Part 2

Bármily erős hatása is van az egészségnek a vidámságra s ezáltal a boldogságra, azért ez mégsem függ teljesen és kizárólag attól. Lehet valakinek tökéletes az egészsége és búsbeteg (melankólikus) a hangulata és kiváltkép méla, szomorú a kedve. Ennek végső okát kétségkívül a szervezet eredendő, változhatatlan alkotásában kell keresnünk, az érzékenységnek az ingerlékenységhez és reprodukáló erőhöz való többé vagy kevésbé normális viszonyában. Az érzékenységnek erős túlsúlya a hangulat változékonyságát, időnként túlzott vidámságot és legtöbbször mélabút okoz. A lángelme az idegerőnek, tehát az érzékenységnek nagy mértékét tételezi fel, helyesen mondotta tehát Aristoteles, hogy a kiváló, nagy elméjű emberek mind melankólikusok. (Probl. 30, 1.) Kétségtelenül ez lebegett Cicero szeme előtt sokszor idézett mondásában: Aristoteles ait, omnes in geniosus melancholicos esse. (Tusc. I. 33.)

Az alaphangulatnak az emberrel veleszületett különbségét nagyon találóan jellemezte Shakespeare:

Csodás fickókat formál néha napján A természet, van aki egyre pislog S nevet, mint papagáj a dudaszóra, Van, aki savanyún néz, mint ecet, És nem mutatná a fogát mosolyogva Még akkor sem, ha egy Nesztor fogadná, Hogy igazán kacagtató az élc.

Velencei kalmár, Radó Antal ford.

Éppen ez a különbség az, amit Platon a δισκολος és ευκολος kifejezéssel jelez.

Különböző embereknél különböző a kellemes és kellemetlen benyomásokra irányuló érzékenység. Ennélfogva az egyik ember még nevet azon, ami a másikat szinte kétségbeejti. Minél nagyobb a kellemes benyomások iránti érzékenység, annál kisebb szokott lenni a kellemetlenekkel szemben és megfordítva.

Ha valamely dolognak egyaránt jó vagy rossz kimenetele lehetséges, akkor a rosszmájú ember balvégzet esetén emészti magát, a jó szerencsének ellenben nem örül, aki pedig nem epés, az nem bosszankodik túlságosan a balvégzeten, ellenben örül a jó szerencsének. Ha a rosszmájúnak tíz dolga közül kilenc jól üt be, nemhogy ezeknek örülne, inkább az egy sikertelenségen bosszankodik, aki ellenben nem epés, vigasztalást és örömet merít abból az egyből. De mint minden bajnak, úgy a rosszmájú természetnek is megvan az a kárpótlása, hogy a sötét és aggódó jelleműek inkább csak képzelt betegségeken mennek át az életben, míg a derűseket és gondtalanokat több valóságos baleset és szenvedés éri. Aki ugyanis mindent feketén lát és mindig a legrosszabtól tart és ehhez szabja eleve intézkedéseit, az nem véti el oly gyakran a számadást, mint aki mindennek és mindenkor csak a derűs oldalát tekinti.

Az emberrel veleszületett epésséget nagyban fokozhatja az idegrendszernek vagy az emésztőszerveknek beteges állapota. Ez oly magas fokot is elérhet, hogy belőle állandó rossz hangulat, életuntság és öngyilkosságra való hajlam támadhat. Ennek előidézésére sokszor a legcsekélyebb kellemetlenség is elegendő. Sőt a betegség legmagasabb fokán még erre sincs szükség. A tartósan rossz közérzet nyomása alatt elhatározza az öngyilkosságot és aztán hideg megfontolással és szilárd elhatározással hajtja végre. Hiába van folytonos felügyelet alatt az ilyen beteg, mert az első ellenőrizetlen pillanatban végrehajtja szándékát habozás, küzdelem és visszariadás nélkül, ezt találva most már az egyetlen természetes és olyannyira áhított szabadulási módnak. Az ilyen állapot részletes leírását adja Esquirol, Des maladies mentales c. művében.

Megeshetik, hogy olykor a legegészségesebb, sőt tán a legderűsebb ember is rászánja magát az öngyilkosságra, midőn a szenvedések nagysága, vagy az elkerülhetetlenül bekövetkező szerencsétlenség súlya legyőzi a halálfélelmet. A különbség csupán az indító ok súlyában rejlik, mely az epésséghez megfordított viszonyban van. Minél nagyobb ez utóbbi, annál kisebb lehet az első, sőt semmivé is zsugorodhatik. Minél jobb és egészségesebb természetű ellenben valaki, annál súlyosabbnak kell lennie az oknak. E két véglet közt az öngyilkosság lehetséges okainak végtelen skálája van.

Az egészséggel részben rokon természetű a szépség. Nagy a fontossága még a férfinél is, bár boldogságunkra nem közvetetlenül van hatással, hanem csak közvetve, a másokra gyakorolt hatása által. A szépség nyilt ajánlólevél, mely eleve megnyeri a szíveket számunkra. Találóan mondja róla a homerosi vers:

Nem megvetendők az Istennek dicső ajándokai, melyekkel bennünket elhalmoznak; A maga erejéből senki azokat el nem veheti.

Futólagos áttekintés is megmutatja, hogy az emberi boldogságnak két nagy ellensége van: a fájdalom és az unalom. E kettőnek megvan az a végzetes kapcsolata, hogy amily mértékben sikerül az egyiktől eltávolodunk, szükségképpen ugyanoly mértékben közeledünk a másikhoz. Életünk valósággal gyöngébb vagy erősebb ingás a kettő között. Ez abból ered, hogy kettős ellentét van köztük, egy külső, azaz objektív és egy belső, szubjektív. Külsőleg tekintve ugyanis a szükség és nélkülözés fájdalmat okoz, biztonság és bőség ellenben unalmat. Ezért látjuk az alsóbb néposztályt örökös harcban a szükséggel, vagyis a fájdalommal, a gazdag és előkelő világot ellenben tartós, gyakran kétségbeesett küzdelemben az unalommal.[3] A belső, szubjektív ellentét pedig abban rejlik, hogy az egyik iránt való fogékonyság fordított arányban áll a másikhoz és függ a szellemi erők mértékétől. Az elme tompasága rendszerint együtt jár az érzés tompaságával és az ingerlékenység hiányával, ami viszont csökkenti a fájdalom és szomorúság iránti érzékenységet. Ugyancsak ebből az elmebeli tompaságból támad az a belső üresség, mely számtalan arcról lerí és melynek árulója az örökké éber figyelem a külvilág legcsekélyebb eseményei iránt. E belső üresség, mely folyton külső ingerre éhes, hogy a szellemet és a kedélyt valami által indulatba hozza, igazi forrása az unalomnak. Nem igen finnyás az eszközökben: mutatja az időtöltés módjainak sokféle nyomorúsága, amelyekhez az ember menekül, társulásaik és társalgásuk fajai, az ajtóban álló és az ablakokban könyöklő sok léhűtő. Leginkább e belső ürességből támad a társaság, a szórakozás, mulatság és fényűzés után való vágyakozás, amely sok embert a pazarlás révén romlásba sodor. E romlástól mi sem óv meg biztosabban, mint a belső gazdagság, a szellem gazdagsága. Minél kiválóbb ez, annál kevésbbé enged tért az unalomnak. A gondolatoknak kimeríthetetlen mozgalmassága, a külső és belső világ tarka jelenségeinek mindíg megújuló játéka, a szellemnek ezeket kombináló ereje és ösztöne, a kimerülés pillanatait leszámítva, nem engedik közel az unalmat a kiváló elméhez. Másrészt azonban a fokozott értelmességnek közvetetlen feltétele a finomabb érzékenység és az akarat nagyobb hevessége, vagyis a szenvedelmesség. Ezeknek egyesüléséből fakad aztán a szenvedelmek nagyobb ereje, bizonyos fokozott érzékenység a lelki, sőt a testi fájdalmak iránt is, nagyobb türelmetlenség bárminő akadályok és zavarok ellenében. Ezt még hatalmasan növeli valamennyi képzetnek, tehát a kellemetleneknek is, élénksége, mely a fantázia erejéből fakad. Az itt elmondottak megfelelő arányban érvényesek az összes közbenső fokozatokra, melyek a tompaeszű korlátoltság és a legnagyobb lángelme közti széles tért betöltik. Ennélfogva kiki annál közelebb áll az emberi szenvedések egyik forrásához, minél távolabb esik a másiktól. Ennek megfelelően mindenki azon lesz, hogy kellő intézkedéseket tegyen a szenvedések ama faja ellen, mely iránt nagyobb a természetes fogékonysága.

A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan, nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot, sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet jelent az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége és annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi kiválóság a magányossághoz. Hiszen ha a társaságban a mennyiség pótolhatná a minőséget, akkor még hagyján volna! Csakhogy, sajnos, száz ostoba egy rakáson: nem jelent egyetlen okos embert sem.

A másik végletbe tartozó viszont, mihelyt a szükségtől fel bír lélekzeni, minden áron a mulatságot, társaságot hajszolja és mindennel beéri, csakhogy magára ne maradjon. A magányban ugyanis kitűnik, hogy ki mit ér magának. Magányában ott nyög a hitvány balga, bíbora dacára, nyomorult egyéniségének lerázhatatlan terhe alatt. A nagytehetségű ellenben még a legsívárabb környezetet is benépesíti és megélénkíti gondolataival. Nagyon is igaz ezért Seneca mondása: omnis stultitia laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet, Epist. 9.); hasonlókép Szirak Jézus: a bolond élete rosszabb a halálnál. Általában azt látjuk, hogy az ember oly mértékben kedveli a társaságot, amily mértékben szegény és közönséges a szelleme. Mert a világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság közt. Azt mondják, hogy a néger fajnak, alacsony értelmisége mellett, a legkifejlettebb a társulási hajlama. Francia ujságokban (Le Commerce, okt. 19. 1837) olvasható északamerikai hírek szerint a feketék, szabadok és rabszolgák vegyest, nagy számmal jönnek össze a legszűkebb helyen, mert tompaorrú fekete arcukat nem győzik eleget nézni.

Amint az agyvelő az egész szervezetnek mintegy kitartott élősdije, akkép a kiküzdött _szabad idő_ az emberi létnek gyümölcse, eredménye. Ez teszi számára lehetővé öntudatának és egyéniségének az élvezését, nélküle létünk csak fáradság és munka volna. De mit hajt a legtöbb embernek a szabad ideje? Tompa unalmat, hacsak érzéki élvezetek vagy bolondságok nem töltik be. Mennyire teljesen értéktelen az ilyen embernek a szabad idő, mutatja az a mód, ahogy azt eltölti: ez éppen az Ariosto-féle ozio lungo d’uomini ignoranti (a tudatlan emberek hosszú, tétlen ideje). A közönséges ember csak azon igyekszik, hogy az időt valahogy agyoncsapja, ha pedig valamelyes tehetsége van, hogy kihasználja.

A korlátolt elmék azért vannak olyannyira az unalomnak kitéve, mert az eszük csupán médium akaratuk és ennek motívumai közt. Ha nincs motívum, akkor nyugszik az akarat, az ész pedig pihen. Egyik se indul önállóan tevékenységre, az eredmény aztán az összes erők rettentő tespedése, az unalom. Ennek meggátlása végett az ember kisded, önkényes motívumokat lódít akaratának az útjába, hogy vele ezt is, valamint a felfogó értelmet tevékenységre serkentse. E motívumok úgy viszonylanak a természetes és valódi motívumokhoz, mint a bankópénz a csengő érchez. Ilyen kisegítő motívumok a játékok, a kártya, amit e célra találtak ki. Ha egyéb nincs, akkor a korlátolt eszű beéri azzal, hogy dobol, malmoz vagy babrál minden kezeügyébe eső tárggyal. A szivar is kedvelt szurrogátuma a hiányzó gondolatnak. Ezért vált a kártyázás mindenütt főfoglalkozásává a társaságoknak: ez mutatója értéküknek és a gondolatoknak bejelentett csődje. Gondolatok hiján kártyát kevernek és igyekeznek egymás pénzét elnyerni. Mily szánalomraméltó teremtmények!

Hogy azonban igazságtalan ne legyek, fel kell hoznom a kártya mellett, hogy jó előgyakorlat a világi és üzleti élethez. Megtanít ugyanis arra, hogy okosan használjuk ki a véletlentől változhatatlanul adott körülményeket (a kártyát) és hogy jó arcot vágjunk és hidegvérünket megőrizzük veszteség esetén is. Éppen ezért van másrészt a kártyának demoralizáló hatása is. A játéknak ugyanis az a szelleme, hogy minden módon, mindenféle fogással igyekszik a másiknak a pénzét elnyerni. Ahogy a játéknak e természete gyökeret vert bennünk, azonképpen lassanként megszokjuk, hogy a gyakorlati életben az enyém-tied kérdéseiben is hasonló módon járjunk el és megragadjunk minden kezünk ügyébe kerülő hasznot, hacsak a törvénnyel nem ütközik össze. A polgári élet mindennap szolgáltat rá bizonyítékokat.

Minthogy tehát a _szabad idő_ létünknek a virága, gyümölcse, mert csak általa jutunk saját énünk birtokába, azért boldogok azok, akiknek értékes az egyénisége. A legtöbb embernek nincs mit kezdenie szabad idejében azzal az unalmas fickóval, aki csak teher önmagának is. Örüljünk azért, „kedves testvérek, hogy nem a rabnőnek, hanem a szabadnak vagyunk gyermekei“. (Gal. 4, 31.)

Valamint az az ország a legboldogabb, amely kevés vagy semmi bevitelre nem szorul, hasonlóképpen az az ember is, akinek nagy a belső gazdagsága és önön fentartására kevésre vagy semmire sincs kívülről szüksége. Mert az efféle bevitel sokba kerül, függővé tesz, veszélyt rejt magában és utoljára is csak rosszul pótolja saját földünk termékeit. Mert másoktól, általában kívülről, nem szabad semmi tekintetben valami sokat várnunk. Nagyon szűk határok között mozog az, amije egyik ember a másiknak lehet: végre is mindenki egyedül marad és itt azon fordul meg a dolog, hogy _ki_ az, aki magára maradt. Itt is igaz Goethe mondása (Dicht. u. Wahrh. 3. köt. 474. l.), hogy minden dolgában utoljára mindenki magára van utalva, vagy Goldsmith Olivér szerint:

Still to ourselves in ev’ry place consign’d, Our own felicity we make or find.

(The Traveller 431.)

(Mindenütt magunkra vagyunk utalva, magunk csináljuk vagy találjuk meg boldogságunkat.)

A legjobbat és legtöbbet azért mindig a saját egyénisége jelenti az emberre nézve. Minél kiválóbb ez és ennélfogva minél inkább találja meg önmagában a gyönyörök forrását, annál nagyobb lesz a boldogsága, mert a gyönyörnek és élvezetnek külső forrásai természetüknél fogva felette bizonytalanok, elapadók és minden véletlennek ki vannak téve. A legnagyobb joggal mondja tehát Aristoteles: (Eth. Eud. VII. 2.) azoké a boldogság, akik önmagukkal beérik. Az öreg korban majdnem valamennyi szükségképpen elapad; ekkor elhagy bennünket szerelem, pajzánság, utazási kedv, a lókedvelés és terhére leszünk a társaságnak. Barátaink- és rokonainktól megfoszt bennünket a halál. Ilyenkor aztán, inkább mint valaha, azon fordul meg a dolog, hogy mit bír az ember az egyéniségében, ez tart ki ugyanis legtovább mellettünk. De általában életkorunk minden szakában egyetlen igaz és el nem apadó forrása ez boldogságunknak. Kívül a világban nem sokat találhatunk: nélkülözés és szenvedés tölti be azt. Akik pedig ezektől megmenekültek, azokra ott leselkedik minden szegletben az unalom. Rendszerint a gonoszság uralkodik a világban és a balgaság viszi a szót. A sors kegyetlen, az emberek pedig nyomorúságosak. Az így megalkotott világban a kiváló egyéniség hasonlít a világos, meleg, vidám szobákhoz, karácsonykor, havas, zimankós decemberi éjjelen. Tehát a kiváló, gazdag egyéniség s különösen a sok szellem kétségkívül a legboldogabb sorsot biztosítja e földön, ha nem is a legfényesebbet. Ezért bölcsen mondta a még alig tizenkilencéves Krisztina svéd királyné Descartesról, akit csak egy dolgozatáról és szóbeli adatokból ismert és aki akkor – már húsz év óta – a legmélyebb visszavonultságban élt Hollandiában: „Descartes a legboldogabb ember, akit valóban irigylésreméltónak tartok“. Csak éppen a külső körülményeknek annyira kedvezőknek kell lenniök, hogy az ember bírhassa önmagát és élvezhesse egyéniségét. Így érthetjük a Prédikátor e mondását: Jó a bölcsesség, ha jószág is van hozzá, mert megsegít, hogy örvendezhessünk a napnak. Akinek a természet és a sors kegye ezt juttatja osztályrészül, az aggódó gondossággal fog arra ügyelni, hogy boldogságának belső forrásához mindig hozzáférhessen. Ennek pedig a függetlenség és szabad idő a feltételei. Szívesen fogja ezért ezeket a mérsékletesség és takarékosság árán megvásárolni. Teheti ezt annál is inkább, mert nincs ráutalva, miként a többiek, a gyönyörök külső forrásaira. A hivatalokra, pénzre és a világ tetszésére való kilátás nem fogja egyéniségének feladására csábítani, hogy az emberek aljas szándékaiba, vagy pedig rossz ízlésébe beletörődjék. Úgy fog eljárni, mint _Horatius_ Maecenáshoz írott levelében (Lib. I. ep. 7). Nagy balgaság, hogy a külső nyereség kedvéért bensőnkből feláldozzunk, azaz hogy fény, rang, pompa, cím, méltóság kedvéért nyugalmunkat, szabad időnket és függetlenségünket egészben vagy csak részben is martalékul dobjuk. Goethe pedig ezt megtette. Engem a géniuszom határozottan a másik oldalra vont. Az itt fejtegetett igazságot, hogy az ember boldogságának forrása a maga benső énjéből fakad, _Aristoteles_ Nikomachoshoz címzett etikájában (I. 7. és VII. 13., 14.) azzal az igen helyes megjegyzéssel erősíti meg, hogy minden élvezet valamilyen tevékenységet tételez föl, tehát valamilyen erő kifejtését, és ilyennek híjával létre sem jöhet. Aristotelesnek ezt a tanítását, mely szerint az ember boldogsága kiváló képességeinek akadálytalan gyakorlásától függ, Stobaeus a peripatetikus etikáról szóló fejtegetésében ismétli (Ecl. eth. II. c. 7. p. 268–278): Felicitalem esse functionem secundum virtutem, per actiones successus compotes (a boldogság a tehetségnek megfelelő kifejtésében áll, kívánsága szerint lefolyó cselekedetek útján), hozzátéve azt a megjegyzést, hogy ἀρετη minden virtuózság. A természet az embert azért szerelte fel különböző erőkkel, hogy megküzdhessen a minden oldalról fenyegető bajokkal. Ha e harc szünetel, akkor a nem foglalkoztatott erők terhére esnek: akkor játékkal kell hogy foglalkoztassa, különben erőt venne rajta az emberi szenvedések legnagyobbika: az unalom. Ez főképpen a nagyokat és gazdagokat kínozza. Ezt a nyomorúságot, melyre nap-nap után akad példa minden nagyvárosban, már Lucretius is leírta:

Gyakran menekül palotájából, Aki megunta az othonlétet, De rögtön ismét hazatér, Mert odakint sem jobb az élet. Rohanva siet nyaralójába, Mintha háza teteje állna lángban És neki oltani kellene, De amint átlépi a küszöböt: ásit, Vagy mély álomba merül, feledést keresve, Vagy ujra sietve megy a városba vissza.

(Lucretius III., 1073.)

Ezeknél az uraknál ifjú korukban az izomerőnek és nemzőerőnek kell helytállania, későbbre azonban csak a szellemi erők maradnak; ezeknek híjával azonban, vagy ha kifejlesztésük és működési terük korlátolt, nagy a nyomorúság. Nem marad más hátra, mint az akarat, ez egyetlen kimeríthetetlen erő, amelyet a szenvedelmek felélesztésével, pl. magas hazárdjátékkal, e valóban lealacsonyító bűnnel ösztökélünk.

Általában minden foglalkozásnélküli egyén a benne uralkodó erők szerint más és másféle játékot fog választani, foglalkoztatásuk céljából; ilyenek a tekézés vagy sakkjáték, vadászat vagy festészet, lóverseny vagy zene, kártya vagy költészet, címertan vagy filozófia s több efféle.

Rendszeres kutatás alapján az emberi erőkifejtésnek gyökerét három fiziológiai alaptényezőben találjuk fel, amelyeknek megfelelően céltalan foglalkoztatásuk az élvezeteknek három nemét eredményezi. Mindenki azokat az élvezeteket fogja választani, amelyek az azokat előidéző és őbenne túlsúlyban levő erőnek megfelelnek. Első helyt állnak a reprodukáló erő nyujotta élvezetek, mint az evés, ivás, emésztés, pihenés és alvás. Másodsorban következnek az ingerlékenység élvezetei: a vándorlás, ugrás, birkózás, tánc, vívás, lovaglás, mindenféle athletikai játék, a vadászat, sőt a harc is. Végül az érzékenység élvezetei: a szemlélődés, gondolkodás, átérzés, költés, művészi alkotás, zene, tanulás, olvasás, elmélkedés, feltalálás, filozofálás és több efféle. Az élvezetek mindeme fajainak értékéről, fokáról és tartósságáról az olvasó bővebben elmélkedhetik. Annyi azonban világos, hogy minél nemesebb az az erő, melynek kifejtése élvezeteinket létrehozza, annál nagyobb lesz a boldogságunk. Senki sem tagadhatja, hogy e tekintetben az első helyet az érzékenység foglalja el, amely fiziológiai alaperő túlsúlya a másik kettő fölött kiemeli az embert a többi állatfajok sorából. Érzékenységünkhöz tartozik az ismereterőnk. Ennek túlsúlya tehát képesít bennünket a megismerésre, az ú. n. szellemi élvezetekre, amelyek annál nagyobbak, minél inkább van túlsúlyban érzékenységünk.[4]

A közönséges, normális ember élénk részvételét csak az olyan dolog képes felkelteni, mely az akaratát ingerli és személyes érdekkel bír rá nézve. Csakhogy az akaratnak minden tartós izgalma fájdalommal jár. Az akaratra ható szándékos izgatószernek tekinthetjük a kártyajátékot, a „jó társaságnak“ ezt az általános, mindenhol elterjedt foglalkozását. Ez inkább csak csiklandozója az akaratnak, csak csekély érdek fűzödik hozzá, állandó, komoly szenvedést nem okoz.[5]

Az olyan ember azonban, akinél az értelmi erők vannak túlsúlyban, a legélénkebb részvételre képes, pusztán az ismeret útján, az akarat minden beavatkozása nélkül, sőt ez valóságos szükséglete.

E részvét az embert oly régiókba vonja, ahol idegen a szenvedés, a „könnyen élő istenek“ légkörébe. A legtöbb ember kába élete kicsinyes, személyi érdekek és mindenféle nyomorúság közt telik el, vagy az unalom vesz rajta erőt, ha nem munkálkodik gyakorlati céljaiért és a szenvedelem vad tüze nem visz mozgást a tespedő tömegbe. Az erős értelmiségű ember ellenben gondolatokban gazdag, eleven és jelentős életet él: méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak átengedheti magát azoknak és önmagában bírja a legnemesebb gyönyöröknek a forrását. Bőségesen ellátják ösztönzéssel a természet művei, az emberi munkásság szemlélete, minden korok és országok nagy tehetségeinek különféle alkotásai, amelyeket igazán csak ő bír élvezni teljesen, minthogy egyedül képes azokat teljesen átérteni és átérezni. A nagy elmék őérette éltek, voltaképpen ő hozzá fordultak, míg a többiek, mint véletlen hallgatók, csak a morzsákat és azt is csak félig fogják fel. Ezáltal természetesen a többiek felett megvan az a szükséglete, hogy tanuljon, lásson, búvárkodjék, elmélkedjék, gyakoroljon, szóval: szüksége van szabad időre. De minthogy Voltaire szavai szerint csak igazi szükségletek teremtenek igazi gyönyöröket, azért éppen e szükséglete nyitja meg számára azokat a gyönyöröket, amelyek a többiek előtt zárva maradnak. Ez utóbbiaknak mindennemű természeti és művészeti szépség és szellemi alkotás, – még ha ugyancsak bőven veszik is magukat körül ilyenekkel, – csak annyit jelent, mint az aggastyánnak a hetaerák. Viszont az elsőbbséggel megáldott ember személyi élete mellett egy másik, tisztán értelmi életet is él, amely hovatovább az elsőkkel szemben létének igazi céljává válik. Míg a többieknek ez a petyhüdt, üres, szomorú lét az egyetlen céljuk, neki ez eszköz csupán amannak, a magasztosnak az elérésére. Főkép tehát az értelmi élet fogja foglalkoztatni, mely a belátás és megismerés folytonos gyarapodásával mindjobban nő összefüggésben és jelentőségben és, miként a keletkező művészi alkotás, mindinkább kerek, bevégzett egésszé válik. A többieknek ezzel szemben tisztára gyakorlati és személyes jólétre irányuló életműködése csupán hosszában, de mélységben nem gyarapodhatik – mily szomorú ellentét!

Gyakorlati, reális életünk ugyanis, ha a szenvedélyek nem mozgatják, unalmas, ha pedig igen, akkor csakhamar fájdalmas. Csupán azok lehetnek tehát boldogok, akiknek az akarat szolgálatában szükséges értelem mértékét jóval meghaladó fölösleg jutott osztályrészül. Ezzel ugyanis a gyakorlati élet mellett egy értelmit is folytathatnak, mely őket _szenvedés nélkül_ is élénken foglalkoztatja és szórakoztatja. A puszta _szabad idő_, mikor az értelem nem foglalkoztatja az akaratot, nem elég, megkívántatik hozzá bizonyos mértékű valóságos _erőfölösleg_, mert csak ez képesít az akaratnak nem szolgáló, tisztán szellemi foglalkozásra. Ellenben otium sine litteris mors est et hominis vivi sepultura (szellemi foglalkozás nélkül halála és temetése az embernek a nyugalom). (Seneca ep. 82.) E fölösleg mértékéhez képest a szellemi életnek számtalan fokozata van, kezdve a rovar-, madár-, ásvány-, éremgyűjtésen és leíráson, a költészet és filozófia legmagasabb alkotásáig. Az ilyen szellemi élet nem csupán az unalomtól óv meg, hanem annak minden végzetes következményeitől is. Megvéd a rossz társaságtól, azoktól a veszedelmektől, szerencsétlenségektől, veszteségektől és pazarlásoktól, melyeket az ember ki nem kerülhet, ha boldogságát teljesen és kizárólag a reális világban keresi. Így pl. az én filozófiám nekem soha semmit nem jövedelmezett, de nagyon sokat megtakarított a számomra.