Part 10

A morava felirat ezüsttáblával, a sarkain topázokkal és krysoprazokkal kirakva.

Következnek a maltai rend, a karinthi nemesség, az osztrák püspökség, Boczen, a németegylet mindenféle szinű: veres, fehér, fekete, zöld, aranyos és ezüstös albumai, a mik egyszerűbbek.

Szép kiállítása van az alsó-ausztriai városok albumának miniatur porczellánfestményekkel.

Azután jön a cseh jegyzői kar albuma, arany táblával; a prágai gazdasági egyesület, a Görz és Gradiskai album.

Ekkor látunk csak egy, a mienkhez hasonló hengeralakú tokot, a miből Alsó-Ausztria fölirata van kigöngyölítve, csakhogy ez arany-abroncsokkal van ékítve.

A horvát-szlavon album ezüst-táblával.

Következik a bécsi ünnepély-bizottság nagyszerü medaillonja ezüstből, Budapest város arany-medaillonja mellett. Amaz művészibb kivitelű.

Igen szép szekrény a tüzkármentő társulatok feliratáé ébenfából, ezüst ékítéssel, szoborművekkel.

Megint jön egy ezüst-henger, a styriai.

Azután a budapesti album, Zágráb albuma, drágakövekkel, a krakkói egyetemé, a sziléziai ezüstlappal, a a troppaui, szintén olyan, a brünni, olmüczi, morva, salzburgi ezüst-aranynyal, a felső-ausztriai ezüst; azután ismét egy remekmű.

A linczi album, melynek lapja egyetlen fafaragvány, művészi vésmunka.

Czernovicz város albuma ezüstlappal.

Prága város albuma fafaragványú borítékkal.

A bécsi urakházáé, aranyszegletű bársonytok. Krajna, fekete, aranynyal. Adelsburg, Zára, Grácz, Krakkó albumai.

Itt megragadja a figyelmet a pápa két ajándéka. Az egyik saját arczképe, Szoldatics hazánkfiától festve, a másik pedig egy régi remekmű: mozaik kép, a «madonna del grand duca e del viaggio», a hajdani toskanai nagyherczeg tulajdona, ki azt minden útján magával hordta s mindig szobájában tartá, az eredetije Rafael műve a palazzo Pittiben.

Azután jön a horvát-szlavon szekrény.

Majd a lembergi album ragadja meg figyelmünket, melynek lapján művészi festményben van föltüntetve Galiczia egész néptypusa: elől három szép parasztleány, oldalt parasztok, egy nemes úr s (fatális véletlen) a nemes úr háta mögött a zsidó, a háttérben várak, lengyel és ruthén templomok, Koszak Gyula festménye. A szekrénytok ébenfa.

Azután megint dalmata, ausztriai, s egy sereg cseh album, míg ismét megállít bennünket egy ismerős: a berlini magyar-egylet igen izléses albuma, közepén ezüstpaizsra írva a magyar hódolat.

Az Enns alatti hódoló felirat szekrénye fehér elefántcsontból.

Azután Tyrolé ébenfából és puszpángból, csupa faragvány, minden ércz nélkül. Ezzel ellentétben Bécs városáé, tiszta ezüstből áttört mű, miniatur zománczfestményekkel.

A Währingi album ezüstangyalok domborműveivel, s ismét egy bécsi album elefántcsontból, miniatur-festményekkel, az osztrák Lloyd-társulaté miniatureökkel porczellánon, s a legegyszerűbb: a hadastyánoké; a tornaegyesületé korállékítéssel, Ischlé fafaragványokkal, Trieszté aranysarkakkal, s Dél-Tyrolé rámában s a sorrendbe elhelyezve Ebensee és még egy csoport minden tok és album nélkül. (Azt hiszem, ezek is ép oly drágák, mint a smaragddal kirakottak.) Egy terem közepén pedig áll az Alpes-egylet virágasztala, virító havasi virágokkal elmésen földiszítve.

Mire ezeket végignézve, a termekbe visszatértem, már nem lehetett mozdulni a vendégtömegtől. És már akkor a trónterem is nyitva volt. Egy a budai várlak trónterméhez hosszaságra hasonló, de szélességre két akkora oszlopzatos csarnok, a háttérben feldiszítve gyönyörű virág csoportozatokkal. Két ölnyi magas arabesk, kaméliák, rhododendronok, ritka szép daturák, aphelandrák, jazminok, mind tele virággal, fehér, piros, zöld; egész erdő. Mind a mi szineink. A virágok a mi szineinket hordják, ezt nem csinálhatja utánunk a német!

És hozzá ez a tarka mozaik, csupa férfiakból. Legtöbb a lengyel és a legfényűzőbb is. Bárha R..cs képviselő kollegámnak a mente-kötője is tizennégy ezer forintot képvisel; de Cs...y herczeg gyémánt solitair gombjait félmillióra becsülhetni. S a tömérdek katonai egyenruha, vegyítve a maltai lovagok lángpiros és arany, s a német rend lovagjai fehér ezüstjelmezeivel, a püspökök violaszín talárjaival, a diplomaták aranyhímzésű öltönyeivel, a mik közül egy sajátszerű pár válik ki a szemlélő előtt. Elválhatatlanok ők, pedig ellentétek. A szerajevói polgármester és a főpap. Amaz mohamedán, feje körül a hét rőf halotti lepel turbánná tekerve, ó-török kaftánban, emez francziskánus főnök, durva szőr csuhában, török fezzel a fején, magyaros bajuszszal az ajka fölött.

A teremben a hány gyertya, annyi ember melegíti egymást. Afrikai hőség van. Végre lehetetlen tovább mozdulni többé s még valakit látni, a hozzánk szorítottakon kivül. A véletlen egy régi ismerőssel zár össze; regényíró és zsurnaliszta kollega, tele érdemrendekkel a keble. Ez mindenkinek a nevét sorban meg tudja mondani. Csak hogy én meg azt sorban mind el tudom felejteni.

Végtére is akármilyen fényes társaság legyen is, ha csupa férfiakból áll, szomorú társaság az. Czifra virágedény virág nélkül. S a hőség kezd Nabukodonozor kemenczéjével vetekedni. Itt-ott kezd egy-egy titkos sohajtás hangzani: «buffet!»

Most végre megkondul a jelt adó kamarásbot: az uralkodó pár jön a belső termekből, hol a diplomatákat, püspököket és a hölgykoszorút fogadta; a három elemet, a mi a világot kormányozza. A férfi tengerben egy kis meder nyilik, a melyen átkigyózhat az ember faj szebbik neme (nem a püspököket értem) s ez, mint az Amazon folyamról írják, hogy még a tengerbe ömölve is messze megtartja a kék szinét, igy vonul keresztül a tarka tömegen, csupa fehér és halavány színü öltöny; keresztül a tróntermen, s végig az albumok termein s onnan megint vissza.

A fényes menet elején a felséges uralkodó pár, a király olyan könnyű, délczeg léptekkel, mintha még most is főhadnagy volna, s a királyné «nilus-szín» öltönyében, virágokkal és gyémántokkal ékítve, oly szendén, mint menyasszony korában, s utánuk valamennyi osztrák-magyar főherczeg és főherczegnő, az öregektől kezdve a tizenkét évesekig és az oldalrokonság nagy számú csoportja. Itt senkivel sem állnak meg beszélni.

Az én érdemrenddús német kollegám kezdi csábító szavakkal rajzolni előttem a buffet mahomedi paradicsomának gyönyörűségeit. Én nem állhatok ellent; azt hiszem, hogy nagyon jól tudja itt a járást, ő legjobban elvezet. Hiszen nem mondhatom, hogy nem jó helyre vezetett volna. Nagyon is eltalálta. Nyolcz egymásból folyó szoba volt csupa udvarhölgyekkel tele, a kik ott már vacsorához letelepültek. Egy festői kétségbeejtő látvány. Tengere a selyemnek, fellegei a csipkének, tejútja a gyöngynek és gyémántnak s örvénye a szépségnek! A monarchia előkelő világának minden szépsége és nevezetessége együtt, kép csupa fényből, minden árnyék nélkül. S nekünk ezen a tengeren kellett végig eveznünk. A nyolczadik szobában aztán tudtunkra adták, hogy az átjárás el van zárva a férfi-buffethez, vissza kell fordulnunk s még egyszer átvitorlázni ezeken a tündérgrottákon, a mik egy más világ lakóinak szolgálnak rejtekül.

Soha boszúságért ennyi hálával nem tartoztam valakinek, mint úttévesztő vezetőmnek!

Végre aztán a végtől-végig gobelinekkel rakott korridorokon keresztül (a miket egyedül irigyelt a császári Burgtól a czár) eljutunk a hajdani álarczos bálok termeit képező redouteba, a hol a férfiak étkező helye van berendezve, s van szerencsénk Simonyi Ernőt Schmerling lovaggal egy asztalnál pezsgőzni látni, a kik közül az első azzal teszi magát ismeretlenné, hogy egy szót sem szól, az utóbbi pedig veres admirali egyenruhát visel; s kérdezősködésünkre, hogy vajjon a paragrafustengeren folytatott tengeri ütközetek emlékére hordozza-e azt? azt a választ kapjuk, hogy ez bizony a prágai lövészegyesület ezredesi egyenruhája.

Végre a magyar miniszterek is megjelennek, az elmaradhatlan bosnyák kérdés kiséretében; s nem sokára élő szemeivel meggyőződhetik a világ, hogy a bosnyák mahomedánok megeszik a sonkát s megiszszák a pezsgőt, és így a pacifikáczió tökéletes; a mi felől mi soha sem kételkedtünk.

Aztán sietünk haza s a mit a mai gyönyörnap után (a mi fölér egy ütközet fáradalmaival) kivánunk a felséges uralkodó párnak, az legelső sorban: «nyugodalmas jó éjszakát.»

AZ UDVARI BÁLRÓL.

Míg a nagy márványteremben a tűzvérű fiatalság járta a czigányzene mellett az andalgót és a friss magyart (hibásan csárdást), az alatt a királyné, a főherczegnékkel és udvarhölgyeivel félrevonult a «fehér terem»-nek hivott palota-osztályba theázni. A tánczteremben kizárólag a hölgyvendégeket fogadta. Nehány férfi vendég figyelmeztetve lőn, hogy keresse föl a fehér termet, ő felsége theázás után ott fogadja el őket; azok között volt Tisza Kálmán, Tisza Lajos, gróf Nádasdy Ferencz, Bánffy, a tánczrendező és Jókai Mór. A királynő a jelenlevők mindegyikével hosszasabban beszélgetett, – kizárólag magyarul, – Jókai Mórt azzal szólítá meg, hogy «nagyon régen nem láttam önt», mire önkénytelen volt az író válasza: «nekem pedig úgy tetszik, fölségedet látva, mintha az évek visszafelé folynának; fölséged arczán népeinek imája látszik, a kik örök fiatalságot könyörögnek az égtől.» (A királyné valóban elragadó, bájos jelenség volt mai nap, délczeg, de ideges termetével, azzal a leányos mosolylyal arczán, azzal a hasonlatnélküli ragyogással szemeiben.) A királynő arról tudakozódott, hogy micsoda művön dolgozik J. most? – mire a kérdezett elmondá, hogy egy új regényének a tárgya az Endre királyunk vezérelte keresztes hadjárat a szent földön. Ennek a folyamatján a Thábor hegyének a történetét is adnia kell, mely hegy háromszáz évenkint egészen átváltozott, más emberek, más istenek lakhelye lett, s azokkal együtt más növényzet is diszlett rajta, míg a mostani alakja pusztaság, rom és bozót, Istentől, embertől megfosztott magány; a milyennek azt Rezső főherczeg útleirása rajzolja, a mit a regényiró kénytelen volt szóról-szóra átvenni, hivatkozással. A királyné azután kérdezte tőle, hogy a nyarat hol szokta tölteni? – Füreden. És akkor elmondatta magának a Balaton és vidéke szépségeit; érdekelten kérdezősködve a részletek felől: milyen meleg szokott lenni a Balaton vize? egészséges-e a lég? a vidék? S fölemlíté, hogy egyszer neki is ajánlották, hogy töltsön ott egy fürdő évadot, de akkor ez elmaradt. – Talán bekövetkezik még! «Ha a fölséges asszony meglátná egyszer a Balatont, úgy megszeretné, hogy mindig visszatérne hozzá.» – «De mikor Gödöllő is olyan szép!» – mondá a királyné, s egész elragadtatással beszélt a gödöllői szemptemberi napok gyönyörűségéről, mennyire szeret az ottani várkastélyban tartózkodni, a minél csak a budai királyi lak kedvesebb. – «Kár, hogy olyan szűk» – mondá J. – «Hogy volna szűk, mikor itt van az a gyönyörű várkert a tövében; a mihez hasonló semmi királyi palotának nincsen; itt örökké szabadnak érzi magát az ember. S hát még ez a fölséges kilátás, a mi még nagyszerübb a Gellért ormáról!» A királyné több ízben fel szokott sétálni a Gellértre gyalog s onnan gyönyörködik a felségesen elterülő alföldi róna látképén és az ifjú főváros palotasorain. Ezek az ő mosolygását ragyogják vissza. Mennyit köszönhet ennek a szívnek minden, a mi másfél évtized óta e látkör alatt kiemelkedett! «A viszontlátásig!» ezzel a szóval bocsátá el a királyné az írót.

A szomszéd teremben egy udvarhölgy, a ki legtöbbet élt a királyné környezetében, megismerteté az írót az uralkodónő életrendszerével. Talán húsz év előtt a királyné olyan nagy beteg volt, hogy az orvosok már lemondtak az életéről, ekkor egy régi öreg bajor orvosa, családjának házi barátja, jött oda hozzá. S azt mondá: dobjon ki a felség minden orvosságot az ablakon; tiltsa ki az orvosokat a házából, hisz azok ölik meg; kezdjen új életrendet: menjen a szabad levegőre, lovagoljon és gyalogoljon jó időben, rossz időben, attól meggyógyul. A királyné rászánta magát a heroikus kurára s ime a veszedelmes kórtünetek egyszerre elmultak, egészségesebb lett, mint valaha volt. Attól az időtől fogva változás nélkül követi ezt az életrendet: az a paripái lába alatt dobogó avar az ő orvosa, a szabad levegő a gyógyszertára, a merész, fáradságos testmozgás az a csodaelixir, mely arczának hajadoni zománczot, tagjainak aczélerőt kölcsönöz; keveset eszik s csak húsfélét, este kilencz órakor már aludni megy s reggel hét órakor már künn van a fák alatt, télen, nyáron, jó időben és esőben. Azért, a kik a magyar királynénak hosszú életet s egészséget imádkoznak, ne sajnálják tőle ezt az egyetlen ártatlan gyönyört, mely az ő életének és egészségének titka.

A fehér terem második osztályában a koronaörökösné, Stefánia főherczegasszony, szintén kegyes szavakat váltott a magyar íróval, kinek már akkor Rezső főherczeg elmondá, hogy nem sokára Damaskusba fognak utazni; a beszélgetés leginkább ez út körül forgott; aztán áttért a mostani udvari bálra, melyre a főherczegnő megjegyzé, hogy valóban meglepő az az összhangzatos pompa, a mit a magyar díszruhák festői változatossága kölcsönöz ennek a tánczvigalomnak. Az író sem tagadhatta meg magától, hogy ennyi tömegben csoportosult női és leventei délczeg szépség láttára, költői lelkesülésében e szókra ne fakadjon: «Bizony fenséges asszonyom, ezt nem csinálja utánunk Bécs!» A fenséges asszony mosolygott rá; talán meg is bocsátott érte.

A TRÓNÖRÖKÖS PÁR ELFOGADÁSI NAPJA BUDAVÁRÁBAN.

Ezerhatszáz ember volt együtt a nagy trónteremben. Az ország küldöttei minden megyéből, városból, főpapok, aristokráczia, tekintélyek, népszószólói; ész, birtok, befolyás; a nemzet szinének, javának válogatottai egybegyűjtve. Nubiai forróság az atmosferában. Az ember nem lett volna meglepetve, ha, a kiket bemenni látott fehéren, kijövet szerecseneknek látta volna.

E sorok írójának kedvezett a gondviselés. Csak két deputáczióba voltam hivatalos, az egyik a fővárosi képviseleté, a másik a magyar tudományos akadémiáé. Mind a kettőnek külön fogadtatás volt rendelve, az elsőnek az általános fogadások elején, a másiknak a végén, nyájas, hűs, európai éghajlatú termekben. Holtig magasztalója leszek ezentúl minden udvarmesteri hivatalnak.

A magas elfogadási ünnepély a fővárosi küldöttséggel nyittatott meg. A melléktermeken keresztűl körüljártuk a nagy tróntermet, s az attól harmadik teremben délfelől lettünk felállítva félkörben, oldalvást az asztal, melyre a főváros ajándéka, a hazai ötvösművészet remekműve, volt elhelyezve. A tulsó oldalon a zágrábi küldöttség foglalt helyet, szintén elhelyezve egy asztalon magával hozott ajándékát, egy kövekkel kirakott arany diadémot. Mi csak egy mentekötőre gondoltunk: a zágrábiak koronán alúl nem vágyódnak.

Tisztelet mind a kettőnek!

Rövid várakozás után hangzottak a pálczikárok koppantásai, s a kétfelé nyilt szárnyajtókon keresztűl előlebegett a várt tünemény.

Valóban tünemény volt, ifjú férje karján, a költők álma megelevenülten; karcsú tündértermetén az ősmagyar hölgyviselet: fekete bársony vállfűző, arany csipkékkel, elől szélesen kifűzve gyöngysorokkal, rózsaszín csokros ujakkal, hasonló halvány rózsaszín öltöny hullámzik alá, hosszan utána arany csipkézettel, szőke göndörfürtös fején fejedelmi pompával eszményített magyar főkötő, az elmaradhatlan csokorral a tetején. A gyöngysorok fényüket veszítik keble hevétől, s a hova kék szemeinek sugara tekint, öröm tavaszodik minden arczon. Egész tekintetében elragadó bűbáj, rózsa arczán boldogságtól ragyogó mosoly, őszinte tiszta kék szemeiben egy szeretetteljes fenkölt lélek kisugárzása. Finom ajkait még eddig csak mosolyogni láttuk. – Az is sokat mondó volt. – De hát mikor megnyiltak, mikor az a mi édes nyelvünk szózata kezdett elzengeni rólok! Mit mondott? szép volt-e? azt másutt olvassátok, én csak azt tudom, hogy hogyan mondta. Mintha minden szava a sziven keresztűl jött volna, mintha mindig közöttünk élt volna, mintha semmi más nyelvet nem ismerne a mienken kívül: a közvetlen érzés melege érzett egész beszédén. Azt hiszem, oly száraz vagyok már, hogy semmi meg nem olvaszt, s csak akkor kezdtem megbocsátani áruló könyjeimnek, mikor azt láttam, hogy az a többi férfialak is mind a szemeit törülgeti e szavak után. József nádor unokája tudja azt, hogy őt itt mily mélységesen szeretik. És Rudolf trónörökös tudja azt, hogy ez a mélység tele van azzal a mesés kincscsel, a mi annál több lesz, mentől többet vesznek fel belőle!

Az üdvözlések után következett a fővárosi ajándék átadása.

A minden nemzeti dicsekvés nélkül remeknek mondható ékszer-csoport valóban meglepé a trónörökös-párt.

Stefánia főherczegnő igazán nőies, gyermeteg kiváncsisággal vizsgálta össze annak egyes darabjait, kiszedette a mentelánczot belőle s megmagyaráztatta magának, hogy azt hogyan kell viselni; nem titkolta el örömét, forróan köszönte, kedves ajándékul fogadta.

Harsányúl, kitörően éljenzett a főváros; nekem összeszorította valami a torkomat.

Azzal átléptek a mellékterembe, s onnan a trónterembe.

«Isten vezessen!» suttogám magamban. «Mert ez bizony nagy és nehéz út lesz. Itt még csak a főváros volt: most következik az egész ország. Mi még csak pohárral töltöttük elétek az üdvözlő nemzet szeretetét; ott tengerszámra találjátok azt fel s azon vitorlázni lehet!»

Nincsen ott sorfal, emberspalier, nincs kikerített cercle: egy megmozdíthatlan embertömeg az egész, fő fő mellett; nincsenek rendcsináló kamarások, nincs etikettre figyelmeztető udvarmester, egy miniszterelnök és egy zászlós úr az egész kiséret, mely útat vág az élőbirodalmon keresztül a trónörökös-párnak s a három kisérő udvar-hölgynek, akkora útat, a mekkorát az önkényt szétváló férfikeblek nyitnak jöttük elé; összezáródva előttük, utánuk.

Én kívül maradok; – odabenn a trónteremben semmi hivatalom; – várom itt biztos menedékben a szállingozó akadémikusokat s azalatt számítgatom magamban a helyenkint fel-felhangzó éljenzés topografiájából: «most odafenn járnak Zemplénben… most a Tiszavölgyi vármegyékbe jutottak el… most útaznak a szép Erdélyen át… azután fel a Dunamentén:… már visszafelé jönnek; itt vannak ismét a határon…» Egy udvari inas, a kinek a szárnyajtót felnyitni hivatása, a kulcslyukon keresztül figyeli, hogy itt-e a percz az ajtónyitásra? – Sohse nézd barátom… Meghallod te azt majd mindjárt arról a nagy szóról, a mi következni fog.

Másfél óra telt el ez idő alatt.

Előbb egy szép gyermekarczú fiatal kamarás jött ki az ajtón, olyan hevülten, mint a ki a csatából érkezett meg, jelentve, hogy vége van a körjáratnak, s azzal szétnyiltak az ajtók.

Dehogy volt még vége. Az ajtóban is körülfogták a főherczegi párt még újabb csoportok, azok között régi ismerősök, a kikkel meg kellett állani beszélgetni, feleségét bemutatni, kezeiket megszorítani; a hány lépés, kétannyi kézszorítás, még egymás vállán keresztül is, és benn a teremben a falrengető éljen s ezernyi sastollas kócsagos kalpag lobogtatása… Épen úgy, mint akár csak egy képviselőválasztási gyűlésen, a hol a «tisztelt jelölt» egyhangú megválasztatása kétségtelen.

Végre kilépnek ismét a csendes, hűs terembe, a hol, hogy még hűsebb legyen, tizenkét akadémikus áll félkörben, magas megérkezésükre várva.

A királyfi arcza most is ragyog a mosolytól; de valóban a verítéktől is. – Hódító hadjárat nem jár a nélkül – s ez az volt. – Ha még ő fensége egykori uralkodása alatt is lesz háború, a mitől őrizzen Isten, s annak a döntő csatájából diadalmasan fog visszatérni, a mit adjon az Isten! hiszem, hogy akkor is vissza fog emlékezni, hogy a május 19-iki diadalnap még ennél is melegebb volt.

Hanem a trónörökösné arczán meg sem látszott a fáradság, oly szelíd, oly derült, oly elbájoló volt, mint a nagy «tűzpróba» előtt.

És itt következett a mai nap legnevezetesebb, legmagasztosabb jelenete. Több, nagyobb mindannál, a mi a nagy teremben végbement.

A magyar tudományos akadémia elnöke, átadva üdvözletét a magas trónörökös párnak, elmondá azután, hogy ez a magyar tudományos társaság a trónörököst, mint tudóst, mint írót, a tudományok emberét megválasztotta tiszteletbeli tagjának, s fölkéri ezennel, hogy dicsőítse meg jelenlétével a hazai intézetnek félszázados örömünnepét, mely ittléte alatt fog megtartatni.

A trónörökös válaszát el kell olvasni, mit e felhívásra adott. Egy szó ne legyen ahhoz hozzáadva, ne legyen belőle kifeledve. Elfogadta a meghívást, megköszönte a megválasztatást, büszke reá, hogy a magyar tudományos akadémiának megválasztott tagja lehet, s megigérte, hogy az örömünnepi gyűlésre eljövend.

S ez volt a mai nap hallott nyilatkozatok legnevezetesebbike.

Ti uraim, a nemzet képviselői üdvözöltétek őt, mint egykor leendő atyját hazánknak, mi üdvözöltük őt, mint addig is e nemzet kebeléhez tartozó testvért, s ő azt viszonzá, hogy büszkén fogja viselni addig is a polgárkoszorút, mit számára polgárérdem szerzett. – S a «honpolgár» lehet legalsó czím, de a többi mind ezen nyugszik… Nagyot gondolunk utána, s elfeledünk éljenezni, a szó kevés ide…

FOGADALMI TEMPLOMFELSZENTELÉS ÉS SZINHÁZI DISZELŐADÁS.

A bécsi lapok kivétel nélkül mind a tegnapelőtti főpróbákról tudósítanak: magán az ünnepélyen egynek sem volt szemmel látó képviselője jelen.

És bizony ez nagy hiba. Mert azon, hogy Haydn miséje hogy lett elénekelve? a néptánczok hogy lettek eljárva? nincs mit megörökíteni; ez csak a háttér: az ünnepély maga az, a minek az összbenyomása és egyes momentumai olyanok, a minőket egy negyed-század csak egyszer hoz a szemlélő elé s a mik érdemesek rá, hogy egy író, egy költő fantáziájával versenyt fussanak s azt kifáraszszák.

Hanem hát az udvarmesteri hivatal nem hívhat meg ilyen ünnepélyekre másokat, mint a kik udvarképesek. Még a kiknek ezen czím alatt voltak is jogos igényeik, úgy hallom, hogy valami háromszázan lettek visszautasítva a diszelőadásból. Van apprehenzió! Csakhogy háromszáz aranykulcsosnak a lármája mind együtt sem ád olyan nagy hangot, mint három ujságiróé.

Ezen segíteni lehetne. Hogyan? Hát csak úgy, a hogy mi segítettünk magunkon. Minden párt beválasztotta a hirlapíróit a képviselőházba s ezáltal azok előtt egyszerre megnyiltak az udvari szárnyajtók. Megfoghatatlan, hogy a cizlajtáni képviselőházban egyetlen egy lapszerkesztő sem foglal helyet. A pártok hanyagolják-e el a hirlapírókat, vagy a hirlapírók a pártjukat, vagy mind a ketten egymást? Az eredmény az, hogy a napi sajtó épen ott nem lehet jelen, a hol valami egyéb is volna leírni való, mint a puszta ceremonielle, a szabályra kimért egymásután következése a programm számainak, a konvencionátus nyilatkozatok és válaszok, s divatlapszerű leírása a toiletteknek.

Mert azt csakugyan egy negyedszázad látja egyszer, mikor a Habsburg család összes tagjai és rokonságai együtt egy hosszú csoportban végig vonulnak előttünk; élükön egy igazán szeretett uralkodó párral. Az ünnepelt férj arcza a boldogságtól ragyog, az ezüstmenyasszony tekintete átszellemülten tekint az ég felé; s a sorfalat a templomajtótól az oltárig nem katonaság képezi, hanem hetven püspök! teljes templomi ornátusában!

Hiszen katonasorfalról is gondoskodott a szertartás rendezője. Hanem a hol magyar és lengyel deputáczió van jelen, ott a ceremonia nem soká marad úr, a szegény katonákat úgy körülfogta az üdvözlő gyülekezet, hogy azok egészen elvesztek benne. A hozzám legközelebb álló őrmester három magyar miniszter, meg két országgyűlési elnök által volt cernirozva. Az egyik volt a bécsi Reichsrath elnöke Rechbauer, a kit az igazán «amabilis» konfuzió a mi csoportunkba hozott.

Irtak már le templomi ceremoniákat ennél sokkal fényesebbeket. A Vatikán fénykorából elég van feljegyezve kifárasztó pompájával. De itt épen a ceremónia helyére lépett kedély a feljegyzésre méltó. – A két ország minden népeinek képviselői egymással kölcsönösen ismeretséget kötve, közelbe hozva, összekeverve; még az egyháznagyok is, a mint az ünnepélyes körmenetben végig vonulnak a tömeg között, mosolyogva intenek üdvözletet honfitársaiknak, magyar a magyarnak, lengyel a lengyelnek, horvát, cseh, a maga honfitársának. Egy pillanatra elfeledik az eget s eszükbe jut a haza. Ezt nem látják a loggiák soha!

És azután az a díszelőadás a szinházban!