Part 12

Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta a falait mindenféle képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.

Mulattunk bizony mi, és pedig igen jól. Rendkivüli dolgok történtek. Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált tánczolni. Kivel tánczolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a czigány pedig húzta, tehát tánczolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferencz volt a tánczosnőm. Akkor még a lapok nem irták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem grünwaldozza a szavát), hogy soha se látott jobb magyar tánczost nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, a mit az sehogy sem akart elkövetni; ebből gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a nagykőrösi idei termés.

Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Ő hozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen valaki, a ki a többieket haza vezeti a templomból.

A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, a miket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha ágy, a mibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet lefektetett, s a miből Ballagi minden félórában felránczigált bennünket, mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a vasutra. Utoljára is lekésett róla.

Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s ez emlékezetes nap volt.

Arany János azzal a biztatással csalt ki az odumból (mert nehezen mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyítványt kellett rá venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagy-Kőrösre akart utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, a ki egy humorisztikus novellámból csinált egy vígjátékot, és azt maga el is játszsza.

Gyönyörű, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még, rózsapiros arczára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra olyan jól emlékezem. Még azt a kort élte, a miben a leányt gyermeknek híják; de a mikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni, mint az én «Örmény és családja» czímű mesém, (a mit a censor tett meg «rácz»-ból «örmény»-nek, ő tudja miért?)

A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s egy kis anyai biztatásra ráhagyta magát venni, hogy előadja közös vígjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arczczal. Bámulatos volt annyi genialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist, egy naiv, szelid hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, a kit az apja «Minczuczkának» hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta, hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gerguczot, a maga ráczos kiejtésével, a ki a Minczuczkát «arányus leányum»-nak szólítja. Az előadás köztetszést aratott s az összes játszó-személyzet általános tapsviharban részesült.

Ettől fogva, ha összejöttünk Aranynyal, nem is kérdeztem másképen, mint hogy «mit csinál a szép kis Minczuczka?» Mintha most is előttem látnám!

Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, a ki a Toldi szerelmé-ben újra meg ujra maga elé teremti őt; mintha a helyett, a ki testben eltünt előle, az álomalakját akarná érczbe önteni?

Biz az már mind tegnapelőtt történt.

Másodszori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfigyülése napjára esik. Csak huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját sem kivánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeserítve, de előre rettegett bajok, s közbe változatosságképen egy-egy véletlen veszedelem.

Megirta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a művet és iróját. Én is fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő irt hozzám egy kedves baráti választ, a melyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a muzsákhoz való viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége lesz.

Tehát a Petőfi-társaság tisztelgő küldöttségét kellett hozzá vezetnem. Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a budgethez lehet szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?

A mint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az «arányus leányum», a szép piros, lángszemü Minczuczka.

Hajh, nem ő: ez már a «kis idegen». Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan olyan jó leány, mint az volt.

De hát én azt mit tudhatom, a ki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt évet átaludtam?

Minden diktió kiment a fejemből.

Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.

– Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.

Mosolygott, azzal a jószivü ravaszságával.

– Azért irtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból nem adod ki az ujságban.

S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.

Hatalmas az idő!

Fehérre festi a sötét hajat S sötétre festi a fehér szivet.

De a szellem hatalmasabb!

Fehér hajnak, sötét szivnek visszaadja az eltünt fiatalságot.

Tartson még sokáig!

AZ ÉN KORTÁRSAIM.

Előre bocsátom, hogy az, a mit itt elmondok, csak vázlatos töredéke egy valaha megirandó s egyszer talán napvilágra jövendő műnek.

A mit most bemutatok belőle, az csak össze-vissza hányt emlékhalmaz, a miket művészi kéz nem rendezett.

Arra akarok visszagondolni, hogy minő hatása volt a magyar közéletre annak az irodalomnak, melyet 47-től 48-ig «fiatalnak» neveztek. Rövid ifjuság!

Olyan rögtöni volt annak keletkezése, mint a milyen meglepően összetalálkozó volt vele egyidejüleg a régibb irodalmi matadorok pályakörének bevégzése.

Vörösmarty, nagy művei bevégezte után, alig szólalt még meg, egy-egy nagyobb nemzeti mozzanat által hangra keltve, évenkint egyszer az irodalmi téren; Bajza letette a tollat s szinházigazgató lett, Nagy Ignácz nagyhatásu fővárosi életképei után egészen elhallgatott, Gaál falura vonult s nevelősködött, Kuthy ragyogó tolla belefáradt nagyszerűnek kezdett Hazai rejtelmeibe, Garay lantja hangját veszté, Eötvöst nagy históriai regénye óta elvonta a politikai küzdelem, s maga a politikai irodalom is elveszté legelső hőseit: Kossuth lelépett a hirlapirodalomról, s Széchenyi István, a mint nagy antagonistája eltünt, nem tudott hogyan harczolni egyedül.

Kossuth nem kapott az akkori kormánytól engedélyt új lapra, s a Pesti Hirlap, mely az ő szerkesztősége alatt ötezer előfizetőig vitte, a tudós, de szárazon doctrinair Szalay László alatt leszállt ezerháromszáz előfizetőig, s Széchenyi maga jellemzé helyzetét, midőn azzal fenyegették, hogy nagy népszerűsége után közel van hozzá, hogy macskazenét kapjon, ő pedig azt felelte rá: «Nem tesz semmit, eddig Sárvári Széchényi Istvánnak híttak, azontul Charivari Széchenyi lesz a nevem.»

A színirodalomban Szigligeti népszínművei tünnek fel ez időben, mint egy önálló korszak, mely követőiben egész iskolává nőtte ki magát, de neki is legelső művei, mik e korszakra esnek, maradnak örökké fiatalok s túlélik utódaikat.

A gazdag költői erű Jósika is hosszú szünetet tartott, mintha kimerült volna, s csak egyszer szólalt meg egy kisebb műben, s sok év kellett rá, hogy muzsáját felköltse.

Kemény Zsigmond első műve készen volt már fiókjában, de még kiadatlanul. Ő átugrotta az ifjú irodalmat s mint veterán iró állt elő egyszerre.

Az ebben a korszakban feltünt új tehetségekből alakult az a csoport, melyet ifjú irodalomnak nevezünk, Petőfitől, ki legelőbb jött, Arany Jánosig, ki legutóbb tünt fel.

Ezeknek voltak kortársai: Csengery Antal, Pálffy Albert, Degré, Obernyik, Bérczy, Pákh Albert, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Irinyi, Frankenburg, Bogdán Lajos, Vahot, Pompéry, Czakó, Emődy, Dobsa, Vasváry, Csernátony, Kazinczy Gábor, Sárossy, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Berecz, Bulyovszky, Oroszhegyi, Xantus, Losonczy, Szilágyi, Vajda, Adorján, Kecskeméthy, Ludassy Mór, s majd kifeledtem magamat, én is.

A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi időnkben gyermekek voltak.

De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem! Petőfin kivül az elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve, pert sohasem folytatott egy is, pedig mind ügyvéd volt.

De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S minthogy az én életiróm ez egyetlen peremet szives volt felemlíteni, de nem helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek.

Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, a ki serfőző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, a mire azok aztán inkább kivánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanukat, arra, hogy édes ételre épen sert kiván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét jurátust és husz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kiván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki ihatnék bort? tanut annyit lehetett kapni, a hány seres és boros pohár van a világon. Végre itélet alá került a processus. Az első biróság azt itélte, hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megappelláltam. A királyi tábla jobb izléssel birt, ott a sernek itélték oda az igazságot. Győztem. Hanem akkor az ellenfél megfelebbezte a perét a hétszemélyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: «Nem bánom igyatok sert, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem tovább!» És soha többet engem a magisztrátus nem látott.

Elhatároztam, hogy iró leszek és semmi más.

Ez sokkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most.

Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő iró koromban. Hat forintot fizettem egy butorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő volt a házi gazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi fiatal iró pajtás velem együtt egy tejes boltba járt és tejet, vajat ozsonnázott, a mi került három forintba (havonkint).

Ennek a tejes boltnak a gazdáját Depscher uramnak hívták és annál én bölcsebb politikust nem ismertem. 1847-ben felakasztott a falára három arczképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a három, soha sem cserélte fel őket.

Hanem a tejétől milyen tüzes álmok jöttek reánk!

De hogy el ne veszítsem a fonalat (az álmokról majd később), e szerint 15 forintból uri módon lehetett akkor megélni.

Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni irodalmi úton.

Akkor nem volt ám 194 lap Pesten, hanem volt két olyan politikai lap, a melyikhez magára tartó irónak lehetett szegődni.

Az egyiknek kellett két rendes munkatárs, a másiknak három. Volt három divatlap is, de azok közül az egyik anathema alá volt vetve, abba nem lehetett irni, a másik kettő honorált, de szűken. Petőfi kapott egy verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg harminczat.

Hanem enyhíté a kezdet terheit az akkori öreg irók, a koszorúsok patriarchalis szivessége irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták a fiatal irodalmat.

Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeretlen Petőfi első kötet verseinek kiadását az ellenzéki körnek ajánlotta, s mert az ellenzéki körnek pénze nem volt, Tóth Gáspár derék magyar szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére.

Az én legelső regényemet maga Nagy Ignácz vitte el Hartlebenhez s el is adta neki háromszáz hatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben először. És midőn első színművem a drámabiráló bizottmány előtt megjelent, annak két tagja, Vörösmarty és Bajza nem restelték a fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan lehetne rajta igazítani. Akkor a kritikát előre adták ki, nem utólagosan, s mikor színművem színpadra került, a jó öreg kritikusok dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt; biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat irok eztán. Szigligeti, a kinek versenytársa akartam lenni, meg épen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámairó kezdő drámairót! Furcsa idő volt az.

Még a censorok is kegyelettel voltak hozzánk. Soha se törült ki az én munkámból censor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem tetszett Petőfinek egy verse, a censor könyörgött neki, hogy inkább megadja az árát, csak hagyja ki a versei közül. Ki is hagyta azt Petőfi gyűjteményéből, pedig egy korábbi censor elébb már keresztül eresztette azt egy divatlapban.

Azt tehát nem mondhatjuk, hogy «fiatal Magyarországot» «öreg Magyarország» ne pártfogolta volna.

De hadd mutassam be elébb fiatal Magyarországot, a hogy az egyes alakok huszonöt év előtti képei előttem révedeznek. Hadd simítom le hajokról az ősz derét, arczaikról a kor barázdáit, némelyikről a szemfödél hamvát. Van olyan is, a kinek a csontjait úgy kell ismeretlen földön összekeresgetnem.

Óh mi szép fiuk voltak!

Csengery Antal, halavány arczával, sűrű szemöldével, izomteljes homlokával, Széchenyi István arczának ifjabb kiadása. Ő nála szoktunk összegyülni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttünk az igazi grand seigneur, a «Pesti Hirlap» szerkesztője, mely vezetése alatt ismét felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.

Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a theát, s tudott nekik mindig themát adni, a miről vitatkozzanak, a bel- és kül-politika, a társadalmi eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Kiki vitatta a maga álláspontját, a miben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldaluvá lett. Különösen a szépirodalom és színművészet képezték a viták legfőbb tárgyát, mikben Csengery maga mutatott legtöbb jártasságot. Figyelmeztette a költőket oly tárgyakra, a mik költői kidolgozásra méltók; több beszélyem tárgyát én is tőle nyerém, minők Perozes, Shirin. A nemzeti szinház is állandó vita tárgya volt. Ebből keletkeztek Czakó levelei, mik nagy senzátiót keltettek akkor. Megvolt az antagonizmus a dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört lándzsát, a dráma hívei ismét két pártra szakadtak: Egyik Egressyt, másik Lendvayt csodálta, s érdekes volt a verseny a két művész s irodalmi pártfelei között. Tapsonczok még akkor nem voltak, de voltak műbarátok.

Ott ült Czakó, soha nem mosolygó barna arczával, komor erőteljes alak, akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt a Sakuntaláról s a hindu irodalom remekeiről.

Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délczeg alakjával, a ki oly sebesen tudott magyarul beszélni, mintha francziául szólna, örök disputában a komoly Emődyvel, ki alapos meggyőződéseiből nem engedte magát a gyors politikai partisan által kiveretni.

Pálffy Albert szép, nyulánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csipősen szólt; barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.

Pákh – az első találkozáskor még szép, szőke ifjú, kinek arczán a gunyor és a jóság volt egyesülve – ő volt a Pesti Hirlap hirhedett négyszöge, e jel alatt ujdonságiró, a mi azon időben hatalom volt; csak úgy szórta a többiek beszéde közben az élczes aperçuket.

Az életvidám Bogdán Lajos, ki a publicistica és jogirodalom terén működött, s szintoly sokat tapasztalt utazásaiban, mint Irinyi, s szintolyan szép fiú volt: hármas ok a rivalitásra.

Itt folytak a szellemi tornák a kor nagy kérdései fölött, s a hevült vita csak akkor csendesült el, ha Petőfi egy-egy újabb költeményét olvasta fel. Gyönyörűen tudott szavalni – húsz ember előtt, bizalmas társaságban, bár szinésznek és szónoknak nem volt nagy.

Hogy Petőfi alakját leirjam, kissé messzebb kell kezdenem. Mikor Pápán találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arcza elé húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová, bús hazafi? Nem felelt semmit; félre taszított az utjából s odább ment.

Az iskolában mindig a legutolsó padban húzta meg magát s élczeket csinált a Tabula Cebetisre s az előadó tanárokra. Csak egy tanárát szerette, Tarczy Lajost: annak egy kis leánya halt meg, a kinek temetésénél egy gyászdalt olvasott fel; ekkor hallottam legelőször szavalni.

Volt Pápán egy önképző társulatunk: abban szavaltunk és saját műveinket felolvastuk, jutalmakat is tűztünk ki a legtöbb költői művekre, s azokat más tanodákban levő tudós tanárok ítélték oda.

Ez önképző körben legelső szavalási föllépése volt Petőfinek Vörösmarty «Szózatában».

Csakhogy ő azt a nagy nemzeti buzdítót nem úgy szavalta el, a hogy tudta volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: árvavármegyei kiejtéssel.

A tréfa kellemetlen benyomást tett. S azt sokáig el nem moshatta az emlékekből Petőfinek költői ere. Az ez évben kitűzött három költői jutalmat Petőfi, Petrich és én nyertük el.

A másik évben már Kecskeméten találkoztam vele, akkor már elhagyta az iskolát s szinész lett. Ábrándja volt a szinpad s Shakspere volt az ideálja. De se hangja, se alakja nem volt szinpadra való.

Halvány szikár arcza letörölhetlen dacz kifejezését hordta magán mindig, semmi más árnyalat fölvételére nem volt képes; rendbeszedhetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyilt, ajkai szépek; csak mikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tünt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami dæmoni kifejezést adott arczának: mikor megboszantottam valamivel, ezzel a hegyes foggal szokta a fejemet megszúrni. Kecskeméti szinész korában jöttek ki legelső költeményei a szépirodalmi lapokban. Akkor ő húsz éves volt. A nap minden üres idejét együtt töltöttük és építettük fellegvárainkat. Én egy verses drámát irtam az akadémiai nagy jutalomra, ő azt barátságból lemásolta. «A zsidó fiú», első művem, keze irásával jött be az Akadémiához. Most is megvan.

Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a geniális különösséget.

Frack- és czilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral, zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.

Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú, pörge, de még sem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt mondá róla: «Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.» Csakhogy ez a különczség ő neki mind illett, mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő izlése volt, nem erőtette senkire.

Ő volt az az egyetlen ember, a kinek soha czilinder a fején, frakk a testén nem volt és a ki soha operába nem ment.

Gyűlölt minden éneket s a dalműveket üldözte. Még engem is úgy elriasztott az operától, hogy évekig laktam Pesten s még nem láttam egyet sem; s mikor egyszer Irinyi erővel bevitt «Fra Diavolo»-ba, nem mertem Petőfinek e kihágást bevallani. A szinészetet is azért hagyta ott Kecskeméten, mert igazgatója, Szabó, azt követelte, hogy tanuljon énekelni. Egyetlen egy dalt hallottam tőle énekelni, a marsellaiset, azt is csak félig, azt is rosszul. És még egy különczségére volt büszke Petőfi: arra, hogy se tudóstársasági, se Kisfaludy-társasági tagnak meg nem hagyta magát választani. Többször fölszólították, és ő mindannyiszor azt válaszolta, hogy vissza fogja utasítani a megválasztást.

De hadd mutassam be sorba többi kortársainkat is.

Degré eleven kedélyű, tüzes, fegyverfogható férfi volt, novellái a szalonok sima padkoczkáin játszottak, s szeretni szerelemből, verekedni becsületből a közéletben is olyan jól tudott, mint regényhősei.

Obernyik, a jeles drámairó ellenben igen szerény ifjú volt, szelid hajlamokkal és nemes ambitiókkal; modora ugyanaz a komoly pedáns kálvinista első eminensé, a mit a tanodában elsajátított. Tűzbe nem szokott jönni; de szilárdságára mindig számíthattunk.

Bérczy Károly alakja finom előkelő szabású volt, mindig udvarias, lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol.

Mi többiek mind francziák voltunk. Bérczy pedig annyira angol volt, hogy csak angol irókat tanulmányozott, angol mértföldekben beszélt; s mikor egyszer kétségbe vonta valaki azon állítását, hogy egy szini előadás hat óra hosszat tarthatott, azt felelé rá: «Én angol órákat értettem.» Mint novellairó a lélektani buvárlók közé tartozott.

Pompéry úrias magatartása elárulá a Pegazus sportsmenét. Lyrája, prózája mindig oly kifogástalan csínnal dicsekedett, mint toilletje, s a szépek szalonjaiban nem kevésbbé kedvelt vendégek voltak költeményei, mint szerzőjök.

Lauka humorizált. Neki is jutott egy provinczia Európából, ő spanyol volt. Spanyol nyelvtant tanult, spanyol irókat tanulmányozott, spanyol humort használt s financziáinak rendjében is örökös spanyol állapotokat követett. Álnévül is spanyolt vett föl: don Gunárosz! Mindenki a legfidélisebb czimborának tartotta.

Berecz Károlyt is az ifjú irodalomhoz számítottuk, bár Lisznyay azzal boszantotta, hogy ő, még mint iskolás fiú, kezet csókolt neki, mikor Bereczet már mint költőt bámulta. De ez nem igaz.

S itt következik a kicsiny dolgokban nagyszerű s a rettenetesben tréfás Lisznyai. Eredeti alak: vékony czingár legényke, hősi taglejtésekkel; bendeguzi méltóság az arczán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jaquemar keztyűvel, de hozzá pitykés világos kék, delivörös hajtókájú Viktória-dolmányban; másszor meg párisi divat szerint kicsipve, de borzasan és nyakkendőtlen s fokossal kezében. Kisebb baja soha sincsen, mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá, szétosztja mindenkinek, a ki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palócz kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, a mit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfeledi tréfás modorát, palócz kiejtését, s tapsol neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép költeménye fölötti elragadtatásában: «Te eget eszel s isteneket hánysz!» Hanem a mit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta kételkedni.

Több kortársunk, ki nevezetes helyet foglalt el az irodalomban, távol volt Pesttől, s így azokról mint csoportunk kiegészítő részeiről úgy kell szólnom, mint egy «hors d’oeuvre»-ről, mely szorosan vett tárgyamat, a fiatal irodalom befolyását az akkori közéletre csupán közvetve egészíti ki.

Tompa, a lelkész, a szép kedélyű, jószívű, martiális termetű férfi, a népregék koszorús költője, falun lakott, csak nagy ritkán jött fel Pestre, vagy pedig együtt követte Petőfit költői utazásaiban. Mindkettőnk legbensőbb barátja volt. Emléke legédesebb előttem most is.