Part 1

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=WPhiAAAAMAAJ

Project Gutenberg also has II. rész. See https://www.gutenberg.org/ebooks/64502

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCVI. KÖTET

ÉLETEMBŐL. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

ÉLETEMBŐL

IGAZ TÖRTÉNETEK. ÖRÖK EMLÉKEK. HUMOR. UTLEIRÁS.

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

A MÁRCZIUSI FIATALSÁG.

(Visszaemlékezés.)

Ötven év múlt el azóta.

A kik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már.

Egy egész új emberöltő támadt nyomukban.

A kik ama napfordító év cselekményeiben résztvettek, kevesen élnek már, s a kik még életben vannak, azok is mindennap leszámolnak az élettel, mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még annak az álomnak fölébredése?

A kinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen vele, a míg a nap süti az arczát.

Én is e régi emberek közül való vagyok.

Hadd mondjam el, a mit ez emlékezetes napról följegyeztem.

Más Magyarország volt az, mint a mostani.

A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket, megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket.

A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata «egy» szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében.

Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt.

A «misera plebs contribuens», a «glebæ adstrictus» jogokkal nem birt, csak kötelességekkel.

Ő viselte az adó terhét, sokféle czímen, ő adta az ujonczokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak tiz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harczolni. A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a füstpénzt; csinálta az országutat, birája volt az «uriszék», törvénye az «urbarium». A bot volt a rangkülömbség jelképe a nemes és a jobbágy között.

Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország.

S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?

Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva.

Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva.

Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési czél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.

Az országgyűlésen voltak kitünő államférfiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a conservativ felső tábla visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kanczellária, dikasteriumok intézték az ország ügyeit, administrátorok úrkodtak a vármegyéken, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.

A magyar nemzeti politkusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, a mik a pozsonyi diætán elhangzottak. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a bástya ellenáll; de előre nem mozdul.

Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új programmal lépett fel: nevezték őket doctrinaireknek, centrálistáknak. Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal, Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel.

1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, a mikor ezt mondá előttem:

«… a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: «felelős kormány, népképviseleti parlament».

Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi országgyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek, mely képviselőket válaszszon.

Lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó és felső háza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjeszsze a parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda, hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő ékesszólás, lelkesítő irói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich: Magyarország újjá születésének hatalmas akadályozója?

De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére irott szóval, nyomtatással, mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a censura?

Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak, katonának a káplárpálcza, irónak, költőnek a censori veres plajbász.

Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.

Felvirradt.

Márczius 15-ike volt 1848.

Tizedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, melylyel a korszellem óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel, hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára.

Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi, korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot vető, szabad Magyarországnak.

Nem jött e követelés megelőző intés nélkül.

A míg az 1846–47-iki országgyűlésen az ország legjobbjai fáradtak a reformok sisyphus-sziklájának felgördítésével a soha el nem érhető hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarczolta a «mene, tekel, ufarsin»-t. A szomszéd Gallicziában kiütött a forradalom.

A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség szabadságharczot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának felszabadítását. S a kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, a miknek híreit, ha a hírlapokban elnyomta is a cenzura, a magyar országgyűlés vezérszónoka által annál megrendítőbb alakban lettek felmutatva; vérrel írott izenet voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem köztulajdon; hogy az a régi privilegiumok zászlója alatt halálba vezet: életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve «népszabadság». S a vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ád időhaladékot.

Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség után rajtunk a sor; s a kiméletlen hatalom ellenében nincs más módja a nemzeti lét fentartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az országot azoknak a népmillióknak, a kik eddig csak veritékükkel, vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették.

Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, a kik rendes útakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi czéljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyuiban a reformok szekere fennakadt.

Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra.

Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei vadgyümölcs? Szamócza, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végűl kiderült, hogy a vezérszónoknak, ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdei után a jobbágyai ötven ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéseért!

Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, a mely az egész eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!

Az országgyűlés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin: kimerítő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a honosság és az administrátori rendszer fölött: ezek között három sürgetős reform, egy pedig még sürgetősebb gravamen. Nagy viták folytak, névszerinti szavazásokkal a fölött, hogy a főpolgármester évi fizetése 600 forint legyen-e vagy 1500?

Ekkor kiütött a franczia forradalom. A párisi fölkelő nép összetörte a trónt. Egy fiatal irótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a világtörténelmi barrikadharczokban.

S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a lombard-velenczei mozgalom. A szárd vezetőkörök a magyar nemzethez buzdító felhivást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivívására.

Közeledő vihar dörgése nyugtalanítá Közép-Európát.

A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó lépésre ösztönzé. Márczius 3-án Pestmegye követe, Kossuth Lajos, felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek elé, melyben a törvényhozás a dynastia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a tróntól a felelős ministerium kinevezését, a szellem szabadságát, a honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabadítását, országos kárpótlás mellett. Az alsó tábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.

A méltsás főrendek azonban igen egyszerűen segítettek magukon, hogy ez a felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig nem került tárgyalás alá a felirati javaslat. A márczius 7-iki alsóházi ülésben már türelmetlenkedtek a követek, hogy mit absentálnak annyit a főrendek? Mit keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyűlés! – Komárom követe Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem tánczolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még tovább ment s vád alá kivánta fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális indítványra egyszerre felemelte az alsóházban lehunyt fejét a conservativ reactio s a mérges vitának ismét Komárom követe szakította szét a gubanczát azzal a szóval, hogy a farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen komoly ügyeket tárgyalni, halaszszuk ezt a nagybőjtre. (Márczius 7-ike épen húshagyó keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk a nagybőjtbe.

Egyszer aztán a tánczoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt parkettet a Bécsben kitört utczai forradalom. A bécsi intelligens fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres összeütközés történt a nép és katonaság között az utczán; melynek az uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szíve vetett véget, elbocsátva a kormányról az absolutismus főnökét, Metternichet.

A bécsi ifjúság szabadságharcza valóban megelőzte a pesti mozgalmat s diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható.

Csupán azt a körülményt akarom felderíteni, hogy a pesti mozgalomnak mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja.

A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint ily országra szóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni Budapesten. Ámde 1848-ban még nem volt se vasút, se villanytáviró. A ki nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A Pesti Hirlap ugyan márczius 17-iki számában azt írja, hogy márczius 14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a híre Pestre. Én azonban lehetetlennek tartom, hogy egy hirlapiró márczius 14-én ily világesemény hírét megkapja, azt a fiókjába elzárja s csak három nap múlva közölje.

A márczius 13-án támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a következő márczius 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harczok között, melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság küzdött első sorban a bécsi népsereg élén, jutott az márczius 15-ikén döntő diadalra, a midőn a népakaratáról felvilágosúlt uralkodó az alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az aula felfegyverzését aláírta s az újjongó Bécs utczáin, testvérével és annak fia, Ferencz Józseffel egy kocsin végig vonúlt. Ugyanezen a napon érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyülés küldöttsége, István főherczeg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és követtársaival, a bécsi nép ovácziói mellett, a király által kegyelmesen fogadott feliratával az országgyűlésnek.

Ez is márczius 15-ikén történt – Bécsben.

De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett.

Egy tenger választott el még akkor bennünket.

A budapesti márczius 15-ikének indító oka nem a bécsi forradalom volt; hanem, a mit nyomtatott adatok igazolnak, a «Pesti Körnek» az a határozata, hogy a «magyar nemzet tizenkét pontban formulázott kivánatait» ne intézzük egyenesen az országgyűléshez: hanem elébb köröztessük azokat az országban vidékszerte.

Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása.

Ez ellen indítottuk meg mi, márcziusi fiatalok, a népre való hivatkozást.

Márczius 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon, melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk.

Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozó helyen: Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzay, Vajda János, Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pillwax-kávéházban vártak reánk, az úgynevezett «közvélemény asztalánál».

Korán reggel volt: borús, esős idő.

Petőfi az elmult éjjel megírta költeményét: «Talpra magyar, hí a haza!»

Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak: «mit kiván a magyar nemzet?» a nép által megérthető magyarázattal alakítottam át. A tizenkét pont összeállítása Irinyi József műve volt, ki azt a Pesti Kör elé terjeszté.

A kérdés csak az volt márczius 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e tizenkét pontos petitióval.

Appelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.

Vasváry Pál, kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen hadonázott, hogy a pálczatőr kirepűlt a botjából s az én falam szögletében állt meg a hegyével.

«Jó ómen!»

Előre a vassal!

S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki márczius 15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.

E nap dicsőitésében szabad nekem is részt vennem, a kinek a fejére ennek a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyűlésen, a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi.

Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhirnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet színvonalán álló lángész, a ki egy lustrum alatt egy üstököspályát futott meg az égen s művei összeségében magának halhatatlanságot, nemzetének elismerést vívott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja a hirdetett népszabadságnak, kinek alakját érczbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.

Márczius 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyűjté maga körűl egy csillagkoszorúba.

Mi többiek, kik az ő felhívó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő hű harczosai voltunk.

Ennek a becsületes hazafi phalanxnak a tagjairól kívánok én e mai napon megemlékezni, a ki őket márczius 15-ikén a küzdelem színhelyén láttam.

Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam elő azoknak neveit, a kik a márcziusi napok ifjai közül még élnek. Még most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az irodalomnak. Másnap rá a sors keze, ez a rettenetes censor, kitörülte az első sort a feljegyzésemből, Márczius 15-ikének a szerkesztője a ravatalon feküdt. Én aztán kitörültem a többi sorokat. A mesterségemhez illik, hogy az ómenekben higyjek.

Nem merem már megszámlálni az élőket. Egyedül maradtam már a «tizek» közül. Két év alatt az utolsó háromból kettő elhagyott. Petőfi születésnapjától a szabadsajtó születésnapjáig háromszor fogy el a hold: – addig még mi is elfogyhatunk.

Következzék ama hosszú sora a szellemalakoknak, a kik már csak a lélekidézés szavára vonulnak végig látó lelkem előtt: legelől Petőfi, utána Vasváry Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Bozzay, Egressy Gábor, Vidacs János, Vajda János, Csengery Antal, Sükey Károly, Emődy Dániel, Bulyovszky Gyula, Oroszhegyi Józsa, Irányi Dániel, Vas Gereben (Radákovics), Ludassy Mór, Papp Gábor, Lisznyai Kálmán, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Arany János, Helfy Ignácz, Kerényi Frigyes; utolsónak Pálffy Albert és a kiket, bár korukra nézve nem, de szellemükre tekintve a fiatalok sorába kell számítanom, Nyáry Pál Pestmegye alispánja és Rottenbiller, Pest város polgármestere.

Minő felvonulása a szellemeknek! Mintha Csaba vezér «hadak útját» látnám az éjjeli égen megrémledezni!

Ezeknek az alakjairól akarok tinektek beszélni, ti szép, ifjú, reményteljes, kötelességterhes új nemzedék.

Költők, hirlapírók voltak mindannyian. Neveiket műveik elsorolásával együtt mind megtalálhatjuk a hazai lexikonokban: egy sem múlt el úgy, hogy irodalmunk muzeumát ne gyarapította volna. Egy, szorosan összetartó irodalmi társaságot képeztünk valamennyien.

Nyáry Pál ugyan nem tartozott az írók közé; de különösen rám nézve valóságos kútforrást képezett az ő gazdag ismerete, melyből a régi táblabiró világ és a szabadságharcz leírásának adatait merítettem. A magyar humorban, mely előadásait jellemezte, igazán mesterem volt. Erős kritikája volt s azt kiméletlenűl gyakorolta ellenem, Petőfi ellenében – és még a legnagyobb emberek ellenében is. Alakja, arcza igazi magyar typus volt, amaz erőteljes, emez kissé ragyás: nem volt ideálszép; de szeretetreméltó: láttam őt több izben halálveszély előtt is mosolyogni. Hogy a legnagyobb kétségbeesés halálbacsalogató napjaiban élve maradtam, azt is neki köszönhetem. – Aztán ő is ott volt közöttünk márczius 15-ikén reggel, a mikor egy csoport fiatal ember azzal a képtelen követeléssel állt elő, hogy legyen egész Magyarország fiatal. Nyáry Pál megjelenése közöttünk azt bizonyítá, hogy ez lehet, – meglesz, – meg kell lennie!

Társaink egyike nem tudta ezt a napot bevárni. A megelőző évben mindennapos látogatója volt társas összejöveteleinknek Czakó Zsigmond, fényes nagy tehetség, eredeti úttörő a szinműirodalom országában (már az arczképe is megjelent, Barabás rajzónjától megörökítve). Mért hagyott itt bennünket? annak az okát soha meg nem tudtuk. Nem bízott tán a jövendőben, nemzetében, önmagában. Csengery Antal lakásán, vidám társalgás közepett, szájába vette egy pisztolynak a csövét s ezzel a halálcsókkal átküldte magát a túlvilágba. Szegény özvegy anyja ott Erdélyországban, összegyűjtött vagyonkájából sírkövet szándékozott dicső fiának készíteni; de mire az összeg egybegyűlt, bekövetkeztek a nemzeti felszabadulás napjai s a szabadságra rögtön előtámadtak a megvédő küzdelemé: a küzdelemhez honvéd kellett, annak fegyver és ruházat, ahhoz pénzre volt szükség; hogy a magyar pénzjegyeknek hitele legyen, érczalapot kellett előteremteni: felhívtuk az egész országot, hogy kiki tegye le a haza oltárára az otthon takargatott ezüstjét, aranyát; a nemzet követte a felhívást, főurak ezüst servicei, polgárok ezüst kanalai, szép asszonyok, hajadonok arany függői, karpereczei, jámbor földmívesek rejtegetett tallérkái halomra gyűltek a szent oltáron. Czakó Zsigmond édes anyja is odatette ez áldozatok közé a bibliai özvegyasszony fillérét: szeretett egyetlen fia sírkövének az árát. S most csak az őszi kökörcsinek tudják, melyik hant alatt nyugszik a költő? Fejfáját feltűzelték azon a télen a táborozó hadcsapatok. Ha tudott volna várni egy esztendeig, talán másutt is megkaphatta volna ezeket az ismeretlen sírokból kibúvó kökörcsineket, a hogy megtalálták a magukéit Petőfi és Vasvári.

Petőfinek arcza és alakja nem volt az, a mit daliásnak nevezünk: arczkifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagy lépésű mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arcz ragyogott, ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek s midőn lelkesítő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta, mennydörögte. S ha lóra kaphatott, akkor egész daliává alakúlt át: úgy ült a lovon, mintha teljes életében azt tanulta volna. Bár sohase is vált volna meg a lovától a végzetes napokban. Ha Bem tábornokot, mint hadsegéde, követi, a végzetes űtközet után vele együtt menekülhetett volna azon a mocsári ösvényen, melynek bejáratát a hős Zeyk Domokos egymagában védte mindhalálig az egész szotnia kozák üldözése ellen. Miért kellett neki nézőűl elmenni abba a magára hívott végső csatába: «ott essem el én, a harcz mezején!» Ahogy megkívánta, a hogy megjósolta, a fölötte elszáguldó paripák ott hagyták holttestét összetaposva. Hol omlott ki drága vére? Hol van eltemetve? Azt senkisem tudja. A mennyire a láthatár terjed Fehéregyház táján, az mind Petőfi sírja. Sirnak elég nagy.

Azt mondá Petőfi hozzám írt versében: «Te, lelkem megmaradt fele!» – A megmaradt fél nem szünt meg elvesztett felét siratni soha. Talán összetalálkoznak még valahol.

A márcziusi napoknak második hőse volt Vasvári Pál. Hatalmas ifjú férfialak, nyilt tekintetű, nemes vonásokkal büszkélkedő arczczal, nagy kék szemekkel, sűrű gesztenyeszín hajfürtökkel. Bálványa volt a fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús csengő szózatára ment utána, a merre hívta, s megállt, a hol megállítá.

Ő is kardot fogott, mikor a tollnak és szónak a sikere megszünt. Maga szervezett egy szabadcsapatot, Rákóczy-csapat czím alatt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok közt. Társait is leölték. Tíz évvel később ott jártam a Biharhegy gerinczén, a hol e siralmas harcz lefolyt. De még akkor nem nyíltak a kökörcsinek, hogy megkérdhettem volna tőlük, melyikük őrzi a délczeg népszónok álmait. Kisérőm, egy derék oláh nemes, tíz év előtt ellenség, most jó barát, megmutatta az út mellett felmeredő sziklatornyot, mely mellől a csapatja élén lovagló vezért lesből lelőtték. Az elesettnek piros bársony mellényét is megmutatta, mit ereklyéűl megtartott. Ráismertem a szép asszony keze himzette virágokról. A himzőjét is ismertem valaha. De a sírját a kisérőm sem tudta megmutatni. Kőhalmaz, borókabozót nagy messzeségben.

Megelőzte mind a két vértanúját a népszabadságnak a közöttünk legifjabb költő, a szép tehetségű Bozzay, ki még az aldunai harczok alatt esett el. Alig volt húsz éves. Vasvári volt huszonkettő, Petőfi volt huszonöt.