Part 6

4. Amennyire szégyen valakire a szidalmaztatás, annyira dicsőség a gyalázkodás. Ha például ellenségem oldalán van az igazság, jog és értelem, én pedig a szitkozódó fél vagyok, a jog és tisztesség ez esetben az én pártomon van, a fényes tulajdonságok elbujhatnak. Az illető egyelőre becsületét elvesztette, amíg csak azt helyrehoznia nem sikerül; de nem az ész vagy igazság útján, hanem lövéssel vagy szúrással. A gorombaság tehát olyan tulajdonság, mely a becsületet illetőleg minden mást helyettesít és fölülmúl: a legdurvábbnak mindig igaza van: quid multa? Akármennyi ostobaságot, neveletlenséget, rosszaságot mondjon valaki, vagy tegyen: gorombasággal mindent el lehet intézni és azonnal helyre lehet hozni. Ha vitatkozásban vagy beszélgetésben egy más valaki helyesebb tárgyismeretet, okosabb ítéletet, több észt tanusít, mint mi, avagy szellemi fölényével bennünket elhomályosít: az ily fölényeket legyőzhetjük hamarosan azáltal, hogy elkezdünk sértegetni és gorombáskodni. Mert a gorombaság minden érvet legyőz, minden észt felülmúl. Hacsak az ellenfél bennünket hasonlóan túl nem licitál, úgy mi maradunk győztesek és a tisztesség a mi oldalunkon van. Az isteni gorombaság háttérbe szorítja az igazságot, észt, tudományt, szellemet, elmésséget. Innen van, hogy a „becsület emberei“, mihelyt valaki az övékétől eltérő véleményt mond és kiválóbb szellemi tehetséget árul el a vitatkozásban, mint amennyire ők képesek, azonnal felpattannak lovagi harci paripájukra és ha valamely vitában nem tudnak hirtelen komoly ellenérvet felhozni: a gorombasághoz folyamodnak, melyhez könnyen hozzájutnak s ugyanazt a szolgálatot teszi és így a győzelmet maguknak biztosítják. Már itt is kitűnik, hogy a lovagias becsület eszméje mily sokban járul hozzá a társadalomban uralkodó hang s modor nemesítéséhez. Ez elv különben az alábbiakon alapul, tulajdonképpen az alanti elvek alkotják az egész kódex gerincét.

5. A jog legfelső ítélőszéke, melyhez a becsület mezején támadt differenciák kiegyenlítése végett folyamodni lehet: a fizikai erő, vagyis az állatiság. Mert minden gorombaság tulajdonképpen fellebbezés az állatisághoz, mint legmagasabb fórumhoz, amennyiben a szellemi erők vagy az erkölcsi igazság küzdelmét illetéktelennek nyilvánítja és annak helyébe a fizikai erők küzdelmét állítja előtérbe. Az ember, akit Franklin szerszámot készítő állatnak nevez, az ő sajátos fegyvereivel e küzdelmet párbajban dönti el. Ezt az alapelvet e szóval lehet kifejezni: az „ököljog“, és ennek megfelelőleg a _lovagi becsületet ökölbecsületnek_ kellene nevezni.

6. Amíg a polgári becsület, mint imént tárgyaltuk, az enyém és tied fogalmát nagyon szigorúan értelmezi és a vállalt kötelezettségek és adott szó szentségét mindennek föléje helyezi, addig a lovagi becsület kódexe ezekben a legmesszebbmenő szabadelvűséget mutatja. Ugyanis csak az oly szót nem szabad megszegni, melynél valaki a „becsületére“ hivatkozott; ez nyilván feltételezi, hogy minden más szót szabad megszegni. De még e becsületszó megszegésével is lehet szükség esetén a becsületet egy általános szer, a párbaj útján helyreállítani; a párbajt meg kell vívni azokkal, akik az állítják, hogy a becsületszavunkat adtuk és azt megtörtük. Továbbá: csak egy tartozás van, amelyet feltétlenül ki kell egyenlíteni: a _játékadósság_, amelyet ezért _becsületbeli tartozásnak_ hívnak. A többi adósságokra nézve, akár zsidó, akár keresztény hitelező becsapásával, túlteheti magát az ember, mindaz éppen nem ejt csorbát a lovagi becsületen.

Hogy a becsületnek e különös, barbár és nevetséges kódexe sem az emberi természet lényegéből, sem pedig az emberi viszonyok helyes felfogásából nem indul ki, azt az elfogulatlan ítélő első pillanatra belátja. E kódex szabályainak érvényessége csak szűk határokon belül ismertetik el. Európában és csakis a középkortól kezdve ismerik el e kódexet a nemesség, katonaság és azok a körök, melyek amazokat majmolják. Mert sem a görögök, sem a rómaiak, sem Ázsia magasabb műveltségű népei az ó- és újkorban nem tudnak semmit e becsületről és alapelveiről. Mindazok csak a polgári becsület szabványait ismerik. Nálunk mindnyájánál a férfiú annyit ér, amennyire a saját cselekvése és jelleme árán becsülik, nem pedig az az irányadó, mint tetszik róla valamely üres fecsegőnek nyilatkoznia. Mindnyájánál áll az a tétel, hogy valaki a saját beszéde, cselekvése által elveszejtheti a maga becsületét, de sohasem a másoké által. Náluk az ütés nem több egy ütésnél, amelyet akármely ló vagy szamár is veszélyesebb következményekkel mérhet az emberre; az ütés a körülmények szerint egyszer haragra ingerel, másszor azonnal elégtételt von maga után; a becsülethez azonban semmi köze nincs és semmi esetre se tartják az ütéseket és szitkokat számon, sem pedig az eredményezett vagy még ezután megkövetelendő „elégtételt“ nem tartják nyilván. Azok a népek pedig vitézségre és elszántságra nézve éppen nem állnak a keresztény Európa népei mögött. A görögök és rómaiak utóvégre is tetőtől talpig hősök voltak: pedig mit sem tudtak a point d’honneurről. A párbaj nem dívott náluk a népesség előkelő osztályánál, hanem a gladiátorok, a halálra ítélt rabszolgák és bűnösök dolga volt az, akik aztán a nép mulattatására felváltva egymással és állatokkal vívták meg az élethalál-harcot. A keresztény vallás elfogadásakor a gladiátor-játékokat megszüntették; ezek helyében azonban a keresztény korszakban az istenítélet közvetítésével meghonosodott a párbaj. Míg amaz az általános élvezethajhászatnak hozott borzalmas áldozat volt, addig a párbaj az előítéletnek hozott rémes áldozat; míg amaz bűnösök, rabszolgák és foglyok, addig emez szabad és nemes polgárok részéről.

Hogy az ókorban mitsem tudtak ez előítéletről, számos fennmaradt vonatkozás bizonyítja. Amikor pl. egy teuton főnök Máriust párbajra hívta, e hős ezt üzente vissza: „Ha megúnta az életét, akassza fel magát“ és egyúttal egy kiszolgált bajvívót bocsátott rendelkezésére, hogy ha kedve tartja, azzal verekedjék. (Freinsh. suppl. in Liv. lib. LXVIII. c. 12.) Plutarchusban (Them. 11.) olvassuk, hogy Eurybiades hajósparancsnok, Temisthoklesszel vitatkozva, botját felemeli, hogy megüsse; de nem olvassuk aztán, hogy ez kardját kivonta volna, hanem azt, hogy ezt mondotta: „Üss csak, de hallgass meg aztán!“ Mily kellemetlenül érintheti a „lovagi becsület“ emberét, hogy nélkülöznie kell a továbbiakban azt a hirt, hogy az athéni tisztikar azonnal kijelentette, hogy az ilyetén lovagiatlan Themistokles alatt nem szolgál tovább. Egész okosan mondja ezek szerint egy újabbkori francia író: „Szánalmasan megmosolyognók azt az embert, ki azt merné állítani Demosthenesről vagy Ciceróról, hogy a becsület embere volt“. Soirées litteraires, par C. Durand, Rouen 1828. Vol. 2. p. 300. Hasonlóan látjuk Plátónál (de leg. IX. az utólsó hat oldal, hasonlóképpen XI. p. 131. Bip.) a „bántalmazások“-ról írott fejezetben, hogy a régieknek sejtelmük sem volt a lovagi becsületet érintő dolgokról. Sokratest a gyakori vitatkozások hevében sokszor tettleg bántalmazták s nyugodtan tűrte azt mindig. Midőn egy ízben valaki lábával megrúgta és egy néző csodálkozva kérdezte: miért tűri azt, ezt mondá: „Hát ha egy szamár megrúgna, számon kérném-e azt tőle?“ (Diogen. Laert. II. 21.) Midőn más alkalommal azt kérdezte valaki tőle: „Nem szitkoz és gyaláz-e téged amaz?“ – azt válaszolta: „Fel sem veszem, mert amit mond, az nem illik reám!“ Stobäos (Florileg, ed. Gaisford, I. köt. 320–30. 1.) fentartott számunkra Musoniustól egy hosszabb nyilatkozatot, melyből kitűnik, mint gondolkoztak a régiek a szenvedett jogtalanságokról; nem ismertek másnemű elégtételt, mint a törvényest, a bölcs emberek ezt se vették igénybe. Hogy a régiek egy kapott pofonért nem ismertek más elégtételt, mint amit a törvény nyujt, világosan kitűnik Platon „Gorgias“-ából (86. lap, Bip.), ahol egyúttal Sokrates idevonatkozó véleményét is olvashatjuk.

Ugyanezt olvashatjuk Gelliusnál (XX. 1.), ki azt írja Lucius Veratiusról, hogy ez abban virtuskodott, hogy a vele szembejövő római polgároknak minden indokolás nélkül pofonokat osztogatott az uccán, s hogy minden hosszadalmas pert elkerüljön, rabszolgája állandóan egy zacskó rézpénzzel kísérte útjában és annak kötelessége volt az így meglepett polgárnak azonnal a törvényesen kiszabott fájdalomdíjat, 25 pénzt, kifizetni. Kratos, a híres cinikus, Nikodromos zenésztől egy ízben olyan hatalmas pofont kapott, hogy ábrázata erősen feldagadt és vérbeszürődés támadt. Erre ő homlokára egy kis deszkát erősített a következő felírattal: „Nikodromos tette“. És ez nagy szégyen volt a zenészre, aki egy férfiún, kit egész Athen félistenként tisztelt, ily durva sértést követett el. (Apul. Flor. p. 126. Bip. és Diog. Laert. VI. 89.) A sinopei Diogenestől fenmaradt egy levél, melyet Melesippushoz intézett s abban azt írja, hogy részeg atheni ifjak őt elpáholták és ő az ütésüket fel se vette (Nota Casaub. ad. Diog. Laert. VI. 33.) Mit tesz az okos ember, ha pofont kap? Úgy cselekszik, mint Cato, aki, mikor arcába ütést kapott, se nem dühődött fel, sem meg nem boszulta a szenvedett sértést, bocsánatot sem adott, hanem egyszerűen letagadta, hogy általán megsértették. (Seneca: de constantia sapientis 10. fej.)

„Igen“, mondjátok erre, „azok bölcsek voltak!“

Ti pedig bolondok vagytok. Hát jól van.

Látjuk mindezekből, hogy a régiek előtt a lovagi becsület összes elvei ismeretlenek voltak és pedig mivel ők a dolgokat a maguk természetes, előítélettől ment oldaláról tekintették, és nem engedték közelükbe az olyan ostoba, ferde nézeteket. Innen van, hogy ők az arcban szenvedett ütést nem tekinthették másnak, mint ami tényleg, t. i. egy kisebbszerű fizikai bántalomnak; míg az újabbkori lovagias becsületimádók elött a pofon valóságos katasztrófa és tragédiatárgy – mint Corneille Cidjében. Így egy újabb német polgári szomorújátékban is, melynek címe: Die Macht der Verhältnisse, – pedig a „Balhiedelmek hatalmá“-nak kellene nevezni. Sőt ha egyszer a párizsi nemzetgyűlésen elcsattan egy pofon, egész Európa visszhangzik belé.

A „becsület“ embereinek, akiket lehangoltak az imént felsorolt klasszikus példák és visszaemlékezések, ellenmérgül olvasásra ajánlom Diderot mestermunkájában a „Jacques le fataliste“-ban Desglands úr történetét, mely a modern lovagi becsületesség mintaszerű rajzolása, s ezen vigasztalódhatnak és épülhetnek.

Az elmondottakból eléggé kitűnik, hogy a lovagi becsület elvei nem az emberi természet lényegéből fakadnak; forrásuk könnyen feltalálható. E becsület abból az időből származik és maradt fenn, amelyben az öklök gyakorlattabbak voltak mint a fejek, – amikor a papok kordában tartották az észt, tehát a középkorból, a lovagi uralom korából. Az időtájt ugyanis a jó Istenre bízták nemcsak az emberről való gondoskodást, hanem az ítélkezést is. Ugyanezért nehéz jogi esetekben az istenítélethez fordultak döntés végett; és kevés kivétellel párbajra bízták az ügy elintézését – nemcsak a lovagok, de egyszerű polgárok is; amint ezt Shakespeare „VI. Henrik“-jében is látjuk (II. rész, II. felv. 3. szín). Ez időtájt minden bírói ítéletet meg lehetett fellebbezni; a párbaj mint magasabb ítélőszék, mint istenítélet nagy szerepet játszott. És ez úton tulajdonképpen a fizikai erőt és ügyességet, vagyis az állati természetet helyezték az ész és értelem helyett a bírói székbe, a jog és jogtalanság esetében tehát nem az döntött, mit követett el az illető, hanem hogy mint végződött reá nézve az istenítélet – épp úgy, mint a manapság is dívó lovagi becsületnél. Aki a párbajügynek ezt az eredetét még kétségbevonja, olvassa Mellingen I. G.-nek kitünő könyvét: The history of duelling, 1849. Még napjainkban is a lovagi becsület elveire esküdő emberek között számosan vannak, – nem a legműveltebb és gondolkodó egyének közt ugyan – kik a párbaj kimenetelét a szóban forgó vitás ügy isteni eldöntésének tekintik; nyilván hagyományszerűen átöröklött meggyőződés alapján.

E becsület végső célja az, hogy az ember a fizikai erővel való fenyegetés útján akarja kierőszakolni ama tisztelet külső nyilvánulásait, amely tisztelet tényleges megszerzése reá nézve vagy nagyon körülményes vagy nagyon fáradságos volna. Épp olybá kell ezt vennünk, mintha valaki a hőmérő golyóját kezével fölmelegíti és a higany felszállásával akarná bizonyítani, hogy a szobája jól van befűtve. Közelebbről tekintve, a dolog veleje a következő: míg a polgári becsület a békés viszonyon alapul és feltételezi azt, hogy feltétlen bizalmat érdemlünk másoktól, mert mi is viszont minden egyes ember jogát becsben tartjuk, addig a lovagi becsület ama kikényszerített véleményt fejezi ki rólunk, hogy félni kell tőlünk, mivel jogaink védelmére feltétlenül mindig helyt állunk. Az az alapelv, hogy sokkal lényegesebb az, ha félnek tőlünk, mintha bizalommal vannak irántunk, nem is nyugodnék hamis alapon, – minthogy az emberek igazságérzete általában gyenge, – ha őstermészetű viszonyok közt élnénk, amikor is mindenkinek magának kell, hogy igazát és jogait védje. De az előrehaladt polgárosodás mai viszonyai közt, amikor az állam vette át a személy- és vagyonbiztonság fölötti felügyeletet, annak alkalmazása felesleges és olybá tünnék fel, mint az ököljog idejéből fenmaradt omladozó és elhagyatott várak és őrtornyok, az élénk országutak és jól művelt szántók és vasutak között. Innen van, hogy az elavult szabályokhoz görcsösen ragaszkodó lovagi becsület a személy olyan zaklatásaira fordítja a figyelmét, amelyeket az állam kicsibe vesz s nem büntet, mivel jelentéktelen kötekedésnek és apró-cseprő boszantásoknak tekinti. A lovagi becsület azonban ezeket nagyra értékeli és az egyén értékét a szentség bizonyos fokára emelve: a kisebb fajú sértésekre az állam részéről kiszabott büntetést kevesli s azért ezek megtorlását a maga feladatának tekinti és pedig egyenesen a sértő fél bőrén. Nincs kétség, hogy a szertelen felfuvalkodottság és a leglázítóbb dölyfösség játssza ebben a főszerepet és nem gondolva arra, hogy tulajdonképen mi az ember, ennek számára a tökéletes gáncs nélkül valóságot és sérthetetlenséget követeli. Pedig minden ember, aki erőszakosan ragaszkodik az elvek keresztülviteléhez és ugy gondolkozik: „aki, engem szid vagy megüt, az a halál fia“, méltán megérdemli, hogy kiutasítsák hazájából.[8]

E túlságba vitt kevélység szépítgetésére aztán mindenfélét felhoznak. Azt mondják például, hogy két rettenthetetlen egyén közül egyik sem enged a másiknak és így a legkisebb civódást szitkok, verekedés, végül emberölés követnék; ezért tisztesség okáért üdvösebb a közbenső fokokat átugrani és azonnal a fegyveres elintézéshez folyamodni. Az ily esetekben követendő eljárást aztán a szabályok és törvények merev rendszerébe foglalták és ez a világ legkomolyabb bohózata. Mert az alapelv maga is hamis alapból indul ki; kisebb fontosságú ügyekben (a nagyobb ügyek elintézése a bíróság dolga) a rettenthetetlen férfiak egyike rendszerint enged, és pedig az okosabb; bizonyítják ezt a nép összes rétegei, melyek a lovagi becsület szabályait nem tartják magukra nézve kötelezőknek, ezeknél a civódások a természetes módon fejeződnek be: ezeknél agyonütés százszorta ritkábban fordul elő, mint a lakosság talán ezredrészét kitevő csekély töredéknél, mely a szabályoknak hódol; sőt az ütlegelések is ritkaság számba mennek.

Azt is mondják, hogy a társadalomban a jó ízlés és előkelő modor szempontjából szükség van a lovagi becsület szabályaira, melyek védelmet nyujtanak a neveletlenség és ki-kitörő durvasággal szemben. Viszont nem tagadható, hogy Athénben, Korinthus- és Rómában bizonyára igen jó társaság, finom erkölcs és nemes modor bőven volt található a lovagi becsület madárijesztő kódexe nélkül is. Igaz viszont, hogy ama népeknél az asszonyok nem vittek vezető szerepet a társadalomban, mint nálunk; épp ez ad a társalgásnak felületes és frivol jelleget, ez vet véget minden komolyabb eszmecserének és ez járul nagyban hozzá, hogy nálunk a jó társaságban a személyes bátorságot minden más jelesebb tulajdonság fölé helyezik; pedig ez nagyon is _alárendelt, altiszti erény_, ebben még az állat is felülmúlja az embert, s azért mondják pl.: „bátor, mint az oroszlán!“ Az előbb mondottakkal ellentétben a lovagi becsület elve biztos menedékhelye az aljasságnak, neveletlenségnek s kiméletlenségnek, amennyiben annak nyomása alatt egy csomó boszantást némán eltűrünk, mert nem mindenkinek van kedve, hogy a megboszulásban esetleg nyakát szegje. – Ennek megfelelőleg a párbajt véres komolysággal ép annál a nemzetnél űzik leginkább, mely politikai és pénzügyi viszonyaiban a legkevesebb őszinte becsületességet mutat fel. Hogy állnak pedig magánviszonyaik dolgában, tessék megkérdezni azoktól, akiknek e téren tapasztalatuk van. De ami finomságukat és társadalmi műveltségüket illeti, az régtől fogva hirhedt – negatív példa gyanánt.

Mindazok az állítások tehát helyt nem állanak; több joggal mondhatjuk, hogy amint egy morgásra ingerelt kutya megint morog, a becézett kutya hizeleg, ép olyan az emberi természet is, mely minden ellenséges közeledésre ellenséges indulattal felel, és hogy a fitymálás vagy gyűlölség jelei elkeserítik ingerlik. Cicero mondja: „A sértésnek tövise van, amely iránt az okos s jó emberek igen érzékenyek“; – aminthogy a szidalmat és ütéseket sehol a világon (néhány vallásos szektát kivéve) sem tűrik el némán. A természet azonban mindenütt csak az ügynek megfelelő elintézést követel, de sehol sem azt, hogy a gyávaság, hazugság s ostobaság sértéseit halállal kelljen megtorolni. Az ó-német elv is, hogy „pofonért tőr jár“ (auf eine Maulschelle gehört ein Dolch) fölháborító lovagkori babona. Mindenesetre a sértések megtorlására a harag késztet bennünket, nem pedig a becsületbeli kötelesség, amint a lovagi becsület szabályai tartják. Bizonyos, hogy a szemrehányás csak oly mértékben sért, amennyiben elevenre tapint; ez onnan látható, hogy a legcsekélyebb célzás, mely találó, sokkal nagyobb mérvben sért, mint a legsúlyosabb sértés és rágalmazás, melynek nincs semmi alapja. Aki tehát teljesen biztos, hogy szemrehányást nem érdemel, adott esetben könnyen túlteszi magát rajta.

Ezzel szemben a becsület elve azt követeli, hogy az ember érzékenységet mutasson, ha nincs is arra hajlama, és véres boszút vegyen olyan sértésekért, melyek nem is bántók reá nézve. Pedig kevésre becsüli önmagát az, aki minden tolakodóbb nyilatkozatot azonnal megtorolni kész, hogy egy hangot, egy rossz szót se ejtsenek ki ellene. Ugyanazért sértések esetén a magát igazán becsülő ember közönyösséget mutat, és ha erre nem képes: a műveltség és okosság arra készti, hogy legalább szinlelje azt és rejtse el haragját. Ha csak meg lehetne szabadulni a lovagi becsület tévhitétől és senki se fogadná el többé azt a nézetet, hogy szidalmakkal kárt lehet tenni a mások becsületében és hogy minden sértést, jogtalanságot és durvaságot elégtételadás útján kell rendbehozni, ez esetben általánossá válnék az a nézet, hogy a becsmérlések és szitkok terén mindig a legyőzött fél a győző. Nagyon találó tehát Vincenzo Montinak az a megjegyzése, hogy a sértések olyanok, mint a templomi körmenetek, melyek mindig oda kerülnek vissza, ahonnan kiindultak. Ha a nézetek megváltoznak, nem lesz többé elegendő gorombáskodni valakivel szemben, hogy a sértőnek igaza legyen. A belátás és ész jutnának valahára döntő szóhoz; napjainkban szüntelenül számolni kell a korlátoltság és butaság által diktált ferde véleményekkel és minduntalan tartani kell attól, hogy fejével játszik az ember, ha összekülönbözik valami üresfejűvel. Megélnők valahára azt az időt, hogy a társaságban a szellemi kiválóság elnyerné a babért, mely – habár leplezve – manap a fizikai fölényt és a huszáros bátorságot illetik s így aztán a legkiválóbb férfiaknak egy okukkal kevesebb lesz arra, mint most, hogy a társaságot kerüljék. Ha ilyen fajta változás állana be; a valódi nemes hang s jó modor honosodnék meg és valódi jó társaság venné át a szerepet, mint az Korinthban, Athén- és Rómában is úgy volt. Aki ilyent mutatóba látni akarna, ajánlom, olvassa el Xenophon Lakomáját.

A lovagi kódex végül ilyformán is védhető: „Ej! hát akkor – Uram bocsá’! – egyik a másikat még megüthetné!“ Nos, erre az a rövid válaszom, hogy a társadalom 999/1000-ed részénél, mely a kódex szabványait nem tartja magára kötelezőnek, – biz elég gyakran megesett anélkül, hogy ezért egy is a fogát otthagyta volna, holott az azt követők körében minden ütés utólag rendszerint halálthozóvá válik. Részletezzük kissé bővebben a tényállást. Sokat fáradtam és kutattam annak alapját, mi az oka, hogy a népesség bizonyos osztályánál oly szentül hisznek az ütés rettenetes mivoltában; mélyen kutattam, vajjon az ember állati vagy szellemi természetében gyökeredzik-e az, hogy napjainkban e tévhitnek annyi híve van. Bevallom, hogy elfogadható, nemcsak szóbeszéden alapuló és tiszta fogalmakon nyugvó érvet, okot erre nézve nem találtam. Egy ütés csak kisebbszerű fizikai baj, semmi egyéb, melyet egyik ember a másiknak okozhat s ezzel nem bizonyít egyebet, mint hogy erősebb, ügyesebb a másiknál, vagy hogy a másik nem volt elég óvatos. A kérdés boncolása semmi mást nem eredményez. És mégis azt látom, hogy egyazon lovag, ki egy ember által adott ütést a legnagyobb sérelemnek tekinti, ha egy tízszer akkora ütést szenved a lova patájától, magába folytott fájdalommal tovabiceg és kérdésünkre arról biztosít bennünket: hogy nincs semmi baj! – Így állván a dolog, azt hittem, az emberi kéz oka mindennek. De azt látom, hogy lovagunk a párbajban ettől szúrásokat és vágásokat szenvedvén, mégis csak azt hajtogatja: „az egész csekélység, szóra se érdemes!“ Azt is vettem észre, hogy a lapos pengével való ütés nem olyan szégyenthozó, mint a bottal való ütés s azért régebben a kadéteket azzal és nem ez utóbbival ütötték; sőt a pengével való lovaggá üttetés a legnagyobb dicsőség!

Ilyenformán lélektani és erkölcsi érveimmel készen vagyok s így nem marad más hátra, minthogy az egészet egy régi, megrögzött babonának tartsam. Egy példával több, mi mindent lehet az idők folyamán az emberekbe beojtani. Bizonyítja ezt amaz ismert tény, hogy Kínában a bambuszbottal való ütés nagyon gyakori polgári büntetési mód, még a különböző állású hivatalnokok számára is; ebből látjuk, hogy az emberi természet és a magasabb civilizáció ottan e kérdést nem olybá tekinti, mint mi. Húsz vagy harminc botütés úgyszólván mindennapi kenyere a kínainak. Ez a mandarin atyai javító eszköze, amiben semmi becstelenítőt nem látnak, sőt köszönettel fogadják. (Lettres édifiantes et curieuses, édition de 1819. Vol. 11. p. 454.)