Part 3

A normális ember ezzel szemben életörömei tekintetében _magán kívül_ eső dolgokra van utalva, ilyenek: a vagyon, rang, feleség és gyermekek, barátok, társaság és több efféle. Ezekre támaszkodik életboldogsága, ha ezeket elveszíti, vagy csalódik bennük, vége a boldogságának is. E viszonyt úgy is kifejezhetnők, hogy súlypontja önmagán kívül esik. Ezért változnak folyton a kívánságai és bogarai: majd villát vásárol, majd lovakat, ha a körülményei megengedik. Olykor ünnepségeket rendez, utazik, általában pedig nagy fényűzést fejt ki, mert mindig kívül eső dolgokban keresi a kielégítést, miként az elerőtlenedett ember is húslevesektől és gyógyító szerektől várja egészségének és erejének helyreállását, mivel igazi forrása mindig kinek-kinek az életereje. Állítsunk ezzel szembe, hogy ne csapjunk mindjárt a másik végletbe, egy nem éppen kiváló, de mégis a közönséges mértéket meghaladó szellemi erejű embert. Látni fogjuk, hogy az ilyen ember vagy valamely szépművészet dilettáns gyakorlója, vagy valamely reális tudománnyal, mint növény-, ásvány-, természet-, csillagászattannal, vagy történelemmel foglalkozik. Ezekben találja a gyönyörűségének nagy részét és üdülést lel bennük, ha elapadnak a külső források vagy ki nem elégítik többé. Elmondhatjuk róla, hogy súlypontja részben már önmagába esik. Ám a puszta műkedvelés nagyon messze esik még a teremtő képességtől. A pusztán reális tudományok megállanak a jelenségek egymáshoz való viszonyának megállapításánál: ebbe az egész ember teljesen el nem merülhet úgyannyira, hogy minden egyéb érdeklődését elveszítse. Ez a legmagasabb szellemi kiválóságnak, a lángelmének van egyedül fentartva. A lángelme a dolgok létét és lényegét egész teljességében fogja fel és egyéniségéhez képest művészet, költészet vagy filozófia útján törekszik mélységes felfogásának kifejezést adni. Csakis az ilyen embernek nélkülözhetetlen szükség a zavartalan magába való mélyedés, kívánatos a magány, legfőbb kincs a szabad idő, minden egyéb pedig nélkülözhető, sőt gyakran terhes. Az ilyen emberről joggal elmondhatjuk, hogy teljesen önmagában bírja a súlypontját. Ebből magyarázhatjuk meg, hogy az ily fajtájú emberek, még legjobb jellemük dacára sem mutatnak olymérvű benső, határtalan részvétet barát, család és a közügy iránt, amilyenre a többiek gyakran képesek; mert mindenek felett vigasztalódni tudnak, hacsak zavartalanul bírhatják önmagukat. Valami elkülönítő elem van bennük, amely annál inkább hatékonyabb, mert a többiek őket soha ki nem elégítik. Nem is látnak a többiekben magukhoz hasonlókat, ellenben mindenben kiérzik különb voltukat, megszokják, hogy másnemű lényekként járjanak az emberek közt, kikről harmadik személyben beszélnek, nem pedig, magukat is beleértvén, többes elsőben.

E szempontból tekintve tehát azok a legboldogabbak, akiket a természet nagy szellemi erővel ajándékozott meg. Mert bizonyos, hogy a szubjektív hatások közvetetlenek, az objektívek ellenben közvetettek. Ezt bizonyítja ez a szép mondás is: Egyedül igaz gazdagság a lélek gazdagsága, a többinek mindnek az a hibája, hogy el lehet veszíteni. (Lucian in Anthol. I. 67.)

A bensőleg gazdag egyéniségnek kívülről csupán egyetlen _negatív_ ajándékra, a szabad időre van szüksége, hogy szellemi képességeit kifejleszthesse és belső gazdagságát élvezhesse. Csak arra van szüksége, hogy engedtessék meg neki, hogy egész életén át, minden nap, minden órában a maga _egyénisége szerint élhessen_. Ha valakinek az a hivatása, hogy szelleme bélyegét rányomja az egész emberi nemre, arra nézve csak egyetlen szerencse vagy szerencsétlenség létezik, hogy képességeit teljesen kifejlesztheti-e vagy sem, műveit megalkothatja-e vagy sem? Minden egyéb jelentéktelen lesz reá nézve. Ehhez képest minden korok nagy szellemei a legnagyobb becsben tartották a szabad időt.

Mert mindenkinek annyit ér a szabad ideje, amennyit ér ő maga. Videtur beatitudo in otio esse sita, (a boldogság úgy vélem a szabadidődből áll) mondja _Aristoteles_ (Eth. Nicom. X. 7.). Diogenes Laertius pedig (II. 5, 31.) arról tudósít, hogy Socrates otium ut possessionum omnium pulcherrimam laudabat (Sokrates a szabadidőt minden tulajdonunk legszebbjének dicsérte.) Erre értendő, hogy Aristoteles (Eth. Nic. X. 7, 8–9.) legboldogabbnak a filozófus-életet mondotta. Sőt idetartozik az is, amit Politikájában (IV. 11.) mond: boldog élet annyi, mint zavartalanul működni abban, amiben kiváló az ember. Ez megegyezik _Goethé_nek Wilhelm Meisterjében tett megjegyzésével: „aki tehetséggel megáldva született valamely hivatásra, életének legszebb perceit abban fogja föltalálni“

Ám a szabadidő nemcsak a köznapi sorssal, hanem a köznapi emberi természettel sem igen szokott összeférni, mert az ember természetes rendeltetése az, hogy idejét a maga és családja megélhetésére szükséges javak megszerzésével töltse el. A kényszerűség embere az ilyen, nem a szabad értelmiségé. A közönséges embernek ezért hamarosan terhére esik a szabadidő, sőt végül kínozni is fogja, ha el nem tölti azt mesterséges és képzelt célzattal, játékai, szórakozásai és egyéb bogarai közben. Ép ezért bajt is hozhat rá. Helyesen tartja a közmondás: difficilis in otio quies (bajos nyugtot találni a tétlenségben). De másrészt a rendes mértéket nagyon is meghaladó értelem éppoly abnormis, tehát természetellenes. Az ezzel mégis fölruházott embernek boldogságához éppen erre, a másoknak terhes és olykor káros szabadidőre van szüksége, mint ennek híján boldogtalan lesz, akár a hámba fogott Pegazus. Ha azonban mindkét természetellenes körülmény, a belső és a külső találkozik, nagyon szerencsés eset áll elő. Mert az így megáldott ember magasbrendű életet fog élni, mint aki mentes az emberi szenvedés két ellentétes forrásától, a szükségtől és az unalomtól, vagy a megélhetés csüggesztő küzdelmeitől és annak a képességnek a hiányától, hogy a szabad időt (vagyis magát a szabad létet) elviselhesse. E két bajtól az ember csak azáltal szabadulhat meg, hogy azok egymást kölcsönösen megsemmisítik és eloszlatják.

Emellett figyelembe veendő, hogy nagy szellemi adományok az idegek túlfeszített tevékenysége folytán minden fájdalom iránt fokozott érzékenységet idéznek elő. Ettől elválaszthatatlan képzeteiknek nagyobb élénksége és tökéletessége és az indulatok hevessége, ami inkább gyötrelmes, mint kellemes állapot. A nagy szellemi adományok elidegenítik az embert a többiektől és azok munkálkodásától, mert minél többje van valakinek magamagában, annál kevesebbet találhat másokban. Száz dolog, ami mást nagyon is kielégít, üres és élvezhetetlen neki, miért is a compensatio törvénye itt is érvényesül. Némi joggal szokták mondani, hogy voltakép a legkorlátoltabb eszű ember a legboldogabb, bár senki sem irigyli tőle ezt a boldogságot.

De nem akarok itt elébevágni a döntésnek, mikor maga _Sophokles_ is két, egymással homlokegyenest ellenkező kijelentést tett róla:

Sapere longe prima felicitatis pars est. (A tudás legfontosabb része a boldogságnak.)

Antig. 1328.

És másutt:

Nihil cogitantium jucundissima vita est. (A semmit nem gondolkodóknak élete a legkellemesebb.)

Éppen így nem értenek egyet az Ó-testamentum bölcsei:

A balga élete rosszabb a halálnál!

Jézus Szirach 22, 12.

Másutt viszont:

Ahol nagy a bölcsesség, ott nagy a szomorúság.

Prédikátorok I. 18.

Nem akarom itt említés nélkül hagyni, hogy az olyan ember, akinek szellemi ereje pontos és normális mértéke szerint _semmi szellemi szükséglete nincs_, tulajdonképpen az, akit szembeállítván a Muzsafival (Musensohn), a diákéletből vett kifejezéssel filiszternek nevezünk. Ez ugyanis az ἀμουσος ἀνηρ és mindig is az marad. Magasabb szempontból a filiszter olyan ember, akit állandóan foglalkoztat valami reálisnak képzett dolog, mely valójában nem is az. Csakhogy ez a transzcendentális meghatározás nem felel meg a népszerű álláspontnak, melyet e fejtegetéseimben elfoglalok és ezért azt minden olvasó talán meg sem értené. Amaz első meghatározás ellenben inkább tűr meg speciális magyarázatot és eléggé föltünteti a dolog lényegét, mindazon tulajdonságok gyökerét, melyek a _filiszterre_ jellemzők.

A nyárspolgár (filiszter) olyan ember, akinek nincsenek szellemi szükségletei. Ebből önmagára nézve az következik, hogy nincsenek szellemi élvezeti sem, mert Voltaire idézett mondása szerint igaz szükséglet nélkül nincs igaz gyönyörűség. Semmi belső indulat nem hajtja őket a megismerés és belátás felé, semmi nem vonja őket önként az ezekkel rokon esztétikai élvezetekhez. Ha mégis divat és tekintély egy s mást e fajtából rátukmál, lehetőleg gyorsan igyekszik túlesni a kínos robotoláson. Csak az érzéki élvezetek bírnak valóságos értékkel előtte, ezekben talál kielégítést. Osztriga és pezsgő jelenti életének a csúcspontját, a testi jóléthoz szükséges dolgok megszerzése pedig annak a célját. Még hagyján, ha ez sok dolgot ad neki. Mert ha e javak már készen hullanak az ölébe, akkor biztos martaléka lesz az unalomnak. Hiába tesz próbát ellene minden elképzelhető mulatsággal, amilyenek: bál, szinház, társaság, kártya, hazárdjáték, lovak, asszonyok, ivás, utazás stb. Mindez ott mit se használ, ahol a szellemi szükségletek hiánya a szellemi élvezeteket lehetetlenné teszi. Ezért jellemző sajátsága a filiszternek bizonyos tompa, száraz, szinte állati komolyság. Semminek nem örül, semmi nem izgatja, semmi nem vált ki belőle részvétet. Mert az érzéki élvezeteket csakhamar kimeríti, a társaság pedig, mely hozzája hasonló filiszterekből áll, mihamarabb untatni fogja, a kártya végül kifárasztja. Marad utoljára a hiúság gyönyörűsége, mely abban áll, hogy a többieket gazdagságban, rangban, befolyásban vagy hatalomban fölülmúlja, akik ezért aztán bizonyos tiszteletben részesítik. A hiúság élvezeteihez tartozik még az is, hogy ilyen „kiválóságokkal“ társaloghat valaki és ragyogásuk visszfényében sütkérezhetik (snob). A filiszter ez alaptulajdonságából következik, hogy másokkal szemben nem támaszt szellemi követelményeket, mivel neki magának is csupán fizikai szükségletei vannak. Ellenkezőleg, a szellemi képességek inkább rosszindulatát, sőt gyűlöletét keltik fel. Érezvén ugyanis szellemi kisebbségét, tompa, titkos irígység rág a lelkén, amelyet még önmaga előtt is gondosan rejtegetni igyekszik, mi által az néha csöndes dühvé növekszik belsejében. De soha eszébe nem jutna, hogy ilyenféle tulajdonságokhoz mérje valakinek az értékelését vagy megbecsülését. Ezt kizárólag a rang és gazdagság, hatalom és befolyás számára tartja fönn, amelyek szemében az egyetlen igazi kiválóságok, melyekben maga is tündökölni szeretne. Mindez onnét van, hogy a filiszternek nincsenek szellemi szükségletei. Minden szenvedésének az a kútfeje, hogy az idealitásokban nem talál élvezetet és mindenkor realitásokra szorul, hogy az unalomtól megmenekülhessen. Ezek ugyanis részint csakhamar ki vannak merítve és akkor nemhogy szórakoztatnának, hanem inkább kifárasztanak, részint pedig mindenféle bajt idéznek elő. Az idealitások ellenben ki nem meríthetők, ártatlanok és ártalmatlanok. A boldogságunkat előmozdító személyi tulajdonságokról szóló emez elmélkedésemben a fizikaiak mellett főkép az értelmieket vettem szemügyre. Hogy pedig az erkölcsi derékség is mily közvetetlenül okozója boldogságunknak, azt az Erkölcs alapjáról szóló pályaművemben már kifejtettem. Elég itt ráutalnom.

III. FEJEZET. A VAGYONRÓL

Helyesen és szépen osztotta Epikuros, az életboldogság nagy tanítója az emberi szükségleteket három osztályba. Az elsőbe tartoznak a természetesek és szükségesek: ha ezeket ki nem elégíti az ember, fájdalmat okoznak. Ide tehát csak az élelmet és ruházatot (victus et amictus) sorozzuk. Könnyen kielégíthetők. A másodikba a természetesek, de nem szükségesek: ez a nemi kielégítés szükséglete. Ámbár Epikuros ezt, Laertius értesítése szerint, nem említi föl (mint ahogy itt különben is kissé kiigazítva és megjavítva adom elő az ő tanítását). E szükséglet kielégítése már nehezebb. A harmadikba olyanok tartoznak, melyek sem nem természetesek, sem nem szükségesek: ezek a fényűzés, a dúslakodás, a pompa és fény szükségletei. Ezek végtelenek és kielégítésök felette nehéz. (Lásd Diog. Laert L. X. c. 27., § 149. és 127. – Cic. de fin., I. 13.)

Nehéz, szinte lehetetlen megszabni a vagyonra nézve észszerű vágyainknak a határát. E tekintetben ugyanis az egyéni megelégedés nem valamely abszolut, hanem pusztán relatív nagyságon alapszik, t. i. az igényei és birtoka közt levő viszonyon. Miért is a birtok fogalma magában tekintve éppen úgy tartalom nélkül szűkölködik, mint valamely törtszám számlálója a nevező nélkül. Az ember egyáltalán nem nélkülözi azokat a javakat, amelyeket igényelni soha eszébe nem jutott, ezek nélkül is teljesen meg van elégedve. Ellenben lehet valakinek százszor annyi birtoka és mégis szerencsétlennek érzi magát, ha egyetlen olyan dolgot kell nélkülöznie, amelyre igényt tart. E tekintetben is mindenkinek megvan a maga látóhatára, melyen belül elhelyez mindent, ami rá nézve elérhető. E látóhatár széléig érnek az igényei. Ha e körön belül valamely tárgy elérhetőnek tűnik fel előtte, akkor boldognak érzi magát. Ha pedig a fellépő nehézségek megfosztják az elérés reményétől, akkor boldogtalan. Ami azonban a szemkörén kívül esik, az egyáltalán nem hat rá. Ezért nem nyugtalanítják a szegényt a gazdagok nagy birtokai, másrészt ezért nem vígasztalja a gazdagot minden temérdek vagyona, ha egy-egy vágya nem teljesül. A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik belőle az ember, annál szomjasabb lesz. Ez a dicsőségre is ráillik.

Jó mód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt, rendes hangulatunk nem igen különbözik az előbbitől. Ez onnét van, hogy miután a sors vagyonunk tényezőjét csökkentette, mi is a magunk részéről erősen csökkentjük igényeink tényezőjét. A szerencsétlenségnél ez a legfájdalmasabb műtét: ha ez megtörtént, a fájdalom mindinkább csillapul, utóljára már egyáltalán nem érezzük, a seb beheged. Megfordítva pedig szerencse esetén megeresztjük igényeinknek a fékét, nagy szabadjára: ebben rejlik az öröm. De ez sem tart tovább, mint amíg a műtét teljesen végre nem hajtatott. Az igények tágabb mértékét is megszokjuk és utóbb közönyösekké válunk a neki megfelelő vagyon iránt. Ezt fejezi ki Homérosz is (Od. XVIII. 130–137.): Olyan a halandó ember érzülete, amilyennek napról napra az emberek és istenek atyja megformálja. Elégedetlenségünknek az a nyitja, hogy újra meg újra megkíséreljük igényeinknek tényezőjét felfokozni, holott a másik tényezőnek változatlansága ezt meggátolja.

Nem kell csodálkozni rajta, hogy az oly szegényes és amellett igényekkel telt faj, mint amilyen az ember, mindennél jobban és őszintébben becsüli és tiszteli a _gazdagságot_, még a hatalomnál is, mely csupán mint gazdagságszerző eszköz becses. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a gazdagság kedvéért minden egyebet félredob és halomra dönti ideáljait.

Gyakran hányják az embernek szemére, hogy vágyai főkép a pénz felé húzzák és hogy ezt mindenek fölött szereti. Pedig az csak természetes, sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Proteust, mely minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek, a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.

A _meglévő vagyont_ védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek megszerzésére kötelező eszköznek.

Akik hazulról vagyontalanok és végre valamely tehetségük révén nagy keresethez jutnak, rendesen azt képzelik, hogy a tehetségük az állandó tőke, jövedelmük pedig annak a kamata. Ehhez képest szerzeményükből mitsem tesznek félre, hogy állandó tőkét takarítsanak meg. A legtöbben aztán el is szegényednek, mert keresetük megcsökken vagy egészen el is apad. Tehetségük ugyanis kimerülhet, mert múló természetű volt, ilyen a szépművészetek gyakorlásának majdnem minden ága, – vagy pedig csak bizonyos különös körülmények és konjunktúrák közt érvényesülhetett, amelyek megszűntek. A mesteremberek e tekintetben jobb sorban vannak. Az ő képességeik nem mennek oly könnyen veszendőbe és a legények ereje is pótolhatja, készítményeik pedig a szükséglet tárgyai, tehát mindenkor vevőre találnak. Más azonban a művész és mindenféle virtuóz sora. Ezért is drágán fizetik őket. Csak üdvös volna rájuk nézve, ha keresetüket tőkének, nem pedig, elég vakmerően, csupán kamatnak tekintenék, miáltal biztos romlásnak mennek elébe. – Akiknek azonban öröklött vagyonuk van, azok mindjárt helyesen meg tudják különböztetni a tőkét a kamattól. Ezek többnyire igyekezni fognak tőkéjüket biztosan elhelyezni és nemhogy hozzányúlnának, ellenkezőleg, igyekeznek kamataiknak egy nyolcadrészét jövendő zavarok esetére félretenni. Legtöbbnyire jó módban is maradnak. – Ez az egész megjegyzés nem alkalmazható a kereskedőkre. Ezeknek a pénz a további szerzésre szolgáló eszköz, a mesterséghez tartozó szerszám. Nem is pazarolják el, ha maguk szerezték is, hanem megtartják, sőt gyarapítják. Ezért is egyetlen osztálynál sem oly otthonos a gazdagság, mint a kereskedőinél.

Általános a tapasztalat, hogy akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak hírből ismerik. Az elsőkhöz tartoznak az olyanok, akik szerencsés esélyek vagy különös képességek révén a szegénységből elég hirtelen jó módba kerültek, az utóbbiakhoz azok, akik jómódban születtek és benne meg is maradtak. Ezek általában többet gondolnak a jövővel és takarékosabbak, mint amazok. Ebből az következnék, hogy a szükség nem is olyan rossz dolog, mint aminőnek távolról tetszik. Azonban ennek inkább az az oka, hogy aki öröklött gazdagságban nőtt fel, annak a vagyon nélkülözhetetlennek látszik, az élet olyan elemének, akár a levegő. Őrzi is, akár az életét. Az ilyen ember legtöbbnyire rendszerető, óvatos és takarékos. Aki ellenben szegénységben született, annak ez tetszik természetes állapotnak. Ha valamikép gazdagsághoz jutott, ezt fölöslegesnek tartja, amely csak élvezetre és elpazarlásra jó. Megvan nélküle ép oly jól, sőt csak egy gondtól szabadult meg vele. A lóra kapott koldus agyonhajszolja paripáját, mondja Shakespeare (VI. Henrik).

Ehhez járul még, hogy az ilyen embernek szilárd és túlságosan nagy a bizodalma részint a sorsban, részint pedig saját képességében, mely már kisegítette a bajból és szegénységből. Nem látja, miként a gazdag, a végzet feneketlen mélységeit, hanem úgy gondolja, hogy ha sülyedve feneket is ér, ismét csak felszínre fog emelkedni. Ebből az emberi sajátosságból magyarázható, hogy szegény sorsból származó asszonyok igen gyakran igényesebbek és pazarabbak, mint akik gazdag hozományt hoztak a házhoz. A gazdag lányok ugyanis nemcsak vagyont hoznak magukkal, hanem nagy igyekezetet, sőt öröklött hajlamot is annak a megtartására, ami a szegényeknél rendszerint hiányzik. Aki egyébiránt ennek az ellenkezőjét vitatja, az Ariosto első szatírájában maga mellett szóló érvelést talál. Viszont Johnson dr. az én véleményemet osztja: A gazdag nő, aki megszokta a pénzzel való bánást, okosan költi azt, míg aki csak férjhezmenetelével jutott a pénz felett rendelkezési jogához, kedvet kap a költekezésre és pazarlásra. (Lásd: Boswell, Life of Johnson, ann. 1776. aetat. 67.) Annak, aki szegény lányt vesz el, mindenesetre azt tanácsolom, hogy ne hagyja rá egész vagyonát, hanem csak annak a kamatait, főleg pedig legyen rá gondja, hogy gyermekeinek a vagyona ne jusson az asszony kezére.

Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom. Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és szólhatunk minden reggel: enyém a nap. Ezért végtelenül csekélyebb a különbség az olyan két embert közt, kik közül az egyik ezer, a másik pedig százezer tallérnyi járadék felett rendelkezik, mint akik közül az egyiknek ezer tallérja van, a másiknak ellenben semmi járadéka sincs. Az öröklött vagyonnak az olyannál van a legnagyobb értéke, aki magasabb szellemi erők birtokában oly célokat szolgál, melyek a pénzszerzéssel nem igen férnek össze. A sorstól kettősen megáldva géniuszának élhet. Az emberiség iránt pedig százszorosan fogja leróni a tartozását, mert olyat alkot, amilyenre más nem képes és ami az összességnek javára, sőt dicsőségére szolgál. Lesz olyan, aki hasonló helyzetben emberbaráti intézményekkel szerez magának érdemeket az emberiség körül. Aki azonban még csak kisérletet sem tesz ilynemű tevékenységgel, sem valamely tudományban el nem merül, hogy legalább a lehetőség szerint előbbre vigye azt, az ilyen ember öröklött vagyona birtokában megvetést érdemlő naplopó. De az ilyen ember boldog sem lesz, mert a szűkölködéstől való mentessége belékergeti az emberi nyomorúság másik végletébe, az unalom sorvasztó karjaiba, mely annyira kínozni fogja, hogy sokkal boldogabb lenne, ha a szükség foglalkozáshoz juttatta volna. Ez az unalom azonban könnyen kicsapongásokra csábítja, mi által csakhamar elveszíti a vagyon nyujtotta előnyt, melyre méltatlannak mutatta magát. Valóban számtalan ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.

Máskép alakul a dolog, ha valaki az államszolgálatban akarja sokra vinni. E célra barátokat, összeköttetéseket kell szereznie, hogy általuk fokról fokra emelkedhessék, fel esetleg a legmagasabb állásokig. Ez esetben alapjában véve előnyösebb minden vagyon nélkül indulni neki a pályának. Annak, aki nem nemes származású, ellenben némileg tehetséges, igazi hasznára és ajánlójává válik az a körülmény, hogy szegény ördög. Mert az ember már a puszta szórakozásban is, a szolgálatban pedig még sokkal inkább, leginkább a mások alábbvalóságát keresi és szereti. De csak az olyan szegény ördög lehet annyira meggyőződve és áthatva saját teljes, mély, határozott és minden irányú alábbvalóságától, amint erre szükség van. Csak az ilyen egyén hajtja meg magát elég gyakran és elég ideig, csak az ilyennek a hajlongásai mutatnak teljes derékszöget, csak ő tűr el mindent és még mosolyog is hozzá; csak az ismeri el az érdemek teljes értéktelenségét, csak az ilyen dicséri nyilvánosan, hangos szóval vagy kövér betűkkel mesterművekként feljebbvalóinak vagy az egyébként befolyásos embereknek irodalmi kontárságait, csak az ilyen érti a kéregetést. Csak az ilyen igazolhatja idején, tehát még fiatal korában azt a titkos igazságot, melyet Goethe a következőkben nyilvánított:

Az alávalóságot csak senki ne böcsmérelje Az ám a hatalom, bármit is mondjanak róla.

West-Östl. Diwan.