Part 4

Akinek azonban hazulról fogva van mit aprítania a tejbe, az rendesen makrancos, nehezen kezelhető. Megszokta az emelt fővel való járást, ellenben nem tanulta meg a fent vázolt művészetet, tán még el is bizakodott esetleges tehetsége érzetében. Végül még képes a feljebbvalóinak nálánál alábbvalóságát is észrevenni, méltatlanságok láttára pedig megbokrosodik. Ezzel pedig az ember nem viszi előbbre a dolgát a világon, sőt utoljára annyira jut, hogy az orcátlan Voltaire-rel tartva így szól: csak két nap az életünk, nem érdemes hát, hogy megvetésre méltó gazok előtt csúszva töltsük el. Inkább a virtuózok pályájára, mint a nagyvilági emberekére vonatkozik Juvenalis mondása: Haud facile emergunt, quorum virtutibus obstat res angusta domi. (Nem könnyen merülnek fel azok, kiknek erényének útjában áll otthoni szűk sorsuk.)

Az ember birtokához asszonyt és gyermekeket nem számítottam: mert ezek inkább maguk birtokolják az embert. Már a barátokat inkább ide vehetnők, ámbár a birtoklás itt is egyenlő mértékben, kölcsönösségen alapszik.

IV. FEJEZET. AZ EMBER SZEREPÉRŐL

A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos, hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.

Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek, mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül. Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad. Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit. (Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a dicséretre áhító szívet.)

Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember bensejében _önmagának_ ér, azzal szemben, amit az ember a _mások_ szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. – Mert e viszonyok hatásának a tere _a saját egyéni öntudatunkban van_. Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – _az a mások öntudatában_ találja alapját.[6] Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről, akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.

Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang, dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. – befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt[7] s művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik, vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény, hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot, egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik, hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a célt.

Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél, tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk, csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon. Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“ (nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik, mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt halálra ítélt _Lecomte_ esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában sem volt ez máskép, _Mateo Aleman_ tizenhatodik századbeli spanyol regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit talajából burjánzik nagyra.

Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)

Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók, s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak. Ép így kikerüljük a sok valódi szerencsétlenséget, amelybe az a kárhozatos ostobaság taszítana és sokkal több gondot fordíthatunk értékes javak megszerzésére, amelyeket zavartalanul élvezhetünk. De mint mondottuk: nehéz elérni a szépet.

Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a becsvágy, hiúság és büszkeség. A két utóbbi között a különbség az, hogy a _büszkeség_ kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a _hiuság_ ellenben óhajtást fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily meggyőződésre jutunk.

A büszkeség tehát _bensőnkből_ fakad és saját értékének túlbecsülését jelenti; a hiúság ellenben _kivülről_ indirekte kívánja a magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és biztosabban éri el következetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.

Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni lehet, de – mint minden fölvett szerepből – könnyen kizökken belőle az ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált rendíthetetlen _meggyőződés_ tesz tényleg büszkévé. Eme meggyőződés ám téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat: mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint minden megismerés, nem függ önkényünktől. Legnagyobb ellensége a hiúság, mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált kedvező véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át az illetőt.

Bármennyire leszólják s becsmérlik átlag a büszkeséget, azt tartom, hogy ezt többnyire azok teszik, akiknek semmijük sincs, amire büszkék lehetnének. A legtöbb ember korlátoltságával és rosszindulatával szemben, minden ember, akinek csak valamelyes előnyei vannak, jól teszi, ha azokat folyton szem előtt tartja és nem engedi a feledés homályába eltűnni; mert aki megfeledkezik kiválóságáról, s összeadja magát a hitványakkal, azt rövidesen hasonló embernek tekintik. Különösen azok figyelmébe ajánlom ezt, akik reális, legmagasabb fokú, személyhez kötött kiváló előnyök birtokosai, mert ezeket nem lehet a címek s rendjelek módjára érzékileg szemléltettni. Jól mondja a közbeszéd: sus Minervam (disznó oktatja Minervát). Találó arabs közmondás: „Tréfálkozzál a rabszolgával, mindjárt a hátulsó felét fogja neked mutatni“. A horatiusi mondást, sume superbiam, quesitam meritis (légy büszke, érdemek alapján), sem kell elvetni. A szerénység erénye a sehonnaiak malmára hajtja a vizet; mert ilyformán mindenkinek úgy kell beszélnie önmagáról, mintha ő is az volna s ez nagyon kiegyenlíti az ellentéteket s a végén az tűnnék ki, mintha csupa sehonnaiból állana a világ.

A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas _személyes_ jótulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyas valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia. Aki számos személyi kiválósággal van felruházva, saját nemzeti hibáit inkább felismeri, mert azokat mindig szeme előtt látja. Viszont minden szánandó balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja s aztán azzal kérkedik: az illetőnek ez nagyon jól esik s hálából nemzete hibáinak és ostobaságainak, öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel. Innen van, hogy ötven angol között alig akad egy is, ki helyeselné, ha valaki nemzete ostoba álszenteskedéséről a kellő lenézéssel nyilatkozik: ennek az egynek azonban bizonyára helyén van az esze.

A németek a nemzeti büszkeséget nem ismerik és ezzel tanulságot tesznek arról, hogy méltók a becsületesség hírnevére; vannak köztük is kivételek, akik nevetséges büszke módon hangoztatják németségüket, s ezek többnyire a „német testvérek“ és demokraták, akik a népnek ezzel hizelegnek, hogy aztán elbolondítsák. Azt állítják ugyan, hogy a németek találták fel a puskaport: magam részéről azonban e véleményhez nem csatlakozhatom. És találóan kérdi Lichtenberg: „Honnan van az, mért nem mondja magát valaki németnek, aki nem az, – hanem inkább franciának vagy angolnak?“ – Egyébiránt az egyéniség messze túlszárnyalja a nemzetiességet és egy bizonyos embernél az előbbi mindenkor ezerszer annyi méltánylást érdemel, mint az utóbbi. – A nemzeti jellemről, minthogy az a tömegre vonatkozik, becsületes módon nem sok dicséretest lehet felhozni. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi korlátoltság, rosszaság és visszásság minden országban más-más alakban nyilvánul és ezeket nevezik _nemzeti jellem_nek. Ha az egyiktől megcsömörlünk, a másikat dicsérjük, amíg ezzel is úgy járunk. Minden egyes nemzet kicsúfolja a másikat s mindegyiknek igaza van.

E fejezet, melynek tárgya: minek látszunk a mások szemében? – három részletben tárgyalható; szólunk a becsületről, a rangról és dicsőségről.

A rangról nem sok mondani valónk van e helyütt, noha nagyon is jól tudjuk, hogy a nagy tömeg és a filiszterek mennyire hódolnak előtte s hogy mily kiváló szerepe van az államgépezet üzemében.

Ez az érték tulajdonképpen konvencionális, látszólagos: eredménye valami mondva csinált nagyrabecsülés és az egész a nagy tömeg számára kitalált komédia.

Rendjelek tulajdonképpen a közvéleményre intézvényezett váltók; azok értéke a kibocsátó hitelképességen alapul. Egyébiránt a rendjelek intézménye igazán kitűnő. Csak gondoljuk meg, mennyi tenger sok pénzt marasztalnak benn az állampénztárban, mint pénzbeli jutalmak helyettesítői, feltételezve természetesen azt, hogy azok szétosztása körül a kellő méltányossággal és belátással járnak el. A nagy tömegnek ugyanis vannak fülei és szemei, de édes-kevés ítélőképessége és emlékezőtehetsége. Számos érdemet a nagy tömeg általában nem is képes méltányolni, másokat megbecsül és megért ugyan, de hamar el is felejt. És ezért helyénvalónak találom, hogy keresztek és csillagok útján a nagy tömegnek mindenkor és mindenütt felhívjuk rá a figyelmét: „Ez az ember nem hozzátok hasonló, ennek érdemei vannak!“ Igazságtalan, jogosulatlan és tulságos osztogatás által azonban az érdemjelek elvesztik az értéküket; és azért a fejedelemnek oly óvatossággal kell eljárnia azok szétosztása körül, mint a kereskedőknek a váltók aláírásánál. A _pour le mérite_ (érdemért) felírás a kereszten fölösleges; minden érdemjel csak az érdemért adható, ez nagyon természetes.

Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb a becsület fogalmának megértetése. Elsőbb a meghatározását kell adnunk. Ha e szempontból azt mondanám: „A becsület a külső lelkiismeret és a lelkiismeret a belső becsület“; e meghatározás tán sok embernek tetszenék, ám ez inkább csillogó, mint alapos és világos magyarázat volna. Azért azt mondom: „a becsület objektíve véve: a mások véleménye értékünkről és szubjektíve: a tőle való félelmünk“. Ily minőségben a becsületnek üdvös, ha nem is tisztán erkölcsi hatása van a becsületére sokat adó férfiúra.

Hogy minden romlatlan embernek bensejében hatalmas érzéke van a becsület és gyalázat iránt s hogy különösen az előbbit oly nagyra becsülik, az a következő körülményekben találja magyarázatát. Az ember egymagára hagyatva mire sem képes s olyan, mint az elhagyott Robinson: csakis a többi emberekkel közösen ér valamit és tud valamire menni. Az ember, mihelyt kellő öntudatára ébred, fölismeri e körülményeket s azonnal minden törekvését odairányítja, hogy aki pro parte virili munkálkodni tud, az emberi társadalom hasznavehető tagjává küzdje fel magát s jogot szerezzen magának munkásságával arra, hogy az emberi közösség nyujtotta előnyökből kivehesse a maga jogos részét. E hivatását úgy tölti be, hogy először megfelel általában a kötelességének és aztán különösen a saját munkakörében testtel-lélekkel helyt áll mindenkor. Lassan-lassan arra a meggyőződésre jut, hogy nem az a fődolog, aminek ő érzi önmagát, hanem az, aminek mások tartják őt. Igy támad aztán benne az a buzgó törekvés, hogy mások lehető kedvező _véleményt_ tápláljanak róla, mert a kedvező megítéltetés a legfőbb jó, amire törekszik. Veleszületett érzésről van itt szó, amelyet becsületérzésnek vagy bizonyos viszonyok mellett szégyenérzetnek nevezünk (verecundia). Ez utóbbi érzés pirítja meg az arcát, ha hirtelen aggódás fogja el az irányban, hátha csorbát szenved hírneve a többség véleményében, még ha teljesen ártatlannak is érzi magát; viszont misem acélosítja jobban az életkedvét, mintha újabb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szerez arra nézve, hogy a többség véleményében tekintélye és értéke nőtt. Mert az élet számos viszontagságai ellen nagyobb védőfal és biztosíték reá nézve embertársai egyesült erejének segítsége, mint a saját ereje.

Aszerint, hogy milyen viszonyban van az ember a többiekhez s mily mértékben sikerül a többiek jó véleményét önmagáról kivívnia: a becsület számos formájáról beszélhetünk. Ezek a viszonyok vonatkoznak az enyém és tied fogalmára, a hivatásból folyó cselekvésekre s végül a nemi viszonyra; ezeknek megfelelőleg szólhatunk _polgári becsületről, hivatali becsületről és nemi becsületről_. Mindezek külön még alfajokkal bírnak, amelyekről röviden alant lesz szó.

A _polgári becsületnek_ van a legtágabb köre; ez feltételezi azt, hogy minden egyes ember jogait feltétlenül elismerjük és sohse vetemedjünk arra, hogy igazságtalan, törvény által meg nem engedett utakon s módokon keressük a magunk előnyeit a társadalomban. Minden békés érintkezésnek ez a főfeltétele. Polgári becsületünk odavész egyetlen nem helyes, megbélyegezhető cselekvés által s így minden büntetőjogi büntetés által, feltéve természetesen, hogy a büntetés jogosan és igazságosan lőn kiszabva.