Part 14

Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint a minőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arczszine, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; a mellett rövidre nyirott hajat viselt; s épen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer főkötő helyett egy nemzeti színű csigaalakú phrygiai sipkát csinált magának, abban ment színházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát hogy tetszik?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most következnek az álmok, a mikről fentebb Depscher uram tejéről emlékezve beszéltem. Sárkánytej volt az; oda ne menjetek, ifjak, inni belőle.

Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt irni tőle; lenni osztrák-magyar cenzurázott poéta s irni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.

És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei – a Kard és a Láncz, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet – mindenütt rokonszenves lángra gyulaszták a sziveket, s az egy Szigligeti népszinműveivel többet tett Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvényczikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba. Mi többiek is hordtunk egy-egy követ ez épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.

Egyszer a hajnalodás alatt azt álmodta a világ, hogy Európa megifjodott.

Márczius 15-ike volt: Attila halálának napja, Julius Cæsar halálának napja…

Európa egyik szélitől a másikig zengett e szó: népszabadság.

Fenn Pozsonyban az ország rendei tanakodtak a reformokon. Nehéz munkájok volt: az önzés egész tábora kapaszkodott kezeikbe-lábaikba.

Egy adoma maradt fenn ez időből. Batthyány Lajos egy hangversenyen találkozott István nádorral; a főherczeg kérdezé tőle: hogy állnak a kilátásaink az országgyülésen? mire Batthyány azt felelte: «Nagyon jól, fenséges uram, megverjük a pecsovicsokat, csak úgy zúg!»

Pálffy Albert barátom nagyon jól fog emlékezni erre az adomára, mert azon Csengery-féle estély után, a hol azt hallottuk, együtt mentünk haza, s ő olyan hangosan, a hogy tüdeje birta, kiáltá végig a csendes utczán e szókat: «Éljen ötödik István király!»

No de ez régen volt, talán nem is igaz. Csak egy tanú van rá s azért fel nem akasztanak senkit.

Az ország rendei tehát verték a konservativ urakat, csak úgy zúgott; de azoknak meg nagyon erős bőrük volt: tűrték.

Segítsünk rajtok egyet.

Pozsonyban a parlamenti kormány iránti törvényjavaslat készült, de fenn volt akadva a felső tábla ellenállásában.

A párisi népmozgalom pedig széles gyűrűkben kezdte fölverni az alsó néptengert.

Itt lenn Pesten a szabad elvek bajnokai az ellenzéki körben szervezték az országos ellenzéket. Irinyi tizenkét pontban formulázta az ország kivánalmait. Azokat az ellenzék elfogadta. De nem tudott velök mit kezdeni. A higgadt öregek fel akarták azokat küldeni az országgyülésnek, a még higgadtabbak csak az ellenzéki pártnak.

Ekkor jön a híre a Bécsben kitört forradalomnak.

Nem lettünk volna méltók az ifjú-kor hevére, ha ez a hír fel nem villanyozott volna bennünket.

Négyen voltunk együtt dohányutczai szobámban: Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e napra. És aztán előre! kiáltá Vasváry, s a mint a tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.

Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol irótársaink szoktak összegyülve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: «Mit kiván a magyar nemzet». Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, a mihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel halottföltámasztó költeményét: «Talpra magyar, hí a haza! itt az idő, most vagy soha».

S most hová innen? Oda, a hol ifjú tűz van: az egyetemre.

Ugyanazon villanyárasztó jelenet, de már a csoportosult ifjúság buzdító riadala mellett, kinek nevében a vállakra emelt Vidacs János felelt a felhívásra.

S hová innen?

A nyomdába! Nem ismerünk censort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzdítóját.

Landerer nyomdája előtt már valamennyi irótársunkat mind együtt találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a nemzeti színház tagjai, férfiak, nők.

Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé.

«Ej, uraim! kiálték a közönségre, lehet, hogy egy óra mulva a golyók hullanak ránk eső helyett: akkor elfutunk-e?»

S arra minden esernyő eltünt a fejek fölül.

De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irinyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: «Ime a szabad sajtó legelső nyomtatványa!»

A nyomtatógépet mindjárt legelső ragadta meg Irinyi, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy ha a merénylet szerencsétlenül üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet. Így lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső terméke. Így született meg a sajtószabadság, ifjú pályautódim!

Eszembe jut, hogy az alatt, a míg a tizenkét pontot szedték, felhivattak a nemzeti kaszzinóba, mely ugyanazon ház első emeletén volt s ott egyike a legkonservativabb uraknak – a kire mindenki rá fog ismerni, ha azt mondom hogy neki volt a legnagyobb hasa a kaszinóban – azt a tanácsot adta nekem, hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk fel egyet: a papi jószágok elvételét. «Úgy-e bár, mondám, azért, hogy a 13-dik ponttal megbuktassuk a többi 12-őt? Köszönöm a jó tanácsot!»

Nem feladatom a márcziusi napok történetét e helyütt megírni; csupán az ifjú irodalom hatását a közéletre vettem thémának. Azért csak az ide vonatkozó adatokra szorítkozom.

A sajtót még aznap szabadnak nyilvánitá a helytartó tanács, s a lapok már censura nélkül jelentek meg, de nagy óvatossággal.

Hanem a főrendek oda fenn Pozsonyban még mindig nem akartak róla tudni, hogy mit kiván a magyar nemzet.

Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:

«Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok? Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?»

végződik pedig így:

«Vasvillára velök, azután szemétre! Ott egyék őket kutyáink ebédre!»

S a mi a kettő között esett, az valami irtózatos dæmoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!

Mikor ezt a verset az irói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: «Égesd el ezt a verset!»

Ő szemembe nézett egy perczig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, a mit tett, kitörülni, a mit leirt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.

De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, a mi emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.

E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyült főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:

«Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»

A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.

Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is oda jött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.

Csodálatos idők következtek azután. A megindult mozgalom túlnőtt mindnyájunkon.

De nem akarok a politikai mozgalomról beszélni, csak az irodalomról beszélek.

A mozgalom első napjai fényesek voltak; diszes közönség, urak, polgárurak, úrhölgyek kisérték zászlóinkat; mindennap népgyülést tartottunk a múzeum terén s ott a lépcső mellvédén állva tartottunk szónoklatokat a néphez.

Hanem egy napon a mellvédi szónok állványt elfoglalva találtuk új emberektől, a kiket soha sem láttunk, a hallgatóság tömegét megtarkítva olyan alakokkal, a minőnek létezéséről addig fogalmunk sem volt: rongyos, sáros, vad kinézésű emberek, botokkal kezeikben, késekkel csizmáik mellett, ordítozó, bőszült tömegek. Ezek nem a mi embereink! Ez a reactio csőcseléke.

Szónokuk, kiben sokan megismertek egy helytartósági hivatalnokot, (nevét nem akarom megörökíteni), ugyan szép dolgokat beszélt.

Szerinte minden eddigi népvezető áruló; a legelső teendője a népnek az, hogy gyújtsa meg négy végén a várost s aztán foglalja el a kaszárnyákat!

Szerencsére a nép józanabb része túlnyomó volt s nekünk sikerült a veszedelmes izgatót leszónokolnunk a helyéből; hanem ekkor azt mondám Petőfinek: «Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell».

És aztán kötöttünk kardot.

Karddal járt minden ember az utczán, a diákok az iskolába, a szinészek a próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, a mivel sétálni szokott, hogy azt már guillotinnak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utczán; nemzeti szinű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, a kinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti czimer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszinű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszinű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén. Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, a nélkül reggelezni sem ment az ember.

De hát meg volt ennek a maga haszna.

Az említett reactionárius zagyva csőcselékkel még sokszor volt találkozásunk a kormánynélküli napokban, a midőn heteken keresztül egyedül a nép által választott biztossági választmány kormányzá a fővárost. Titkos izgatóik elő-előuszíták a szurtos, gyanús, napfénykerülő hadat rejtekodúiból, s majd a terézvárosi zsidók kirablására bőszíték fel, majd a budai katonai kormányzónak adattak macskazenét, s ilyenkor a kardos, puskás iró és proletár sereg mindig jó szolgálatokat tett, visszakergetve medrébe a piszkos áradatot.

A legzajosabb napunk volt márczius 30-án. A késő este megérkezett gőzös utasai azt a hírt hozták, hogy a dynastia megtagadta az ország kivánalmainak teljesítését. A késő éj daczára elterjedt a rossz hír, s éjfélfelé megteltek az utczák zsivajgó tömegekkel, mik mind a városház felé tartottak s elfoglalták annak bejáratait, lépcsőit. Én a bizottságban voltam akkor s rögtön siettem haza a rossz hír vételéről Petőfit értesíteni. Ő már lefeküdt akkor. Én nemzetőri fegyveremért siettem, s az alatt Petőfi Julia utánam jött és kért, hogy ne engedjem férjét elmenni velem, ő retteg az életeért. A veszély perczében mégis erősebb volt nála a hitvesi szerelem, mint a honleányi dicsvágy. Nekem igen könnyű volt Petőfit otthon marasztanom, csak az egyetlen közös kapukulcsot kellett magammal vinnem, mely addig közös cselédünknél állt s azután abból a házból ki nem jöhetett senki. Petőfi az ablakból kiabált utánam, s kitagadással fenyegetett, ha ki nem bocsátom, de én abból persze nem hallottam semmit. Útközben találtam Vasváryt, Irinyit, Oroszhegyit, s még több irótársamat, kik szintén fegyveresen a városháztérre siettek; a nép ingerült volt reményei meghiúsultán, s mindenütt a «fegyverre» kiáltás hangzott. A szabadságtér közepén az új belügyminiszter: Szemere kisérté meg a népet lecsillapítani. Azt ki sem hallgatták: az általa alkotott sajtótörvények óta, miket nehány nappal elébb épen azon a téren égetett meg a nép nyilvánosan, ő nem volt népszerű ember. Azután Nyáry kezdett el beszélni, de egy fékevesztett csoport veres zászlóval a kapunak rohant ordítva: félre kell verni a harangokat s kitűzni a veres zászlót!

A toronyhoz vezető lépcsőt csak egy maroknyi fiatal nemzetőr védte; azok között álltam én is; a mellettem állót Fekete Tóninak hívták. A felfelé rohanók között megismertem a minapi népszónokot a muzeumtérről. De szuronyaink hegyénél nem jöttek tovább, visszavonultak meghunyászkodva, s az alatt Nyáry és Klauzál lecsendesíték a feltámadt tömeget, előadva, mit felelt az országgyülés a királyi leiratra, s ez megnyugtatott mindenkit. És más nap jött a hir, hogy a király minden kivánatát megadta a nemzetnek, és akkor illuminatio fényében úszott az a város, melyet egy nappal elébb egy hajszálon mult, hogy fel nem gyujtottak.

Mikor szállásomra visszatértem, azt mondám Petőfinek: «Barátom, a mi tollunk bevégezte dolgát, most a szurony missiója kezdődik». Úgy is lett.

A magyar fiatal irók szerepeltek még azontul is, mint férfiak, mint politikai párthivek, mint katonák, de irói küldetésök megszünt.

Voltak igen szép ábrándjaink, a mik csak költői kedélyekben fogamzhattak; de valljuk meg, hogy biz azok csak ábrándok voltak.

Ilyenek voltak a testvéresülési ünnepélyek.

Mi összehívtuk a szerb, a román, a horvát fiatal irókat; kölcsönös fogadást tettünk velök, hogy elnémítjuk a testvérgyülölet hangjait hazánkban s a közös szabadság érdekében egyetértve működünk ezentúl.

Szép gondolat volt. Poéták voltunk! – Máskép rendezte azt az élet.

Meghívtuk a bécsi fiatalságot Pestre, s azok el is küldték hozzánk üdvözlő deputatiójokat, mi sorba csókoltuk valamennyit. Nagy díszebédet rendeztünk tiszteletökre. A küldöttség egyik vezérszónoka kitünő ifjú volt, mindig versben beszélt, s ha párbeszédet kezdett vele valaki, minden szavára kadentiát mondott. Ebéd fölötti toasztjai mind alexandrinusokból álltak. Mikor a bankett elnöke: Patay József e költő képessége fölött a német szónoknak méltó bámulatát fejezé ki, az megmagyarázta neki a dolgot, hogy az igen könnyű:

Ist der Reim nicht gegenwärtig, So ziehe ich meine Dose, Nehme d’raus eine Prise, Und der Vers ist sogleich fertig.

Mi is küldtünk fel hozzájok viszont egy küldöttséget, melynek szónoka a mi tűzvérű költőnk: Vajda János volt, ki tartott is egy olyan szép német beszédet a glacis-n felállított bécsi nemzetőr polgártársaknak, hogy azoknak a kommandánsa, gróf Hoyos, kardot rántott s le akarta vágni a szónokot, hogy az ő nemzetőreinek ne hirdessen ilyen veszedelmes dolgokat.

És azután jött a szurony missiója, s az elvitte a poétákat: kit erre, kit arra, kit a csatatérre, kit a politika mezejére, a hol egyformán meg lehet halni a költőnek.

Csoda-idők voltak azok.

Petőfi, a fiatal férj, elhagyta ifjú nejét, hogy a csatába menjen, s az a nő, ki fél év előtt még remegő szívvel tartá vissza férjét egy utczai riadalba elegyedéstől, most maga küldte férjét a csatamezőre és maga is kisérte őt útjában. Degré, Kerényi, Lisznyai, Dobsa, Vasváry, Xantus, Vajda, Kecskeméthy, Egressy a harcztérre siettek. Oroszhegyi guerilla-csapatot vezetett: még a beteges, dadogó Sükei is felköté a kardot s bandukolt a Vérmezőre a többiek után.

A fiatal újoncz költők, kik még szerelmes verset irtak tegnap, Szathmáry, Tóth Kálmán, Vadnai, gyerekek, kiknek arcza még az anya könyétől nedves, siettek a harczba és velök együtt az országnak összes litterátus fiatalsága; kiürültek a tanodák, még a zárdák növendékei is fegyvert ragadtak, s a zirczi barátok kolostorában maga maradt a vén guardián. A literatura ment legelől vérét elpazarolni.

A kik pedig itthon maradtak, azokat elnyelte a politikai Asztaroth, ez az emberáldozatot követelő szörny.

Bajza politikai lapot szerkesztett; Vörösmarty politikát szedett színbe; Szigligeti politikát dramatizált; Egressy kormánybiztosnak ment; Pálffy «Márczius 15-ike» czímű lapot szerkesztett Csernátonyval, melynek mottója volt: «Nem kell táblabiró politika»; Kemény, Csengery, Kuthy, Pompéry, Jósika, Bulyovszky kormányhivatalokba léptek; Vas Gereben kormány-néplapot adott ki, s mi többiek mind politikát verseltünk, politikát novelláztunk, politikát vezérczikkeztünk, vagy néha politikai küldetésekben próbáltuk, hogy nem akad-e a nyakunk a kötélben, mint mikor egyszer Csernátonyval az ostromlott Bécsben jártunk, a mit majd máskor mondok el.

A közönség pedig azon kezdte, hogy nem olvasott semmit. Nem kellett annak egyéb, mint a falragaszok.

Úgy, hogy annak a csaknem egyedüli szépirodalmi lapnak, melynek 1848 első felében még másfél ezer előfizetője volt, midőn azt a második félévben az ország legnépszerűbb költőjével, Petőfivel együtt szerkesztettük, leszállt az előfizetői száma 400-ra.

Sőt megtörtént, hogy Petőfi, a haza kedvencze, az országgyűlési képviselő-választásnál mint jelölt egy nagyon egyszerű polgártárs ellenében saját szülőföldjén megbukott, mi kedélyét még ingerültebbé tette. Győztes ellenfelét, ki őt hírlapban megsérté, ki is hívta párbajra, Pálffy és én voltunk szekundánsai, de biz a táblabíró úrnak a párbaj nem kellett. Azt mondta, hogy ökölre kimegy, de pisztolylyal nem jó tréfálni.

Nem kellett a költészet többé. Még a tábori danákban is inkább a közkatona csinálta verseket danolták, mint Petőfi vagy Arany remek riadóit.

Utóljára minden munkatársam elhagyott; egyedül maradt mellettem segédszerkesztőm, Ludassy Gans Mór, kiről utóbb bebizonyult, Pulszky szavait idézve, hogy: «nem olyan nagy költő, mint a milyen nagy szerző».

Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a szétzűllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú.

Bevégzem visszaemlékezéseimet egy kevesek előtt ismert adattal, mely tanúbizonyságául szolgáland végső állításomnak, hogy a fiatal irodalom, mely az 1848 márciusi napokig csalhatatlan befolyást gyakorolt a hazai közszellemre, e napok után már csak viszhangja volt az őt túldörgő közhangulat tengerzajának.

Mikor már le volt aratva a véres mezőn minden, akkor eszébe jutott egy közvádlónak a rémuralom korszakából a magyar irodalom is. Nevét nem mondom meg. Rajta van a multakra vetett fátyol. Ez a kegyelmes úr harminczkét magyar írót ajánlt a vértörvényszéknek kivégeztetésre. Ezek voltak: Vörösmarty, Bajza, Szigligeti, Petőfi, Arany, Csengery, Pálffy, Degré, Lisznyai, Szalay, Irinyi, Táncsics, Emődy, Gyurmán, Egressy, Vasváry, Sárossy, Csernátony, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Bulyovszky, Oroszhegyi, Losonczy, Vajda, Szász Károly, Szemere Miklós, Tompa, Orbán Pető, Erdélyi János és Jókai Mór. Egy egész komplet album. S ha ajánlata elfogadtatik, pedig akkor jó idő járt rá, a közönség szépen beköttethet bennünket mind egy csoportban. De ekkor előállt egy másik kormányi ügyvéd. Ezt már megnevezhetem: Kossalkó. Ez egy hosszú, több íves elleniratban bebizonyítá, hogy a felsorolt írók együttvéve csak a napok uralkodó hangulatának voltak tolmácsai, azok nem üldözendők. Ennek a következtében lett megszüntetve a 48-iki magyar írók politikai üldöztetése.

Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; írói bujdosásban, számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult kedélylyel, vesztett reménynyel, Istentől és az egész világtól elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.

És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.

És mégis… és mégis mozog a föld!

A SZELLEM MEGHAMISÍTÁSA.

A mai kor írói igazán boldogok. Az ő Minervájok oly fegyverzetben szökhetik elő apja fejéből, a milyenben kigondolták. A régibb időkben úgy léphetett csak ki Minerva a szabad levegőre, a hogy a cenzura uniformirozta. Legtöbbször a fegyvert is le kellett tennie, ha nagyon éles volt, s pajzsán a Meduzafőnek kellemetes arczjátékot kellett mutatnia, hogy senkit meg ne ijeszszen.

A cenzor életnek és halálnak ura volt; bizonyos tárgyakról említést sem volt szabad tenni: vallásról, szabadságról, a szabadságharczok eseményeiről, ha néha igen kellemetes modorban, a kicsinyeket szelidítgetve s a nagyoknak hízelkedve.

Gyakran jött azután az író abba a helyzetbe, hogy a kegyetlen cenzorral elkezdett alkudozni. Néha egyetlen szó miatt megtagadta a cenzor a «typis admittitur»-t.

A «gonosz barát» adomája historicum. A cenzor kiigazította azt «gonosz prédikátorra». A «barát» ugyan azt jelenté, hogy «amicus», de hijába! a közönség azt is érthetné alatta, hogy «monachus». S az nem lehet gonosz: a prédikátor az lehet.

Petőfinek el kellett engednie munkáiból egyik erőteljes versét:

Megvetésem és utálatomnak Méltó tárgya, ember a neved. A természet söpredéke vagy te, Nem király a természet felett.

A cenzor is ember volt, s ezt a kollektiv nótát az emberiség nevében sehogy sem akarta elfogadni.

Kuthy Lajos sok tekintetben geniális «Hazai rejtelmei» el voltak tiltva a kinyomatástól e phrasis miatt: «Ha a bibliaként Isten azt mondta az embernek, hogy: «Arczod verítékével szerezd kenyeredet», az még csak embertelenség volt; de mikor az ember mondja azt embertársának: «Arczod verítékével szerezd a más kenyerét», az már istentelenség». A cenzura blasphemiát talált benne – alkalmasint abban, a mi az emberről volt mondva – s Kuthynak más phrasist kellett helyébe tenni.

Vörösmarty egyik legszebb költeménye: «Egy rabszolga keserve Pompejus sírján», eredetileg: «Mikes keserve Rákóczy sírján»; de napvilágot csak ily etiquette mellett láthatott.

Lisznyay török-tatár versei mind a magyar-osztrák thémáról vannak írva, fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik.

Magam is tudnék a hamisításról egyet-mást bevallani. Két novellámat kényszerültem Magyarországról áttenni kit Spanyolországba, kit Mexikóba, s alakjaimból spanyol hidalgókat s rézszínű indiánokat csinálni, a kikre azután az idegen ruha s idegen bőr nem is illett semmiképen. Sőt megtörtént egy négyfelvonásos darabommal, melyet az én kedves barátom, a cenzor nem akart megbuktatni, hogy tehát minden ki legyen expiálva, még egy vég jelenést csinált neki.

Be is fűtöttem vele.

Mennyi ideig kellett a közönséget a fehér sorok közt olvastatnom! még most is megérzik a tollamon ez a félénkség. Hányszor segített ki Róma és Graecia, ha egy kis szabadság-eszmére kellett hivatkoznom; s hányszor laktam meg azt a jó Chinát, mikor hazai viszonyokra kellett példálózni.

Hiszen tudjuk, hogy egyidőben a «Pesti Napló» hirdetett (FK) vezérczikkezője, ha valami igazat akart elmondani itthon, beült Schleswig-Holsteinba, s úgy tett, mintha Dániának beszélne.

A cenzura kényszeríté az írót saját írói egyéniségének meghamisítására.

Senki a hamisítás által többet nem szenvedett, mint a mi Csokonaink.

Az a Csokonai, a kit a nyomtatás elénk állít, egy könnyűvérű, néha mámoros, gyakran szerencsétlen szerelmes, sokszor hízelkedő, egy-egy korszakában pathetikus filozóf; és mind ez egyesült is benne, kivált élte vége felé, mikor a sors kereke lejárta. De hát az ifjúság lángja hol maradt.

A költők nem voltak-e szabadelvűek akkor? nem rajongtak-e korukat messze meghaladó eszmékért? Oh igen. Csakhogy azokat a lángokat a cenzura koppantója szép óvatosan eloltogatta.

Hanem a hová azután a cenzura veres ónja el nem hathatott, a magánosok írott gyűjteményeiben, ott most is megkaphatjuk Csokonainak, fájdalom önmaga által, kényszerűségből, a nyomtatásban meghamisított költeményeit a magok eredetiségében, a hogy azok a költő meleg szivéből születtek.

Mily kicsinyes volt az akkori cenzura akadékoskodásaival!

A Béka-egérharczban például a nyomtatásban ez van:

E közben a rút habokat Mindinkább kezdi nyelni; Mord! Rettung! kiáltja sokat, Senkit sem hall felelni.

A kéziratban pedig ez:

E közben a feldult habot Mindinkább kezdi innya; Nincs Compostelli Jakab ott, Sem Sennis Katalinja.[2]

Másutt ugyanazon költeményben a cenzor «egy ott hevert ladikot» markoltat fel a hőssel, mi a kéziratban így áll: «egy rozzant Nepomukot». Toldy kiadásában már ez utóbbira van visszaigazítva; de Nepomuk szent nevéből még mindig csak két betű áll ott, a többit a cenzor megtartotta magának.