Part 11

Ki beszélne itt sokat a színpadról? Szép volt minden. Kiki jól énekelte és tánczolta a maga nemzete dalait és tánczait. Még a magyar szakaszt sem lehetett úgy elmesterkélni, hogy azt ne kellett volna rá mondanunk, hogy még is csak «legszebb a világon a magyar!» De hát kinek jutna eszébe az előadást kritizálni? Minden jól ment. Az «An der Donau» szerzőjének, Saar kollegánknak a versei is szépek s a Burg-színház első tagjai által kellő hangulattal szavalva; – hanem aztán az a látvány, háttal a színpadnak fordulva, a mi leirhatlan. Alant a parkette első zártszék-szakasza, a hol mi is helyet foglalunk, túlnyomó tömegben megrakva a «fehér néppel», a mi ezúttal nem «hölgyeket» jelent, hanem tábornokokat, fehér egyenruhákban, tarkítva magyar díszöltözetekkel s a huszártábornokok lángpiros dolmányaival. Keresztek, csillagok özöne a hadászat kitünőségeinek mellén. A második parketten a küldöttségek csoportjai, az álló helyeken hátul csupa bécsi egyenruhák.

És aztán az a négy páholysor egymás fölött végtűl-végig rakva a szépség és a drágakövek pompájában ragyogó hölgysereggel. A női báj ezerszeres sokszorosításban mint egy prizmán keresztűl látott tündérkép, melyben minden fő koronát visel, s a keblek hava, mint az alpesi hó, úgy világítja be a termet: tiszta, mint az alpesi hó; – a nőerény tündököl alá!

S a hol egy-egy sötét odu szakítja félbe a tündöklést, ott megint olyan férfiak ülnek, a kiknek a szelleme ragyog szét az országban; miniszteren, nagyköveten alúl egy sincs. A földkerek minden nemzete képviselve van itt, mögöttem két japáni uraság ül, azokon túl egy török, meg a bosnyák polgármester.

S még odafönn a legfelső karzaton is csillognak az érdemrendek. S ez csak a ráma. A kép maga középen.

A középső nagy téres páholyban az ünnepelt uralkodó pár, gyermekeitől, családtagjaitól környezve; míg a többi nagyherczegek a két színpad melletti udvari páholyt töltik meg családjaikkal együtt.

A vendégsereg igazán vendég itt. Az udvari cselédség minden oldalon frissítőket, csemegehalmazt hord körül s a szellemi tápon kívül édességekkel is regalirozza a néző tömeget.

Taps nincs az egész előadás alatt.

Hanem a mint egy helyen a színpadi mentő e szavakat ejti ki, az uralkodó felé fordulva: «üdv neked!» arra rögtön, mint egy varázs-ütésre felugrik helyéből az egész néző tömeg, zártszékről, páholyokból, s hátat fordítva a szinpadnak, mindenki az urakodó pár felé fordul s felzendűl egy olyan óriási üdvriadal, a minőt sohasem hallottam életemben. S ezért az egy momentumért kellett volna ott lenni mindazoknak, a kik a nap eseményeit megörökítni hivatvák; mert ezt nem elég egy embernek leírni, ezt tanubizonysággal kell erősíteni a napi krónika minden leírójának; ennek a hatását visszaadva versenyezni kellene mindenkinek, a kinek szó adatott; mert ez olyan jelenet volt, a minőt nem lehet előre kicsinálni, a mire nem lehet összebeszélni, a mit még sejteni sem lehet, hogy egy egész csendben ott ülő ünnepi tömeg egy rövid pillanatban, széttörve minden etikett, ceremonielle bilincseit, a maga ösztönéből hangot adjon a szive érzésének s mint egy ember forduljon üdvriadallal uralkodója felé. Senkisem menekülhetett meg a nagy jelenet mély benyomása alól.

Bizony mondom, hogy a közelemben ülő egyik szélsőbali deputátus kollegámat is hallottam «hoch»-ot kiáltani! Nem árulom el, hogy melyik volt? – Lehet, hogy gyermekei vannak otthon. – Legalább gyanítom, mert czukedliket rakott a mente zsebébe.

Nagy kár volt, hogy ezt a tüneményt rajtam kívül más nem írta le. Rólam azt fogják mondani, hogy álmodtam – és hízelkedem.

Pedig kétezer emberrel történt meg.

LISZT HANGVERSENYE.

Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a szinészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna: «dejszen fürészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!» mondá Szabó karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra, – nem megy abba egy hang se bele; – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta; – Gál József elbeszélése, a «Zeneember», a zenekedvelők karrikirozásával kapott országos hírre. Deák Ferenczet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, a hányszor üstökös csillagot az égen, s a ki nem hallotta még Kerkápoly minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. A ki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mondattal: «minek a templomba a duda?» S Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: «utolsók a komédiások».

Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá.

Pedig hát a zene a «világnyelv». Magyar írónak, magyar szinésznek keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a művelt világ Liszt Ferenczet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonomiáját bizonyítja.

Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kiván velem értekezni.

Mi lehet az?

(Vasútügy. – Nemzeti bank.)

Nem az volt.

Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, a miket zongora húroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba, (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorczium czége alatt), a hazai zeneművészet terményeit s importálja a külföldét. Ez a tisztelt nagyczégbirtokos azzal a propoziczióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zenekisérete Bürger Leonorájához, azt pedig Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kisérete mellett elszavalni?

Elbámultam! Jókainé épen a konyhára adott ki. – «Hát értesz te még ehez?» – kérdezém tőle. – «Megpróbálom». – Felelt rá az asszony.

Az igéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekiséretet össze kellene tanulni a két együtt előadónak. E végett Liszt meglátogatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta: «csak jőjjön bácsi, – majd én bevezetem».

Azután bevezette hozzám, – én pedig Jókainéhoz.

Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszontlátás igen szivélyes volt. Liszt mentette magát, hogy még mindig nem tud magyarúl, Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzá fog, és nyelvmestert fogad. Ez igérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett.

Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarúl, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót beszélni? s aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy emelje a zenekisérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kisértetes elbeszélésnél a zongora húrjait?

(Valaki azt ne higyje, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam tudok zongorázni: a kis leányom tanul rajta).

Maig sem értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak: «most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a menyasszony kétségbeesik; – itt dobog a halálparipa; – itt a rémek tánczolnak, itt ropogva sülyed el a halott lovag; itt a szellemek danája!» majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarúl mit jelent? Hogy a második próba után azt mondám nekik: «no lám, két leczke alatt Liszt megtanult magyarúl, s Jókainé megtanult zongorázni!» Semmi sem könnyebb ennél.

Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: «Bécsben». A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaságból kiválni láttam, örült a szivem igazán. A zenekedvelők egylete egy más regió lakossága, a kik közé én, mint Klimius Miklós estem «fel» valahonnan.

A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, a mennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, a hogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sok fogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszünik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apocalypsis réme ledörg reánk; azután meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül, (hisz azért Flügelpiano) hanem aztán mikor rágyújt megint a harczi indulóra s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hiszszük, hogy a kerekes gép most mindjárt neki gördül, s oda kartácsol a… majd kifecsegtem, hogy hová?

Liszt zenéje nem csak gyújt, – de melegen hagy…

Most azután csak a közönségről akarok még szólni.

Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arczot nem láttam, minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. – Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arczulatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az áldomások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!

A MÍG A TERMŐ RÜGYBŐL KÖRTE LESZ, VAGY MENNYI MINDENKINEK VAN BELESZÓLÁSA A SZEGÉNY KERTÉSZ DOLGÁBA.

Van nekem egy igen szép növésű körtefám. Entztől vettem. Ha azt mondanám, hogy feljegyzettem a nevét, mikor elültettem, hát senki sem hinné el, azért nem is mondom. Megvallom, hogy nem tudom, minek híják? Minthogy legszebb növésü a többi közt, különös kegyeletben részesült nálam, a mi abban áll, hogy minden évben szorgalmasan megmetszettem. A franczia is «favorit»-nak nevezi azt, a mit gondosan metél, csakhogy ő «bajuszt» ért alatta.

És ennek a fának egész biografiájával szolgálhatnék, ha valakinek úgy kellene, mint nekem: mikor még csak négy ága volt, mikor lombosodni kezdett, mikor egy ágát letörte a szél, mikor azt helyrenőtte, mikor egy gyűrűs hernyó jegyajándokát megleltem rajta, mikor az iloncza szivart tekergetett a fiatal hajtásaiból stb., hanem ez nem mulattatna senkit.

Csak ott kezdem, mikor legelőször észrevettem rajta őszi megmetszéskor, hogy termőrügyek mutatkoznak a bogokon. Oh! az micsoda kertészatyai öröm; az első termőrügyet észrevenni az általunk ültetett fán. Megszámláltam, hány van rajta? Épen száz volt. Ujra megszámláltam: akkor a kabátom szárnyával letörtem róla egyet. Oh hogy megsajnáltam azt az egyet. Azon gondolkoztam, nem lehetne-e visszaragasztani? Milyen kár! Ebben a rügyben már benne van az egész körte, nem is egy, de legalább hat. Kétségtelenül szagos és czukorizű; husa mint a vaj. És letörött. Azt az egy rügyet lenyomtattam valami könyvbe, a fán csak 99 maradt.

Tavaszszal ujra megnéztem a kis fát, megvolt mind a 99 virágrügy, szépen duzzadt, fejlődött, kifakadt; egy reggel a déli felén levő minden virág kitárta keblét, másnap nagypéntek volt, éjjel jött egy két fok minuszszal fütyülő szellő, attól reggelre minden olyan virág a fámon, mely már ki volt nyilva, szépen elfagyott, csak az maradt meg, mely elég türelmes volt bimbóban maradni. Tehát maradt már most csak ötven virág a fámon.

No hanem ezt aztán meg is őriztem.

Reggel, délben, este őrjáratot tarték gyilkosai ellen és azok voltak sokan.

Először is jött a szürke skarabéus. Ennek a barátomnak az a szives készsége van, hogy bebuvik a virág kelyhébe s onnan a jövendő gyümölcs embryóját tisztára kiszedegeti. No ezt nem csodálom, valami édeset talál benne, s az jól eshetik neki. Daczára a sürü razziáknak, mégis elpusztította virágjaimnak husz perczentjét.

A mint ennek a szezonja lejárt, akkor jött a lilaszinü orrmánybogár. No már hogy ennek mi passziója telik abban, hogy a gyümölcsnek a szárát ollójával lecsikkentse? azt csakugyan nem értem, pedig mindennap rajta kaptam egy párt in flagranti. Ez megint elpusztította reményeim 20%-ét.

No már a bátyját, az aranyos szárnyú orrmányt becsülöm, mert alig hogy az öcscsét elvitte az ördög, mikor már a gyümölcs nagyobbodni kezd, ez következik a nyomában, jő egy hosszú fúróval, belefúr, a lyukba tojását teszi, a gyümölcs megrothad és leesik, s úgy táplálja kikelendő kukaczát. Ennek van értelme. E rhinchites anyai szeretetének megint áldozata lett körtéim 20%-je.

Ha jól tudok számítani, akkor már csak 25 körte volt a fámon. Hanem azok nőttek gyönyörűen, a héjuk vastagabb volt már, mint hogy a rhinchitesz vékony fúrója fogott volna rajta, s én már számítgattam magamban, ebből kettőt elküldök Girókutinak, kettőt Entznek, kettőt a «Vasárnapi Ujság» szerkesztőjének, kettőt megdetermináltatásnak áldozok stb. stb. stb. Ekkor nekijő egy nagy szél, lever belőle tizenkettőt.

Maradt aztán tizenhárom. Ominózus szám.

Azt mondtam, hogy az orrmánybogár fúrója nem fog a kemény őszi körtén? De fog ám a rózsabogár harapófogója. Mert a kegyes természet mindenféle vágó, szuró, feszítő eszközökkel látott el különféle fenevadakat, hogy a hol az egyik elvégezte, ott kezdhesse a másik. Ime, nem maradt több körtém a fán hatnál.

Százból hat! Egészen törvényes kamat.

Ezek aztán megértek. Szépen pirosodtak, megnőttek, gyönyörüség volt rájuk nézni; akkor egy szép napon nekik esett a darázs, olyan szépen kirágta a belsejüket, hogy háromnak csak a héja maradt.

De már az utolsó hármat nem engedem! Mit csináltam? Krinolint csináltam a megmaradt körtéknek tüllszoknyából, mindeniket odavarrtam a fához, hogy azt se jégeső, se zivatar le ne verhesse, se semmi ártó bogár meg ne támadhassa.

Egy reggel, mikor felkelek, nézem a fámat, hát nincs rajta több krinolin, csak egy, hanem épen akkor repül el róla egy sárgarigó. Reggelire megzabált belőle a gazember kettőt. No megállj, gyere vissza! S még azt irja a rigóról Entz, hogy férget eszik! eszik bizony azt, a mit a féreg meghagyott.

Már most nincs több egynél. Hogy biztositsam ennek az egynek az életét?

Azt tettem, hogy egy kis sodrony-kaliczkát akasztottam a fára, abba helyeztem el a körtét. Na ehhez már most még a madár sem fér.

Sajnálom, szerkesztő urak, ebből az egyből már önöknek nem küldhetek, mert azt holnap leveszem a fáról, sorba adom a családom tagjainak szagolgatni, azután három napig mindig szagolgatjuk, akkor nevem napja lesz, annyifelé vágom, a hányan megköszöntenek, s azt mindenkinek fennen magasztalni kell. Ez úgy lesz.

Az ám.

Az utolsó körtémet kaliczkástól ellopta az éjjel valami becsületes ember.

Erre a féregre nem is gondoltam.

*

Most már – negyven esztendő mulva kiegészíthetem ennek a körtefának az életirását. Most is meg van: minden évben gazdagon terem, pompás, jóizű gyümölcsöt százával. Bizonyosan megsúghatta neki Domora, a kertek védistennője, hogy mit irtam róla ezelőtt negyven esztendővel!

BÁLVÁNYOS VÁR A TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEGI PÁRNÁL.

A «Nemzet» hasábjain jelent meg egy regényem a régi székely-magyar világból, mely iránt (tárgyánál fogva) Rezső főherczeg érdeklődött. Sajátkezüleg irt leveléből, miket egy iró kollegámhoz intézett, tudtam meg, hogy óhajtaná ezt a székely történetet olvasni, a mint kapható lesz. Annálfogva kedves kötelességemnek tartottam ezt a regényt a megjelenése előtt magam elvinni a főherczeghez, ki azt kegyes volt ma elfogadni, a fenséges asszony jelenlétében.

Mióta legutoljára volt szerencsém a főherczegi párral találkozni, meglepőnek kell találnom a változást, mindkettőnek alakján, arczulatán. Rezső főherczeg, a kinek a megjelenése pár év előtt, bármennyire kordiális és bizalmas volt is, valami katonás levente modort tüntetett fel, most a szivélyességnek egész addig az érzelmes fokozatáig közelít, mely elfeledteti a trónrahivatott ifjut s a bizalmat kinálja cserébe. Rezső főherczeg «ma» fiatalabb, mint két év előtt volt. Stefánia főherczegnő pedig, a ki akkor egy gyermeteg menyasszony volt, ma valódi eszményképe a nőnek. Arczáról sugárzik a boldogság.

Milyen volt az öltözete? azt nem tudom. Azt hiszem fekete, és fénytelen. Én csak az arczát tudtam meglátni. Ilyennek festené ihletett müvész a jobb idők reményének nemtőjét.

Fényes, nagyméltóságú úri tisztelkedők között, egyedül magam a hétköznapi polgári ruhában, átnyujtottam a magam fegyverét, a könyvet Magyarország egykor leendő uralkodójának, elmondva neki, hogy ez arról a népről van irva, mely a magyar földnek legrégibb lakója, a székely, s melyhez a főherczeg annyi szeretettel ragaszkodik, s mely azt a szeretetet bizony megérdemli.

Ekkor azután beszéltetett magának a főherczegi pár általam a székelyföld természeti fenséges szépségeiről, annak népéről, magas müveltségéről igen hosszasan, élénk kedvet mutatva annak színről-színre megismeréséhez.

Rezső főherczeg ekkor azt kérdezte tőlem, hogy ez a regény a székely tájszólás szerint van-e irva? Én mondám ő fenségének, hogy a magyar nyelvben nincsenek olyan idiómák, a mik irodalmi külömbséget okoznának. «De mégis vannak egyes szavak, tájszólamok, a mik sajátságosak,» mondá Rezső főherczeg.

Ekkor aztán be kellett vallanom, hogy biz ebben a Bálványos-várban is sok olyan szó és mondás fordul elő, a mi még a lexikonokban sem található, mivelhogy nekem a kor hangulatához kellett ragaszkodnom, s mellőznöm nem csak minden idegen szót, de még az ujabbkori fogalmakat is. Annálfogva ő fensége, mikor ezt a regényt olvasni fogja, erősen gyakorolhatja magát az uralkodók legfőbb erényében, a türelemben. Nekem ugyan szándékom volt ő fenségének ehez a regényhez egy extra ősmagyar vokabulariumot mellékelni, ha egyenes felségsértésnek nem tartanám, feltenni a magyar trónörökösről, hogy nem tud valamit, s a művemet «in usum delphini» előkészíteni; de ha mégis akadályokra találna benne, kegyeskedjék csak egy akkora kis Futtakit, mint a kisujjam, hozzám küldeni, rögtön menesztem fel a szittya szótáramat.

Ezután azt kérdezte a főherczeg, hogy hányadik kötet regényem ez már? Mondám, hogy a kétszázötvenedik. Óh, mi kedves volt az őszinte meglepetés hangja a bájos főherczegnő ajkain erre a szóra! «Biz ezt elolvasni is sok, nem hogy megirni.» «S ezeknek nagy része németre is le van fordítva?» «Valami százhetven kötet.» «És francziára is?» «Valami tizennégyféle nyelvre.» «E szerint ön korán reggeltől késő estig mindig dolgozik?» mondá a főherczeg. «Nem én. Csupán délelőtt irok. Minden munkámat elébb a fejemben dolgozom ki egészen, mikor már leülök azt papirra tenni, csak a készet irom le.» «De mégis sokat kell önnek kútforrások után járni, tanulmányozni, utazni. Azonkivül még az országgyülésen is van feladata.» «Most már kevesebb, mint az előtt, a szónoklatok küzdelme most már a gyakorlati feladatok megoldásának adott helyet.» Ekkor azt kérdezte ő fensége, hogy ismerem-e Brankovich magyar irót? «Igenis, ő fordította fenséged keleti utazásai leirását, ismerem a művet mind a két nyelven, jól van lefordítva.» «Brankovich tehetséges iró?» «Igenis. És hirlapszerkesztő.» «Úgy tudom, hogy szélső bali.» «Fenséges uram, mondám, nálunk még a szélsőbal is a loyalitásnak a mintaképe, s a mit minálunk szélbalnak neveznek, az Francziaországban konzervativnak is megjárná. Nálunk minden párt hű és becsülésre méltó.» «Igaz!»

Ekkor ő fensége ujra visszatért a székelyekre. Egész kedvteléssel hallgatta, a mit felőlük beszéltem.

– Ön többször járt a Székelyföldön?

– Többször bejártam azt költői tanulmányozásból. Székely leány a feleségem is. A képviselői mandátumot is egy székely kerületből nyertem, a mellettem való székely kerület választotta meg Tisza Kálmánt is képviselőnek.

Ekkor aztán beszélt a főherczeg Tisza Kálmánról.

Én sem maradtam adós a felelettel a főherczegnek, elhiheti akárki.

Azzal végezte, hogy «csak az Isten tartsa meg őt mi nekünk sokáig!»

Végül azt mondva: «igen szépen köszönöm önnek ezt a kedves ajándékot, el fogom olvasni», szivélyesen kezet szorított velem, (szegény magyar fakó poétával) a legszeretettebb, a legünnepeltebb trónörökös pár. Az Isten tartsa meg őket mi nekünk sokáig!

EGY NAP ARANY JÁNOSNÁL.

Akkor még nagykőrösi professzor volt az öreg. Aztán nem is volt még öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich, Losonczi László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak «vad-malacz» volt.

Az elsőt nem panaszképen, az utolsót nem gorombaságul mondom, hanem hogy hát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a nagyon megtisztelő czimet a számunkra, hogy «vaddisznók». Degré, Lauka nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a czimet valódi büszkeséggel viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak «vad-malacznak» fogadta el.

Tehát egy szép őszi napon meghíttak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek egy kis vidám mulatságra.

Az volt ám a tanári kar! a fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagy-Kőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, a kik bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.

Ez úgy történt, hogy lakott a külföldön egy magyar születésű, de görög vallású úri ember, a ki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes volt és a mellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer híre megy a hirlapokban, hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a görög orthodox hitű Tomory Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg milliomos meghallja ezt a hirt: hisz ez az ő unokaöcscse! Nagy eset ez! Hogy a tősgyökeres, kemény nyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt emeljenek fel a kathedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell lenni. A mint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet ir, s minden vagyonát Tomoryra és annak a testvéreire hagyja; maga egy év mulva meghal, s azzal a gyönyörű szép örökség három derék magyar családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a véletlennek, hanem a tudománynak.

Persze, hogy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomory barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig; de a kathedrától elbúcsúzott, s az ő «kitoló kásá»-ja képezte a titulus bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.

Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagy-Kőrös városában. Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, a mely olyan igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rácz templomok, a miket a virulás korszakában építtettek. A nagykőrösi görög templom nem volt valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt. Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomory kivette azt és aztán imitt-amott ellakogatott benne.