Part 8

Kitűnik a vázolt nehézségekből, melyek a dicsőség elérhetése elé tornyosulnak, hogy ha azok az emberek, kik dicső műveket alkottak, ezt nem a saját örömükre tennék, hanem ha a dicsőség ösztökélésére várnának, az emberiség nagyon szegény volna halhatatlan munkákban. Aki a jó és igaz elérésére törekszik és a rosszat kerülni óhajtja: annak a nagy tömeg szószólóival gyakorta szembe kell szállania és őket lenéznie. És ezért helyes Osorius megjegyzése (De gloria), hogy a dicsőség kerüli azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.

Amily nehéz a dicsőséghez jutni, ép oly könnyű annak megtartása. Ebben is ellentéte a becsületnek; ezt mindenkinek előlegezik, s csak becsületesen kell megőrizni. Sőt ép ez a feladat ennél: mert egyetlen becstelen cselekvés útján visszavonhatatlanul elvész! A dicsőség ellenben sohasem pusztul el végkép; mert a tett avagy munka, mely azt eredményezte, örökre fennmarad és az azokból származó dicsőség fényt vet a szerzőre még akkor is, ha újabban sikereket nem mutat föl többé. Ha pedig a dicsőség elévül, ha elhalványodik: ez annak a jele, hogy nem valóságos érdemből, hanem pillanatnyi túlbecsülésből fakadt. Ilyen volt Hegel hírneve, aminőt Lichtenberg így ír le: hizelgő jelöltek csapatától világgá harsogott és üres fejek visszhangjától hangoztatott (hírnév); – de az utókor mosolyog a tarka szóvirágon, a divatjamúlt üres fészkeken és ha valaki kopogtat, az elhalt, üres lakásban nem szólal meg a legcsekélyebb gondolat sem, mely bízvást szólhatna: tessék belépni!

A dicsőség lényege az, hogy az ember mire viszi a többiekhez képest, miért is mindig relatív értéke van; teljesen elesnék ugyanis, ha a többiek ugyanolyanokká válnának, mint a dicsőségre érdemesített. Abszolut értéke csupán annak van, ami minden körülmények között az ember sajátja marad: tehát elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje. Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri. A dicsőség a dolog járuléka és nem lényege s a dicsőítettre főleg mint külső jelenség gyakorol hatást; azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem látható, ha valamely test nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk, hogy minden kiválóság csupán a dicsőség által jut öntudatra. Azonban a dicsőség nem csalhatatlan jelenség, minthogy létezik dicsőség érdem nélkül és érdem dicsőség nélkül; innen van, hogy oly találó Lessing mondása: „Némelyek híresek s vannak olyanok, kik megérdemelnék, hogy azok legyenek!“ Nyomorult lét volna az, melynek értéke avagy értéktelensége attól fűgne, hogy mikép tűnik az föl a mások szemében: pedig ilyen lenne a hős vagy lángész élete, ha értéke a hírnévből, vagyis mások tetszéséből állana. Minden lény önmagáért, a saját jóvoltáért él. Hogy milyen valaki, az elsősorban mindenkinek a saját belügye; hogy mit mutat valaki a mások szemében, az mindig másodrangú fontosságú kérdés. Csak gondoljuk meg, hogy a tömeg feje felettébb nyomorult hely, semhogy a valódi boldogságot ettől tehetnők függővé; ehelyütt csak képzeleti boldogság található. Az általános dicsőség ama csarnokában milyen vegyes is a társaság! Hadvezérek, miniszterek, bűvészek, csepűrágók, táncosok, énekesek, milliomosok és zsidók: mindezek előnyeit sokkal magasabbra becsülik ott, mint a magasabb szellem kiválóságait, melyek iránt a tömeg csak estime sur parole-lal viseletik. A dicsőség nem egyéb, mint a legdrágább és legritkább falat büszkeségünk és hiúságunk számára. E kettő azonban a legtöbb emberben, jóllehet leplezi, a kelleténél nagyobb mértékben van meg. Talán leginkább azokban, akik valahogy rátermettek, hogy hírnevet szerezzenek és kiknek többnyire sokáig magukban kell hordozniok másokénál nagyobb értéküknek bizonytalan tudatát, míg alkalmuk nyílik azt próbára tenni és az érte járó elismerést meglátni. Addig úgy érzik, mintha titkos igazságtalanság érte volna őket.[10]

Általában nem okos dolog sokat adni arra, hogy mint gondolkoznak felőlünk mások, ahogy ezt a fejezet elején hangoztattuk. Hobbes bár erősen, de talán mégis helyesen fejezte ki magát e szavakkal: omnis animi voluptas, omnisque alacritas ni eo sita est, quod quis habent quibuscum conferens se, possit magnifice sentire de se ipso (minden lelki gyönyörűség és minden vidámság attól függ, vajjon van-e valakije az embernek, akivel összehasonlítva magát, nagyszerűen vélekedhetik önmagáról) (de cive I. 5.). A dicsőségnek nagy értéke van a világ kezdete óta és nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoztak mindenha az emberek kiválóbbjai, hogy bár a dicsőség halvány reményét megszerezzék maguknak.

Fame is the spur, that the clear spirit doth raise (That last infirmity of noble minds) To scorn deligths and live laborious days.

(A hírnév ösztökél rá, hogy a tiszta ész fölemelkedjék odáig, – ez az utolsó gyöngesége a nemes lelkeknek, – hogy az élvezeteket megvesse és fáradságos napokat éljen.)

Másutt:

How hard it is to climb The higts where Fame’s proud temple shines afar. (Mily nehéz fölkapaszkodni ama magaslatokra, ahol a Hír bűszke temploma messzi tündököl.)

Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t (dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség, amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre _rászolgált_, még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az, hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra, hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“. Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna, mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik, hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!

Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják, kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra, hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről. Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei, melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.

Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb, mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra, a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek, hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.

A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.

Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától, hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására; felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is, amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.

Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is, ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt. (Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az, ki a tengereken kószál végig.“

A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok, zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.

V. FEJEZET. PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.

A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.

Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak, továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt tanúsított magunktartására vonatkoznak.

_A)_ Általános elvek.

1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII. 12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens. Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív, ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k. 58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó, akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el, hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak. Mindkét esetben az _akarat_ szenved; egyszer, amint a szervezetben, másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen, közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül a tudatba.

Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid ideig tart.

Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé, hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az „életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív, miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív, való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben előbb.

Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni, amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán gyászolni.

Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok szerencsétlenségnek a forrása.

Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség, veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg, minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme. Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is, mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden gyönyörnél.

Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt, amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést láttak.