök építménye, Állt az emberiség legszentebb törvénye; De mióta annak sok romlást szenvedett Oldalába raktad bal madár fészkedet: Azóta számodra rakja a lenyomott Érzelem aztat a sok fényes _templomot;_[4] Azóta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel holt kicsinye szájából, A szent névre vágyó balgatag anya is, Hogy tudjon mit vágni a dervis foga is. _Sok bolond kiadja utolsó fillérét,_ _S letészi a mennynek árendáját, bérét,_ _Hogy mikor az oltárt építik számodra,_ _Kecskeszőrt vihessen ő is oltárodra._ _Nappali álmodban látsz ezer álmokat,_ _Éjjel a népek közt huholod azokat._ _Jőj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,_ _Mennyei képedet látván, imádhassunk._ _Te a vak homályban rakod a templomot_ _És onnan igéred a paradicsomot;_ _Csak bétolongjanak hozzád a moséba,_ _Az észt és a virtust hagyod a kordéba’._ _Hát már ha valaki bőjtölget pénteken,_ _Hogy éhhel s mezítláb jár a szent helyeken,_ _Olyan nagy érdem-e egy két liturgia,_ _Hogy azzal az ember legyen Isten fia?_[5] _Hogy paradicsomba’ és mennybe részt vegyen,_ _Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?_ _Különben nem lehet idvezült törökké,_ _Ámbár emberséges ember volt örökké._ _Egy paradicsomot csak magának tetet_ _Minden nemzet s abból kizár más nemzetet._ Természet! emeld föl örök beszédedet: Mindenek hallgatni fogják törvényedet, S a kézzel fogható setétség eltűnik, Az éjnek madara huholni megszűnik; Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl, S a sok kigondolt menny mind homályba merűl. Ah ti, már is abból fakadt indulatok, Nyelvemre harsogóbb hangokat adjatok, Emelkedj’ fel, lelkem! előre, képzelem! Mint kiált fenszóval egyet az értelem: Azonnal a setét kárpitok ropognak, A szívről az avult kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja; A szeretet lelke a földet beteli, Ember embertársát ismét megöleli; _Eloszolnak a szent és panaszos hangok,_ _Boldogító érczczé válnak a harangok;_[6] _Azzal sok száz embertárson segítenek,_ _A min most egy czifra tornyot építenek._ Siess, késő század! jövel, oh boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet, Vajha te csak egyszer említnél engemet, Úgy e bajos világ bár rémítne tőle, Nemes utálással halnék ki belőle.

Ez magyarázza meg azt az üldöztetést, a miben Csokonainak a saját felei által is részesülnie kellett; azért maradt örökké vesztett híre: mert hiszen semmi sem könnyebb, mint egy költőt a társadalom ellenségévé dühíteni.

Egészen nagynak és fenköltnek engedi pedig láttatni Csokonait az a verse, melyet a «hadról» ír. Ime a kézirat szerint annak befejezése. Az eleje a had borzalmait festi, a vége pedig ez:

Minden rendet feljár a szörnyű setétség Ijesztő ködébe’ a félelem s kétség; A kirántott kardok csillámló ligete A néző szemekre fényes homályt vete; A halálnak sok száz czifra mészárosa Áldozatjainak nyakait csapdossa; Örül, mikor látja, hogy embertársának Vércsepjei dühös karjára omlának; Hízik az előtte fetrengő jajától S tiszteletet kiván gyilkos szablyájától. Meg ne itéljetek, emberek, ha kérdem: Ez-e a valódi virtus és az érdem? Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak, Pennáján az őtet dicsérő Homérnak. Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni Dicső virtus? annyi embert öldökleni? Az ártatlanoknak felkonczoltatása, A szelíd városok s faluk feldulása Olyanok-e, melyek által lehettenek Sok száz gazemberek hérók és istenek? Ha valaki megöl egy embert magába’, Függesztik a Hámán szellős ablakába; De a kik ezt sok száz ezrekkel cselekszik, A nép még azoknak nevével dicsekszik: Azt kerékre teszi, a neve pirata; Ennek örök márvány oszlopot irat a. Bár hazánk is, melynek minden krónikája Még eddig csak ilyen hentesek táblája, Adna már ezeknél egy szebb matériát: Így írhatnék én is dicsőbb históriát.

Minő magas eszmejárás, s minő merészség kellett ahhoz, hogy azon időben, midőn minden nép ittas volt a vértől s harczi dicsőségtől, egy költő így arczába merje vágni a világ hatalmasainak az ő megérdemlett itéletöket.

De nem is olvasható ez az itélet nyomtatásban, mert a nyomtatásban így végződik a vers:

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel, Az irtózás elhal képzelődésemmel. Te, szelidebb Múzsa, fuss el e scénáról, Ne gondolkodj ilyen gyász matériáról! Vannak Helikonnak csendesebb rózsási, Hol zúgnak az édes örömnek forrási: Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat, Elvetvén borzasztó hadi trombitádat. Mert ha egy dalomat Rózsi helybe’ hagyja, Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagya.

Minő esés ez! Minő foka a megaláztatásnak kellett ahhoz, hogy egy költő szárnya annyira letörjön, hogy azt a dalt, melyet mint sas kezdett, a királyok és hérosok feje fölött csattogva, mint szerelmes veréb végezze, verébnéje előtt fetrengve a porban.

A felszabadult kor valóban tartoznék költőinknek azzal, hogy most, midőn lánczok nem terhelik többé a szellemet, szolgáltatna nekik igazságot az által, hogy keresné fel munkáikat meghamisítatlan eredeti szövegeikben s mutatná be szellemöket ez ő eredeti tisztaságában.

PETŐFI ÉS ELLENSÉGEI.

Harmincz esztendő után! a mikor már az egyik por, a másik csillag: lehet róluk így együtt beszélni.

Az alatt a rövid meteorfutás alatt, a mit az ő életpályája rajzolt az égen, de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának.

Igazán olyan volt, mint a gyémánt, a mely mindent megsért, s magát csak gyémántporral engedi köszörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa.

Mikor Budapestre felkerültem, az első, a kivel Petőfi megismertetett, Pákh Albert volt; még akkor nem tudtam róla sokat: Pákh aztán közelebbről mutatta be magát: «én vagyok az a veszett kutya, a kit Petőfi megénekelt». Hozzá volt intézve az a vers: «Isten veled, te elpártolt barát! Veszett ebként, ki szivem megmarád…»

Valamikor az életrajz-író meg lesz akadva, hogy micsoda catastrophát keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt könyvön zördültek össze – levél útján. S Petőfi, a milyen könnyen lobbant szeretetre, olyan könnyen a haragra is, az utóbbit csak a férfiakra értve. Már ekkor ismét jó barátok voltak Pákhkal.

De korábban is tudta már, hogy mi az az ellenség? Szinész korában nagy harczai voltak a rendezővel, a kit Almásynak hívtak: onnan tudom, hogy Almásynak hívták, mert az egész társaságnál csak az egy színházszabó fogta Petőfinek pártját, annak panaszolta el nehéz tusáit a zsarnoka ellen, s a derék szabó igazat adott neki: «ha mégis gróf Almássy volna!» Az a harcza volt vele ugyanis, hogy ő mindig drámában szeretett volna játszani, a rendező pedig a népszínműveket kegyelte, (akkor támadt a «Szökött katona», «Két pisztoly») s azt akarta, hogy Petőfi is énekeljen, természetesen a chorusban. Az pedig rettenetes volt, mikor Petőfi énekelt. A ki ő tőle hallotta azt, hogy «Három alma meg egy fél», annak nem kellett többet abból az almából egy gerezd sem. Semmi érzéke nem volt a dalhoz, az operát úgy gyülölte, hogy soha egy dalmű előadásán nem volt, s később is csak olyankor fogott a dalláshoz, a mikor azt akarta, hogy szobatársa menjen el már hazulról. Már pedig Almásy úr nézete szerint a szinésznek énekelni is kell, annálfogva Petőfit minden délelőtt odaállították a karba, s hogy jobban a fülébe menjen a nóta, Almásy (egyúttal karmester is) odaállt melléje a hegedűvel, úgy mortifikálta órahosszant a betanítással. «Dejszen fürészelhet az úr az én fülembe azzal a nyirettyűvel! mondá Petőfi: azért én még sem tanulom azt meg!» E miatti gyülölete kiterjedt Németire is, a ki népszínmű-énekes volt s a közönségnek jobban tetszett, mint ő. «Azt az embert én egyszer megölöm!» mondá nekem több izben, úgy hogy én azt hittem Németiről, hogy az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb ember volt a világon.

De még korábban is kellett Petőfinek ellenségeinek lenni. Még az iskolából hozott el egynehányat magának. A mint az első költeményei megjelentek, természetesen rögtön ott volt a sarkukban a kritika. Egy lapban kegyetlenül lerántották Petőfit álnév alatt, megtagadtak tőle minden talentumot s a verseit mind leócsárolták. Erre ő visszavágott egy éles ellenbirálatban, melynek végsorai így szóltak: «Fogadjátok hazám legszebb erényű ifjai hódolatom tömjénét». A ritkított betűkből e két név jött elő «Szeberényi» – «Dömjén». Hajdan iskolatársai voltak, riválisok a képzőtársaságban, azokra gyanakodott. Pedig valószínű, hogy mind a kettő ártatlan volt benne: az igazi czikkíró soha se jött elő magát felfedezni. Az idei országgyűlési vitákból emlékezhetnek, a kik figyelemmel kisérték, arra a piros arczú evangelikus pap képviselőre, a ki élczes beszédével oly derült hangulatba hozta a házat: erről hitte azt Petőfi, hogy ő nyitotta meg ellenségei hosszú sorát. Tudniillik a kritikusokét.

Mert hosszú sor lett abból.

Császár Ferencz, Hazucha, Zerfi, – kritikusi hypochondria, pedáns æsthetikuskodás s a féltalentum irígykedése összefogott, hogy megsemmisítse azt a lángészt, a kit nem kötöttek az ócska formák, a ki nem tanult senkitől s azt írta, a mit érzett. Aztán volt akkor egy szépirodalmi lap, a Honderű, szerkesztője Horváth Lázár, a kinek az a törekvése volt, hogy a magyar irodalmat az arisztokratikus körök szalonjaiba bevezesse, a miket Petőfi gyűlölt; ő meg a pusztát, a kunyhót, a csárdát népesíté meg költészete eleven szellemeivel; aztán az, a mit ő dalolt, szívből jött, földre talált; míg amazoknak a zengeménye csinált dolog volt, sehol sem éledt meg. Természetes volt a kettőjük közötti összeütközés. De Petőfi már ekkor nem volt egyedül, tábora volt és organuma: hadjárat volt az, az egyik fél megsemmisítésével végződő. – S mintha az önként jövő ellenség nem volna még elég neki: egy pár vidékről feljött czelebritást, a kik barátilag közelítettek hozzá, kíméletlenül leélczelt, azok között volt Szemere Miklós is, az aztán revancheul írt egy persiffláló verset Petőfiről a Honderűben, a melynek ez volt a refraineje:

«Az ebrudon kidobott Marczi Zöld szerkesztője én vagyok!»

Tudniillik, hogy volt Petőfinek egy népszínműve «Zöld Marczi», a mit ő maga jónak látott az előadás előtt visszavonni. No azért nem haragudott meg Szemere Miklósra, tetszett neki is az ellenpoéma, s nevetett rajta, ha azontúl úgy híttuk, hogy «Marczi Zöld».

Hanem annál keservesebben rájárt a rúd Horváth Lazira.

«Pedig aranyával fizetted egykor költeményimet». Ez a refraineja annak a versnek, a miben Petőfi ezt az ellenségét megörökíté.

A harcz utoljára egész a puskaporig ment.

Horváth Lazi azt irta, hogy a «Honderü» Széchenyi István tetszését is megnyerte, a ki ezt a calembourgt csinálta rá «Hunterri» (vadászparipa). – «Az bizony, Honte des rues» (utczák szégyene), viszonzá rá a Pesti Divatlap, Petőfi orgánuma. A mire aztán Horváth Lazi egészen kijött az úri kontenanszeából, s minthogy a magyar szótár nem ad elég goromba kifejezéseket, németül irta, hogy az egész «Pesti Divatlap» valamennyi munkatársával együtt «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten». Ebből aztán párbaj lett, lövöldöztek, egészségesek maradtak; az ügy befejeződött, hanem egymás között még sokáig az volt a titulusunk, hogy «Lumpengesindel von Gemeinheiten», a mi Petőfinek olyan nagyon tetszett, mint némely embernek a «belső titkos aranykulcsos tanácsos».

Végre egy neutralis téren felszólaló, de mindig incognito maradt derék kritikus vetett véget a Petőfi elleni hadjáratnak, közé gázolva az egész ellenséges hadnak. A hosszú czikkben számtalanszor előfordult ez a kifejezés: «Császár és hasonmásai». Petőfi akkor épen otthon volt az apjánál s felolvasta előtte a neki teljes elégtételt szolgáltató czikket. Végig hallgatta a jó öreg korcsmáros, (ki már akkor büszke volt a kitagadott fiára) s azt mondta rá, «úgy kell, az angyalát annak a hasonmászó Császárnak!»

Igy tette ellenségévé Petőfi Kuthy Lajost is, kinek szintén sok jutott abból az eredetiségből és genialitásból, a mi Petőfinél kincs maradt, csakhogy ő azt mind aprópénzre váltotta fel. Nála az írói genie csak eszköz volt, czél a gyors emelkedés. Ő volt az irodalom divatarszlánja: elegáns szállást tartott s hölgyek körüli hódításaival szeretett dicsekedni. Egy télen «jour fix»-eket adott, az írótársakat maga körül gyűjtve, s ott igen élvezetes estéket töltöttünk kedélyes médisance között. Egyszer azt kérdezte Kuthy Petőfitől: «Ugyan te Sándor, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?» a mire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel: «ugyan te Lajos, szerettél-e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe?» – Néhány nap mulva staatsvizitet tettünk Kuthynál, Petőfivel. Alig léptünk be hozzá, le sem ültetett, azt mondta: «rosszkor jöttetek, barátim, épen egy szép hölgynek adtam légyottot, arra várok, jöjjetek máskor!» – No csak ez kelletett Petőfinek, hogy őt valaki elutasítsa, mikor látogatóba megy hozzá! A legközelebbi jour fixen a theázás közben kiki elmondta, hogy mi új munkán dolgozik? «Én most egy regényhez kezdtem, mondá Petőfi, a minek a czíme «a magyar Rinaldo Rinaldini», téged tettelek meg a czímszerep hősének!» – Ez Kuthynak szólt. – Arra ez büszke önérzettel kelt fel az asztaltól s vállára veregetve Petőfinek, azt mondá: «édes öcsém, nőjj te még egy kicsit, ha engem ennek vagy amannak meg akarsz tenni!» – S több jour fixen nem voltunk nála. – Hozzá is fogott Petőfi a «magyar Rinaldo» megírásához, hanem aztán nevezetesebb dolgok jöttek közbe, a mik töredékben hagyták a megkezdett szatirát. Csak 1848 tavaszán találkozott ismét Kuthyval; akkor ezt a pozsonyi országgyülésből küldték le hozzá azzal a titkos megbizással, hogy kémlelje ki Petőfit, mit forral a most megindult mozgalomban (márcziusi napok voltak). Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy pórlázadást akar megindítani, s az urak ellen egy II. Dózsa Györgyöt készül eljátszani. Kuthy szokásos szeleburdiságával össze-vissza kérdezősködve, mintha csak szórakozottságból tenné, elkezdett Petőfi íróasztalán az iratok közt hányni-vetni, mire Petőfi egész nyugodt sarkasmussal ezt mondá neki: «tudod kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemre várok, a kinek légyottot adtam». Kuthy elértette s nem jött vissza többé, hanem Petőfi ki lett kiáltva bolondnak.

A magasabb politikai körök mindig annak tartották, s még akkor egy olyan kaliberű szellemet elég volt agyonignorálni, hogy meg legyen bénítva, skartba téve.

Magyarok Istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg képviselőnek, akkor pedig megbukott a saját szülőföldjén, Szabadszálláson; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett lelkesedett nép, őt, a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajduböszörményi poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a «betyár Petőfit», a kinek költeményeit a piacz közepén égette meg a nép. A nép? Petőfi verseit?

Még csak arra sem érdemesítették, hogy az országgyülés padjai végében valahol helyet adjanak neki. Mindenki ellensége volt. Még az édes jó publikum is. Az «Életképek»-nek még márcziusban ezerötszáz előfizetője volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeit írta, a mikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesíté munkatársul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre: a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor kulminált!

E mély elkeseredésében elpanaszolta a szabadszállási bukása esetét lapjainkban, elmondva a visszaéléseket a választás előtt és alatt. Erre az akkor legelőkelőbb lapban az ellenjelölt, ha jól emlékszem a nevére, Nagy Károly részéről egy válasz lett közzé téve, a miben az Petőfit «gazember»-nek nevezi.

Hiszi ezt valaki? Egy Petőfi neve után a «gaz» epitheton! Ugy-e, hogy mese ez?

Petőfi azonnal Pálffy Albertet és engem küldött, mint segédeket a megsértőhöz, lovagias elégtételt követelni. A kihivásra a nagyérdemű hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával se verekedik, «hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté hasítom, hogy fele erre, fele arra esik!»

Ketté hasítani egy Petőfit!

Most meg aztán porszemenkint raknók össze, csak tudnók, hogy merre fujta széjjel a szél?

Mi aztán kiadtuk a bizonyítványt, hogy a képviselő úr nem akar lovagias elégtételt adni, s Petőfinek el kellett tenni az emlékei közé a keserű megbántást.

Elment aztán külömb ellenséget keresni, a csatamezőre. De a míg azt az utolsó ellenséget megtalálta, azt a doni kozákot, a kinek a vasa a legdrágább vér után szomjuhozott, még sok ellenséget kellett megismernie – a maga nemzetéből. Egy idegen, a lengyel Bem, tudta csupán megbecsülni e vékony testben az isteni lángészt. Őt kisérte Petőfi minden csatájában, mint honvédtiszt. Erdély dicsteljes visszafoglalása után kinevezte Bem Petőfit őrnagynak. Hiszen bizony «katonának» nem valami derék darab hús volt Petőfi, talán nem is tudott volna egy zászlóaljat en échellon debouchiroztatni, de ha őrnagy lehetett volna, lovat kapott volna, nem menekült volna gyalog a segesvári ütközetből. Mondtam már, hogy bolondnak tartották. A kormány egyik tagja azt mondá nekem felőle, hogy minden őrültnek az a legelső symptomája, hogy a ruhát nem tűri magán: Petőfi már elkezdette nem tűrni a «nyakravalót». S azért, mert nem akarta felkötni a nyakravalót, a hadügyminiszter nem erősítette meg a kinevezését. Ekkor aztán letette a tiszti rangját.

Mikor aztán a végső erőfeszítés napjai következtek el a nemzetre, a mikor csak egy csodalelkesülés hozhatott még diadalt, akkor írt Petőfi egy lelkesítő riadót, s azt beküldte a kormánynak, hogy nyomassa ki egy millió példányban, oszsza ki a nép és a hadsereg között, neki pedig adjon minden példányért «fél krajczárt».

A kormány nem nyomatta ki a költeményt millió példányban, s nem adott érte a költőnek fél krajczárt darabonkint.

Pedig már akkor tízezer forinttal többet nyomatni a bankóprésnek akár ide, akár oda. S ha azt megkapta volna Petőfi, vehetett volna magának szekeret, lovat, nem kellett volna gyalog menekülnie a segesvári csatából, utolsó ellensége, a doni kozák elől.

Most aztán az egész nemzet jó barátja már: csak az kellett, hogy meghaljon. S jól járt. Most egy darabban kapja azt a nagy követ, a min emlékszobrának lába fog nyugodni; ha élt volna e harmincz éven át, azt a nagy követ mind apró darabokban kapta volna a fejéhez verve.

* * *

Még egy ellenséget kell megemlítenem: az én vagyok.

Én magam.

A kihez ezt irta:

«Miért szeretsz te engemet, Kit annyian gyűlölnek? S én, a ki annyit gyűlölök, Téged miért szeretlek?»

S mi mint mélyen meghasonlott haragosok váltunk el egymástól.

Nehéz eset volt az.

A magyar kormány ujonczot és pénzt kért az országtól, czímszerint az osztrák hadsereg kiegészítésére, de valóban egy nemzeti hadsereg felállítására. A szín, melybe a javaslat burkolva volt, gyűlöletesnek tünt fel. Hogy azt Kossuth Lajos ajánlotta, az nem enyhíté Petőfi ellenszenvét iránta. Ő Kossuthot nem szerette. Érezte, hogy az neki vetélytársa a magyar nép előtt, s az lesz a nagy világ előtt. Tudta, hogy a mit ő eszmékben, azt Kossuth tettekben alkotja meg: a magyar nép felszabadítását, s féltékeny volt a nagy sikerre. És talán sejtette, hogy a mit ők ketten csinálnak, az megmarad és egyik a másikat el nem felejteti. A politikai világ minden matadorját vetélytársainak tartá s ezt nem titkolta.

Az országgyülés óriási többséggel fogadta el a jól megértett törvényjavaslatot, e többség közt volt Vörösmarty is.

Erre irta Petőfi azt a költeményét Vörösmartyhoz, melynek refraineje ez:

«Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.»

E költemény fölött hasonlottunk meg.

Emődy Dániel közös barátunk szobájában volt az utolsó összejövetelünk.

Én nem szóltam neki a kérdés politikai oldaláról, csak arra kértem, hogy tekintse a személyt, a ki ellen írt.

«Vörösmarty neked is, nekem is, második atyánk volt. Ő vezetett be az irodalomba; ő pártfogolt, ő szeretett bennünket, ő figyelmeztetett hibáinkra. S a ki négy szemközt mondja meg hibáinkat, az nem kritikusunk, az barátunk, az apánk. Nem szabad őt megtámadnunk!»

Ezt mondtam neki.

Ő erre azt felelte:

– És ha igazi apám volna sem kimélném ezért, a mit tett.

Én mondtam neki, hogy mint szerkesztőtárs, kiadhatja a lapunkban e verset; de én ki fogom nyilatkoztatni, hogy az helyeslésem nélkül történt.

És mégis kiadta.

Mert a milyen zsarnoka tudott lenni az érzelmeinek, olyan rabszolgája volt az elveinek. Tudta magát kényszeríteni szerelemre, fájdalomra ott, a hol nem volt oka rá, haragra, gyűlöletre ott, a hol kevés oka volt: de arra, hogy az ő egyenes útját a nemzetiség és szabadság felé akárminő kerülő kedvéért meggörbítse, nem birta őt rá se a hatalmasok haragja, se a közönség elhidegülése, se a kiadó felmondása, se a jó barát esdeklése.

A vers megjelent, s a rá következett két rövid nyilatkozatban úgy el tudtuk egymástól szakítani magunkat, hogy többé egymásnak a nevét sem mondtuk ki.

Csak egy nehéz év után jöttünk össze. (Csak nyolcz hónap volt, de beillik egy évnek.) A Buda bevétele örömünnepére tartott lakománál találkoztunk ismét.

Sok minden áldomást mondtak ott. Én csak a magaméra emlékezem.

– Éljenek azok, a kik ezután fognak meghalni a hazáért, – éljenek örökké!

Ekkor odafordult hozzám s azt mondá:

– Köszönöm, hogy én értem is ittál!

S összekoczintá velem a poharát.

Ez a pohárkoczintás volt az utolsó búcsúhang közöttünk.

S elváltunk, a nélkül, hogy egymást megöleltük volna. Nagyobb volt a dölyf mind a kettőnkben, minthogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy fáj a harag.

S csakugyan jól mondta: az a pohárköszöntő ő neki is szólt.

Ha én azt akkor tudtam volna!

* * *

Nem zárhatom be e lapokat a nélkül, hogy egy ide vonatkozó jegyzetemet ne közöljem.

E napokban Szegedről együtt utaztam Budapestig Katona főmérnök úrral, ki a régmúltban maga is belletrista volt. (Munkácsy «Rajzolatjai» mellett főmunkatárs.) Komoly, derék, szavahihető ember. Tőle hallottam ezt a traditiót.

Petőfi æsthetikus ellenségei között említém fentebb Hazuchát, a ki valami államhivatalt viselt; külömben becsületes, tiszta jellemű ember volt.

Ezzel jó barátságban élt Katona, s a forradalom után 1849 telén nála időzött Budán.

Egy deczemberi este szokatlanul felizgatottan tért szállására Hazucha, s a mint Katona észrevette egész lénye felháborult voltát, elmondá neki, mi történt vele.

– A mint a fedett folyosón jövék hazafelé, egy szögletből elém lép egy ember s megszólít: ismerem-e? Ráismertem: Petőfi volt. Azt mondta: «ön nekem ellenségem volt valaha, de azért becsületes hazafi: én menekülni akarok külföldre, segítse elő menekülésemet, mint hivatalnok».

– S mit tett ön? hová tette őt? kérdezé Katona.

– Azt nem mondom meg. Mindenki tudja, hogy ellensége voltam, ha elfognák, azt hinné a világ, én árultam el.