Part 5

A becsület az erkölcsi jellem változhatatlanságában találja biztos alapját s innen van, hogy egyetlen rossz, becsületbe vágó cselekmény feltételezi azt, hogy hasonló körülmények között hasonló rosszat várhatunk az illetőtől. Innen van, hogy az elveszett becsület többé vissza nem szerezhető, kivéve ha csalódás, rágalmazás vagy hamis látszat miatt veszett el. Ezért hoztak törvényeket a rágalmazás, paskvillus, szidalmazás ellen; a szidalmazás ok s alap nélküli gyalázás. Az az ember, aki gyaláz, napnál világosabban bizonyitja, hogy semmi valót, semmi bizonyos igazat nem tud felhozni embertársa ellen, különben az igaz dolgokat hozná föl és a hallgatókra bízná a tényekből való következtetést s ehelyett a véleményét mondja s adós marad az érvekkel, mintha ezt csak a rövidség okáért tenné.

A _polgári becsület_ nevét ugyan a polgári társadalomtól kölcsönzi, de érvényessége kiterjed minden rangú és rendű emberre egyaránt, a legmagasabb rangúakat sem véve ki: egy ember sem vonhatja ki magát alóla s mindenkinek kötelessége, hogy komolyan vegye, mert senki sem teheti túl magát rajta kellemetlen következmények nélkül. Aki bizalmat és hitet szeg, az mindkettőt örökre elveszíti, bármit cselekedjék és bárki is legyen: ez a veszteség feltétlenül keserű gyümölcsöket terem számára.

A _becsületnek_ – bizonyos tekintetben – negatív jelleme van, a _dicsőséggel_ ellentétben, melynek _pozitív_ a jelleme. Mert a becsület nem jelenti azt, hogy valamely meghatározott személynek különös tulajdonságai vannak, hanem azt, hogy az illető bizonyos általánosan feltételezett tulajdonságokkal van felruházva. A becsület azt jelenti tehát, hogy az illető egyén nem tesz kivételt; a dicsőség azonban ép azt mondja, hogy az illető igenis kivétel. A dicsőséget tehát meg kell szerezni; a becsületet ellenben csupán nem szabad elveszíteni. Ennek megfelelően a dicsőség hiánya – jelentéktelenséget, negatív dolgot eredményez; a becsület hiánya azonban gyalázatot – pozitív dolgot szűl. Ezt a negatívitást azonban nem szabad passzívitással összetévesztenünk; a becsületnek ugyanis aktív jellemvonása van. A becsület az egyénből magából indul ki és elsősorban az illető viselkedésében és cselekvésében találja alapját, nem pedig abban, ami vele történik vagy amit mások cselekszenek. És ez a fő jellemvonása és megkülönböztetője a valódi becsületnek a lovagi vagy álbecsülettől. Kívülről csak rágalmazás útján lehet a becsületet megtámadni; az egyetlen védekezés a nyilvános megcáfolás és a rágalmazó leleplezése.

Az öregség tisztelete főleg azon alapul, hogy a fiatalok becsülete nincs még kipróbálva, tehát tulajdonképpen bizalmon alapul s általában előlegezett. Öreg embereknek hosszú életfolyásuk alatt kellett bebizonyítaniok, hogy pályájukon mindig kellően helyt álltak a becsület mezején. Mert sem az évek száma önmagukban – hiszen egyes állatok még magasabb kort is érnek el, mint az ember – sem a világ folyásával való alaposabb megismerkedés és tapasztalat nem nyujt elegendő okot arra nézve, hogy a fiatalok tisztelettel viseltessenek az öregek iránt, amint azt mindenütt megkövetelik. A magasabb koruak gyöngesége inkább kíméletet, semmint tiszteletet igényelhetne. Meglepő tény, hogy az emberben mintegy veleszületett vonás az ősz haj tisztelete, s ez valóban ösztönszerűleg megvan minden emberben. A ráncok, noha azok sokkal biztosabb ismertetői az öregségnek, nem keltik fel a tisztelet érzését: sohse beszélnek tiszteletreméltó ráncokról, hanem mindig tiszteletreméltó ősz hajról.

A becsület haszna mindig csak közvetett; mert amint e fejezet bevezető soraiban taglaltuk, másoknak rólunk táplált véleménye csak annyiban bír reánk nézve értékkel, amennyiben az befolyásolni képes a mások viselkedését és cselekvését velünk szemben. Ez mindaddig úgy van, amíg emberekkel együtt közösen élünk. Minthogy biztonságot és vagyont a polgárosodott világban kizárólag a társadalom jóvoltából élvezhetünk, és minthogy az embereknek a kölcsönös bizalomra a különböző ügyleteknél feltétlenül szükségük van: azért az emberek véleménye mindig nagy értéket, habár csak közvetett értéket, képvisel reánk nézve; közvetlen értéket nem tulajdonítok annak semmiképpen. Ez állításunkat nagyban erősíti Cicero, mondván (fin. III. 17.): „A jó hírnév, Chrysippus és Diogenes szerint, hasznát leszámítva, nem érdemli meg, hogy miatta a kisujjunkat megmozgassuk“. Ez igazságot hasonlóképpen és bőven tárgyalja Helvétius francia bölcsész (1715–71) és De l’Esprit c. mesterművében (Disc. III. ch. 13.) a következő eredményre jut: „A becsületet nem a becsületért magáért szeretjük, hanem a velejáró előnyökért!“ Minthogy az eszközök nem érhetnek többet, mint a cél, azért az a híres parádés mondás: éltünket a becsületünkért! – legalább is túlzás.

Ennyit a polgári becsületről. A _hivatali becsület_ azt jelenti, hogy a nagy többség véleménye szerint az egyén, aki hivatalt tölt be, rendelkezik mindama képeségekkel, amelyekre a hivatal ellátásához szüksége van és hogy az illető hivatalos teendőit mindenkor szigorúan és lelkiismeretesen végzi. Minél fontosabb és tágabb körre terjed valakinek a működése az államban, tehát minél magasabb és befolyásosabb hivatalt tölt be az illető, annál nagyobb értéket kell hogy tulajdonítson a közvélemény az illető szellemi képességeinek és erkölcsi tulajdonságainak: s így magasabb fokú tiszteletben van része, amelynek kifejezői a rangok, címek és rendjelek egyrészt, a mások alázatos, engedelmes viselkedése másrészt. Hasonlóképpen az elfoglalt állás és hivatal általában megszabja a tisztelet bizonyos mértékét, melyet a nagy tömeg tanusítani szokott, noha az módosul is oly esetekben, amelyekben a tömeg nem méltányolja kellően az illető állás fontosságát. Mindig több tiszteletet tanusítanak az oly ember iránt, akinek különös fontos élethivatása van, mint az egyszerű polgár iránt, akinek becsülete főleg negatív tulajdoságokon alapul, – amint fentebb részleteztük.

A hivatali becsület megköveteli, hogy az, aki hivatalt tölt be, hivatalát kellő tiszteletben tartsa társai és utódai érdekében is s erre kötelességeinek pontos teljesítése útján törekedjék s mindahányszor támadások érik őt, vagy az általa betöltött hivatalt, köteles a törvény szigorát és oltalmát igénybe venni, még oly esetekben is, mikor oly nyilakozatok jutnak a füléhez, hogy nem látja el hivatalát pontosan vagy hogy maga a hivatal nem a közjó érdekében működik. A törvényes büntetés bizonyítsa a támadás igaztalan voltát.

A hivatali becsület alfajai az állami szolgáké, az orvos, ügyvéd, tanító, minden minősített szellemi munkás becsülete; ide tartozik az igazi _katona_-becsület is: ez ugyanis annyit fejez ki, hogy aki a haza védelmének szenteli életét, annak meg is vannak hozzá a szükséges tulajdonságai – bátorság, vitézség s erő – és komolyon van az illető eltökélve arra, hogy szükség esetén vérét ontja hazája védelméért s a zászlót, amelyre egykor felesküdött – semmiért a világon sem hagyja cserben. A hivatali becsületet itt tágabb értelmében vettem, mint rendszerint szokták, mikor is a polgároknak a hivatalt magát megillető tiszteletét jelenti.

A nemi becsületet bővebben kell taglalnunk s ki akarjuk mutatni, hogy minden fajta becsület hasznossági szempontokra vezethető vissza. A nemi becsület – természete szerint – férfi- és női becsületre oszlik és mindkettő jól értelmezett testületi szellemnek tekinthető. Az utóbbi feltétlenül a fontosabbik, mivel a nők életében a nemi viszony a legfőbb szerepet játssza. A _női becsület_ azt jelenti, hogy a közvélemény szerint a leány egy férfiúnak sem, az asszony csupán a vele házastársi viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. E nézet fontossága a következőkön alapul. A női nem a férfinemtől mindent elvár és követel, amit kíván és amire szüksége van; a férfinem a női nemtől elsősorban és mindenkor – csak egyet kíván. Tehát olyan berendezkedésnek kellett létesülnie, hogy a férfinem a nőitől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a viszonyból származó utódokról: az egész női nem jóléte ezen a berendezkedésen alapul. Hogy ennek érvény szereztessék, a női nemnek szükségképpen össze kell tartania és kellő _esprit de corps_-t kell mutatnia. Ilyformán a női nem mint egész s szorosan zárt kör áll szemben a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a részét kivehesse. E végső cél okáért az egész női nem legfőbb becsületbeli ügye és célja, hogy a férfinem előtt minden házasságon kívüli nemi érintkezés lehetetlenné tétessék; hogy ezáltal minden férfi reá kényszeríttessék a házasság révébe, mely a meghódolás bizonyos neme – és így a női nemről való gondoskodás a férfiak vállára helyeztessék. Ezt a célt azonban csupán a föntebbi elv szigorú ellenőrzésével és keresztülvitelével lehet elérni: ezért az egész női nem valódi testületi szellemmel összes tagjai felett szigorúan őrködik ez elv épségbentartásán. Ugyanezért minden olyan leányt, aki házasságonkívüli érintkezés folytán az egész női nem ellen árulást követ el, – mivel annak jóléte, ha e cselekmény általánosan dívnék, veszélybe döntődnék, – a maga kebeléből kiközösíti s gyalázattal halmozza el: az illető örökre elvesztette becsületét. Egy nőnek sem szabad vele társalognia: kerülnie kell őt, mint valami pestises beteget. Ugyanaz a sorsa a házasságtörő asszonynak, mert a férfiúval szemben nem tartotta be a kapitulációt és ily példák által visszariasztja a férfiakat attól, hogy a meghódolásba belemenjenek; pedig az egész női nemnek boldogsága éppen ezen alapul. Ezenfelül a házasságtörő nő elkövetett bűne és vaskos szó- és hitszegése révén nemi becsületével együtt polgári becsületét is elveszti. Ezért beszélnek általánosan enyhe szójárással „bukott leány“-ról, de sohasem „bukott asszony“-ról, mert a csábító amannak visszaszerezheti utólagos házasság útján a becsületét; nem úgy a házasságtörő férfi az illető nőnek a becsületét, ha ez el is vált a férjétől. Ha ezek után felismerjük azt, hogy a női becsület alapja a nő általános érdekét illető jótékony, szükséges és kiszámított _esprit de corps_, úgy belátjuk azt is, hogy a nők életére ez igen életbevágó, fontos körülmény. E szempontból nem fogják valami nagyon megragadni figyelmünket és tetszésünket Virginius és Lucretia túlfeszített, tragikus-mókás cselekvései. Ezért felháborító Emilia Galotti végső jelenete s a színházat nagyon lehangoltan hagyja ott a néző. Viszont a nemi becsület dacára Egmont Klárá-jával rokonszenvezünk. A női becsület ama felmagasztalása és élére állítása a célt felejteti el az eszközökkel szemben: ily túlhajtások útján a nemi becsületnek abszolút értéket tulajdonítanak, holott annak, még inkább, mint a becsület többi fajainak, csupán relatív értéke van; sőt azt is mondhatnók, hogy pusztán konvencionális értéke van, mert Thomasius: De concubinatu c. művéből kitűnik, hogy a Luther-féle reformációig majd minden országban minden időkön át az ágyassági viszony törvényesen megtűrt és elismert viszony volt s emellett a nő becsületében nem szenvedett. A babyloni Mylitta-kultuszt (Herodotos I. 199.) nem is említjük. Vannak polgári viszonyok – különösen a katolikus államokban, ahol a válás nincs megengedve, – melyek néha a házasság külső formáit teljesen kizárják. Uralkodók erkölcsösebben cselekesznek, ha szeretőt tartanak, mintha morganatikus házasságot kötnek és e viszonyból származottak a törvényes örökösök kihaltával egykoron trónkövetelési igényekkel léphetnek föl s ily házasság által – ha tán a messze jövőben is – a polgárháború eshetősége állhat elő. Ezenfelül az ilyen morganatikus – vagyis a minden külső viszony dacára kötött – házasság tulajdonképpen a nőknek és papoknak tett engedmény, holott óvakodni kell e két osztály érdekeit előmozdítani. Azt is meg kell gondolnunk, hogy egy országban minden férfi oltárhoz vezetheti a kiválasztott nőt egy férfiú kivételével, aki a természetadta e jogától meg van fosztva: ez a sajnálatraméltó ember a fejedelem. Az ő keze az országé és államérdekből az ország javára kell azt odanyújtania. Azonban ő is csak ember és ő is akarja egyszer életében szíve sugallatát követni. Azért igazságtalan, hálátlan s nyárspolgárias felfogás, ha valaki rossznéven veszi, vagy elítéli azt, ha fejedelem kedvest tart; feltéve természetesen, hogy az illető nőnek a kormányzásba való beavatkozás nincs megengedve; a nemi becsület illetőleg az ilyen maîtresse bizonyos tekintetben kivétel az általános szabály alól: mert csak egy férfiúnak adta oda szerelmét; kölcsönösen szerethetik egymást, de törvényes viszonyba nem léphetnek egymással.

Hogy a női becsület nem tisztán természetes forrásból táplálkozik, ezt ama számos véres áldozatok bizonyítják, amelyekkel oltárán folytonosan áldoznak: az anyák gyermekgyilkosságai és öngyilkosságai. Az a leány, aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránt tartozó hűségét töri meg; e hűséget hallgatag feltételezik ugyan, de senki sem esküszik rá. S minthogy rendszerint a saját jóléte szenved cselekvése által a legközvetlenebbül, határtalanul nagyobb a balgasága, mint rosszasága.

A férfiak nemi becsületét a női becsület hozza létre, mint ellentétes testületi szellemet, amely megköveteli azt, hogy minden férfiú, aki az ellenfélnek annyira kedvező meghódolásba, a házasságba belement, most aztán ügyeljen arra, hogy az számára épen fentartassék, nehogy e kötés a lazult felfogás mellett felbomoljék; nehogy a férfi, aki mindenét odaadja, arról az egyről se legyen biztos, amit magának kikötött az alkunál, hogy ugyanis egyedüli birtokosa legyen a nőnek. Ebből kifolyólag a férfiú becsülete megköveteli, hogy megboszulja a neje hűtlenségét és elválás által megbüntesse. Ha a házasságtörést a férfi eltűri: a férfiak gyalázattal illetik; ez a megvetés korántsem oly nagymérvű, mint a nemi becsületét elveszített nő iránt tanusított megvetés; ennek oka az, hogy férfinél a nemi viszony alárendelt valami a többi életviszonyhoz képest. Újabb korunk két nagy drámai költője mindegyik két ízben a férfi becsületét vette színműve tárgyául; Shakespeare „Othello“-ban és a „Téli regék“-ben és Calderon „Saját becsületének orvosa“ és „Titkos gyalázatra titkos boszú“ című műveiben tárgyalják e témát. Egyébiránt e becsület csupán a nő megbüntetését követeli, nem pedig a csábítóét: ez mutatja, hogy az a férfiak testületi szellemének a folyománya.

A becsület, ahogy azt alapja és fajai szerint e helyütt taglaljuk, minden időkben s minden népnél állandóan általános érvénnyel bírt; a női becsületnél ugyan némely időszaki és helyi érdekű s vonatkozású módosítások voltak észlelhetők. Van azonban az általános érvényű becsülettől teljesen elütő más faja is a becsületnek, melyről sem a rómaiaknak, sem a görögöknek, de még a kínai, hindu és mohamedán népeknek sem volt soha fogalmuk. Ugyanis ez a becsület csak a középkorban támadt és csak a keresztény Európában honosodott meg, itt is csupán a népesség egy csekély töredéke között, t. i. a társadalom magasabb köreinél és az azokat utánzóknál. Ez a _lovagi becsület_, vagy _point d’honneur_. Minthogy ennek alaptételei teljesen különböznek az eddig tárgyalt becsületfajok tételeitől, sőt sok tekintetben ellentétesek amazokéval, indíttatva érzem magam, hogy ennek elveit részletesen taglaljam s mintegy tükörképét, kódexét adjam a lovagi becsületnek.

1. A becsület _nem_ a mások véleményét jelenti a mi értékünkről, hanem csupán az ilyen vélemény kinyilatkoztatását tekinti a lényegesnek; teljesen közönyös aztán, hogy a kinyilatkoztatott véleménynek van-e alapja vagy sem? Ebből kifolyólag bármilyen rossz véleményük is van másoknak rólunk viselkedésünkre való tekintettel, bármennyire is megvetnek mások bennünket: amíg csak nincs egynek is bátorsága, hogy rólunk elítélőleg nyilatkozzék: nem esik folt a becsületen. Viszont pedig, ha jellembeli tulajdonságaink és cselekvésünk által mindenkit mintegy rákényszerítünk, hogy irántunk nagyrabecsüléssel viseltessék (mert ez nem a mások önkényétől függ), mégis, ha előáll az az eset, hogy egy, bár ostoba vagy haszontalan egyén becsmérlően nyilatkozik rólunk: becsületünkön súlyos csorba esik, sőt örökre elvész, ha nem szerzünk gyorsan kellő elégtételt. Hathatósan bizonyítja azt, hogy _nem a mások véleménye_, hanem csupán a _vélemény nyilvánítása_ a fődolog ennél, az a körülmény, hogy sértéseket vissza lehet szívni, szükség esetén bocsánatkéréssel lehet az ügyet rendezni és meg nem történtté tenni. Hogy a vélemény szintén megváltozott-e s hogy mi volt annak az indító oka, mindez nem jelent semmit; fődolog, hogy a nyilatkozat meg legyen semmisítve s aztán minden rendben van. Ennél tehát nem az a fő, hogy tiszteletet érdemeljen ki az ember, hanem hogy azt kierőszakolja.

2. Az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy mit szenved, miken megy keresztül. Míg tehát az előbb taglalt, általános érvényű becsületnél minden attól függ, hogy miként beszél és cselekszik önmaga valaki, addig a lovagias becsület mindig attól függ, hogy mit beszél és cselekszik más valaki. Nyilvánvaló, hogy a lovagias becsületünk mások hatalmában van s ha mások azt megtámadják: minden pillanatban örökre elveszhet, hacsak az illető egy rögtön felemlítendő helyrehozó eljárással rövidesen nem segít magán. Igaz, hogy ez sokszor csak élete, egészsége, szabadsága, vagyona és kedélynyugalma veszélyeztetése árán történhetik meg. Ebből kifolyólag, ha egy férfiú jelleme, cselekvése a legnemesebb és legkiválóbb is, ha a legtisztább kedély és legnyiltabb gondolkozás ékesítik is a férfiút, a becsületét minden pillanatban elvesztheti, mihelyest egy semmirekellő, züllött alaknak, aki csak e becsület törvényeit még meg nem sértette, egy különben ostoba baromnak, naplopónak, kártyásnak, szóval: akármely léhűtőnek úgy tetszik, hogy az illetőt szidalmazza vagy rágalmazza. Többnyire úgy is van, hogy az ilyen züllött alakok vállalkoznak a becsmérlésre, mert jól mondja Seneca (de constantia 11.): „Minél lenézettebb és kigúnyoltabb ember valaki, annál feloldottabb a nyelve.“ Tény, hogy az ilyen aljas ember leghamarabb ingerlődik fel a kiváló ember ellen, mert az ellentétek gyűlölik egymást és mert a fölényt biztosító előnyök a semmirekellőséget alattomos dühre ingerlik. Épp ezért mondja Goethe a Westöstlicher Diwanban: „Mit keseregsz ellenségeid miatt? Hát barátaid legyenek azok, kiknek a te benső lényed titokban örökös szemrehányást tesz?“

Látható ezekből, mily sokat köszönhetnek a silány emberek e becsület elveinek, mert ez egysorba állítja őket amazokkal, akiket különben semmi tekintetben sem lehet utólérniök. Ha egy ilyen aljas ember valakit megrágalmaz, vagyis jellembevágó sértést követ el valakivel szemben, úgy ez egyelőre mint tárgyilagos, igaz és okadatolt ítélet szerepel, mint általános érvényű ítélet érvényes és igaz marad a jövőben is, feltéve, ha a sértést rövidesen vérrel le nem mossák. A gyalázott ember ugyanis a lovagias becsülelű emberek szemében megmarad annak, aminek a gyalázó (még ha az illető a legelvetemültebb alakja is az emberiségnek) őt nevezte: mert a sértést szó nélkül „magán hagyta száradni“. Ezért a „becsület emberei“ ettől kezdve az illetőt lenézik, megvetik és mint valami dögvészes embert kerülik; így pl. nyiltan és hangosan kerülni fogják az oly társaság felkeresését, ahová az illető bejáratos stb.

E bölcs és elterjedt világnézet forrását egész biztonsággal arra vezethetem vissza, hogy a középkorban, egészen a XV. századig, a büntetőperekben nem a vádlónak kellett a bűnösséget bizonyítania, hanem a vádlottnak kellett az ártatlanságáról meggyőznie a bírákat. (Wächter C. 9. könyve, „Beiträge zur deutschen Geschichte, besonders des deutschen Strafrechts“ 1845.)

A fölmentés elnyerhető volt eskü által, de ehhez „eskütársakra“ (consacramentales) volt szükség, akik megesküdtek arra, hogy meggyőződésük szerint a vádlott képtelen hamisan esküdni. Ha ily eskütársakra a vádlott nem tudott szert tenni vagy ha ezeket a vádló nem engede érvényesülni: az _istenítéletre_ bízták az ügy eldöntését és ez többnyire páros viaskodásban állott. A vádlottat ugyanis „elátkozott“-nak tekintették, akinek meg kellett tisztulnia. Tisztán látjuk tehát az „elátkozottság“ fogalmának mibenlétét és az összes eljárási módokat, amelyek szerint a lovagi becsület emberei manapság is igazodnak – csak a régen dívott eskü maradt el.

Kiviláglik a mondottakból, hogy a becsület lovagjai miért fogadják oly méltatlanul a „hazugsággal“ való megbélyegeztetést s miért lihegnek ilyenkor véres bosszú után, holott a hazugságok mindennapos volta mellett ez nagyon különösnek tűnik fel napjainkban. Ez különösen Angliában mélyen gyökerező babonává nőtte ki magát. Valósággal nem volna szabad egyszer sem hazudnia életében az olyannak, aki a hazugságot halállal kívánja büntetni. A középkorban ugyanis a bűnpereknek rövidebb alakjaiban a vádlott egyszerűen azt vágta vissza a vádlónak: „Hazugság az egész!“ Erre azonnal istenítéletre bízták az ügy elintézését. Innen van, hogy a lovagi becsület kódexe szerint, ha valakit a hazugság vádjával illetnek: azonnal a fegyveres elintézésnek kell következnie.

Ennyit a rágalmazásról. Van azonban még sokkal rosszabb is ennél. Bocsánatot kell kérnem a „_becsület embereitől_“ e helyen, hogy a lovagi becsület e kódexében felemlíteni is merészkedem a világon érhető legnagyobb gazságot, mely rosszabb a halálnál és elkárhozásnál is, úgyhogy már csupán a reá való utaláskor a lovagember bőre borsózik és haja az égnek áll. Kimondottan végül: – horribile dictu! – megeshetik, hogy egyik a másikra egy ütést mér. Ez borzasztó egy esemény és ez tökéletes erkölcsi halottá teszi az illetőt; és míg a becsület többi sérülései egy kis vércsapolás árán rendbehozhatók, addig ennek alapos gyógyítása teljes agyonütést követel.

3. A becsülethez nincs semmi köze annak, hogy az embernek milyen a belső értéke s mennyiben változik idővel az illető erkölcsi magatartása; a fődolog az, hogy ha a becsületet megtámadják s az félig veszve van, gyorsan hozzá kell látni és az egyetlen általános szerrel kell helyreállítani: a párbajjal. Ha azonban a sértett fél nem azokhoz a körökhöz tartozik, amelyek a lovagi kódex szabványait kötelezőknek ismerik magukra nézve, vagy ha már egy ízben az illető megsértette a kódex törvényeit, úgy az esetben, ha a sértés tettleges volt, de még ha csak szóbeli is volt, egy biztos művelet marad hátra az illetőre, hogy a sértett fél a tetthelyen azonnal, vagy esetleg egy órával később, a sértőt, ha fegyver van kezeügyében, leszúrja. Ily módon a becsületen ejtett csorba kiköszörülhető. Ezen a módszeren kívül az esetben, ha valaki aggódik az eljárás következményei iránt és az ily lépésre nem tudja magát elhatározni, vagy ha valaki nem bizonyos afelől, vajjon a sértő fél respektálja-e a lovagias becsület szabályait vagy sem, ily esetekben van még egy óvószer s ez az „avantage“. Ez annyit jelent, hogy ha a sértő goromba volt, a sértett még több gorombasággal válaszol; ha szitkokkal nem lehet többé boldogulni, úgy ütni kell. A becsületmentés fokozatai itt a következők: pofonokat botütésekkel lehet egyensúlyozni, ezeket kutyakorbácscsapásokkal lehet kiegyenlíteni; ezek ellen sokan a szembeköpést találják az egyedüli biztos ellenszernek. Csak ha mindezen eszközökkel nem lehet a kellő időben célt érni: véres műveletekhez kell folyamodni. Ennek az óvómódszernek alapja a következő elveken nyugszik: