Part 7

Sőt ha elfogulatlanul vizsgáljuk az ember természetét, rájövünk arra, hogy a verekedés oly természeti sajátsága, mint a ragadozó állatnak a harapás, avagy a marhának a rúgás: az ember tulajdonképpen verekedő állat. Ezért felháborodunk, ha egyes, ritkább esetekben azt halljuk, hogy egyik ember a másikat megharapta. Viszont, hogy ütést adjon vagy kapjon, ép oly könnyen mint természetesen megesik. Hogy a magasabb műveltségű ember kölcsönös önuralom útján szívesen kivonja magát az ilyesmi alól: könnyen érthető. De egy nemzetre, vagy a népesség egy osztályára ráerőszakolni, hogy egy kapott ütés végzetes szerencsétlenséget jelent, melynek gyilkosságot és agyonütést kell szükségképpen maga után vonnia: nagy kegyetlenség. Van a világon elég baj úgyis és nem volna szabad azokat mesterségesen szaporitani; és mindezt az a buta, erőszakos babona csinálja. Ugyanezért rossz néven vesszük, hogy a törvényhozók és kormányok ez ügy szolgálatába állanak azáltal, hogy sorompóba lépnek a polgárság és katonaságnál a botbüntetés eltörlése mellett. Azt hiszik, hogy ezáltal az emberiességnek tesznek szolgálatot, pedig az ellenkezőt érik el, mert ezáltal csak azon munkálkodnak, hogy megerősítik ama természetellenes és szerencsétlen téveszmét, amelynek már oly sokan estek áldozatul. Minden büntetendő cselekménynél, kivéve a súlyosabb beszámítás alá esőket, legtermészetesebb büntetési mód, amely elsősorban eszébe juthat az embernek: a testi fenyíték; aki nem volt fogékony az érvek iránt, azzá lesz az ütések iránt és akit nem lehet vagyonilag büntetni, mert semmije sincs, vagy akit nem lehet szabadságvesztéssel büntetni, mert a társadalomnak szüksége van az ő kezemunkájára, az olyant mérsékelt testi fenyítékkel kell sújtani. Hisz ez ép oly helyes, mint természetes. Nem is lehet ez ellen semmi komoly érvet felhozni, legfeljebb puszta üres szólamokat az _ember méltóságáról_, mely nem tiszta, leszűrt igazságon, hanem a fentebbi vészthozó tévhiten találja alapját. Hogy e tévhit viszi a főszerepet az egésznél, szinte nevetségesen bizonyítja az a körülmény, hogy némely országban a katonaságnál a testi fenyíték helyébe a kikötést hozták be; pedig ez ép oly fájdalmas, mint az ütlegelés, azonban állítólag nem olyan lealacsonyító és megbecstelenítő az emberre.

E tévhit becézgetése által kezére játszunk a lovagi becsületnek és párbajnak, holott másrészt, látszólag legalább, ellene dolgozunk a hozott törvények útján. A kormányok színleg arra törekszenek, hogy a párbajt elnyomják; ez különösen az egyetemeken könnyen is sikerülne s mégis azt a látszatot adják, mintha a párbaj meggátlása nem állana hatalmukban. Erre nézve az igazi ok a következő: az állam tisztjeit és hivatalnokait a teljesített szolgálatokért nem képes kellően díjazni, azért a szolgálatokért részben címek, rendjelek s rangok osztogatásával, szóval: _tiszteletdíjjal_ jutalmazza. Hogy tehát a teljesített szolgálatok ily eszményi jutalmazását nagy becsben tartsa a világ, a becsületérzést minden úton s módon táplálni és fokozni kell. Minthogy pedig a polgári becsület e célt nem szolgálhatja kellően, lévén az minden egyessel megosztott tulajdon, azért segítségül veszik a lovagi becsületet és a mondott módon igyekeznek annak érvényt szerezni. Angolországban, ahol a polgári és katonai fizetések tetemesen nagyobbak mint a kontinensen, nem szorul az állam az előbb mondott segítségre s ugyanazért ott az utóbbi években a párbajt tényleg majdnem teljesen kiirtották; manapság ott a párbaj felette ritka és általában azt mint ostobaságot kinevetik. Igaz, hogy a hatalmas párbajellenes szövetség, mely számos tábornokot, tengernagyot és főnemest sorol tagjai közé, sokat tett, hogy a nézetek ott ily üdvösen megváltoztak; a moloch ott nélkülözni kénytelen az áldozatokat.

Nálunk azonban az ököljog ama maradványa, a durva középkor hagyományaihoz híven, mint nyilvános botrány, ma is javában terpeszkedik. Pedig legfőbb ideje, hogy kiebrudaljuk. Hisz manapság már az sincs megengedve, hogy kutyákat vagy kakasokat rendszeresen uszítsunk egymásra; Angliában legalább súlyosan büntetik. Embereket azonban akaratuk ellenére halálos küzdelemre uszítanak egymás ellen a lovagi becsület ostoba elveinek, ennek a nevetséges tévhitnek hódoló lovagok, akik aztán egy csekélység megtorlása címén arra kényszerítenek jobb sorsra érdemes férfiakat, hogy mint gladiátorok vegyék fel a küzdelmet egymással élet-halálra. A német puristáknak a Duell szó helyébe, mely valószínűleg nem a latin duellumból, hanem a spanyol duelo, – fájdalom, panasz, sérelem kifejezéséből származik, – a lovagi hajsza (Ritterhetze) elnevezést ajánlom. Valóban a nevetséggel határos az a pedáns komolyság, amellyel ezt a bolondságot űzik.

Másrészt felháborító, hogy amaz elv és annak buta kódexe mintegy államot alkot az államban, mely semmi mást el nem ismerve, csak az ököljogot, a benne hivő és reája esküvő osztályok fölött zsarnokoskodik és azokat kényszeríti arra, hogy szentnek tartsák azt a titkos bíróságot, mely lovagias ügyekben élet-halál fölött magának tartja fenn a döntés illetékességét.

Ez aztán olyan rejtekhely, amelyből a legelvetemültebb ember, aki csak azokhoz az osztályokhoz tartozik, a legnemesebb és legjobb férfiút, ha előtte éppen kiválóságánál fogva gyűlöletes, megfenyegetheti és kénye-kedve szerint ki is pusztíthatja ez árnyékvilágból. Ha már manapság a törvény és rendőrség odáig fejlesztették a közbiztonságot, hogy az országúton akármely jött-ment kamasz nem kiálthatja oda nekünk: „Pénzt vagy életet!“, a józan emberi észnek is valahára ki kell vívnia azt, hogy a békés társadalmi érintkezés közepette ne kiálthasson akármely gazember felénk: „Becsületedet vagy életedet!“ Ideje volna, hogy megszabadítsuk a magasabb osztálybelieket az örökös aggódástól, amit az okoz, hogy az ember minden pillanatban testét-lelkét kockáztatja bármely jött-ment durvasága, gonoszsága és butasága mián. Ha két fiatal, tapasztalatlan, hevülő ifjú egymást szóval megsérti s hogy emiatt egészségüket, életüket kelljen kockára tenniök: valóban égbekiáltó gyalázat. Hogy ama külön állam zsarnoksága mily aljas és a tévhit hatalma mennyire erős, abból ítélhető meg, hogy gyakori eset volt, hogy egyes emberek, akiknek megsértett lovagi becsületük megtorlása akár nagyon magas, akár nagyon alacsony állásuk miatt, avagy a sértő fél meg nem felelő volta miatt nem állott módjukban, efölötti kétségbeesésükben önmaguk vetettek véget életüknek és így tragikómikus módon fejezték azt be. A lehetetlen és hamis dolog a végén többnyire abból tűnik ki, hogy burjánzása eredményekép ellentmondást termel; ép úgy ennél is a legkiáltóbb ellentétet látjuk: a tisztet párbajért elítélik, de viszont lefokozással büntetik, ha adandó alkalommal helyt nem áll becsületéért.

De lássuk a dolog további fonákságait. Előítélet nélkül, világosan tekintve, az állam az államban csak az erősebb jogát, az ököljogot ismeri el és nem lehet büszke arra a különbségre, hogy valaki ellenségét nyiltan, egyenlő fegyverekkel, avagy orozva teríti le. Csak annyit bizonyít be a nyilt küzdelem, hogy az egyik fél az erősebb és ügyesebb. A nyilt küzdelem jogosultsága feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy az erősebb joga _tényleges_ jog. Valósággal azonban az a körülmény, hogy a másik fél rosszul tudja magát védeni velünk szemben, nekem megadja ugyan a _lehetőséget_, de nem a jogot arra, hogy őt megöljem. A jog, vagyis az ölés erkölcsi jogosultsága csakis döntő indító okokon alapulhat. Tegyük fel, hogy tényleg volnának ilyen alapos indító okaim elegendő mérvben, még akkor sem szabad mindent függővé tenni attól, hogy én vagy az ellenfél lő vagy vív-e jobban, hanem ez esetben mindegy, mily úton s módon török ellenfelem életére, orozva vagy nyiltan; ez esetben az egyremegy.

Erkölcsi szempontból az _erősebb_ joga nincs túlsúlyban az _okosabb_ joga felett, amelyet az orozva gyilkolásnál vesznek zsinórmértékül; ennél az ököljog a fej jogával egyenértékű. Megjegyezzük még, hogy a párbajban is mindkettőt egyformán érvényesítjük, amennyiben vívás közben minden csel, csalafintaság már – csalás. Ha én erkölcsileg jogosultnak érzem magamat arra, hogy valakit életétől megfosszak, tisztára ostobaság, hogy ezt attól tegyem függővé, vajjon az illető vagy én tudok-e jobban lőni vagy vívni. Némely esetben aztán az illető, aki már úgyis megsértett, a tetejébe még az életemet is elpusztíthatja. Hogy a durva sértéseket nem párbaj útján kell megbosszulni, hanem orozva gyilkolás által, az Rousseau nézete is. (Emil 4. könyv, 21. jegyzet.) Pedig Rousseau amellett annyira elfogult tisztelője a lovagiasság tévhitének, hogy a hazugság vádját is már jogosultnak tartja orozva gyilkolással büntetni, holott tudnia kellene, hogy e szemrehányást számtalanszor majd minden ember kiérdemelte, ő maga különösen nagyon is sokszor. Valószínű, hogy az előítélet az ököljogot valódi jognak, a párbajt pedig istenítéletnek tekinti, mert azt tartja, hogy az ellenséget csupán nyilt küzdelemben, egyenlő fegyverekkel küzdve szabad megölni büntetlenül. Az olasz ember azonban haragra lobbanva, ellenfelét, ahol csak találja, szó nélkül tőrével leszúrja s így legalább természetesen és következetesen cselekszik; ő okosabb s éppen nem gonoszabb, mint a párbajozó. Ha azt állítja valaki, hogy én ellenfelemnek párbajban való megölése esetén igazolva vagyok azáltal, hogy az illető is életemre tört a küzdelemben, annak azt vetem vissza, hogy a kihívás által én hoztam kényszerhelyzetbe az ellenfélt. Hogy kölcsönösen és szándékosan a ki nem kerülhető szükséget emlegetik, ép azt bizonyítja, hogy elfogadható mentséget keresnek a gyilkosság enyhítésére. Inkább adhat mentséget e tétel: volenti non fit injuria, amennyiben kölcsönös egyesség alapján teszik kockára a felek életüket. Ezzel szemben azonban áll az, hogy a _volenti_ (önként akaró) nem mindig fejezi ki az igazat, mert legtöbb esetben a lovagi becsület zsarnoksága és tételeinek ostobasága állítja a párbajozókat az élethalál-harc küzdőterére.

Sokat foglalkoztam e helyütt a lovagi becsülettel; tettem ezt pedig jó szándékkal, mert e világ erkölcsi és értelmi szörnyűségeit csak a filozófia képes Herkulesként leküzdeni. Főleg két dolog az, mely az újkor társadalmi helyzetét az ókorétól megkülönbözteti, sajnos, amannak hátrányára, amennyiben annak sötét, komor színezetet adtak, amelyekkel szemben az ókor elfogulatlan, derült volt, mint az élet hajnalpírja. E kettő: _a lovagi becsület_ és _a nemi betegség;_ méltó két egytestvér, (a civódás és a szerelem) az élet mérgezői. A nemi betegség befolyása sokkal messzebbre kiható, mint az első tekintetre látszik, mert nemcsak fizikai, hanem erkölcsi oldala is van. Amióta Ámor mérgezett nyilakkal is lövöldöz, azóta a két nem viszonya közé valami idegen, ellenséges, ördögi elem hatolt: sötét, remegő bizalmatlanság. Az emberi közösség szilárd kapcsában beállott eme változás többé-kevésbé hátrányosan befolyásolja a többi társadalmi viszonyokat is, ámde ezt ehelyütt nem részletezhetjük tovább.

Másféle, de sokban hasonló a lovagi becsület befolyása, amely komoly bohózat a régiek előtt ismeretlen volt s mely a mai modern társadalmat merevvé, komollyá s aggódóvá teszi, mert a legkisebb odavetett nyilatkozatot számbaveszik és rovásra teszik napjainkban. De még tovább megyek: amaz elv valóságos Minotaurusként nem csupán egy országban, hanem Európa minden államában évente a nemesebb családok fiainak tetemes részét áldozatul követeli. Bárcsak enyészetnek indulnának az újabb kor e torzszülöttjei a XIX. században. Nem adjuk fel a reményt, hogy a nemi betegségeket illetőleg az orvosoknak kellő óvórendszabályok általánosítása útján sikerül majd azok tovaterjedésének gátat vetni. E madárijesztőnek képzelt hatalmát megtörni csak a filozófia bírja, míg a kormányoknak törvényhozási úton ez nem sikerült.

Ha egyébiránt a kormányok a párbajügy elnyomására komoly eszközöket óhajtanak igénybe venni és eddigi enemű intézkedéseik gyönge eredményét tényleg tehetetlenségüknek tulajdonítják, szívesen hozok javaslatba olyan törvényt, amely biztosan meghozza a rég várt eredményt s nem hívok segítségül semmi véres eljárást, sem vérpadot, sem akasztófát, sem örökös rabságot. Sőt nagyon is csekélyke, enyhe, homöopatikus szert ajánlok: aki párbajra hív ki valakit, vagy párbajra kiáll, az kínai módszer szerint fényes nappal a katonai főőrség előtt a káplártól tizenkét botütést kapjon, a párbajsegédek mindegyike 6–6-ot. A tényleg elintézett párbajok pedig maguk után vonnák a rendes büntetőeljárást. Talán egyik-másik lovag azt vetné erre szememre, hogy ily büntetések végrehajtása után a becsületnek nem egy lovagja a fejbelövésre szánná el magát. Erre ez a válaszom: sokkal okosabb, hogy az ilyen javíthatatlan bolond magamagát lőjje agyon, mint másokat.

Alapjában azonban igen jól tudom, hogy a kormányok a párbajok eltiltását nem nagyon veszik komolyan. Amint fentebb felhoztuk, a hivatalnokok és katonatisztek fizetései egyaránt (a legmagasabb állásokat leszámítva) a teljesített szolgálathoz képest méltánytalanul alacsonyan vannak megszabva. Fizetésük nagyobb részét az állam „becsület“-ben utalványozza ki: kárpótlásul címeket, rangot osztogat, általában pedig „kari“-becsületet. „A kar becsülete“ a párbajt mint kitűnő vesszőparipát használja; az egyetem ennek már jó kezdőiskolája. A párbaj áldozatai tehát vérükkel fizetik meg a fizetésük deficitjét.

Teljesség okáért említsük még meg a _nemzeti becsületet_. Ez egy egész nép becsületét jelenti, mint a népközösség egy részéét. Mivel pedig ennek más ítélőszéke nincs, mint a nyers erő, ennek okáért minden egyes tagja maga kell hogy védje jogait. Azért a nemzet becsülete nem csupán a hitelt jelenti, amelyet a multban megszerzett, hanem azt is, hogy félni kell tőle s ugyanazért mindennemű jogháborítást feltétlenül meg kell torolnia. E fogalom tehát magában egyesíti a polgári és lovagi becsület lényeges vonásait.

A _dicsőséget_ említettük még fentebb, mint olyat, mely lényeges része annak, amit mi a külvilág előtt mutatunk s ugyanazért erről szükséges még elmélkednünk. A dicsőség és becsület ikertestvérek, de mint a dioskurok, akik közül Pollux halhatatlan, Castor halandó volt, a dicsőség halhatatlan testvére a halandó becsületnek. Természetes, csak az igazi, legfőbb rendű dicsőségről van itt szó, mert kétségkívül van tiszavirág-életű dicsőség is.

A becsület oly tulajdonságokra vonatkozik, amelyekkel minden hasonló viszonyok közt élő embernek bírnia kell, a dicsőség ellenben csupán olyanokra, amelyek senkitől se követelhetők. A becsület továbbá olyan dolgokra vonatkozik, amelyekre mindenki nyilvánosan hivatkozhatik, a dicsőség ellenben olyanokra, amelyekkel senki sem ruházhatja fel önmagát. Míg a becsületünk csak addig terjed, ameddig bennünket ismernek, úgy ellenkezőleg a dicsőség előreviszi hírnevünket odáig, ameddig csak maga a dicsőség elérhet. Becsületet minden egyes igényelhet; dicsőséget csak a kivételek, a legkiválóbbak szereznek, mert csakis rendkívüli munkásságot illet meg.

Két úton jutunk a dicsőséghez: a tettek és (szellemi) művek révén. A tettek véghezvitele nagy szívet, a munka nagy elmét kíván. A tett s munka között az a különbség, hogy a tettek múlandók, a mű maradandó. A legnemesebb tett kihatása csak időleges, a geniális mű azonban üdvös, felemelő befolyását az idők végéig megtartja. A tett emléke folyton halványodik, végül alig ismerhető fel, teljesen el is mosódik végül, ha csak a történelem nem örökíti meg emlékét s megkövesedett állapotban nem adja azt át az utókornak. A művek azonban már önmagukban halhatatlanok s különösen az irodalom terén minden időt túlélnek. Nagy Sándorról megmaradt a neve és emléke; Platon, Aristoteles, Homeros és Horatius azonban ma is élnek s ma is közvetetlenül hatnak reánk. A védák és az upanisadok itt vannak, de koruk nagyságáról nem maradt fenn számunkra semmi hír.[9]

Másik hátránya a tettnek az, hogy mindig az alkalomtól függ, amely a lehetőséget megadja annak elvégzésére; innen van, hogy dicsőségét nem csupán benső értéke, hanem a körülmények is megszabják, amelyek annak a fontosságot és a fényt kölcsönzik. Azonfelül nagyon rászorul a szemtanúk ítéletére, mint pl. a háborúban, ahol a tettek személyes jellegűek; szemtanú pedig nincs mindig elegendő számban és ha vannak is, nem mind igazságosak s elfogulatlanok.

A tettek azonban előnyben vannak, mert mindig az általános emberi ítélőképesség keretén belül, gyakorlati irányban mozognak; ugyanazért, hacsak az adatokat meg nem hamisítják, mindenkor kellő méltánylásban részesülnek. Előfordul ugyan, hogy indítékait helyesen csak később fogják fel s később értékelik kellően; mert minden tett megértéséhez ismerni kell annak indítékát. A művek keletkezése azonban nem függ az alkalomtól, hanem kizárólag azok szerzőjétől és lényegökben örökké ugyanazok maradnak. Nehézséget azonban ezeknél a megítélés okoz s ez annál nagyobb, mennél magasabb horderejű műről van szó: sokszor hiányoznak az illetékes, sokszor pedig az igazságos, s elfogulatlan bírák. Tény viszont, hogy a művek dicsősége nem egy ítélőszéktől függ, hanem fellebbezés útján döntetik el. Míg ugyanis a tettről az utókor számára csupán az emlékezés marad meg oly formában, amint a kortársak azt átadják, addig a művek önmaguk átszállnak az utókorra és pedig, leszámítva egyes, netán hiányzó töredékeket, teljes mivoltukban. Tehát az adatokat ezeknél nem hamisítják meg s eredésök alkalmával a környezet esetleges rossz befolyása sem hat zavarólag. Sőt igen gyakran lassanként az idő hozza meg a mű méltó bírálóit, akik maguk is kivételes egyének s mint ilyenek ítélik meg s mérlegelik a még kiválóbbakat; egymásután adják le a bírák szavazataikat s így néha csak évszázadok múltán áll előttünk teljes igazságos, megdönthetetlen ítélet. A művek által elért dicsőség olyannyira biztos s elmaradhatatlan! Hogy a szerzőjük ezt megérje, a külső viszonyoktól s a véletlentől függ; ez annál ritkábban fordul elő, mennél magasabbrendű és nehezebben érthető művekről van szó. Ezért mondja Seneca (ep. 79.), hogy a dicsőség oly biztosan követi az érdemet, mint a testet az árnyék; csakhogy, mint emez, vagy előtte jár vagy kíséri amazt. „Ha kortársaid az irígység miatt hallgatnak is érdemeidről, az utódok pártatlanul, hizelgés és irigység nélkül fognak ítélkezni“. Ebből láthatjuk, hogy az érdemek elnyomásának mesterségét gúnyos hallgatás és semmibevevés útján már a Seneca-korbeli sehonnaiak is gyakorolták, hogy ily módon a nagyközönség előtt a rossz érdekében elrejtsék a jót, ép úgy, mint a mi korunkban. Akkor is, most is az irígység némítja el az ajkakat.

Rendszerint: mennél tartósabb jellegű a dicsőség, annál később jelenik meg; aminthogy minden kiváló dolog lassan érik. A dicsőség, mely a messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva, melyet hamarosan kiírtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál távolabb áll az illető kortársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek. Ezért könnyen megesik, hogy az illető saját korához idegen marad. A kortársak többre tartják azt a művet, mely múló napjai dolgait, vagy a pillanat szeszélyeit szolgálja és ennélfogva teljesen az övék, mely vele él s vele együtt hal meg.

A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradt mindaddig, míg kiválóbb képességű egyének jöttek és az érdemeket méltányolták és azokat megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett tekintély révén meg is maradtak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg. Miért is a laposfejűnek a laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos:

Nincs mit csodálni rajta, hogy a magam esze szerint beszélek, És hogy mások, tetszvén önmaguknak, azt tartják, Hogy csakugyan szépek; mert a kutya is a kutyát találja legszebbnek, Az ökör meg az ökröt, a szamár a szamarat, disznó a disznót.

Ha egy erős kar tollkönnyű testet röpít tova, ennek nem adhat erős lendítést, hogy messze repüljön, avagy erősen találjon, mivel nincs meg a kellő testessége, hogy a kölcsönzött erőt átvehesse és ezért az eldobott tárgy a közelben leesik. Ép így vagyunk a szép s magasztos gondolatokkal, a lángész mesterműveivel, ha azokat csupán gyönge, kicsi vagy ferde fejek foghatják föl. Minden korok bölcsei sokat keseregtek már ezen; így Sirach Jézus mondja: „Aki ostobával beszélget, – az alvóval társalog; ha készen van, a végén azt kérdi: hogy is volt?“ És Hamlet: a knavish speech sleeps in a fools ear (dévaj beszéd is elaltatóan szól a bolond fülének). Vagy Goethe: a legötletesebb mondást is gúnyolva fogadja a hallgató, ha – szamár. – Másutt meg: „Nincs hatása szódnak, süket fülekre találsz? Vigasztalódjál: a mocsárba vetett kő nem vet gyűrüt!“ Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv összeütődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?“ És tovább: „E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik vissza egy – apostol!“ Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:

Hogy a legkitünőbb adományoknak Gyakran legkevesebb a csodálója És hogy az emberek legtöbbje A rosszat tartja jónak Ezt a bajt nap nap után láthatjuk. E pestis ellen mi a védelem? Kiirtani teljesen erőnkön túlmegyen. Mégis van egy ritka szer ellene: A bolondok legyenek bölcsek! De lám, sohasem válnak olyanokká, Soha nem értik meg a dolgok becsét. Szemük lecsukva, nem az eszük, Hitványságot dicsőítnek mindörökké, Mert a jót soha föl nem ismerték.

Az emberek eme észbeli tehetetlenségéhez, amelynél fogva, ahogy Goethe mondja, a kiválóságot nehezen ismerik fel és becsülik meg, még általánosan az erkölcsi alávalóság is társul s ez mint irigység jelentkezik. Ugyanis, ha a dicsőség útján, amelyet valaki kiérdemel, egy ember felemelkedik a társai fölé: ezek értékben épannyira alászállnak, ugy, hogy minden kiváló érdem dicsőségét azok terhére szerzi meg, akiknek érdemük nincs.

Mások előtt tisztelegve. Magunk nemtelenségét mutatjuk. (Westöst. Diw.)

Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne juthasson. A titkos jelszó: le az érdemmel! De még azok is, akik már érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik, ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe: Ha haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, – még ma sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mint tagadják meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.

Míg a becsületnek megvannak az igazi bírái s azt senki se irígyli senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig dicsőséget, dacára az irígységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. A becsületet szíves készséggel megosztják mindenkivel, a dicsőséget mindig apasztja az új ember, ki abban részesül.

A munkák által elérhető dicsőség annál nehezebb, mennél kisebb ama munkák közönsége; s pedig könnyen érthető okokból. Azért a dicsőség nehezebben érhető el az olyan munkák révén, melyek tanítást, mint az olyanok után, melyek mulattatást tűztek ki célul. Legnehezebben pedig a bölcsészeti munkák által érhető el, mert ezek tanítása egyrészt bizonytalan, másrészt anyagi haszontól mentes; e munkák olyan közönség elé kerülnek, mely csupa pályázókból áll.